2015. szeptember 30., szerda

Gyimesi mulatságok / Tovább a filmhez

A Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató verseny kedvencévé vált Kostelek Szellő néptánccsoportja, Vaszi Levente énekes és a Zerkula János Zenekar.
Őket és más gyimesi hagyományőrzőket kísérjük el a filmben színpadi fellépésekre, együtt mulatunk velük Budapesten a Fonó táncházban, a Csángó Bálban.
Az ezeréves határtól nem messze, medvék felvonulására is ellátogatunk. 
Fenn, a Gyimesben, Setétpatakon Sára Ferencéknél disznótorral, Kostelken mulatsággal búcsúztatjuk az óévet.
A film rendező-operatőre, vágója és producere: Kovács László.
Szerkesztő-riporter: Ágics Gitta
Szakértő-szervező: Sára Ferenc
Ötletadó-forgatásszervező-támogató: Gólya József, „Loby”
Fotós – útitárs: Gólya Eszter
Gyártotta a Konkam Stúdió, www.konkam.hu



Munkashow (dokumentumfilm, 1970)/ Tovább a videóhoz

Dobray György által rendezett, 1970-ben készült dokumentumfilm. Ironikus képek a munkamorálról a riportalanyok nyilatkozatai alapján. A dolgozók arról beszélnek, hogyan végzik, vagy éppenséggel nem végzik a munkájukat, mit jelent számukra a munkaidő betartása, valóban munkával töltik-e el a munkaidőt, milyenek a munkaeszközök, a munkahelyi pénzkezelés és meg vannak-e elégedve a munkabérekkel.

