I. (Nagy) Lajos volt az első király, aki 1354-ben Visegrádról Budára helyezte át udvartartását. Zsigmond király a XV. század elején tovább bővítette a várat, a középkori palota, a trónterem, a királyi lakosztály, a csillagvizsgáló és a könyvtár építését pedig Mátyás király fejezte be.
Történészek szerint a 12. században a mai vár helyén már fából készült erődítmény állt, a várat úgy emlegetik mint amelyik átvészelte a tatárjárást (mai helyesírásra átírva): „…Vártuk az egyház és a Szentatya segítségét, hogy a dunai átkelőkön szembe találjuk magunkat Krisztus nevének ellenségeivel. Végül a Duna befagyott és szabad utat kaptak felénk. Rossz szándékkal átjöttek a Dunán, hogy tökéletesítsék az ördög művét. De mi sokan voltunk fölfegyverezve és meghúztuk magunkat Esztergomban, Győrben,…, a másik oldalon pedig Pozsonyban, Nyitrán, Komáromban, Füleken és más erődítményekben.” (részlet a „Magyarok a pápának“ című levélből).
Egy 1246. január 10-én kelt királyi oklevélben szerepel először Fülek, annak kapcsán, hogy a várat és tartozékait IV. Béla elkobozza akkori garázdálkodó urától, a Kacsics nemzetségbeli Folkustól (Fulkó), s odaajándékozza a Pok nemzetségből származó Móricnak. Fulkó a tatárjárás idején haranggal csalogatta magához a tatárok elől menekülőket, akiket aztán kirabolt és megölt. Tény, hogy meggyilkolta a rokonát is, amiért aztán a király (istenítéletként) párbajra ítélte, de barátai közbenjárására kegyelmet kapott. Ennek ellenére folytatta a gaztetteit; hamis pénzt veretett, a királyt sértegette stb., aki mindezt megelégelve arra ítélte, hogy meztelenül párbajozzon egy harcossal. Fulkó azonban a börtöntársával megölte az őröket és megszökött. Magányosan élt, amíg öngyilkosságot nem követett el.
A vár alatti települést 1255-ben említik a források, 1262-ben már anyaegyháza is volt. Fülek 1423-ban városi privilégiumot kapott. A várat a fent említett urak birtokolják, míg 1453-ban Zsigmond király a Perényieknek adta bérbe. 1438-ban Erzsébet királynő tulajdonában volt, aki 1440-ben védelmi célokra megerősíttette. Mátyás király hada 1483-ban bevette a már erődítménnyé emelt várat. Mátyás halála után, 1490-ben a vár vezetését Ráskai Balázsra bízták. A középkori Fülek, – a vár és a város – volt a királyé, a királynőé, Csák Mátéé, volt királyi adomány és zálogbirtok, például a Perényieké, akiktől Mátyás király erővel vette vissza. Mohács után megnőtt Fülek jelentősége. Akkori ura, Bebek Ferenc megerősítette a várat, de 1554-ben a török elfoglalta és 39 évig innen sarcolta a környék falvait, sőt, a bányavárosokat is, amelyeknek a kapuja Fülek volt.
Ráskai Balázs lányát Bebek Ferenc vette feleségül és nászajándékba a várat kapta. Bebek gondoskodott a várról és az olasz Alessandro da Vedano tervei alapján egy erős katonai erődítménnyé építtette át, 1551-ben. A régi vár egy középső várrésszel és két új, ötszögalapú bástyával, valamint egy 6 méter vastag fallal bővült, amelyben ágyúkat helyeztek el. Továbbá hozzáépítettek egy falat, amely körülvette az egész várat, két kör alakú bástyával, amelyeknek feladatuk az volt, hogy védelmezzék a vár alsó és középső területeit. Ez a két bástya 10 m mély árokkal volt körülvéve és csapóhídon keresztül lehetett bejutni a várba, amit végül a törökök – árulással – 1554. június 16-án mégis bevettek.
