1566. augusztus 6-án vette ostrom alá I. Szulejmán szultán (ur. 1520-1566) 150 000 fős hadserege a Dél-Dunántúl legjelentősebb erősségét, melynek kapitánya a híres hadvezér, gróf Zrínyi Miklós horvát bán volt. Az eposzba illő egyhónapos küzdelem végül Zrínyi és a 2300 védő hősi halálával és Szigetvár elestével zárult, miközben egyébként Szulejmán is életét vesztette.
Bár Szulejmán 1566 januárjában, a hadjárat előkészületei idején már túllépte 72. életévét, valamilyen oknál fogva mégis személyesen akarta vezetni seregeit – a hadműveleteket gyakorlatilag Szokollu Mehmed nagyvezír irányította –, ezért május hónapban, 150 000 katonájával együtt ő is útra kelt Magyarországra. A cél eredetileg Eger meghódítása volt, – az 1552. évi hadjárat során ugyanis a Dobó István vezette védők visszaverték a törökök támadását –, de miután a szultán Nándorfehérvárnál találkozott vazallusával, János Zsigmond erdélyi fejedelemmel, úgy döntött, inkább más irányban kerekíti ki a hódoltságot. Elképzelhető, hogy – miként 1532-ben is – Szulejmán Bécs bevételére készült, mindenesetre a nyugati hadműveletek elképzelhetetlenek voltak a dunántúli erősség, Szigetvár elfoglalása nélkül. Az útvonal módosításában az is szerepet játszhatott, hogy a fent említett vár kapitánya, Zrínyi Miklós gróf az év során rövid időre felszabadította Siklóst, így akár arra is esélye nyílt, hogy a Dráván túlra szorítsa vissza az oszmánokat.
Szulejmán ezért nemsokára átkelt a folyón, és augusztus első napjaiban megérkezett Szigetvár alá. Zrínyi, miután I. Miksa királytól (ur. 1564-1576) nem számíthatott segítségre, mindössze 2300 fős – horvát és magyar végvári vitézekből toborzott – védősereggel készült a szultán ellen. Sziget ebben az időszakban korszerű erődítménynek számított, mely, bár nem épült jelentős magaslatra, a környező mocsarak és fejlett védelmi rendszere révén mégis komoly feladat elé állította az ostromlókat. A legmodernebb olasz bástyákkal és vastag falakkal kibővített Szigetvár egy hármas felosztású erődrendszer volt, ahol az óváros, az újváros és a központi erőd mint három különálló sziget álltak a mocsárban.
Szulejmán seregei már az ostrom első napján, augusztus 6-án megpróbálkoztak egy általános rohammal, a kísérletet azonban Zrínyi és katonái eredményesen visszaverték. A következő hetek hadi eseményei aztán a törököknél „megszokott módon” alakultak: a török ágyúk több napon át tűzárral borították el a védőket, aknákat ástak, és augusztus során lassan elfoglalták az ó- és újváros erődítményét.
Szulejmán fenyegetések és ígéretek révén többször próbálta megadásra kényszeríteni Zrínyit – nem kevesebbet ígért neki, mint Horvátország koronáját –, ám a kapitány a nyomasztó túlerő és Bécs érdektelensége dacára sem nyitotta ki Szigetvár kapuit. Az ostrom a szeptember 6-i végső rohammal vezetett eredményre, melynek eseményei mindenki számára ismeretesek: a szultán roppant hadereje a délelőtt során hadrendbe állt a vár kapuja előtt, Zrínyi azonban megelőzte az ellenséget, és 700 katonájával váratlanul kirontott a várból.
A híres „kirohanás” a védők csekély létszáma ellenére komoly zavart idézett elő az oszmánok soraiban, akik csak hosszas küzdelem – és Zrínyi Miklós halála – árán jutottak be az erődbe, de a védők még a termekben is az utolsó emberig kitartottak. A török veszteségeket még tetézte, hogy a kirohanás előtt Zrínyi felgyújtatta a lőporraktárat, mely éppen akkor robbant fel, amikor a győztesek bevonultak a várba. A Szigetvárt romba döntő tüzes csapda több ezer katona – és kis híján Szokollu Mehmed pasa – életét követelte, ezzel a török veszteségek körülbelül 25 000 főre emelkedtek.
Ismeretes, hogy a 17. századi költő és hadvezér, Zrínyi Miklós híres eposzában úgy örökítette meg a szeptember 6-i eseményeket, hogy Szulejmán a hős kapitány kardjától vesztette életét; a szultán valóban életét vesztette az ostrom alatt, halálát azonban vélhetően a megerőltető utazás okozta. A váratlan esemény mindenesetre kellemetlen fordulat volt a törökök számára, ezért a vár bevétele után a diván – a szultáni haditanács – úgy döntött, befejezi a hadjáratot.
A nagyvezír Szulejmán nevében győzelmi nyilatkozatot adott ki, majd az oszmán fősereget visszavezette a birodalom szívébe. Az uralkodó halálát még hosszú heteken át titokban tartották, és csak Konstantinápolyban jelentették azt be, II. Szelim (ur. 1566-1574) trónra lépésével egy időben. Zrínyi önfeláldozása viszont a szultán megölése nélkül is komoly jelentőséggel bírt, ugyanis Szigetvár kitartása megmentette Bécset egy újabb ostromtól.
A kapitány tettének jelentőségét már a kortársak és a későbbi századok politikusai is felismerték, Richelieu francia bíboros – és államminiszter – például úgy vélte, Zrínyi Miklós és Szigetvár hős védői 1566 nyarán az egész európai civilizációt mentették meg a pusztulástól. Az ostrom eseményeiről – és Zrínyiék helytállásáról – idővel egész Európa hírt kapott, miután a horvát reneszánsz költő, Brne Karnarutics már 1584-ben hősi eposzt írt Szigetvár elestéről. Javarészt ez a munka képezte aztán a 17. századi költő és hadvezér Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának alapját, amivel az alkotó dédapja számára akart dicsőséget szerezni.
A hős kapitány emlékét a horvát és magyar nemzet is tisztelettel ápolja, és Szigetvár ostromát a magyar irodalomtörténet egyik legjelentősebb eposza mellett Ivan Zajc 1876-os operája, valamint számos festmény és egyéb műalkotás is megörökítette. Az egykori harcok helyszínén jelenleg egy szoborpark áll, mely, a történelmi ellenségeskedésen felülemelkedve, ma már a török–magyar barátságot hirdeti az utókor számára.
A Bükk és a Mátra határán a Tarna-patak észak felé kiszélesedő völgye felett áll a vár. A középkorban a Tarna-völgyében észak felé vezető utak lezárására és ellenőrzésére igen alkalmas helyen épült, bár elsősorban földesúri magánvár volt, stratégiai szerepet alig játszott.
A honfoglalás után a Mátra vidékét az Aba nemzetség uralja, és a birtok elosztásakor a nemzetség egyik ága, a Borh-Bodon ág veszi birtokába az ősi pogány várat a mai fellegvár helyén. Az ezt követő századokban úgy ismerkedünk meg nevével, mint a kabar eredetű Aba nemzetség egyik birtokközpontjával. A név akkor csak a várra vonatkozott, magát a települést Sirok-aljának nevezték. A község későbbi eredetű mint a vár, mert a várat a régi feljegyzések először 1267-ben említik, míg a község első írásos említése 1302-ben történik Sirák névalakban, később 1389-ben nevezik meg egy oklevélben. A várat a régi birtokosa, a Bodon család építi a tatárjárás után, a községet pedig a vár későbbi tulajdonosa, a híres Tari család alapítja közvetlenül 1388 után.