2015. szeptember 26., szombat

A TATAI FRANYO REMIGIUSZ PERE / Folytatáshoz kattints a posztra

Spielbergai vár

Ovasható a vármegye levéltárában, ugyancsak a XVIII. század végéről egy terjedelmes aktacsomó, mely a szerencsétlen Franyó Remigiusz piarista tanár, felségsértési s hűtlenségi perét tárgyalja.
Franyó Remigiusz, születési keresztnevén János, született 1762-ben Tatán. Iskolai tanulmányait Komáromban folytatván, majd odahaza Tatán bevégezvén, a kegyesrendi atyák rendjébe lépett, hol felavatták s tanárságra bocsátották. Mikor Nagykárolyban tanároskodott, történt vele, hogy 1787-ben, július hó 4-én, estve, szerzetesi czellájában, Pesthy Adolf koadjutor kíséretében, őt Perczel Imre budai császári csend- és rendőrfőnök, a titkárával együtt meglepte, a nála talált iratokat nyomban lefoglalta, személyét letartóztatta, fogolylyá nyilvánította, ennek megtörténtével pedig az egyházi öltönyéből kivetkőztette, rabruhába öltöztette és Nagykárolyból Budára, onnan Bécsbe kisérték.
Franyó Remigiusz ábrándos lélek volt, ki hazáját rajongó odaadással szerette. Elszánt a vallott czél kitűzésében, követésében: de hihetetlenül naiv az eszköz megválasztásában.
Magyarországot akarta a zsarnokság alól fölszabadítani; és ha nagyon is korán, zajtalanul és ügyesen el nem fojtják legelső csirájában az eszmét, egy másik Martinovics-féle ügy nőhetett volna ki belőle. Annyit mindenesetre bizonyít az ő esete, hogy Magyarország azidőtájt tele volt forradalmi hangulattal, a mely a kövekből s az ábrándos piarista tanárból is forradalmárt csinált.
Az ő eszméje, mint fennmaradt leveleiből kivehetjük, az volt, hogy Magyarország külső segítséggel igyekezzék szabadulni lánczaiból. A Hohenzollernekre számítottak akkor titokban Franyó Remigiuson kívül mások is; mert egy bizonyos történelmi genealógia kisütötte, hogy Árpád véréből van egy csöpp leányágon e dinasztiában. Frigyes Vilmos azonban meglehetős kevés hajlamot mutatott rá, hogy csak gondoljon is azokra a tervekre, a melyekbe őt Magyarországból egypárszor be akarták vonni. Igaz, hogy az ország előkelősége s számottevő része nem is tudott vagy nem akart tudni e tervekről, a melyek mint határozatlan sugallatok röpködtek a levegőben.
Hogy Franyó Remigius hol vette a szövetkezés eszméjét s rajta kívül mások is dolgoztak-e annak kialakításán, nem tudjuk. Leveleket írt az esztergomi érsekhez, Battyhány Ignácz erdélyi és Esterházy Károly egri püspökökhöz, gróf Károlyi Józsefhez, Kárász István csongrádi volt alispánhoz és Dózsa János szatmárvármegyei táblabíróhoz. Bizonyára másokhoz is. A levelekben a terv végrehajtásának alapjául a fegyveres porosz segítséget jelöli meg; akként, hogy Frigyes Vilmos Magyarország felszabadítására segítségül Szilézián keresztül az országba 30 ezer főből álló lovas hadi erőt küld s azzal a fölkelő országnagyok és nemesség fegyveres ereje egyesülvén, az összes haderő egyenesen Bécsnek tart, azt megostromolja, a császárt a magyar királyságtól megfosztja, Magyarország koronáját Frigyes Vilmos fejére juttatja, a ki kész a katolikus vallásra térni s az országot alkotmányosan kormányozni.
Találtak Remigius tanárnál még egy jegyzéket is, melyen rajta volt titkos írása és a megfejtéséhez szükséges kulcs.
Franyó Remigiust, midőn Budáról Bécsbe szállították, a bécsi rendőrség és császári törvényszék tüstént vallatóra fogta. Körülményes részletességgel kérdezték ki, hol s mikor született, kik a szülei és testvérei, hol tanult, hol s miféle tudományokat tanított, társalogni kikkel s miféle dolgokról szokott; faggatták, hogy a 40 egyén közül, a kikhez az eddigi nyomozások adatai szerint leveleket intézett, s velök a rebellió tervét közölte, személyesen kiket ismer, ismeri-e különösen Esterházy herczeget, Illésházy grófot stb.?
Fölötte kíváncsi volt a rendőrség és törvényszéki vizsgáló küldöttség arra, kitől eredt a rebellió tervének eszméje, s hogy választ kiktől kapott leveleire? De Remigius állhatatosan megmaradt nyilatkozata mellett, hogy személyesen csak az érseket, a két püspököt, Károlyi grófot és Dózsa János táblabírót ismeri; hogy a fölkelés eszméje és terve nem mástól, csakis ő tőle származott; végül hogy levelére választ egyáltalán senkitől nem kapott.
A császári törvényszék a Bécsben 1787. aug. 2-án megtartott s a következett 1788. év márcz. hava 28-án befejezett vizsgálatok eredményei nyomán Franyó Remigius tanárt a felségsértés és lázítás tettének elkövetésében bűnösnek nyilvánította, s őt Spielberga várában elszenvedendő hatvan esztendei börtönfogságra ítélte el.
József császárnak 1790. év február havában bekövetkezett halálával Magyarországban helyreállott az alkotmányosság uralma. A jogfolytonosság alkotmányos elve meg nem engedhette, hogy magyar állampolgár, különösen főbenjáró ügyben, idegen bíróság ítéletével marasztaltassék és sujtassék: II. Lipót király tehát még az évi április hó 29-én 5468. sz. alatt kiadott egy fejedelmi parancsot, melyben, a vizsgálati iratok beküldése mellett, Komárom vármegye rendeinek meghagyja, hogy Franyó Remigiuszszal szemben törvényszékük által foganatosítsanak új vizsgálatot, a hazai törvényekkel és törvényes rendszabályokkal megegyezőleg hozzanak ítéletet, s azt kihirdetés után hozzá (a kir. it. táblához) felülvizsgálat végett terjesszék fel.
Igy került a szerencsétlen piarista tanár Spielberga várbörtönéből Komáromba, a vármegye törvényszékéhez, mint első fokban illetékes hazai bíróságához.
Remigiusz itt, az alkotmány védőpajzsa alatt, már szabadabban nyilakozhatott. A törvényszék kiküldöttjei, Csejthey István szolgabíró és Arady László esküdt által eszközölt vizsgálaton a felségsértés és hűtlenség vádjára nézve saját mentségéül a következőket hozza fel:
Tettének alapforrása a hazának szeretete. Ez unszolta őt folytonosan, keresni az eszközöket, hogyan lehetne szerencsétlen hazáját a fenyegető veszedelemtől megszabadítani. Ez sugallta neki a tervet is, hogy az ország kormányzása egy más hatalmasságra bizassék, a ki Magyarországot annak az alkotmánynak értelmében igazgassa, melyet a császár erőszaka elkobzott. Ő úgy volt meggyőződve, hogy II. József császár ez országnak nem valódi királya, mert Magyarország valódi királyának csak az a fejedelem ismerhető el, a ki ilyennek tényleg megkoronáztatott, s a ki királyi esküje szerint a hazai törvényeket, alkotmányt, a rendek szabadságait megoltalmazza. Nyilvánvaló lévén pedig, hogy József császár magát Magyarország királyának meg nem koronáztatta, sőt az országot jogaiból és szabadságaiból rosszakaratútag kiforgatta, következésképp 274reá a rebellis neve és fogalma, melylyel őt az osztrák bíróság oly sokszor illette, nem alkalmazható. Hivatkozik a Hármaskönyv alkotmányi alapelvére, mely szerint lázadónak nem tekinthető, a ki koronázatlan uralkodó uralma ellenében tervezget, tervet sző. Ő azért, hogy Magyarország némely nagyjaihoz a burkus királyra vonatkozólag bizonyos leveleket írt, még rebellisnek nem minősíthető, mert a levelek írásának czélja nem a lázítás, hanem ellenkezőleg a hazafiui lelkiismeretükben fölbolygatott kedélyeknek arra való ösztönzése volt, hogy az ország előkelőségei a hazát fenyegető veszély elhárításáról tanácskozzanak és gondoskodjanak. Hiszen, ha lázadást akart volna szítani, akkor nem az ország nagyjaihoz fordul, hanem egyenesen magához a néphez, melyet mikönnyen lehetett volna felizgatni, kedélyét nyílt lázadásra ösztökélni, ha értésére adja az erőszakos kormányzat anyagi és erkölcsi veszedelmeit, ha megmutatja neki azt, hogy a német nyelven való iskolai oktatás elrendelésének egyedüli czélja az, hogy a magyar nép az ő nemzetiségéből kivetkőztessék.
A bíboros érsekhez intézett levélben arról is volt szó, hogy a burkus királylyal való szövetkezés a szövetség czéljaira három millió forintnyi összegnek egybegyűjtését kívánja. S minthogy Remigiusz az elégedetlen országnagyok részéről a porosz udvarnál küldött képében is megfordult, a vizsgálaton kérdésül intéztetett hozzá, melyik országnagytól mennyi összeg folyt be, s hova fordíttattak és helyeztettek el ezek az összegek? Erre kijelentette, hogy ő ez országnagyoktól valamint semmi írást, úgy semmi pénzt sem kapott.
A vádindítványt felségsértés és hűtlenség czímén írásban maga a koronaügyész, Lányi József tette meg. Komárom vármegye rendeinek törvényszéke pedig 1791. évi január hó 10. és következő napjain tartott nyilvános ülésében az előterjesztett vád és védelem meghallgatása után ítéletét meghozta, melynél fogva a vádlottnak szabadon bocsáttatását kimondta és elrendelte.
A törvényszék ez ítéletében a védelemnek a koronázatlan fejedelemre vonatkozólag felhozott kifogásait szemben az osztrák ház koronaöröklési jogait biztosító 1687. évi 2-ik, és 1723. évi 2-ik törvényczikkelyekkel, nem fogadta el; ellenben döntő súlyt helyezett arra a ténykörülményre, hogy vádlott az alkotmányától megfosztott haza bajainak orvoslását az ország egyházi és világi nagyjainak közbelépésében kereste, tehát az országlakosok ama rendi elemének közreműködésében, mely rendi állásának, társadalmi helyzetének természeténél fogva politikai forradalmak előidézésére avagy támasztására legkevésbbé hajlandó, s a mely, mint ilyen, arra is hivatott, hogy az ország bajai orvoslása körül a módok és eszközök megválasztása tekintetében a mérséklet, a nyugodtabb megfontolás és a tekintély erkölcsi erejével hasson; másfelől arra a ténykörülményre, mely szerint a vádlott ténykedésének a dologban semmi foganatja, külső következése nem lett.
Volt egyébiránt a bíbornok-érsekhez szólott levélnek egy pontja is, mely a szabadonbocsátás elhatározására szintén igen erős védelmi alapnak bizonyult; az a pont ugyanis, melyben Remigiusz így szólott: »Hozzád, főmagasságodhoz, a te érett megfontolásodhoz fordulok tanácsért, ha vajjon helyesek-e gondolataim, vagy ha nem, úgy, a miért lelkem régóta sóvárog, mutasd meg én nekem a helyesebb útat«.
Az ítélet egyéb mentségi okai voltak: vádlott fiatalsága, melynél fogva tettének elhatározását s annak esetleges nagy horderejét érett elmével egész valójában meg nem ítélhette; egyéniségének különös lelki érzékenysége, mely nála a haza szeretetét egész a rajongásig, a haza állapotán való aggódást súlyos búskomorságig fokozta, s mely végre is fátyolt vont a dolgok megítélésénél lelki szemeire; az egyház tekintélyének, s kartársai becsülésének megőrzése, melyek vádlott fogságának fentartása által rövidséget szenvedhetnének; vádlott gyötrelmes szenvedései, melyeket több mint három évi nehéz rabsága alatt kiállott, már is kiengesztelék vala a tettet, a mit ő elkövetett.