A török hódoltság alatt
A törökök az elfoglalt területet az Oszmán Birodalomhoz csatolták. Az ostrom után a hódítók megerősítették a várfalakat, s Szokoli Musztafa vezetése alatt minaretet, virágos- és zöldséges kerteket, a karavánoknak istállókat, üzleteket, műhelyeket emeltek, valamint tökéletesítették a vízvezetéket és a kutakat. 1556–57-ben a várban 49 janicsár, 177 lovaskatona és 89 „aszab” (gyalogos katona) tartózkodott.
Ezek az adatok az 1568–69-as évekre sem sokat változtak, azzal a kivétellel, hogy 56 ágyúst (topcsi) is kiképeztek. 1554–1593 között 10 bég váltotta egymást: Kara Hamza (1556-ig), Velidzsan (1562-1564), Arszlán (1564), Mehmed (1575), Has(s)zán (1576), Mahmud (1579), Korkud (1579-1590), Ali (1591) és Juszuf (1593). Fülek hosszú időre a török alaptábora lett. Fennmaradt minden levél, amit Kara Hamza, a fekete bég 1556. április 14-én a Zólyom-környéki falvaknak küldött. Részlet egy ilyen levélből:
„Nektek városiaknak, akik a zólyomi vár alatt éltek írom és parancsolom, hogy döntsétek el, hogy fogtok-e adót fizetni vagy sem. Mert ha nem akartok, akkor tudjátok meg, hogy leigázom és porrá égetem városotokat, benneteket pedig rabszolgaságra ítéllek. Jól jegyezzétek meg, milyen közel voltam a városotokhoz és mennyi zólyomi katonának vettem a fejét…” (1591-es idézet) Értelemszerűen, a falvak inkább kifizették az adót. A törökök 1562-ben nyomultak be Murány környékére. Ferhard Haszán bég leigázta Krasznahorka és Miskolc környékét is. Amikor 1580-ban a dobsinaiak nem voltak hajlandók adót fizetni, a bég martalócaival 1584. október 14-én kirabolta, majd fölégette a várost és 350 embert elhurcolt, akiket a füleki nyilvános piacon, 2000 keresztény között adtak el rabszolgának nemre és korra való tekintet nélkül.
Fokozatosan foglalták el a környező várakat. Habár Várgede ellenállt egy darabig (1560), de úgy mint Füleken, a törökök ott is azt az időt használták ki, amikor a legkevesebben voltak a várban (1571). Már 1566-ban elfoglalták Hajnácskő várát, Várgedének se maradt más választása, minthogy megadja magát. Viszont ebből a várból nem volt semmi hasznuk a törököknek, úgyhogy lerombolták. A salgói várat még 1554-ben elfoglalták, nem sokkal a a füleki ostrom után. Egyedül a somoskői vár maradt szabad, még 22 éven keresztül, csak 1576-ban, a várkapitány, Modolóczi Miklós rövid csata után adta föl.
A felszabadítás
A vidék nemesei által támogatott császári hadsereg 1593-ban szánta el magát az ellencsapásra, azt is csak azért, mert az Oszmán Birodalom főereje más térségekbe volt koncentrálva. 1593. november 10-én Tieffenbach Kristóf vezetésével a császári hadsereget Fülekre helyezték. November 24-re pedig Pálffy Miklós 7000 katonával sietett a sereg megsegítségére, megint csak azt az alkalmat használva ki, amikor nem volt jelen a vár kapitánya, Ofressus, és 4000 keresztény katona megtámadta a várat. A törökök csak nagy nehézségek árán tudtak ellenállni, de végül 1593. november 27-én visszahúzódtak a vár fölső részébe, ahol is megadták magukat. Ezek után 300 török család maradt még önszántából a vár körül. Kisebb alakulatok minden nehézség nélkül fölszabadították még a salgói és a somosi várat is.