Károly Róbert király a várat királyi várrá nyilvánítja, és a hozzá hű Kompolthy Imrét nevezi ki várnaggyá, kit ebben a tisztségében 1324-ben kelt levelében meg is erősít. 1331-ben a király visszaveszi az adományt, és egy Ehenyk nevű cseh vitéznek adományozza. A vitéz halála után 1337-ben ismét királyi vár lett, és erős őrséggel látták el. 1372-ben Nagy Lajos király kijavíttatja a várat, a munkálatok költségeit azonban Domoszlai Miklós hevesi alispán és siroki várnagy fizeti. A király ezért 2000 forint értékben neki adja zálogbirtokként. A vár alatti részen közben már kialakult a „szolgáló népek” telepe, amely alapja lesz a hamarosan kialakuló községnek. Fordulatot jelent a térség birtoklásában a Tari család megjelenése. Zsigmond király 1388-ban megengedi Tari Lászlónak szolgálatai elismeréséül, hogy kiváltsa a zálogból a várat és megtartsa magának és családjának. Tari László még abban az évben kifizeti a zálogösszeget Domoszlai Miklósnak, majd egy év múlva a várat új adomány címen meg is kapja a királytól.
Az új tulajdonos miután birtokba veszi a várat, alatta falut is alapít Sirok-alja néven, melyet a következő évben már oklevél is említ. (1389) Ekkor a következő helységek tartozntak még a várhoz: Verpelét, Nagyberek és Szajla. Sirok közvetlenül a vár alatt, attól délre fekszik, ezért nevezik a régi oklevelekben többféleképpen: Sirokallya, Sirokvárallya, Syrak, Syrok, végül Sirok. A falu 1426-ban és később 1454-ben Villa Sirokallya néven fordul elő. A „villa” latin szó magyar jelentése mezei lak, gazdasági major. Ez tehát világosan mutatja, hogy nem régen keletkezhetett a falu, és a települések kezdeti stádiumában volt. Később már Oppidum Siroknak írják, ami kis mezővárost, községet jelent.
Sirok a 15. század második felében már városi jelleggel bír, ahol vámszedő hely is volt. A Tari család utolsó örököse Tari László dédunokája György előbb összes birtokát zálogba vetette a Pásztói családnál, majd mivel örököse nem volt, 1465. február 8-án kelt oklevél szerint Budán, Pálóczi László országbíró előtt végrendeletével Sirokot Országh Mihály nádornak és saját sógora fiainak Kompolthy Miklósnak és Vencelnek adja 2400 forint ellenértékben. A két család birtokba veszi a várat. A Pásztóiak pert indítanak az új birtokosok ellen, amit el is veszítenek az ország nádorával szemben, és maga Mátyás király erősíti meg kedvenc nádorát Sirok birtoklásában 1475. május 24-én kelt adománylevelében. Ettől kezdve egy évszázadon át az Országh család uralja a térséget.
Országh Mihály nádor halála után négy fia: János, Ferenc, Imre és László 1522-ben kölcsönös örökösödési szerződést kötnek a Kompolthyakkal, amelynek értelmében örökös nélküli haláluk esetén birtokaik egymásra szállnak. A négy Országh fiú közül csak Lászlónak maradt fiúgyermeke, a vár végérvényesen Kristóf birtoka lesz. Országh Kristófnak kedvelt tartózkodási helye volt Sirok. Ide hozza ifjú feleségét is Zrínyi Ilonát, a szigetvári hős nővérét. Ezidőtájt növekszik meg különösen a vár katonai jelentősége. Buda török kézre kerülése, majd Hatvan eleste és az egri vár ostroma komoly figyelmeztetések. A török veszélyt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy bár térségünket még nem hódították meg, 1550-ben Sirok már adózik a töröknek.
Az 1555. évi gönci részleges országgyűlés elrendelte váraink megerősítését. A katonai tapasztalatok ugyanis azt mutatták, hogy a törökök óriási létszámával és fegyverzeti fölényével, harci módszereivel szemben a küzdelmet a kis létszámú hazai véderő — a siker valamelyes reményében — kizárólag egyes megerősített helyeken, várakban, illetve azokból alakított zárólánccal veheti fel. Ezek az építmények annak előtte legfeljebb uraik közvetlen személyes védelmét szolgálták, most azonban egyszerre rendkívüli jelentőségre tettek szert. Ilyen vár szerepét töltötte be a siroki vár is. A vár ura, Országh Kristóf, — aki egyébként Nógrád megye főispánja és országbíró is volt — maradéktalanul eleget tett a gönci határozatnak. 1561-ben megerősíti a felső várat, megépíti az ó-olasz bástyát és az alsó-várat, az őrséget pedig 100 lovasra egészíti ki. Ennek az építkezésnek az emlékére helyeztetett el egy táblát az aló vár kapuja felett, melyet a 18. században Bél Mátyás, majd később Rómer Flóris is látott. Így megerődítve a várat, Sirok is beépül a végvár rendszerbe, mint Eger legerősebb, legjelentősebb elővára Cserép és Szarvaskő mellett. A siroki várnak különösen nagy jelentősége volt, mivel a hódoltság peremvonalán állt, és közvetlen harcérintkezésben volt a törökökkel, akik valóságos rémei voltak a Mátra aljának. Sirok védői az iménti módszerekkel sikeresen védelmezték a Tarna völgyét. Várunk erős, bevehetetlen vár hírében állt, a törökök meg sem próbálkoztak bevételével.
Országh Kristóf halálával 1567-ben kihalt a család fiúága, az utódok azonban nem frodítnaka figyelmet a vár állapotának megőrzésére. Amikor Eger vára 1596. október 14-én török kézre kerül, a siroki várat még nem támadják meg. Az október 26-án bekövetkezett mezőkeresztesi csatavesztés azonban megpecsételi Sirok sorsát. Jelentős török sereg közeledik Sirok felé Ali és Ahmed basák vezetésével, minek hírére az őrség Kátay Benedek és Helmeczy János várnagyok vezetésével elhagyja a várat,s a törökök így kardcsapás nélkül foglalták el azt. Hatvanhoz, Egerhez hasonlóan a siroki vár is katonai objektum lett. A török megerősíti az alsó várat, és új bástyákat húz, a falakat felmagasítja. Az építkezéshez a köveket a környékbeli lakatlan és elpusztult falvak templomaiból hordatja fel. A sarokbástya kváder kövein a románkori díszítmények ma is szépen láthatók. A vár belterületén és a várfalak melletti házakban török katonák és családtagjaik telepedtek meg, de a falu, Sirokalja a XVII. század közepéig magyar földesurak birtokában maradt.