A MOCSAI BOSZORKÁNYPER CSÁSZÁRON - 1714 / Folytatáshoz kattints a posztra

Nézzünk most egy boszorkányper-vizsgálati ügyet. Fülöp Mihály Császár községi bíró, az ottani előljáróság nevében, egy leány vallomására alapítva, 1714. évi máj. hó 10-ikéről jelenti, hogy Harangozó Mihály házánál Mocsáról egy vén asszony kapott szállást, a ki megbetegedvén, ezt a leányzót fogadta maga mellé s őt a boszorkánymesterségre iparkodott kitanítani:
Lássuk, miből állott a vén asszony mestersége, meg talán a leányzónak is a fantáziája?
- Te pila, menj ki a kertbe, ott tekints jól körül, hogy mit látsz, s aztán jelentsd meg nekem!
271Erre a leány kiment a kertbe s onnan visszajövén, válaszolta, hogy ott egy nyíves ebet látott.
- Neked hát, hogy tanulhass, először is olyannak kell lenned!
- Te pila, ha egy asszonynak gyermeke akár lenni, én még tudom tenni, hogy férfigyermeke legyen. Eredj, keress meg egy asszonyt. A két első ujjaddal húzd meg jól háromszor a lábát s mindem csontja a kezedben marad. Azt aztán add nekem és én száz forintot adok neked érte.
- Te pila, ha valakit meg akarsz veszteni, elsőben is valamely atyádfiát kell megvesztened. Én is az öcsémmel kezdtem meg.
- Te pila, mi oly sokan vagyunk, hogy az idei búzából csináltunk egy mérő csikmákot, de abból csak egy-egy szál jut egyikünkre. Azonban bor sem leszen bőven, mert az idei bort megitták.
- Te pila, én már tizennégyet vesztettem meg a mocsai gazdák közül. Egyet azon való haragomból, hogy kértemre se pénzt, se ételt nem adott.
Vallotta a leány, a biró jelentése szerint, hogy egy alkalommal éjtszaka annyian jöttenek a házhoz, hogy alig fértenek el. A vén asszony közibök ült s tiz szál gyertya égett a kezében. A többiek is mind boszorkányok voltak, de hogy kik, nem tudja. Egy más alkalommal - folytatja a vallomás, - a vén asszony el akarta őt magával ragadni. Egy csigás kantárral neki ment, de sok küzködés után sem tudott vele boldogulni. Majd egy mézes cserepet veregetett a fejéhez, mire ő a házból kiszaladt s a vén asszonyt onnét szidalmazta. Ez pedig akkor megfenyegette őt, hogy ha elárulná, úgy fél lapoczka nélkül fog maradni. S ezzel szemei elől, kantárostul együtt, egyszerre eltűnt.
Ugyanaz a leány, t. i. Mórott lakozó Kovács Jánosnak Császáron Szabó Gergelynél lakozó Mona nevű leánya vallotta még azt is; hogy Soos Erzsébet, a vén asszony, egy alkalommal, így szólott hozzá:
- Te pila, ha azt akarod, hogy az a leányzó, a kire te haragszol, ne mehessen férjhez, csak háromszor kerüld meg őtet, mess el a hajából s a hajat vessed valamely folyó vízbe. Ha ezt megcselekszed, akkor az a leányzó mindaddig nem megy férjez, mig csak te nem akarod. - Ha penig te azt akarod, hogy a leányzó férjhez mehessen, akkor gólyafészekből csinálj lúgzót, azzal a fejét mosd meg, s az olyan leány aztán férjhez mehet.
Kovács Ilona eme vallomásait ugyane hó 16-án a vizsgálatra kiküldött törvényes bizonyság előtt megerősítette, azzal a hozzáadássál, hogy akkor, midőn Soos Erzsébet a többi boszorkányok között mindegyik ujján egy-egy égő gyertyát tartott, más egyebet nem vett észre, mivel nagy nehéz álom ereszkedett a szemeire.
A törvényes bizonyság, névszerint Kazay András és Bokor László vármegyei esküdtek Mocsán, »az Fölséges saxoniai Herczegh Cardinal és Esztergomi érsek kegyelmes urnak, Ő Eminencziájának falujában« máj. hó 26-án folytatólagos vizsgálatra megjelenvén, ott a már előző napon letartóztatott, bilincsbe és tömlöczbe helyezett, 72 esztendős és calvini valláson levő Soos Erzsébetet, Tóth Mártonnét, examinatió alá vették, ki is ezenképen nyilatkozott: »Az mocsai Plebánus Szombáth Miklósnak édes Anyját, Tengöl Falu Zsuskát, Tankánét és Haj Szücsnét, Mocsán lakozó asszonyokat vallja Boszorkányoknak lenni, a kik is ez napon éjjel az Aristom Háznak vas rostélyos Ablakán hozzája bujtak, ottan az Pap Anyja és Tengöl Falu Zsuska keményen dömöcskölték, fejét szorongatták, hogy rájok vallomást ne mondjon, mert megölik. Tengöl Zsuska arra is késztette a Pap Anyját és Haj Szücsnét, tekerjék ki az egyik lábát, ha nem akar velünk járni. Haj Szücsné erre azt mondotta az Társainak, ördögh néki, ha nem akar velünk járni, csak ne áruljon el bennünket és ellenünk ne valljon. Erre ő az három boszorkány asszonynak azt mondotta, csak ne bántsatok, nem szólók ellenetek és el nem árullak. - Haj Szücsné egyszer, az 1711-ik esztendőben az ő balogh kezét csak azért vesztette meg, mert szemére hányta, hogy Török János árváját tisztátalanúl tartja. Utóbb penigh ezen Haj Szücsné ő néki tizenhét pénzért füvet vizet készített s azzal a kezét meggyógyította. Ugyan ez időben történt egy alkalommal, hogy midőn Tengöl Falu Zsuska, ki Nagy Mártonnál lakott, de szállásán odahaza nem volt, azon győri leánynyal, a kit, tiz esztendőset, magánál tartott, ő neki három fazék ördöngös zsírt mutatott meg, mondván ha valakinek rosszul van az lába, ezekkel a zsirokkal keni Tengöl Zsuska. - Közmondásból hallotta, hogy az 272igmándi tavalyi bírónak a boszorkányok zászlója a ládája fenekén találtatott volna. Ugyanazon esztendőben, 1711-ben, Karácson előtti napon éjjel az mocsai faluvégi pinczében ő a Pap édes anyjának, Tengöli Falu Zsuskának, Haj Szücsnének, az igmándi tavali bírónak társaságában vala, a hol is sok boszorkányok jelen voltanak. Tizenkét személyre volt egy ruhán terítve. Volt bőven disznó- és báránypecsenye, az kenyér helyett penigh kődarabok voltanak és azokból fakéssel vágtanak. Az nyirfa-abroncsos hordókhoz nem nyúltak. Egy Hegedős is volt velök és tánczoltanak éjfél után két óráig, miközben a tánczmester a tavali igmándi bíró volt. Ezután egyszerre eltüntek. Karácson után két héttel reá ugyan azon pinczében egy éjjel megint össze gyülekeztek, a mikor az vendégségre az igmándi tavali bíró öt sült tyukot és tizenkét darab követ hozott s a pincze ajtajának lakatját Tengöl Falu Zsuska nyitotta és csukta el. Ez alkalommal nem evett velök, hanem csak egy tőkén ülve nézte őket. - Ennek előtte hat esztendővel az boszorkányok T. N. Fehérvármegyében bizonyos falunak határján összegyülekezvén, ott ettek, ittak, tánczolgattak. Ők maguk vörös bort ittak, de nékie csak egy pénz árára való égett bort adtak innia. Majdan paráználkodtak s utóbb részölni mentenek. Ezekre őtet is késztették, de ő nem tartott velök. Ezen alkalmatossággal az Plébánus édes anyja nem volt jelen, hanem ott voltak az igmándi tavalyi bíró, Tengöl Falu Zsuska, Haj Szücsné, ezeken kivül még ott látta Győrött lakozó Gyógyító Katát, hajdu feleségét, ki az ezelőtt tiz esztendővel megvesztett győri Kis Baráth István kovács feleségét meggyógyította.«
Fönt megnevezett vármegyei esküdtek a következett napon, máj. 27-én, a vizsgálatot Lábodi Ádám érseki urad. tiszttartó, Freihlik Ferenci perceptor és Takácsy Ferenez igmándi nótárius jelenlétében folytatván, az Igmándról Mocsára behozatott Szalai Ferencz volt bíró, »az méltóságos gróf Esterházy József és Ferencz ur ő Nagyságaik igmándi possessiojában jobbágy« és a vizsgálati fogságban tartott Soos Erzsébet egymással szembesíttettek. Soos Erzsébet rögtön ráösmert Szalai Ferenczre, mondván, ő az, a ki a mocsai pinczebeli vendégségre a sült bárányt és öt tyukot magával hozta, a pecsenyéket legelsőben is a Tengöl Falu Zsuska elejbe tette és a ki a követ fakéssel metszette. Szalai Ferencz azonban tagadta határozottan, hogy ott lett volna.
Eddig szól az aktaszerűleg ismert vizsgálat. Sajnálható, hogy az ügynek bírói eldöntését nem ismerhetjük.