A Habsburg Birodalom részeként
A vár fölszabadítása után, 1598-ban Sorényi Mihály, 1599-ben pedig Honorius Tonhauser volt a várkapitány. A 17. század Fülek fénykora. Ebben az időben politikai és katonai fellegvárnak számított. Ide menekültek a nemesek a veszélyeztetett területekről. Itt üléseztek Heves, Pest, Szolnok és Csongrád megye elöljárói. Nemcsak Nógrád, hanem a szomszédos hódoltsági területek székhelye, stratégiai fontosságú királyi végvár is volt ekkor. A Habsburg-uralom ideje alatt mindennaposak voltak az egyes érdekcsoportok közötti viszályok, harcok, mégpedig Bocskai István (1557-1606), Bethlen Gábor (1580-1629) és I. Rákóczi György (1593-1648) között. 1604-ben a császári hadsereg megpróbálta kiszorítani Bocskait a Felvidék keleti részéről. A felkelők egyik ága Rhédey Ferenc (füleki várkapitány, az angol királyi családba beházasodott Clodina őse) vezetésével elfoglalták Gömört és Kishontot, majd 1604 decemberében beértek a füleki vár alá. Csakhogy a várat jól fölfegyverzett katonák őrizték, úgyhogy továbbmennek Krupina és Besztercebánya felé.
1605 márciusában a janicsárokkal együtt visszatértek elfoglalni Füleket. A felkelés visszaszorításával 1607-től Bosnyák Tamás volt megbízva. 1615. május 4-én szörnyű tűz pusztította el a várat és a várost, de 1619-re helyre tudták állítani.
1619 szeptemberében Bethlen Gábor felkelése idején a várost újra elfoglalták, ám belső viszályok miatt a császári hadsereg Szécsi György segítségével újra visszafoglalta Füleket és Szécsényt. Az akkori várkapitány, aki egyébként maga is Bethlen követője volt, segített bevenni a várat, 1621. április 9-én, a király részére. Egy nappal ezután meghalt és helyét Rhédey vette át.
Bethlen még próbálkozott a füleki, valamint az érsekújvári vár bevételével (10 000 katonával), de végül föladta tervét. II. Ferdinánd király újra Bosnyákot tette meg kapitánynak és 1630-tól a vár tulajdonosa Bosnyák Judit lesz. Fülek mint Nógrád központja ezekben az időkben élte a virágkorát. Evangélikus gimnáziumot alapítanak, fejlesztik a kézművességet és az ipart. Egy közeli dombon (Vöröskőn) és Őrhegyen megfigyelő bástyákat emelnek, Losonc irányába. A városban négy nagyobb építmény állt: a monumentális evangélikus templom, két harangtoronnyal és parókiával, a római-katolikus templom kolostorral, két török építmény és két közfürdő, iskolák és a mai gimnáziumnak otthont adó kastély, valamint további emeletes házak. A vár alatt működő evangélikus gimnáziumot 1645-ben, Rákóczi György hadjáratai idején helyezték át Osgyánba. Valósághű makettet készített 1670-ben egy francia mérnök (Johann le Dentu) a városról.
Ezen építmények többsége 1682-re nem maradt fenn. Érdekes lenne ásatásokat végezni a város mai területén. I. Rákóczi György felkelése idején az akkori várkapitány, Wesselényi Ferenc a királyi gárda oldalára állt. 1648-ban Rákóczi meghalt és ezzel befejeződött a 30 éves háború. 1650 és 1664 között a kapitány Wesselényi Ádám, viszont a főkapitány 1657-től báró Koháry I. István volt. 1652-ben a vár katonai állományát 197 német gyalogos, 300 huszár, 150 hajdú és 25 ágyús képezte.
Az 1667-es évben Koháry báró fia, a császár hűséges követője, Koháry II. István lett a várkapitány. 1672-ben megerősíttette a várat, mintha megérezte volna, hogy szükség lesz rá. Az ő kapitánysága alatt egy másik felkelés volt készülőben, mégpedig gróf Thököly Imre vezetésével. Az Oszmán Birodalom, amely mellesleg a Habsburgok legnagyobb ellensége volt, Thököly segítségére hatalmas hadsereget küldött, de úgy, mintha a vár védelmére küldené. Ezt Thököly kihasználva átpártol a törökhöz. A török-kuruc csapatok 1678-ban támadták meg Füleket, de sikertelenül. 1682-ben még egyszer megpróbálták, ez megpecsételte a város sorsát. Augusztus 22-én az első török-kuruc alakulatok körülvették a várat és számuk napról napra csak nőtt. Megkezdődött az ostrom. A füleki vár értékét bizonyítja az is, hogy ilyen hatalmas sereget küldött Thökölynek a török szultán. Összesen 60 000 katona ostromolta a várat (Bél Mátyás szerint 100 000). A várvédők száma 4000 volt, a város lakosságát is beleértve.