A vár 1687-es ostrom alá vételéről semmi nemű adattal nem rendelkezünk. Rossi mester szerint a siroki várat Seron tábornok katonái 1687. október 22-én foglalták el. Egy osztrák történésztől kapott levélbeli tájékoztatás szerint Herbeville két napi ágyúztatás után bírta feladásra a törököket. Egy hiteles forrás szerint azonban — és ez a legvalószínűbb — október 2-án a török őrség ostrom nélkül feladta a várat, sőt még a hadifelszerelést és az élelem egy részét is ott hagyták. A töröktől elhagyott vár a kincstár rendelkezése alá került. Rendbe hozatták a szomszédos községek lakosainak ingyen munkájával, és császári őrséggel rakták meg. 1693-ban gróf Bagni Scipió megvásárolta a hozzá tartozó uradalmakkal együtt, de 1711 után a megegyezés értelmében ismét régi urai, a Nyáry örökösök, a Hallerek, ezek örökösei a Brudern bárók, az Orczyak vették birtokukba.
A Rákóczi szabadságharc idején (1703-11) a várat állandóan 100 lovas védte, míg Orczy István befolyására 1709-ben fel nem adták a felkelők. A szabadságharc bukása után a várat még rövid ideig meghagyták, de a haditanács elvben már hozzájárult annak lerombolásához. Doria császári tábornok már ekkor elvégezteti az első robbantásokat, és 1713-ban a többi magyar várral együtt végleg lerombolják. A falak leomlanak, a kazamaták összedőlnek, eltűnnek a falak magasítására mélyített árkok, a törmelék több méter magasan feltölti a várudvart. A falu életét, sorsát meghatározó szerepe véglegesen megszűnt. A csend és nyugalom fellegvára lett, de a romjaiban is lenyűgöző látvány előtt ma is csodálattal áll meg az idegen.
Gyermek-királyt s oly hadvezért, Ki erején felűl mer, Ád az Isten haragjában A nemzetnek, kit megver; Így volt akkor, hogy Mohácsnál Lajos király elveszett, És a magyar a töröknek Másfél százig rabja lett. Rettenetes emlékezet! Te Várnával foghatsz kezet! Csakhogy akkor még örök Nem lett nálunk a török.
Mohács! Mohács! te hazámnak Legsiralmasb vérhelye! Nemzetem nagy temetője! Gyomrod mennyit elnyele! - Szabadságát, boldogságát És nemzeti életét, Sőt nevét is a magyarnak, Mely most kicsiny és setét! - Ott tiprá, hajh! a sorskerék Porba egy nagy, dicső s derék Nemzet testét és fejét, Hatalmát és erejét!
3.
Tízszer annyi volt a török, Mint a magyar; s diadalt Csak úgy nyert, hogy megújítván Többször is a viadalt, A magyarnak vitézsége Végtére kifáradott S vagy meghalt, vagy Lajos este Után széjjelszakadott. Hajh! s most Buda s Mátyás vára A győzőnek kaput tára! S a királyi székben ott Törvényt török kény szabott.
4.
Az oszmánnak telhetetlen Szomja, magyart vért szívni, S Hunniának minden kincsét A félholdnak megvívni, Csapatonként eregette Budáról ki bajnokit, A nemzetet öldökölni, S felprédálni birtokit, A magyarok csoportokban, Falúkban és városokban, Itt-ott öszvegyűlének, Hogy bátrabbak lennének.
5.
Egy ily csoport Maróthon volt! Félelmek és remények Között vártak ott szerencsét - Zápolyától - szegények! Ezek között Dobozy úr És csuda szép hitvese, Visszamenni jószágára Hírt és időt ott lese. Mohácsnál jól vitézkedett; Élte ott megmenekedett; De, hajh! veszett volna bár! Mert ő rá itt több rossz vár.
6.
Alig nyugvék meg a török Buda körül, egy csapat Vér és zsákmány után járván, Véletlen Maróthra hat; S megsejtvén az ott lappangó Magyarokat s kincseket, Sovár tűzzel rajtok ütve Bekeríti ezeket; És Maróthot ostromolván, S a makacsot káromolván, Életével biztatja, Ki még magát megadja.
7.
De a magyar, őseinek Követvén itt is nyomát, Két egész nap veri vissza A pogánynak ostromát. A megszorúlt magyarok közt Vezér Mihály úr vala; A szerelem és vitézség Csudákat tőn általa. Férjeiknek segédjeik Az ő lelkes hitveseik, Azon bús elszánással, Hogy ott vesznek egymással.
8.
A kis magyar bajnok-csoport Így törvén a viadalt, Valóban megérdemelte Megvívni a diadalt; De a magyar nemzettestet Verő sorsnak csapása Minden tagnak egyenként is Halálos elzúzása. A sors ellen nincs oltalom, Sem előtte nincs irgalom; Dörgő mérges forgása Jónak, rossznak romlása.
9.
A nagy vezér füleibe E harcz hamar eljutott; S harmad napra két annyi lőn Az ostromló török ott. S mintha Mohács híre veszne, Ha itt is nem győznének, Habzó, dühös indúlattal Végső harczot kezdének. Ellentállni e viharnak Lehetlen már a magyarnak; S ki hol s miként rést talált, Ott kerülé a halált.
10.
Mihály úr is felveti hát Magát paripájára, S feleségét háta megé Veszi lova farára: «Hazámnak itt halálommal Semmi hasznot nem teszek; S mintsem - török fertője légy, - Inkább veled elveszek. Öleld által derekamat Oly szorosan, hogy magamat, Akármiként mozgassam, Véled egynek tarthassam.»
11.
Így Dobozy - bús, haragos, És keserves hangzattal. A hölgy némán úgy cselekszik, Remeg, s halvány, mint a fal. A bajnok most sarkantyút ád Terhelt paripájának; - Hol van, a ki jó szerencsét Nem kívánna útjának? - Vágtat a ló; s a mint szalad, A fa s bokor hamar halad, - Vágtat elég tüzesen; De hajh! mégis terhesen.
12.
Ott vannak, kik nem nézhetik, Hogy fejét és életét Egy magyar is elvihesse; S menekedő menetét A futónak elvághatni, Sok száz török lóra kap. Egy magyarra itt-ott immár Húsz-harmincz is reá csap. Mihály után legtöbb ered; Őt levágni száz kar mered; - Jaj! ha győzik futással, - Ő két kínos halált hal.
13.
Mint mikor a nemes szarvas, Melynek máskor porába Sem jutott a kutya-sereg, Mely kergeté nyomába', Most, mivel már élő borjat Hordoz dagadt hasában, Terhe igen késlelteti Iparkodó futtában; S akármiként törekedik, Aligha megmenekedik: - Félek, félek, nemes pár! Nem messze lesz a határ! -
14.
Dobozynak lova vágtat; Fejér rongyként szakadoz A hab róla; orra lyukja Arasznyira nyíladoz. Terhe alatt mély nyomot vág A földszínen vas lába; Nagy hortyokkal fúv és nyög most, - Szakadoz már párába; S távolról, hajh! már hallható, S közelítni gyanítható A töröknek robajja, Vért szomjúzó zsivajja!
15.
A szép hölgynek hosszú haja Tekercséből bomolva S egész szőke pompájában Szét és hosszat omolva, Egy patyolat-palást gyanánt Leng s úszik a szellőben; - A ló, - mintha csüggedezne Ez által is erőben. Mihály lovát sarkantyúzza, S homlokát mord ránczba húzza, Sejti, hogy két embersúly Egy lóterhet felyűlmúl.