Retro motor reklámok / Folytatáshoz kattints a posztra















SIMSON kavalkád / Folytatáshoz kattints a posztra















2015. szeptember 25., péntek

Kisdobosok - Úttörők / Folytatáshoz kattints a posztra

 Magyar Úttörők Szövetsége „a gyermekek önkéntes tömegszervezeti tömörülése” a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség vezetése alatt alakult meg, 1946-ban. 1946 és 1948 között a kommunisták nagy számban beépültek a cserkészek közé, előkészítve azok 1948-as beolvasztását az úttörőmozgalomba. A létező szocializmus alatt az iskolás gyermekek túlnyomó többsége a tagja volt ennek a szervezetnek, amelyben a kommunista ideológiai nevelés döntő szerepet játszott. A cserkészmozgalomból sok motívumot felhasználtak ( őrs, raj, csapat, az egyenruha, táborozások, próbák stb.), de az úttörőmozgalmat az új politikai berendezkedés céljaira, a kommunista ideológia terjesztésére használták fel. Az úttörőmozgalom alapvető feladata az volt, hogy tagjait "a párt iránti szeretetre és hűségre, proletár nemzetköziségre" nevelje.

Tagjai

  • Kisdobos, az általános iskola 2.-4. osztályos tanulói
  • Úttörő, az általános iskola 5.-8. osztályos tanulói

A kisdobosok 6 pontja

  1. A kisdobos hűséges gyermeke a magyar hazának.
  2. A kisdobos szereti és tiszteli szüleit, nevelőit, pajtásait.
  3. A kisdobos szorgalmasan tanul és dolgozik, segíti társait.
  4. A kisdobos igazat mond és igazságosan cselekszik.
  5. A kisdobos edzi testét és óvja egészségét.
  6. A kisdobos úgy él, hogy méltó legyen az úttörők vörös nyakkendőjére.

Az úttörők 12 pontja

  1. Az úttörő hű gyermeke hazánknak, a Magyar Népköztársaságnak, felelősséggel dolgozik érte.
  2. Az úttörő erősíti a népek barátságát, védi a vörös nyakkendő becsületét.
  3. Az úttörő szorgalmasan tanul, a világ és önmaga megismerésére törekszik.
  4. Az úttörő gyarapítja és védi a szocialista társadalom értékeit.
  5. Az úttörő ahol tud, segít és önként szolgálja a közösséget.
  6. Az úttörő igazat mond és igazságosan cselekszik.
  7. Az úttörő szereti, tiszteli szüleit, nevelőit és az idősebbeket.
  8. Az úttörő igaz hű barát.
  9. Az úttörő bátor és fegyelmezett.
  10. Az úttörő szereti és védi a természetet.
  11. Az úttörő edzi testét és óvja egészségét.
  12. Az úttörő úgy él, hogy méltó legyen a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség tagságára.
 Az úttörők törvénykönyve kilenc változatot ért meg a rendszerváltásig. A 9. pont kezdetben így szólt: „Az úttörő mindig bátor és önfegyelmezett.” A 2. pont először így hangzott: „Az úttörő szereti hazáját, népét, és harcol érte.”, később a „harcol” kifejezést a „küzd és dolgozik”-ra cserélték. 1948-ban, a cserkészek beolvasztásának évében került bele „Az úttörő jól tanul.” betoldás, kiemelve, hogy a cserkészek iskolán kívüli szerveződését ők a tanintézményekhez kötötték. 1954-ben ezt tovább bővítették, a tanulás és a munka célját abban megjelölve, hogy az úttörő „méltó tagja” lehessen az 1950-ben alapított DISZ-nek (a KISZ elődjének). 1957-ben Kádárék mind a 12 pontot átírták, az úttörő a „haza” helyett „a Magyar Népköztársaság hű gyermeké”-vé vált, aki „önként szolgálja a közösséget” és „mindig igazat mond”. 1975-től újra fontosnak tartották kiemelni, hogy az úttörőség fontos kelléke a „jó tanulás” és „a szocialista társadalom értékeinek gyarapítása és védelme”. 1986-ban vette föl a 12 pont ez egyes szám első személyű esküformát, a Magyar Népköztársaság helyett pedig „a szeretni való hazá”-t írtak.

Egységei

  • őrs – 6-12 fő alkotta
  • raj – 2-4 őrs alkotja (általában egy osztály az iskolában)
  • csapat – általában az összes raj az iskolában
 Úttörősajtónak nevezték azokat a központi lapokat és folyóiratokat, amelyek a Magyar Úttörők Szövetsége elvi irányításával tevékenykedtek. A központi lapok és folyóiratok (első számuk megjelenésének sorrendjében): Úttörő Gyermekújság, Pajtás, Úttörővezető, Őrsvezető, Hüvelyk Matyi, Úttörő, Kisdobos, Dörmögő Dömötör, Tábortűz, Kincskereső, Ifjúvezető és a Hogyan? című időszakos kiadvány.
A központi úttörőlapokon és folyóiratokon kívül időszakosan számos csapatújság, úttörőházi híradó, tábori újság stb. jelent meg, ezek is az úttörősajtóhoz sorolhatók.