Thökölyék 20 000 tallérral lefizettek egy Braka András nevű parasztot, hogy gyújtsa fel a házát. Az őröknek kellett volna jelenteniük a tüzet és ezalatt támadták volna meg a várat. Ám a várkapitány ezt megtudta, Brakát felakasztatta és négyfelé vágatta.
Az ostromot Mikes Mátyás szemtanú naplója alapján rekonstruáltuk: szeptember 3-a hajnalán hullottak az első gránátok a várra. Reggel fél hatra a városnak több részét tűz borította, kilencre pedig már az egész lángolt. Szejdi pasa északról, Ibrahim pasa pedig a keleti részről bombázta a várat. A város és a vár déli oldaláról Apafi Mihály és Teleki Mihály generálisok támadtak. Koháry beljebb húzódott a várba. Csata csatát követett és a védők egyre fáradtabbak voltak. A végkimerültség határán Petróczi, Szirmay és Kezer fölszólították Koháryt, hogy adja föl a várat.
A vár segítségére siettek Nácsy, Csont és Kakukk Gergely alakulatai is. Az esély a vár megmentésére mégis napról napra csökkent, ezért a vár legénysége háborogni kezdett. Viszont a kapitány, mint aki vak, nem akarta észrevenni, hogy a legénység már nem bírja erővel. Csak akkor eszmélt föl, amikor le akarták őt is dobni a várfokról. Ennek ellenére Koháry a várat soha nem akarta föladni és akár a saját testével is védte volna. Akarata ellenére, két hét múlva, 1682. szeptember 10-én a legénység mégis föladta.
A törökök felrobbantották az egész várat. Az egész várost a földdel tették egyenlővé. Fontos iratok és levelek égtek el, valamint a legtöbb városi épület. 1682. szeptember 16-án Ibrahim pasa levelet küldött Thökölynek, amelyben kinevezte a birodalom királyának. A szultán is elküldte neki a királyoknak járó szimbolikus jeleket: palástot, kardot, buzogányt, zászlót és koronát. Thököly az utolsó pillanatban viszont meggondolta magát és nem fogadta el a kinevezést. Továbbra is „csak” a birodalom urának tartotta magát.
A várost annyira lerombolták, hogy csak hosszú idő múlva és sok munkával tudták újjáépíteni. Ha a várat már nem is, de sikerült felhúzniuk egy kastélyt. 1696-ban már csak 24 nemesi, 8 tiszti, 13 katonai ház és egypár bódé a szegényeknek és az özvegyeknek állt. Fülek történelmi szerepe itt véget ért. Birtokosa, gróf Koháry István (országbíró) hősies hazafisága révén magasra emelkedett a ranglétrán, sőt költőként is jeleskedett. 1694 és 1727 között barokk stílusú, római katolikus templomot és ferences rendházat építtetett Füleken. A ma is álló barokk épület, főleg belső berendezése révén értékes műemlék. A mellette lévő kolostor is fennáll. A ferencesek jelenléte Füleken 1513-tól - kisebb megszakításokkal - folyamatosnak mondható. Ugyancsak 18. század eleji a Koháry–kúria, amit a róla elnevezett 47. sz. Koháry István cserkészcsapat apránként, folyamatosan rendbe hozott. A füleki Koháry-uradalom később, házasság által Coburg hercegé lett. Füleken és környékén voltak birtokaik a Berchtold és Cebrián grófoknak is. Barokk kastélyuk később a Stephani, majd Herold családé lett. Jelenleg, gyönyörűen fölújított külsővel, a gimnáziumnak ad otthont.