16.
«Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy) Legitt elér a pogány; Kettőnk alatt kidűl a ló, - Nézd: már véres habot hány. Tartsd meg magad a hazának, - Hagyj itt veszni engemet! - De - hogy tiéd maradhassak, - Üsd itt által szívemet! - Magad könnyen elébb állhatsz És hazádnak még szolgálhatsz. Öld meg feleségedet! - Üsd szívembe késedet!» -
17.
Némán visszanéz Dobozy; Vérzik a szív keblében: «Menjünk! menjünk! míg csak lehet! (Így felel bús mérgében.) Ölelj meg még szorosabban! Nem hagylak én tégedet; Együtt éltünk, - együtt haljunk! Megmentem én testedet.» Itt fogát elcsikorítja S lovát újra megszorítja, Hanem ez - csak lépve jár, Mert párája rövid már.
18.
Megáll tehát Dobozy úr, S leszáll fáradt lováról, S hitvesét is leöleli A keserves párnáról; Átölelve tartja őtet, Szorongatja magához, S néma, s hosszú csókok között Szívja ajkát ajkához. A szép asszony csüggedve áll, - Egy haldokló liliomszál. A ló, közel hozzájok, Bús szemeket vet rájok.
19.
Közelítnek a törökök Vérszomjokban zajogva, S magyarvéres markaikban Kard és dárda villogva. «Egek! hát csak nincs irgalom!» Mond Dobozy könnyezve; Megöleli feleségét, S mély borzadást érezve Megcsókolja - utólszor őt, - S a csók alatt a remegőt Szívbe döfi vasával, És megfojtja - csókjával.
20.
«Boldogtalan föld szülöttje! Kín magadnak s férjednek! Betöltöttem kívánságát Nemes, szép, szűz lelkednek. Várj! - csak néhány pillanatig, S legitt nálad
Pusztamarót a török korban elnéptelenedett település a Gerecsében. Átvezet rajta az Országos Kéktúra és a Kinizsi Százas teljesítménytúra. Története A pusztamaróti emlékhely, Kovács György szobrászművész alkotása
A mohácsi csatavesztést (1526. augusztus 29.) és Buda elestét (szeptember 12.) követően a megmaradt fősereg és az ország déli részéből menekülők a települést körülvevő, hadászatilag megfelelőnek tűnő völgyben szekérvárakkal sáncolták el magukat. A török sereg, miután felfedezte a menekülők táborát, a Budáról hozatott ágyúk segítségével ostrom alá vette, majd háromnapi öldöklő küzdelem után törte meg a magyarok ellenállását. A mai források megosztottak az áldozatok pontos számát illetően, egyesek 20 - mások 25 ezer főre teszik az áldozatok számát. Ez a történet jelenik meg Dobozi Mihályról és feleségéről, Farmos Ilonáról szóló mondában.
Megközelítés: A Bajna-Bajót közútról stabilizált, de nem túl jó minőségű köves úton érhető el. Gyalogosan Lábatlanról a piros jelzésen, vagy az országos kéktúra útvonalán Bajót vagy Tardos irányából egyaránt megközelíthető.
A Mecsek hegység északi erdőségei között megbújó Magyaregregy község közelében, egy 340 méter magas meredek csúcson találhatjuk meg Márévár kicsiny erődítményét.
A hely katonai jelentőségét már a dunántúli területekbőlPannóniatartományát kialakítórómaiakis felismerték, mert ide építtettek egy őrtornyot, ami a népvándorlásviharaiban pusztult el. Az eddig végzett régészeti feltárások és az egykori oklevelek alapján atatárjárásutáni nagy várépítések korszakába tehetjük Márévár erősségének keletkezését. Első írásos említése1316-ból maradt fenn, ekkor adományoztaKároly RóbertBogár Istvánnak a várat. A magát „Máréinak” nevező nemesi família utolsó tagjától örökösödési szerződéssel1468-ban a Várday família tulajdonába jutott át a vár. A Szapolyai JánosésHabsburg Ferdinándkirályok hívei között kitört áldatlan belháborúban ez utóbbi pártján lévő szerb származásúBakics Pálszerezte meg, aki az1530-as évekbenareneszánszízlésvilágnak megfelelően alakíttatta át lakóépületeit. A hadászati elveknek megfelelő átépítésére nem volt elegendő pénze urának, így csak egy kisebb méretűrondellávalbővítették ki védőműveit, az itt elhelyezettágyúkkalpusztító tűz alá tudták venni a helyőrség tagjai a meredek hegyoldalon rohamra készülő ellenséget. A közeli Pécsvárosának1543-as török kézre jutása után azonban kardcsapás nélkül került a vár is az ő fennhatóságuk alá, ezt követően csak kis létszámú katonaságot (72 fő) helyeztek el benne. Mivel a hódoltság határa egyre északabbra tolódott, katonai jelentőségét lassan elvesztette, bár még a megszállók egy nagyobb palánkvárral is megerődítették, amit három toronnyal tagoltak.
A 17. század elején a romos állapotra jutott vár a pécsi püspök birtoka volt. A 19. században Rómer Flóris és Haas Mihály szintén romként említik. 1960-1966 között történt a vár régészeti feltárása, illetve a maradványok helyreállítása.
„- És most magam esküszöm – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. - Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet és gondolatomat, minden csepp véremet! Esküszöm, hogy ott leszek a veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!”
(Részlet az Egri csillagok című regényből)
1552. szeptember 9-én vette ostrom alá Ahmed budai pasa és Ali pasa egyesült serege Eger várát, melyet a Dobó István vezette maroknyi védősereg később sikeresen megvédett az oszmánoktól. Az egriek helytállása következtében I. Szulejmán (ur. 1520-1566) 1552. évi hadjárata kudarccal fejeződött be, egyúttal pedig a magyar győzelem reményt, önbizalmat és hősies példát adott a végeken harcoló vitézek számára.
I. Ferdinánd (ur. 1527-1564) és a kiskorú János Zsigmond (ur. 1540-1570) nevében kormányzó Fráter György 1551-ben úgy gondolták, megérett az idő a kettészakított Magyar Királyság újraegyesítésére, így az év során Castaldo tábornok csapatai megszállták Erdélyt. Néhány hónap után azonban Ferdinánd gyanakodni kezdett a barát kiismerhetetlen diplomáciai húzásai miatt, ezért 1551 decemberében meggyilkoltatta Fráter Györgyöt, és saját kezébe vette a keleti területek kormányzását. A király ezzel a lépéssel hatalmasat hibázott, ugyanis a Porta válaszul büntetőhadjáratot szervezett, melynek vezetésével a szultán Ali pasát bízta meg.
A fősereg 1552 tavaszán útra is kelt Magyarországra, majd júliusban ostrom alá vette Temesvárt, miközben Ahmed budai pasa Szolnok alá vonult. Miután a szóban forgó várakban a védők zömét külföldi zsoldosok adták, hamarosan mindkét kapitány –Temesváron Losonczy István, Szolnokon pedig Nyáry Lőrinc – arra kényszerült, hogy megnyissa a kapukat az ellenség előtt. A két erőd elfoglalása után a pasák Szolnok alatt egyesítették erőiket, augusztus végén pedig megindultak észak felé, hogy a hadjáratot Eger bevételével fejezhessék be.