Úttörő Gyermekújság

1946. február 6-án jelent meg először, a magyar úttörőmozgalom szervezésével egy időben kelt életre. Első száma már akkor megjelent, amikor még csak néhány úttörőcsapat működött, és amikor még kidolgozatlan volt a mozgalom nevelési és szervezeti rendszere. Hétről hétre ismertette, magyarázta az úttörőmozgalom célkitűzéseit, közölte a központi utasításokat, módszereket javasolt az alakuló közösségek életének megszervezéséhez és közreadta az első csapatok tapasztalatait. Mivel a lapot nemcsak az úttörők olvasták, segítette az úttörőmozgalom népszerűsítését és részese volt a „tagtoborzásnak”.
Ebben a lapban jelent meg először 1946. május elsején az úttörők 12 pontja.

Pajtás

Olvasótábora 1948 őszéig a 6-14 évesekből alakult. 1948 novemberétől a 6-9 évesek, vagyis a pajtáscsaládok képes folyóirata a Hüvelyk Matyi lett, így a Pajtás a 10-14 évesek lapja maradt. Először 1946. december 20-án jelent meg.
A Pajtás az úttörőmozgalom tudósítója, krónikása, tettekre serkentő, nevelő eszköze volt. Lapszámaiból megismerhető a mozgalom teljes története, minden jelentős eseménye. Figyelemmel kísérte a bel- és külpolitika eseményeit, és olvasóit életkori sajátosságainak megfelelően tájékoztatta. Célja volt, hogy a gyerekek megkedveljék az olvasást, és szabadidejük eltöltéséhez az újságtól megfelelő segítséget kapjanak. A lap pályázatokat, versenyeket, országos játékokat kezdeményezett és ezzel olvasóit cselekvésre ösztönözte. A szerkesztőségi posta sok ezer gyermekkel tartott kapcsolatot. Lehetővé tette, hogy gyermekek is írjanak a lapba: gyermektudósításokat szervezett, bízott meg és ezzel hozzájárult az újságíró-utánpótlás neveléséhez.

Úttörővezető

Az országos úttörő-vezetőség 1947. március 26-i ülésén javaslatot terjesztettek be olyan folyóirat létrehozására, amely a vezetők munkáját segíti. A javaslatot elfogadták és 1947 májusában megjelent az Úttörővezető. A folyóirat terjesztette és népszerűsítette a legjobb vezetési módszereket, vitákat közölt az úttörőélet fejlesztésével kapcsolatban, programtervezeteket, javaslatokat adott a színvonalas(!) és hatékony úttörővezető-képzéshez.

Őrsvezető

Első száma 1948. október 15-én jelent meg. A sok képpel illusztrált folyóirat - mint neve is kifejezte - főleg a 12-14 éveseknek készült. Az első számot hat további követte, majd megszűnt. 1968 szeptemberétől jelent meg ismét havonta. 1982 januárjától új néven jelentkezett, az Iránytű lépett az Őrsvezető cím helyébe.

Hüvelyk Matyi

A Magyar Pedagógusok szabad Szakszervezete kiadásában induló gyermekfolyóirat volt. Első száma 1947. március 1-jén jelent meg. A folyóirat kezdetben nem kötelezte el magát az úttörőmozgalomnak, hanem korosztálytól független általános gyermeklapnak vallotta magát. 1948 novemberétől lett az úttörőmozgalom folyóirata, tartalma is megváltozott (leginkább a Pajtáshoz hasonlított), a pajtáscsaládok életével, az úttörőmozgalom célkitűzéseinek, feladatainak ismertetésével foglalkozott.
1949-ben megszűnt, helyette 1952-ben megjelent a 6-12 évesek önálló folyóirata a Kisdobos.

Úttörő

Először 1949 márciusában jelent meg, mint új havilap. Elsősorban a csapatgárdistáknak készült, azaz azoknak a gyerekeknek, akik valamilyen tisztséget töltöttek be az úttörőcsapatban, rajban vagy őrsben. 1952-ben az úttörők és az iskolások irodalmi és ismeretterjesztő folyóiratává alakult. Utoljára 1956 októberében olvashatták az úttörők.

Kisdobos

A Hüvelyk Matyi 1949-es megszűnése után igény volt arra, hogy a 6-12 éveseknek is legyen önálló gyermeklapja. Először 1952-ben jelent meg a DISZ /Dolgozó Ifjúság Szövetsége/ Központi Vezetőségének folyóirataként. 1956 november és 1957 február között kényszerű szünetet tartott. 1957 februárjában Kisdobos Gyermekújság címmel alakult újjá, majd 1957 szeptemberétől vette fel végleges nevét: Kisdobos, a Magyar Úttörők Szövetsége gyermeklapja.

Dörmögő Dömötör

Először 1957 januárjában jelent meg az óvodások részére - az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat gondozásában. Az óvodások mellett a kisdobos korúak is forgatták a lapot. A szélesebb "olvasótábor" tartalmi változásokat igényelt, ezért a lap részt vállalt a kisdobosélet megismertetéséből és az Úttörőszövetség nevelőmunkájából.

Tábortűz

Első száma 1957 februárjában jelent meg, a 12-16 évesek irodalmi és ismeretterjesztő folyóirata volt. 1960-tól megszaporodtak a Tábortűzben az őrsök tevékenységét ismertető, segítő írások. 1964-től vált ismét elsősorban ismeretterjesztő képes folyóirattá - a Pajtás újság tartalmi és formai változásai miatt. A lap utoljára 1965. június 22-én, tanév végi zárószámmal jelentkezett, majd megszűnt.

Kincskereső

Első alkalommal 1974 októberében került a 10-14 évesek kezébe, mint a Magyar Úttörők Szövetsége irodalmi, művészeti és kulturális folyóirata. 1971-74 október között "tesztverzióként" időszakosan jelent meg elődje, ugyanezen címen. Ez az úttörő-folyóirat volt az egyetlen, melynek szerkesztősége nem Budapesten, hanem Szegeden volt.

Ifjúvezető

Az úttörőcsapatokban dolgozó KISZ-tag /Kommunisták Ifjúsági Szövetsége/ ifjúvezetők időszakos folyóirata 1973-ban jelent meg először. Évente 2-3 alkalommal adott elsősorban módszertani segítséget a fiatal ifivezetőknek. Fő feladatának a segítést tartotta, ezért az írások nagy része ötleteket tartalmazott. Ez a lap is a rendszerváltozás előtt röviddel szűnt meg.

Hogyan?

Első száma 1969-ben jelent meg azzal a céllal, hogy időszakos kiadványként segítse az úttörőházak munkáját. Címe utalt törekvéseire: összegyűjteni az úttörő- és a művelődési házak gyermekfoglalkoztatásának gazdag tapasztalatait és azokat közreadni.