A 19-20. században
A klasszicista stílusú, egykori Cebrián-kúriában sokáig kisebb szakorvosi rendelőintézet működött. Mára az elkótyavetyélt ingatlan külföldi tulajdonosai hagyják az enyészetnek, mivel az orvosok az irreális bérleti díj megfizetése helyett szétszóródtak a városban, vagy Losocra települtek át. 1845-ben Petőfi felrótta a fülekieknek a savanyú bort és azt, hogy a vár vérrel öntözött köveivel töltik fel az utcákat… A mesteremberek és szőlőtermesztők csendes kis városa a századfordulóra ipari központtá fejlődött a téglagyár és főleg az 1908-ban alakult zománcárugyár révén. Ez utóbbi túlélte az 1930-as évek gazdasági válságát is. 1945 után Kovosmalt n.v. néven a járás legnagyobb ipari üzeme volt (5000 főt alkalmazott) a rendszerváltást követő széthordásáig.
Az ásatásokat Kalmár dr. a vár középső részével kezdte. A következőkben a fölső udvaron 6 helyiséget tárt föl. Kitisztította a gabona tárolására használt helyiséget és egy kemencét, amelyben valamikor kenyeret sütöttek. A vár középső részén egy víztározót, egy kutat és 3 ágyúállást kutattak át. Északnyugati részén cserépedény-kiégető kemencét találtak. Az ásatásokat a háború szakította félbe.
Leletek: a várban számos kerámiacserepet találtak, amelyek valószínűleg edényekből, poharakból és kályhákból valók. Továbbá leltek még pipákat, kalapácsot, fúrókat, baltát, csákányokat, kaszát, lapátot stb. A fontos leletek közé tartoznak még: különböző kések, kőműveskanál, étkészletek, ollók, török mécsesek. A személyes tárgyak közül talán az ékszereket és az érméket érdemes megemlíteni. Fegyvereket szintén találtak: ágyúgolyó-maradványok, török kopjahegyek, harci balták, bárd, lándzsa, szablya, török jatagánok és puskacsövek, vas- és ólom puskagolyók és a hozzájuk tartozó öntőformák. Tömérdek mennyiségű ágyúgolyót is találtak, valamint az ágyú tisztításához szükséges kellékeket, amelyek ma a krasznahorkai múzeumban tekinthetők meg. A lovasságtól főleg patkók maradtak fenn. A második világháború után Budapestről a Pozsonyi Nemzeti Múzeumba szállították át a leleteket, ahonnan nyilvántartásba vételük után, Fülekre kerültek vissza. A vár rekonstruálását az 1970-es években kezdték el. Felújították az ún. Bebek-tornyot, ami egyébként a legjobb állapotban maradt meg, az óratornyot és az ágyúk helyét, a vár középső részén. Szükséges lenne a Perényi-bástya és az őrtorony rekonstruálása is. Érdemes lenne teljesen rendbe hozni óratornyot és befedni, hogy ne menjen még jobban tönkre. Felújítás alatt állnak a fából készült lépcsők is, bár gyakran vandalizmus áldozatává válnak. A vegetáció, a kis fák gyökerei és a gaz szintén komoly károkat tehetnek a vár egyes részeiben, ami 1993 óta látogatható.
A Thury-vár, korábbi nevén Palota várának története (Tolonics István írása)
A kezdetek
Várpalota keletkezésének megbízható írásos bizonyítékai IV. Béla király idejéből származnak, amikor még a Csák és Szalók nemzetség birtokának része volt az egész környék. Városi történelmünk kezdete összefonódik Pusztapalota történetével, keletkezésével. A Bakonyban található fellegvár építése a XIV. század elejére tehető, feltételezhetően 1326 utánra, ugyanis az ősbirtokos Szalók nemzetség ekkor adta át Nagy Lajos királynak a területet. Nem sokkal később, 1350-ben Pusztapalotát Konth Miklós (az ország egyik legnagyobb birtokosa, Nagy Lajos diplomatája, az ország nádora) megkapta ajándékba a királytól a környék birtokaival együtt.
Ez a vár tehát minden bizonnyal azonos a korábban kutatott Bátorkő várával, bár vannak, akik kétségbe vonják ezt. A pusztapalotai vár, a monda szerint Mátyás király kedvenc vadászkastélya volt. Ez nem kizárt, bár mint látni fogjuk, Várpalota vára is a királyt szolgálta, ugyanis vadászat céljára mindkét palota jó lehetőségeket kínált a Bakony rejtelmes erdeivel, vadjaival.