A Dobó István parancsnoksága alatt álló vár elfoglalása elsősorban azért volt fontos, mert a Felvidék magas csúcsainak előterében ez volt az egyedüli jelentős erőd, mely az észak-magyarországi bányavárosokat őrizte. Eleste nem csak azért lett volna súlyos csapás, mert az oszmánok így megszerezhették volna a magyarországi érclelőhelyeket, hanem azért is, mert Eger mögött jószerével erődítetlen városok feküdtek. Sem Kassa, sem a bányavárosok nem készültek fel egy török támadásra, így aztán a hevesi püspöki székhely elfoglalásával Ali pasáéknak esélyük nyílt volna az egész Felvidék meghódítására.
Ezzel a vár kapitánya, Dobó István is tisztában volt, ezért számos – hatástalan – segélykérő levelet intézett az udvarhoz, és már hetekkel a törökök érkezése előtt felkészült a várható támadásra: munkára fogta a falak mögé menekült környékbelieket, besorozta a parasztokat, de így is alig több mint 2000 katonával rendelkezett. Dobó nehéz helyzetével valószínűleg a pasák is tisztában voltak, ugyanis szeptember 9-én, a vár körülzárása után azonnal levelet küldtek számára, melyben a kapituláció fejében biztonságos elvonulást, a helyiek számára pedig bántatlanságot ígértek.
Gárdonyi Géza Egri csillagok című történelmi regénye alapján a kapitány „válaszát” bizonyára mindenki jól ismeri: Dobó a pasák üzenetének kézhez vétele után azonnal vasra verette a hírhozót, majd megeskette a védőket, hogy a megadás szót ezentúl még csak ki sem ejtik, és akár életük árán is megakadályozzák Eger elfoglalását. Az oszmánok a maguk „válaszával” végül hét napot vártak, majd – szeptember 16-ától kezdve – két héten át 12 ostromágyú és több száz kisebb löveg a pokol tüzét szabadította rá az egriekre.
Ahmed és Ali pasa terve egyszerű – mondhatni „a szokásos” – volt: először rommá akarták lőni a várat, hogy aztán a ledöntött falak között könnyűszerrel érvényesíthessék legalább hússzoros túlerejüket (bár Gárdonyi több százezres ostromló hadról beszél, a törökök körülbelül negyvenezren lehettek). Ebből a szempontból szerencsés körülmény volt az erődítmény szilárdsága – Eger ugyanis egy népvándorlás kori vár helyére épült –, arról nem is beszélve, hogy az ősz elejére az oszmánok kifogytak készleteikből, így például – ágyúgolyók híján – a tüzérségi támadás később olykor több napon át is szünetelt.
Mindez azonban nem von le semmit Dobóék hősiességéből, hiszen az csakis az ő érdemük volt, hogy Eger a szeptember 28-i, majd az október 4-i török roham után is keresztény kézen maradt. Az utóbbi támadás pedig igencsak válságos időszakban érte a várat, ugyanis aznap – a védők gondatlansága következtében – felrobbant a székesegyházban kialakított lőszerraktár, tehát Dobó és alvezére, Mekcsey István egyszerre kellett megküzdjön a káosszal és a falakra kapaszkodó törökökkel. Miután az 1552-es év ősze már korán fagyokat hozott, az éhségtől szenvedő, járványoktól megtizedelt oszmán sereg ideje vészesen fogyott; éppen ezért október 12-én és 13-án Ali és Ahmed pasa két ízben is általános támadást indított a falak ellen, de a hajnaltól éjszakáig tartó küzdelem ismételten kudarccal zárult.
Az utolsó két napban Eger védői már a végkimerülés szélén álltak, és csupán találékonyságuknak és hatalmas akaraterejüknek köszönhették, hogy végül mégis sikerült megtartaniuk a várat: Bornemissza Gergely híres bombái, a falaknál forró vizet és szurkot locsoló asszonyok, az ostromlétráknál elszántan küzdő vitézek szinte egy mondabeli korszak gigászi küzdelmét idézik fel, melyet Gárdonyin kívül Tinódi Lantos Sebestyén és – festményen – Székely Bertalan is megörökített.
Miután az október 13-i, sokadik roham is eredménytelenül zárult, a török táborban akkora lett az elégedetlenség, hogy az addig egymással rivalizáló pasák megegyeztek a visszavonulásban, és október 17-én feladták az ostromot. A maroknyi egri védősereg hősies ellenállása – a közvélemény szemében – később felért egy világraszóló diadallal; a győzelem nagyon komoly fegyvertény volt, hiszen – először a török háborúk során – bebizonyosodott, hogy Szulejmán hadai sem legyőzhetetlenek, vagyis az ostrom még nem jelent szükségszerűen vereséget.
Eger helytállása komoly szerepet játszott abban, hogy Szulejmán szultán seregei néhány évig csak kisebb erősségeket próbáltak megvívni, de például ahhoz is hozzájárult, hogy 1556-ban Szigetvár védői ellen mertek – és tudtak – állni a törököknek. A Tinódi Lantos Sebestyén által megénekelt, és Gárdonyi Géza által regényben megörökített egri ostrom a magyar történelem eme szomorú szakaszának legfényesebb pontja lett, mely példát adott a hűségre és a helytállásra, valamint reményt adott a magyaroknak egy addig reménytelennek tűnő küzdelemben.
Szolnok az Alföld közepén található, fontos vízi és szárazföldi csomópontok kereszteződésénél alakult ki a 10-11. században. A vízi szállítás, a sóút felügyelése, a tiszai fakereskedelem, valamint Buda és Erdély között létesült hadi utak, valamint a főváros közelsége (100 km) miatt a török hódítás korában, az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, a Tanácsköztársaság idején, a második világháborúban és 1956-ban megmutatkozott a hely jelentősége. Nem véletlen, hogy ma is jelentős katonai támaszpont található itt. Hasonló okok miatt fejlesztették fel 1551–52-ben is az addig csak palánkvárként létező várat. Feladata a török hadak feltartóztatása és az akkori ország gerincének, a Felvidéknek védelme lett volna. A szolnoki vár ma már gyakorlatilag nem látható, nyomai sem maradtak, hacsak nem a mai Zagyva-ág, ami a Tiszába torkollik. Már az Árpád-korban is állt földvár a Tisza és a Zagyva torkolatánál, a tulajdonképpeni palánkvár kiépítésére azonban csak 1551-ben került sor. A törökök, majd a 17. században császári várkapitányok még bővíttették a várat, azonban a Rákóczi-szabadságharc után végképp az enyészet jutott osztályrészéül. Köveit építkezésekre hordták szét.
Szolnoknak a végvárrendszerben betöltött fontos szerepét a térképre tekintve érthetjük meg. A törökök számára, Temesvár és a Duna-Tisza-Maros szögének elfoglalása után, mindössze Szolnok és Eger vára maradt mint jelentős akadály a királyi Magyarországgal szemben. Magyar, erdélyi, bécsi hírszerzők jelentették 1552 júniusa óta, hogy a törökök Temesvár eleste után előbb Szolnok, majd Eger ostromára indulnak. Az említett két vár elfoglalása erős érdekében állt a budai basának, Alinak. Miután a legjelentősebb síksági erődök elestek, II. Szulejmán szultán utasította Ahmedet, Alit és Mohamedet, hogy hadaikat a két végvár ellen vezényeljék.