A rendszerváltozás után

A rendszerváltás után 1990-ben egyik napról a másikra feloszlott a pártállami gyermekszervezet. Zánkából Ifjúsági Centrum lett. Csillebércet eladták, most szabadidőközpontként üzemel. A megyei szervezetek táborait az önkormányzatok üzemeltetik tovább gyermeküdülőként. Nagyon sok vándortábor megszűnt, elhagyatva állnak például a Vadása-tó melletti Vas megyei vándortábor épületei is.

Miért bélás a régi kétforintos? / Folytatáshoz kattints a posztra

– Van nálad egy bélás? Haza kell telefonálnom, hogy kések. – Sokunknak lehet ismerős a mondat. Aki élt még a pénzbedobós telefonok korában, bizonyára emlékszik a mai érmékhez mérten igen tekintélyes súlyú réz két forintosra. De miért hívták bélásnak ezt az aprópénzt, akkor, amikor nem csak a dal, de a telefon is 2 Forint volt?

A válasz, amennyire egyszerűnek tűnik, annyira összetett. Sajnos semmi írásos konkrétum nem maradt fenn a bélás elnevezés eredetéről, így kénytelenek vagyunk valószínűsítésekbe, s feltevésekbe bocsátkozni. Tény, hogy a bélás, mint szinonima túlnőtt a rézpénzen, s gyakorlatilag mindenhez hozzátapadt, amit kettes számmal fejeztünk ki. Emlékezzünk csak az iskolai elégséges osztályzatra!
De mi köze a Béláknak a kétforintoshoz?
Mint személynév, úgy tűnik, hogy semmi. Egyes feltevések szerint az aprópénznek volt egy olyan verete, melyen valamelyik Béla királyunk szerepelt (a legösszecsengőbb állítások szerint IV. Béla). Alapos utánajárást követően azonban kijelenthetjük, hogy nem volt olyan forgalomban lévő kétforintos érme, melyen Béla király arcképe díszelgett volna. Bár elviekben elképzelhető az, hogy valamilyen különleges, korlátozott példányszámú veretet bocsátottak így ki, azonban ez (épp a korlátozott példányszám miatt), nem forgott annyira a nép kezén, hogy becenév tapadhatott volna hozzá.
belas
A legvalószínűbb magyarázat a börtönszlengből ered. A rabok kezdték el ugyanis mallér névvel illetni a tízforintost, majd bémallér néven a húszast. A két elnevezés később a pesti szlengben is meggyökeredzett. A bélás a bémallér, azaz a húszas tovább becézett változata, ami a kétforintost jelentette.

Bár ez utóbbi magyarázat is kissé nyakatekertnek tűnik a bélás elnevezésre, jobb híján azonban fogadjuk el ezt. Természetesen, aki közelebbit tud az egykori réz kettes történetéről, annak véleményét akár itt a kommentben szívesen olvasnánk!

2015. szeptember 23., szerda

A szabómesterség / Folytatáshoz kattints a posztra

Három szabó legények,
mek, mek, mek,
elindultak szegények,
mek, mek, mek.
Elindultak Micskére,
mek, mek, mek,
három ült egy kecskére.
Így énekel e közismert csúfolódó dalocska. De miért kecskére ültek? És miért a gúnyolódó refrén: „mek, mek, mek”? Mert a szabók gúnyneve – kecske. Hogy miért az, kevesen tudnák megmondani. Pedig nem mai keletű e gúnynév, már Mikes Kelemen így írt egyik levelében:
„Gergely gazda… éppen ma reggel vásárolt egy új kék dolmányt a kecskénél.”
Persze nem úgy keletkezett ez a név, ahogyan a Hazánk és Külföld című lap 1872-es évfolyama magyarázza:
„Ennek történeti oka van. A török világban ugyanis Komárom már azon a ponton állt, hogy élelem és védszer folytán föladja magát a töröknek. Ekkor egy kis vézna szabó fogja magát, belebúvik egy kecskebőrbe, s kimegy pour la forme legelészni a városbástya melletti gyepre. Látják ezt a törökök, s megütődnek rajta. »Hiszen ha még ilyen élő állatjaik vannak, akkor nincsenek oly igen megszorulva!« – gondolják, s az ostromló vezér bosszúsan vonul el a vár alól.”
A választ keresve helyesebb emlékeznünk arra, hogy a magyar nép csúfolódó kedve más mesterséget is megtisztelt hasonló gúnynévvel. A csizmadiákra azt mondta: csirizrágó, az asztalosokra: csomótaszigáló, s hogy egy ma is emlegetett nevet idézzünk: tintanyaló, így régebben a „deákféléket” titulálták. Már ez a három példa is közelít a válaszhoz: a mesterséghez, foglalkozáshoz illő jellegzetességekből szakította ki a nép ítélő szája a gúnynevet. Nos, a szabók legjellemzőbb eszköze: az olló. A kinyitott olló képe pedig a kecske X alakú hátsó lábaira emlékeztet, ráadásul régen a kecske kicsinyét nem gidának, hanemkecskeolló-nak nevezték. Már csak egy jelentésátvitel kell, és a szabóból – kecske lesz.
Pedig ez a gúnynév érdemtelenül ragadt a szabóra. Érdemtelenül, minthogy az egyik legnagyobb kényúrnak – a divatnak az első embere, s így hatalma van rajtunk, hisz „ruha teszi az embert”. És minden szabó elmondhatja azt, amit Mikszáth Kálmán A beszélő köntös-ben mondat Lestyák Mátyással a szabóságról:
„Nagyszerű mesterség az… fölséges tudomány, az Isten alkotásainak kikorrigálása: a rossz derekat kiigazítom, a lejtős vállakba férfiasságot öntök.”
A szabó tehát különleges és fölöttébb kívánatos tudomány birtokosa. A nép érezte ezt, és a gúnynévadásért elégtételt szolgáltatott. Több meséjében megtette hősének a szabólegényt, és ügyességéért, okosságáért, bátorságáért nemcsak világszép királykisasszonnyal, hanem még fél királysággal is megjutalmazta, mit se törődve azzal, hogy Shakespeare a Szentivánéji álom-ban másként vélekedett, s csak néhány mondatot juttatott Ösztövérnek, az athéni szabónak.
Az viszont Shakespeare típust formáló képességét jellemzi, hogy a szabót „ösztövérnek” vázolta. „Ritka, mint a kövér szabó” – vélekedik egy régi közmondásunk. S hogy ez így van, nem utolsósorban az az oka, hogy munkája közben sokat idegeskedik. Azok a határidők! És a megrendelőt semmi gátló körülmény nem érdekli, neki a ruha kell, és kész! – Emlékezzünk Molnár Ferenc regényére, A Pál utcai fiúk-ra. A Rákos utcai sárga házikó szobájában utolsó harcát vívja a kis Nemecsek, és apja, udvarias türelmet erőszakolva magára, Csetneky úr duplasoros-gombos ruháját próbálja.