Egy ismeretlen költő így emlékezik meg Pusztapalotáról és Mátyásról:
Dőlve, magányosan áll, az enyészet képe,
Puszta-palota késő romjaiban,
Századoknak előtte volt híre javában,
(Hunyadi) Mátyás nemzetének.
Idétlen rom, mogorva, puszta váz,
Falai között senki sem tanyáz,
Csak a holt század fekszik odafent,
Szemfedele a hosszú, méla csend.
Jó pihenő hely ... csendes, szép magány
Mélyen lehajló völgyének zöld talaján
Hős lakott itt, az IGAZSÁGOS!
Konth Miklós Nagy Lajos királytól az Újlaky birtokkal együtt megkapta az Újlaky előnév viselésének jogát is. Fia, Újlaky Konth László apja halálakor nemcsak nagy vagyonát örökölte, de minden fontos tisztségét is továbbvitte. Mivel a vár a terepadottságok miatt nem igazán volt bővíthető, az Újlaky család a XIV. század második felében Bátorkőnél tágasabb, kényelmesebb lakóépületet emelt magának. Miklós és László még együtt kezdték el építeni a ranghoz méltóbb udvarházat, az őrhely jellegű szűk várból ugyanis képtelenek voltak ellátni a hatalmas birtok ellenőrzését és egyéb országos jelentőségű ügyeik intézését.
Az építés helyéül a jelenlegi Thury-vár területét választották ki. A Bakony és Sárrét találkozásánál fekvő terület már akkor is kisebb település volt kedvező feltételekkel, a Fehérvár-Veszprémi római út mellett. Az építés lefolytatásáról csak annyit tudunk bizonyosan, hogy 1397-ben már készen állt a palota. Ezért lehetünk büszkék arra, hogy a több mint 600 éves várfalak őrzik a múlt emlékét Várpalota városban! Az U-alakú tömböt az északkeleti sarkán első formájában egy torony is erősítette, valamint az udvart fal zárta le. 1397-ben találkozhatunk először a nevével oklevélben, ahol "Palota"-ként említik. Az elnevezés pontosan fedte a valóságot, hiszen kúriánál nagyobb, várkastélynál, várnál kisebb, illetőleg kevésbé erődített építmény volt.
A legértékesebb, máig épen megmaradt egység a régi palota rész, amely az országban is egyedülálló, világi falfreskókkal, kőablakokkal és kváderes osztású homlokzatával. Az 1989-ben végzett feltárás és bontási munka adott lehetőséget arra, hogy az eredeti homlokzaton láthatóvá váljanak a kőkeretes ablakok és a két rózsaablak, így a palota díszes homlokzata ma a múlt szép emlékét tárja elénk.
Ülőfülkés ablakaiban és a palota belső falán nagy művészeti értéket kép¬viselnek a már említett, épen fennmaradt, az országban is egyedülálló világi falfreskók, amelyek jelentős képzőművészeti és kultúrértéket őriznek számunkra az elmúlt századokból. Az egyik egy női, a másik egy férfialakot ábrázol, feltehetően az építtető család tagjait örökítve meg. Szintén figyelemreméltó az udvaron található kút. Annak ellenére ugyanis, hogy szinte már minden kút kiszáradt, valamint a források is kiapadtak Várpalotán, ennek a kútnak bővizű forrása már több mint 600 éve ontja jó minőségű vizét, mely jelenleg a város alatt folyik el a Köves patakba.
A várban, a Boldogságos Szűz tiszteletére átalakított és felszentelt kápolnában önálló papi szolgálatot ellátó egyházi személy működött, aki valószínűleg a ferences-rendi kolostor tagja lehetett. Ugyanis Újlaky a vár építésével egy időben Palotán a szegény ferences-rendi szerzeteseknek egy kolostort is építtetett, amelyet 1456. május 16-án avattak fel.
Újlaky Miklós várépítő és Mátyás király korszaka
A hatalmas birtokot Újlaky Konth Miklós unokája, a Konth nevet elhagyva, Újlaky Miklós néven örökölte 1426-ban. Az 1445. évi országgyűlés törvényt hozott arról, hogy az Albert király uralkodása óta eltelt zavaros időkben királyi engedély nélkül épült várakat tulajdonosaiknak le kell rombolniuk, különben hűtlenség vádjába esnek (amely a kor egyik legsúlyosabb bűne volt), és halálbüntetés járt érte. Kivételt tettek azonban a szlavóniai várakkal, a török elleni védelem szempontja miatt, illetőleg öt másik várral, köztük Várpalota épületével is.