A régi szolnoki földvár helyén I. Ferdinánd utasítására 1550-51-ben, a török veszély miatt, Szolnokot városfallal vették körbe (részben Dobó István terve szerint), várát megerősítették, élére Nyáry Lőrincet nevezték ki. Az építés főszervezője Nicolaus Salm generális volt, a munkaerőt helyi és odavezényelt hadinépek, valamint nagyszámú jobbágy adták. Bár használtak követ is, az 1552-es vár szerkezetét a korabeli dokumentumok szerint talajba levert gerendák közé döngölt agyagos föld (palánk) képezte. A rézkarcokon látható, hogy a szabálytalan négyszög alaprajzú, sarkain egy-egy ágyúrondellával biztosított végvárt kiterjedt várárok vette körül. A vár fülesbástyákkal való kiegészítése csak magát a tényleges várat érintette és csak a török kiűzése során kerülhetett sor e toldásra, ahogy az a különböző korok metszetein egységesen jól nyomon követhető.
Nyáry parancsnoksága alá 1400 főnyi spanyol, német, cseh és kis számú magyar katona tartozott. A vár 24 ágyúval, 3000 puskával, 800 mázsa lőporral és nagy mennyiségű élelmiszerrel volt felszerelve. A munkálatokat 1552 nyarán megkezdték, és nagy sietséggel haladtak. Megásták a Zagyva mai torkolati szakaszát, ami tehát nem az eredeti medre a Zagyvának. Az eredeti mederrész mára feltöltődött és mindössze egy kisebb tó maradt belőle a mai MÁV-kórház előtt. Ma úgy ismert, mint az egykori várárok maradványa.
1552. szeptember 2-án Ahmed Ali basa 40 000 fős serege ostromzár alá vonta a várat. Először a német zsoldosok foglalkoztak a szökés gondolatával, mégis, a magyar naszádosok szöktek meg legelőször. Szeptember 3-án, éjjel, a magyar és spanyol lovasok átúsztattak a Tiszán, majd a naszádosok visszatértek a gyalogosokért. 1552. szeptember 4-én éjszaka a zsoldosok elmenekültek, sorsára hagyva a várat. A várkaput reggelre nyitva hagyták, Nyáry Lőrinc és a hozzá hű 50 hajdú fogságba estek.
Mekcsey a következőket írta húgának négy nappal a török előhadnak Egerbe érkezése előtt:
„…egyebet nem írhatok… hanem mindennap fejünkre várjuk az súlykot, mert immár Szolnokot is megadták az árulók.”
Ahmed és Mohamed mintegy 2000 fős helyőrséget hagyott Szolnok várában, mielőtt Eger ellen indultak.
Történészek szerint a 12. században a mai vár helyén már fából készült erődítmény állt, a várat úgy emlegetik mint amelyik átvészelte a tatárjárást (mai helyesírásra átírva): „…Vártuk az egyház és a Szentatya segítségét, hogy a dunai átkelőkön szembe találjuk magunkat Krisztus nevének ellenségeivel. Végül a Duna befagyott és szabad utat kaptak felénk. Rossz szándékkal átjöttek a Dunán, hogy tökéletesítsék az ördög művét. De mi sokan voltunk fölfegyverezve és meghúztuk magunkat Esztergomban, Győrben,…, a másik oldalon pedig Pozsonyban, Nyitrán, Komáromban, Füleken és más erődítményekben.” (részlet a „Magyarok a pápának“ című levélből).
Egy 1246. január 10-én kelt királyi oklevélben szerepel először Fülek, annak kapcsán, hogy a várat és tartozékait IV. Béla elkobozza akkori garázdálkodó urától, a Kacsics nemzetségbeli Folkustól (Fulkó), s odaajándékozza a Pok nemzetségből származó Móricnak. Fulkó a tatárjárás idején haranggal csalogatta magához a tatárok elől menekülőket, akiket aztán kirabolt és megölt. Tény, hogy meggyilkolta a rokonát is, amiért aztán a király (istenítéletként) párbajra ítélte, de barátai közbenjárására kegyelmet kapott. Ennek ellenére folytatta a gaztetteit; hamis pénzt veretett, a királyt sértegette stb., aki mindezt megelégelve arra ítélte, hogy meztelenül párbajozzon egy harcossal. Fulkó azonban a börtöntársával megölte az őröket és megszökött. Magányosan élt, amíg öngyilkosságot nem követett el.
A vár alatti települést 1255-ben említik a források, 1262-ben már anyaegyháza is volt. Fülek 1423-ban városi privilégiumot kapott. A várat a fent említett urak birtokolják, míg 1453-ban Zsigmond király a Perényieknek adta bérbe. 1438-ban Erzsébet királynő tulajdonában volt, aki 1440-ben védelmi célokra megerősíttette. Mátyás király hada 1483-ban bevette a már erődítménnyé emelt várat. Mátyás halála után, 1490-ben a vár vezetését Ráskai Balázsra bízták. A középkori Fülek, – a vár és a város – volt a királyé, a királynőé, Csák Mátéé, volt királyi adomány és zálogbirtok, például a Perényieké, akiktől Mátyás király erővel vette vissza. Mohács után megnőtt Fülek jelentősége. Akkori ura, Bebek Ferenc megerősítette a várat, de 1554-ben a török elfoglalta és 39 évig innen sarcolta a környék falvait, sőt, a bányavárosokat is, amelyeknek a kapuja Fülek volt.
Ráskai Balázs lányát Bebek Ferenc vette feleségül és nászajándékba a várat kapta. Bebek gondoskodott a várról és az olasz Alessandro da Vedano tervei alapján egy erős katonai erődítménnyé építtette át, 1551-ben. A régi vár egy középső várrésszel és két új, ötszögalapú bástyával, valamint egy 6 méter vastag fallal bővült, amelyben ágyúkat helyeztek el. Továbbá hozzáépítettek egy falat, amely körülvette az egész várat, két kör alakú bástyával, amelyeknek feladatuk az volt, hogy védelmezzék a vár alsó és középső területeit. Ez a két bástya 10 m mély árokkal volt körülvéve és csapóhídon keresztül lehetett bejutni a várba, amit végül a törökök – árulással – 1554. június 16-án mégis bevettek.
A török hódoltság alatt
A törökök az elfoglalt területet az Oszmán Birodalomhoz csatolták. Az ostrom után a hódítók megerősítették a várfalakat, s Szokoli Musztafa vezetése alatt minaretet, virágos- és zöldséges kerteket, a karavánoknak istállókat, üzleteket, műhelyeket emeltek, valamint tökéletesítették a vízvezetéket és a kutakat. 1556–57-ben a várban 49 janicsár, 177 lovaskatona és 89 „aszab” (gyalogos katona) tartózkodott.