XVI. századi szabóműhely. J. Amman fametszete. 1568.

Hasonló mozdulatokkal próbálhatta a ruhát Veszprémben, 1271-ben Szabó Pál is, az első név szerint ismert magyar szabó, akinek neve egyúttal a mesterségnév első magyar nyelvű emléke. Ügyes mozdulatában sok elődjének tapasztalata halmozódott már fel, nem ő az első, aki a próbánál, kirántván a fércet, a ráncot vető ruhából, megigazítva újra beölti. Sokkal korábban (mikor, pontosan nem tudjuk, de még a honfoglalás előtt) avatkozhatott bele az asszonyok munkájába a szabó, s – ahogy haladt az idő – egyre jobban kisajátította. Neve is e korai eredetre vall. Ugyanis – hasonlóan más nyelvekhez – legfontosabb műveletétől, a szab igétől kapta, ez pedig török eredetű. Lehetséges, hogy a mesterséget is tőlük vették át eleink.
Persze még a letelepülés után is csak kevés kiváltságos számára dolgozhatott a szabó. A föld népe maga tákolta gúnyában járt, és az akkori viszonyok között a bőr, mint öltözetnyersanyag, vetekedett a textíliával, s a szűcsre éppen olyan szükség volt, mint a szabóra.
A szabómesterséget a városi polgárság sokasodása serkentette. Nemcsak növekvő vevőkört gyűjtött köréje, hanem – mint más mesterségnek – függetlenséget is adott neki. A városba költöző mesterember felszabadulhatott a földesúr hatalma alól, s kialakíthatta önkormányzatú érdekvédelmi szervét, a céhet.
A szabók eddig legkorábbinak ismert céhlevele ugyan a XV. század közepéről való, de abból már olyan kialakult céhélet tárul elénk, hogy az több megelőző évtizedet feltételez. A törökverő Hunyadi János adományozta ezt a céhlevelet 1446-ban, kormányzóvá választásának esztendejében, a beregszászi szabóknak.
Ez időtől kezdve sokasodtak a szabócéhek, és mesterségük végzésében a mohácsi vész után ránk szakadt hadas idő sem hátráltatta. Szabó kellett még az ostromlott végházakban is, ha másért nem, hát a foltozásért, hisz a rosszul fizetett végbeli vitézek szájáról fakadt az a közmondásunk, hogy „se pénz, se posztó”. – Egyéni tragédiáktól azonban nem mentes e mesterség története sem. Szabó István pl. Kanizsa alatt fogságba esvén, 15 évig raboskodott török gályán, és amikor 1577-ben – végbeli szokás szerint – kezes mellett hazabocsátatták, hogy sarcát előteremtse, úgy kellett összekoldulnia, mert tönkrement kezével mestersége szerint nem tehette.
A fejlődést világosan bizonyítja, hogy e mesterség a XVII. század elejére már népes családdá terebélyesedett. Egyik ága a német szabó-ké volt, akik – mai kifejezéssel – csak külföldi divat szerint dolgoztak. A másik ág, a magyar szabó-ké, elsősorban a magyar ruhákat készítette. – Érdemes megemlíteni, hogy a hódoltság korában a törökök kívánságára a bécsi udvarnak még akkor is magyar ruhába kellett öltöztetnie a hozzájuk indított követség tagjait, ha azok nem is voltak magyarok. Ruháikat többnyire a pozsonyi szabók varrták. Persze nem közönséges öltözéket. Pl. 1623-ban csak magának a követnek a díszruhája – anyag és munkabér – 17 321 Ft-ba került, az egész követség öltözéke pedig 47 948 Ft-ba, mely összegből akkoriban 480 tonna borjúhúst lehetett volna venni, vagy 19 200 szőlőmunkás napszámbérét kifizetni.
A magyar szabók három további ágra szakadtak: a váltómíves, a vásármíves és a szűrmíves szabókra. Az első kettő finomabb posztóból, tehát vékonyabb kelméből dolgozott, ezért vékony szabók-nak is nevezték őket. Köztük a különbség csak az volt, hogy a váltómíves a vevő által vett s átadott kelméből, tehát megrendelésre és méretre dolgozott, a vásármíves pedig maga vette az anyagot, és a vásárokon árulta a különféle készruhákat. A szűrmíves szabó a magyar juh anyagából való, szűr-nek titulált durva posztóból készítette az anyagáról ugyancsak szűrnek nevezett, ma is közismert felsőruhát. – A vékonyszabók közül a XVIII. században kiváltak a csak egy ruhaféleségre specializált szabók, mint a nadrágmíves-ek, a zubbonycsináló-k, a réklikészítő-k és még sok más, ollóval és tűvel bajlódó mesteremberek.
Békességben éltek, hisz „nem volt közöttük tű, hogy össze ne férjenek”, és a céh összefogta valamennyit. Szigorúan őrködött tagjainak erkölcsi és hitélete felett, a szakmai tisztességre és becsületre nemkülönben vigyázott. Elkobzással fenyegetve tiltotta, hogy a mester „titkon avagy nyilván avatatlan posztóból mívet csináljon és eladjon”, s ha arra vetemedett, hogy „az adott posztóból vagy matériából” ellopott, keményen megbüntették, harmadszori esetben mesterségét veszítette. Persze – mint egy közmondásunk fogalmazza – „szentnek hívják azt a szabót, akinél folt nem marad”.
De volt más feladata is a céhnek. Különösen éles harcot folytatott a kontár-ok (az ún. himpellér-ek) ellen, „akik sok emberséges embernek sok károkat tesznek”, s ha valaki – írja az 1717-es répceszemerei céhlevél – „himpellérségben tapasztaltatik, szabadon nyakon ragadtatván, árestomba tétessék, és a szokott büntetés rajta exequáltassék”.
Kik ezek a kontár-ok? A nem céhes helyen tanult szabók vagy a „csavargó” szabólegények, s bizonyos mértékig az „urak szabója” is, a földesurak és háza népének öltöztető mestere. Eleinte jobbágy, később szegődményes sorban élt, s ekkor már, ha akarta, búcsút vehetett urától, és beléphetett a céhbe, hogy a polgárság szabója legyen. Így hagyta ott pl. 1740-ben Balassa Pált Kis Szabó Mihály, mert Balassa uram őnagyságának sehogy sem tudott kedvére varrni.
A céh levelének artikulusaival kijelölte azokat a mesterségbeli és társadalmi kereteket, amelyeket a szabók betölthettek. Tagjainak életébe mélyen beleavatkozott. A marosvásárhelyi szabók céhe pl. 1613-ban, Rosnyai Szabó Dániel és Öreg Szabó Péter céhmesterek idejében szigorúan megbírságolta azt a céhtagot, aki az utcán hajadonfővel vagy mente nélkül sétált, aki társaságba menet az ajtón belül vette le süvegét, aki az asztalnál két könyökére támaszkodott, vagy lábait keresztbetette. A nagyszombati szabók pedig 1722-ben Kupcsik András mestertársukat kizárták a céhből, és a városi tanács beleegyezésével mesterségétől is megfosztották, mert becstelenséget hozott a céhre: inasaival körülnyíratta kutyájának a füleit!