Újlaky Miklós a kor egyik leghatalmasabb ura volt, eszes, büszke magyar főúr, akinek nagyratörő tervei voltak. Hunyadi János hívének vallotta magát, 1456-ban a nándorfehérvári diadalnak még ő is részese volt, de később elpártolt tőle és 1457-ben, amikor a királyi trón betöltéséről volt szó, mindent elkövetett annak érdekében, hogy elnyerje azt.
Nem sokkal később, az 1458-as év a palotai vár jelentős eseményeit hozta el. Ugyanis ebben az esztendőben vette át Mátyás király a várat Újlaky Miklóstól, amely ebből kifolyólag, hacsak egy rövid időre is, de királyi vár lett. Hogy ebben az időszakban Mátyás járt-e a palotai várban vagy sem, arról nincsenek hiteles adatok, de palotai kapcsolatairól számos író megemlékezik.
Kisfaludy Sándor költő így ír:
„Gyakran jára Mátyás Palotára
Ő tulajdon jószágára
És vadászott körében
A Bakony vad bélében.”
Nem sokkal később Mátyás eredményes ténykedése, az ország gazdasági felemelkedése és sorozatos sikerei, győzelmei Újlakyt is meggyőzték, és régi nézeteit feladva nagy tisztelője lett a királynak, aki rövidesen ismét kegyeibe fogadta a nemesi családot. Mátyás ahhoz is értett, hogyan lehet a haza szolgálatára megnyerni az ellenséget, ezt tette akkor is, amikor visszaadta a várat építőjének. Az uralkodó és Újlaky később kialakult, igazi elmélyült kapcsolatának bizonyítéka az is, hogy Mátyás házasságon kívül született gyermekének, Corvin Jánosnak Újlaky lett a keresztapja. Mai szóhasználattal élve Újlaky Miklós a palotai vár építője, Mátyás király keresztkomája volt.
Újlaky Lőrinc, Móré László, Szapolyai János szerepe
Újlaky Miklós halála után a várat és a birtokot fia, Újlaky Lőrinc herceg örökölte. Ő azonban már nem épített hozzá a várhoz, pazarló módon élt, és ezzel egy időben a várgesztesi várat is használta, sőt az lett fő tartózkodási helye.
A szabályos alaprajzú, négy saroktornyos várkastélyt 1524-ig – kihalásáig – uralták az Újlakyak, akik koruk egyik legjelentősebb nagybirtokos famíliája voltak. Újlaky Lőrinc özvegye a pécsi püspök testvéréhez, Móré Lászlóhoz ment feleségül. Móré részt vett a mohácsi csatában is, ahonnan épségben hazakerült. A kétes politikai helyzetet kihasználva – az országnak két királya is volt, miközben a legerősebb potenciális ellenség is hazánk területén masírozott – valódi rablólovag módjára élt, a környéken gyilkolt, fosztogatott. Szapolyai János király 1533-ban sereget küldött ellene, melyet szövetséges török csapatok, és mecenzéfi (aknakészítésben járatos) bányászok is erősítettek. Móré bevárta a támadókat, és keményen ellenállt, bízott Palota falainak erősségében. Az ostrom során azonban várnagya ágyúgolyótól elesett, a védők kitartása megrendült, ő pedig gyermekeit hátrahagyva, pénze egy részét elosztogatva további kitartásra buzdította katonáit, míg ő egy kötélen leereszkedve a falról, a várig nyúló Bakonyi erdőbe menekült. Mindeközben a bányászok aknát fúrtak a fal alá, amely a robbanástól részben ledőlt, ezzel a vár sorsa megpecsételődött. Móré sem élt sokáig szabadon, gyermekeivel együtt török fogságba került, majd az isztambuli Héttoronyban (Jedikula) halt meg Török Bálinttal és Maylád Istvánnal együtt.