Ezek az adatok az 1568–69-as évekre sem sokat változtak, azzal a kivétellel, hogy 56 ágyúst (topcsi) is kiképeztek. 1554–1593 között 10 bég váltotta egymást: Kara Hamza (1556-ig), Velidzsan (1562-1564), Arszlán (1564), Mehmed (1575), Has(s)zán (1576), Mahmud (1579), Korkud (1579-1590), Ali (1591) és Juszuf (1593). Fülek hosszú időre a török alaptábora lett. Fennmaradt minden levél, amit Kara Hamza, a fekete bég 1556. április 14-én a Zólyom-környéki falvaknak küldött. Részlet egy ilyen levélből:
„Nektek városiaknak, akik a zólyomi vár alatt éltek írom és parancsolom, hogy döntsétek el, hogy fogtok-e adót fizetni vagy sem. Mert ha nem akartok, akkor tudjátok meg, hogy leigázom és porrá égetem városotokat, benneteket pedig rabszolgaságra ítéllek. Jól jegyezzétek meg, milyen közel voltam a városotokhoz és mennyi zólyomi katonának vettem a fejét…” (1591-es idézet) Értelemszerűen, a falvak inkább kifizették az adót. A törökök 1562-ben nyomultak be Murány környékére. Ferhard Haszán bég leigázta Krasznahorka és Miskolc környékét is. Amikor 1580-ban a dobsinaiak nem voltak hajlandók adót fizetni, a bég martalócaival 1584. október 14-én kirabolta, majd fölégette a várost és 350 embert elhurcolt, akiket a füleki nyilvános piacon, 2000 keresztény között adtak el rabszolgának nemre és korra való tekintet nélkül.
Fokozatosan foglalták el a környező várakat. Habár Várgede ellenállt egy darabig (1560), de úgy mint Füleken, a törökök ott is azt az időt használták ki, amikor a legkevesebben voltak a várban (1571). Már 1566-ban elfoglalták Hajnácskő várát, Várgedének se maradt más választása, minthogy megadja magát. Viszont ebből a várból nem volt semmi hasznuk a törököknek, úgyhogy lerombolták. A salgói várat még 1554-ben elfoglalták, nem sokkal a a füleki ostrom után. Egyedül a somoskői vár maradt szabad, még 22 éven keresztül, csak 1576-ban, a várkapitány, Modolóczi Miklós rövid csata után adta föl.
A felszabadítás
A vidék nemesei által támogatott császári hadsereg 1593-ban szánta el magát az ellencsapásra, azt is csak azért, mert az Oszmán Birodalom főereje más térségekbe volt koncentrálva. 1593. november 10-én Tieffenbach Kristóf vezetésével a császári hadsereget Fülekre helyezték. November 24-re pedig Pálffy Miklós 7000 katonával sietett a sereg megsegítségére, megint csak azt az alkalmat használva ki, amikor nem volt jelen a vár kapitánya, Ofressus, és 4000 keresztény katona megtámadta a várat. A törökök csak nagy nehézségek árán tudtak ellenállni, de végül 1593. november 27-én visszahúzódtak a vár fölső részébe, ahol is megadták magukat. Ezek után 300 török család maradt még önszántából a vár körül. Kisebb alakulatok minden nehézség nélkül fölszabadították még a salgói és a somosi várat is.
A Habsburg Birodalom részeként
A vár fölszabadítása után, 1598-ban Sorényi Mihály, 1599-ben pedig Honorius Tonhauser volt a várkapitány. A 17. század Fülek fénykora. Ebben az időben politikai és katonai fellegvárnak számított. Ide menekültek a nemesek a veszélyeztetett területekről. Itt üléseztek Heves, Pest, Szolnok és Csongrád megye elöljárói. Nemcsak Nógrád, hanem a szomszédos hódoltsági területek székhelye, stratégiai fontosságú királyi végvár is volt ekkor. A Habsburg-uralom ideje alatt mindennaposak voltak az egyes érdekcsoportok közötti viszályok, harcok, mégpedig Bocskai István (1557-1606), Bethlen Gábor (1580-1629) és I. Rákóczi György (1593-1648) között. 1604-ben a császári hadsereg megpróbálta kiszorítani Bocskait a Felvidék keleti részéről. A felkelők egyik ága Rhédey Ferenc (füleki várkapitány, az angol királyi családba beházasodott Clodina őse) vezetésével elfoglalták Gömört és Kishontot, majd 1604 decemberében beértek a füleki vár alá. Csakhogy a várat jól fölfegyverzett katonák őrizték, úgyhogy továbbmennek Krupina és Besztercebánya felé.
1605 márciusában a janicsárokkal együtt visszatértek elfoglalni Füleket. A felkelés visszaszorításával 1607-től Bosnyák Tamás volt megbízva. 1615. május 4-én szörnyű tűz pusztította el a várat és a várost, de 1619-re helyre tudták állítani.
1619 szeptemberében Bethlen Gábor felkelése idején a várost újra elfoglalták, ám belső viszályok miatt a császári hadsereg Szécsi György segítségével újra visszafoglalta Füleket és Szécsényt. Az akkori várkapitány, aki egyébként maga is Bethlen követője volt, segített bevenni a várat, 1621. április 9-én, a király részére. Egy nappal ezután meghalt és helyét Rhédey vette át.
Bethlen még próbálkozott a füleki, valamint az érsekújvári vár bevételével (10 000 katonával), de végül föladta tervét. II. Ferdinánd király újra Bosnyákot tette meg kapitánynak és 1630-tól a vár tulajdonosa Bosnyák Judit lesz. Fülek mint Nógrád központja ezekben az időkben élte a virágkorát. Evangélikus gimnáziumot alapítanak, fejlesztik a kézművességet és az ipart. Egy közeli dombon (Vöröskőn) és Őrhegyen megfigyelő bástyákat emelnek, Losonc irányába. A városban négy nagyobb építmény állt: a monumentális evangélikus templom, két harangtoronnyal és parókiával, a római-katolikus templom kolostorral, két török építmény és két közfürdő, iskolák és a mai gimnáziumnak otthont adó kastély, valamint további emeletes házak. A vár alatt működő evangélikus gimnáziumot 1645-ben, Rákóczi György hadjáratai idején helyezték át Osgyánba. Valósághű makettet készített 1670-ben egy francia mérnök (Johann le Dentu) a városról.
Ezen építmények többsége 1682-re nem maradt fenn. Érdekes lenne ásatásokat végezni a város mai területén. I. Rákóczi György felkelése idején az akkori várkapitány, Wesselényi Ferenc a királyi gárda oldalára állt. 1648-ban Rákóczi meghalt és ezzel befejeződött a 30 éves háború. 1650 és 1664 között a kapitány Wesselényi Ádám, viszont a főkapitány 1657-től báró Koháry I. István volt. 1652-ben a vár katonai állományát 197 német gyalogos, 300 huszár, 150 hajdú és 25 ágyús képezte.
Az 1667-es évben Koháry báró fia, a császár hűséges követője, Koháry II. István lett a várkapitány. 1672-ben megerősíttette a várat, mintha megérezte volna, hogy szükség lesz rá. Az ő kapitánysága alatt egy másik felkelés volt készülőben, mégpedig gróf Thököly Imre vezetésével. Az Oszmán Birodalom, amely mellesleg a Habsburgok legnagyobb ellensége volt, Thököly segítségére hatalmas hadsereget küldött, de úgy, mintha a vár védelmére küldené. Ezt Thököly kihasználva átpártol a törökhöz. A török-kuruc csapatok 1678-ban támadták meg Füleket, de sikertelenül. 1682-ben még egyszer megpróbálták, ez megpecsételte a város sorsát. Augusztus 22-én az első török-kuruc alakulatok körülvették a várat és számuk napról napra csak nőtt. Megkezdődött az ostrom. A füleki vár értékét bizonyítja az is, hogy ilyen hatalmas sereget küldött Thökölynek a török szultán. Összesen 60 000 katona ostromolta a várat (Bél Mátyás szerint 100 000). A várvédők száma 4000 volt, a város lakosságát is beleértve.