Amikor hát Éles Gáspár uram 1735-ben Pali fiát szabóságra akarta adni, egy szervezetileg és szakmailag kifejlődött mesterséget választott neki. És még azon is gondolkozhatott, fizessen-e érte vagy sem? Így három évig inaskodna, úgy csak kettőig. Aztán döntött: vásármíves lesz a gyerek, és tanuljon csak három évig, nem árt meg neki.
Meg is egyezett Vizi Szabó Mihály mesterurammal, és megnyugodva vette tudomásul, hogy kap a gyerek évente egy rend alsó- és felsőruhát, „süveget, sarut, amennyit elnyűhet, annak felette, hogy tanítják”, és ha megérdemli, még jutalmat is „mint illik, és a szokás hozza magával” – olvasták fel nekik a céhlevélből.
Pali fiú viszont éppen nem volt megnyugodva. Dehogy akart ő „kecske” lenni, csak hát nem kérdezték meg tőle. S durcás képpel fogadta a markába nyomott öt garast, hogy vegyen magának tűt és gyűszűt.
Nehezen törődött bele kényszerű helyzetébe. Olyan hosszúak voltak a napok hajnali háromtól este kilencig! És valahányszor mestere megütötte az asztalt, hogy az olló a sok kelme közül „kimutassa magát”, mindig behúzta a nyakát, azt hívén, hogy a rőfnek támadt táncolhatnéka, persze hogy a hátán.
De egy év múlva már kikerekedett az ő kedve is, s gyakran elmondogatta a szabóinas regulájának rigmusait úgy, ahogy a legények megtanították rá:
Avatatlan posztó:
szabószégyen osztó.
Se bőre, se szűkre,
krétázzad mértékre.
Szabó vagy te, nem más,
bár csak inas, hékás.
Szabni tanulj táblán,
ne a láda hátán.
Cirkalommal mérjed,
hogy a posztót férjed.
Ollód legyen éles,
szabó erre kényes.
Gyűszű, tű és cérna
néked már elég a.
Varrd serényen, varrjad,
rőföt meg ne kapjad.
hamar jóra, szépre,
Varrását téglázzad,
ráncait simázzad.
Nadrág, dolmány, mente
váljon a kezedbe
legény leszel végre.
És elkövetkezett ez is. Majdnem könnybe lábadt szemmel nézte szabaduló levelén a céh pecsétjét: középen a nyitott olló, ágai között egy tű, alul a cirkalom, balról a téglázó vas, jobbra a gyűszű.
Csak különb a legénysor! El is szegődött rögvest, esztendős bérrel, amit megtetézett még az is, hogy kántor-onként (vagyis évnegyedenként) egy ruhát készíthetett a mestere kenyerén, de a maga hasznára, s a vásáron eladhatta.
S ahogy elkövetkezett a vásár napján a reggeli nyílvetés ideje, ott szorongott mestere mögött: vajon jó helyre adja-e a sors az ő sátrukat? Mert csak ott árulhattak és csalogatni sem volt szabad a vevőt. De mikor aztán saját művének az ára a zsebét melengette, megnyugodott, a többi már a mesteruram baja.
Teltek az évek, és Pál legény szorgalmas tűje összeöltögetett annyit, hogy nekivághatott a mesterremek-nek, s miután művét a céh „jóválta”, élhetett mesterjogaival, értette a dolgát.
Persze a szabómesterséghez nemcsak szaktudás, hanem ízlés is kellett. A kettő együtt emelt ki egy-egy mestert társai közül, és vitte tovább a hír szárnyain, kivált, ha nemcsak követte, hanem alakította is a divatot. De hírneve csak kevésnek élte túl halálát.
Az egyik Kostyál Ádám pesti szabómesteré, aki a maga területén végleges formában megfogalmazta azt, amit a 48-as szabadságharcot előkészítő reformkor a politika terén megtett. 1790-ben így kesergett Dayka Gábor:
Ide egy nemzeti köntös temettetett,
Mely maga nemétől addig üldöztetett,
Hogy utóbb a nemzet maga szégyenlette,
És itthon idegent veve fel helyette.
Ezt a német divatot, a neu modi-t Kostyál uram kizavarta a magyar öltözködés területéről, és viseletünket visszamagyarosította. A XVII–XVIII. századi nemesi öltözetek tanulmányozása után albumot állított össze, és a szerint dolgozott. A viseletképek közül többet 1830-ban a Koszorú című folyóiratban közzétett, sőt húsz legényével egy hónapig ingyen mesterkedve, a magyar Nemzeti Színház ruhatárát is megfelelően átrendezte. Egy évszázadra megszabta ünnepi öltözetünket, a díszmagyarnak végleges formáját.
Kostyál mester érzelmeire jellemző a következő, emlékezet-fenntartotta eset:
1836-ban, miután az ártatlanul felségsértéssel vádolt Lovassy Lászlót és társait börtönbe hurcoltatta a bécsi udvar, Hollósy királyi ügyész, aki a rendelkezést végrehajtotta, az év nyarán bement Kostyál mester pesti boltjába, hogy ruhát szabasson magának.
Kostyál Ádám, miután mértéket vett, kérte az „úr becses nevét”, hogy könyvébe beírhassa. Midőn a Hollósy nevet hallja, megkérdezte:
– Az, aki a Lovassyékat elfogatta?
– Az.
Kostyál mester felháborodottan válaszolta:
– Az ilyen ember számára az én műhelyemben nem készül ruha!
A másik ismert név: Jelky Andrásé, a bajai szabólegényé, bár hírét nem mesterségével szerezte meg. 1730-tól 1783-ig terjedő élete rendkívüli kalandokkal volt tele. Járt Németországban, Hollandiában, Algériában, Kanadában, Amerikában, Ceylonban, Batáviában. Volt katona, katonaszökevény, kereskedő, rabszolga, bennszülöttek és az őserdő foglya, gyarmati tiszt, árvaház igazgató, kormánytanácsos és követ, a mesterségét nem számítva. Először 1779-ben megjelent élet- és útleírása, az ifjúságnak ma is népszerű olvasmánya, s így Jelky András kissé mindég fiatal marad.
A szabómesterség, hasonlóképpen, még ma is „átugorja száz tű hosszát”. Egyike azon ősi mesterségeknek, amelyek még bírják a versenyt a gépesíteni törekvő idővel. 1890-ben Magyarországon mintegy 60 000 szabó volt, 1930-ban 66 000 kereste meg kenyerét tűvel. S az 1846-ban feltalált varrógép nem adott gyári jelleget műhelyének, s csak a konfekció-t minősíthetjük nagyiparnak, amelyiknek az őse a vásármíves szabáság volt. A váltómíves még ma sem nélkülözhető kisiparos, ha méretre kívánjuk a ruhát, ha görbe lábainkat kikorrigálni, rossz derekunkat kiigazítani, tekintélyes „mellbőségünket” eltüntetni, ferde vállainkba férfiasságot önteni szeretnénk. S hogy a nők hogyan vélekednek e kérdésről, ne firtassuk, de az bizonyos, hogy az ő szemükben az öltözet, a divat, s így a szabó ma legalább olyan kényúr, mint valaha volt.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...