Thökölyék 20 000 tallérral lefizettek egy Braka András nevű parasztot, hogy gyújtsa fel a házát. Az őröknek kellett volna jelenteniük a tüzet és ezalatt támadták volna meg a várat. Ám a várkapitány ezt megtudta, Brakát felakasztatta és négyfelé vágatta.
Az ostromot Mikes Mátyás szemtanú naplója alapján rekonstruáltuk: szeptember 3-a hajnalán hullottak az első gránátok a várra. Reggel fél hatra a városnak több részét tűz borította, kilencre pedig már az egész lángolt. Szejdi pasa északról, Ibrahim pasa pedig a keleti részről bombázta a várat. A város és a vár déli oldaláról Apafi Mihály és Teleki Mihály generálisok támadtak. Koháry beljebb húzódott a várba. Csata csatát követett és a védők egyre fáradtabbak voltak. A végkimerültség határán Petróczi, Szirmay és Kezer fölszólították Koháryt, hogy adja föl a várat.
A vár segítségére siettek Nácsy, Csont és Kakukk Gergely alakulatai is. Az esély a vár megmentésére mégis napról napra csökkent, ezért a vár legénysége háborogni kezdett. Viszont a kapitány, mint aki vak, nem akarta észrevenni, hogy a legénység már nem bírja erővel. Csak akkor eszmélt föl, amikor le akarták őt is dobni a várfokról. Ennek ellenére Koháry a várat soha nem akarta föladni és akár a saját testével is védte volna. Akarata ellenére, két hét múlva, 1682. szeptember 10-én a legénység mégis föladta.
A törökök felrobbantották az egész várat. Az egész várost a földdel tették egyenlővé. Fontos iratok és levelek égtek el, valamint a legtöbb városi épület. 1682. szeptember 16-án Ibrahim pasa levelet küldött Thökölynek, amelyben kinevezte a birodalom királyának. A szultán is elküldte neki a királyoknak járó szimbolikus jeleket: palástot, kardot, buzogányt, zászlót és koronát. Thököly az utolsó pillanatban viszont meggondolta magát és nem fogadta el a kinevezést. Továbbra is „csak” a birodalom urának tartotta magát.
A várost annyira lerombolták, hogy csak hosszú idő múlva és sok munkával tudták újjáépíteni. Ha a várat már nem is, de sikerült felhúzniuk egy kastélyt. 1696-ban már csak 24 nemesi, 8 tiszti, 13 katonai ház és egypár bódé a szegényeknek és az özvegyeknek állt. Fülek történelmi szerepe itt véget ért. Birtokosa, gróf Koháry István (országbíró) hősies hazafisága révén magasra emelkedett a ranglétrán, sőt költőként is jeleskedett. 1694 és 1727 között barokk stílusú, római katolikus templomot és ferences rendházat építtetett Füleken. A ma is álló barokk épület, főleg belső berendezése révén értékes műemlék. A mellette lévő kolostor is fennáll. A ferencesek jelenléte Füleken 1513-tól - kisebb megszakításokkal - folyamatosnak mondható. Ugyancsak 18. század eleji a Koháry–kúria, amit a róla elnevezett 47. sz. Koháry István cserkészcsapat apránként, folyamatosan rendbe hozott. A füleki Koháry-uradalom később, házasság által Coburg hercegé lett. Füleken és környékén voltak birtokaik a Berchtold és Cebrián grófoknak is. Barokk kastélyuk később a Stephani, majd Herold családé lett. Jelenleg, gyönyörűen fölújított külsővel, a gimnáziumnak ad otthont.
A 19-20. században
A klasszicista stílusú, egykori Cebrián-kúriában sokáig kisebb szakorvosi rendelőintézet működött. Mára az elkótyavetyélt ingatlan külföldi tulajdonosai hagyják az enyészetnek, mivel az orvosok az irreális bérleti díj megfizetése helyett szétszóródtak a városban, vagy Losocra települtek át. 1845-ben Petőfi felrótta a fülekieknek a savanyú bort és azt, hogy a vár vérrel öntözött köveivel töltik fel az utcákat… A mesteremberek és szőlőtermesztők csendes kis városa a századfordulóra ipari központtá fejlődött a téglagyár és főleg az 1908-ban alakult zománcárugyár révén. Ez utóbbi túlélte az 1930-as évek gazdasági válságát is. 1945 után Kovosmalt n.v. néven a járás legnagyobb ipari üzeme volt (5000 főt alkalmazott) a rendszerváltást követő széthordásáig.
Az ásatásokat Kalmár dr. a vár középső részével kezdte. A következőkben a fölső udvaron 6 helyiséget tárt föl. Kitisztította a gabona tárolására használt helyiséget és egy kemencét, amelyben valamikor kenyeret sütöttek. A vár középső részén egy víztározót, egy kutat és 3 ágyúállást kutattak át. Északnyugati részén cserépedény-kiégető kemencét találtak. Az ásatásokat a háború szakította félbe.
Leletek: a várban számos kerámiacserepet találtak, amelyek valószínűleg edényekből, poharakból és kályhákból valók. Továbbá leltek még pipákat, kalapácsot, fúrókat, baltát, csákányokat, kaszát, lapátot stb. A fontos leletek közé tartoznak még: különböző kések, kőműveskanál, étkészletek, ollók, török mécsesek. A személyes tárgyak közül talán az ékszereket és az érméket érdemes megemlíteni. Fegyvereket szintén találtak: ágyúgolyó-maradványok, török kopjahegyek, harci balták, bárd, lándzsa, szablya, török jatagánok és puskacsövek, vas- és ólom puskagolyók és a hozzájuk tartozó öntőformák. Tömérdek mennyiségű ágyúgolyót is találtak, valamint az ágyú tisztításához szükséges kellékeket, amelyek ma a krasznahorkai múzeumban tekinthetők meg. A lovasságtól főleg patkók maradtak fenn. A második világháború után Budapestről a Pozsonyi Nemzeti Múzeumba szállították át a leleteket, ahonnan nyilvántartásba vételük után, Fülekre kerültek vissza. A vár rekonstruálását az 1970-es években kezdték el. Felújították az ún. Bebek-tornyot, ami egyébként a legjobb állapotban maradt meg, az óratornyot és az ágyúk helyét, a vár középső részén. Szükséges lenne a Perényi-bástya és az őrtorony rekonstruálása is. Érdemes lenne teljesen rendbe hozni óratornyot és befedni, hogy ne menjen még jobban tönkre. Felújítás alatt állnak a fából készült lépcsők is, bár gyakran vandalizmus áldozatává válnak. A vegetáció, a kis fák gyökerei és a gaz szintén komoly károkat tehetnek a vár egyes részeiben, ami 1993 óta látogatható.