Szapolyai János, a Podmaniczkyak, a végvár építésének kezdete
Móré László elüldözése után Szapolyai János királyé lett Palota vára. Habár a vár királyi kézen maradt, a nagy harcok és áldozatok árán megszerzett épületet már 1537. szeptember 30-án a cseh Podmaniczky testvéreknek, Jánosnak és Rafaelnek adta János király. Palota tehát a Podmaniczkyak birtoka lett, akik sűrűn váltogatták elköteleződésüket I. Ferdinánd és János király között. A két magyar király közt hol az egyik, hol a másik pártjára állva, kihasználva a helyzetet gyarapították vagyonukat. Öncélú érdekeiket hajtva mindkét királynak hűséget esküdtek, és rettegésben tartották a vidéket. A törökökkel közösen fosztogattak, raboltak, még a megmaradt palotai ferences rendházat is feloszlatták, a zirci cisztercita kolostort is ők pusztították el. 1540-ben a veszprémi püspök arról értesítette a királyt, hogy a környéken nincs hiteles hely az istentisztelet megtartására. Félelmükben a papok is elbujdostak és szétoszlottak a rendek az egész Dunántúlon.
Szapolyai János 1540. július 22-én meghalt, halála pedig sajnos újabb bonyodalmakat szült. Még életében megeskette Martinuzzi Fráter Györgyöt, királyi hatalmának legfőbb intézőjét, hogy halála után fiát koronázzák királlyá, mindezt annak ellenére, hogy a két király Szulejmán háta mögött meg¬egyezett: János halála után a Szapolyai rész is Ferdinándé lesz. Ugyanis 1538-ban, a váradi békében egymás királyságát is elismerték, és kimondták, hogy János király halálával az országrész Ferdinándra száll. A titokban kötött békét a török szultán nem nézte jó szemmel.
Az egyezséget Szapolyai azonban nem tartotta be, hanem elvette Izabella lengyel királylányt feleségül, aki 1540-ben fiút szült neki. Az ország¬részt nem engedte át, hanem fiát, a csecsemőkorú gyermeket koronáztatta királlyá. Gyámjai Martinuzzi Fráter György és Török Bálint lettek, anyja, Izabella királyné pedig a pár napos János Zsigmond nevében átvette az uralkodás jogát. Arany János Török Bálint című versében hűen írja le Izabella akkori aggodalmát és nehéz helyzetét.
Izabella királyné Budában
Azt se tudja, hova lesz buvában:
Két ellenség két felől szorítja,
Szívét a gond száz felől borítja.
Összegyűjti budai tanácsot,
„Jó emberek, adjatok tanácsot:
Boldogasszony temploma keresztjén
Török zászló lengjen, vagy keresztyén”
Nem sokkal később, 1541. augusztus 29-én, a mohácsi vész ötödik évfordulóján kard¬csapás nélkül, török csellel esett el Buda vára. I. Szulejmán látogatást tett a megrettent Izabella királynőnél. A kis királyt gyámjával, Török Bálinttal a sátrába rendelte, ahol fogva tartotta őket, miközben a török katonaság megszállta a várat. Ezzel Magyarországon kezdetét vette a másfél évszázados török uralom.
Palota várának végvári szerepe Buda elfoglalása után
Buda várának elfoglalása az országot a török elleni nagy összefogásra sürgette. Új hadi stratégiát kellett kidolgozni a továbbvonulás mihamarabbi megakadályozása végett. A magyarországi végvárak létrehozása a török hódoltság idején az ország megmentésének egyetlen záloga volt. Ugyanis a török nem vonulhatott tovább addig az országban, amíg a várak ellenállását meg nem törte, mert ha maga mögött hagyta volna a várak erőit, lehetetlenné tette volna az utánpótlást, és az esetleges visszavonulás útját is elvágta volna maga elől. A terv bevált, a végvárak az ostromokkal a török erőket jelentősen meggyengítették, valamint alkalmatlanná tették a további hadviselésre is, hiszen a nagy távolság miatt az utánpótlás nagyon lassúvá vált a török csapatoknál.
A végváraknak kiemelt épületek igen sokfélék voltak. Lovagvárak, megerősített udvarházak, kolostorok, sőt temp¬lomok is voltak közöttük. Így nem meglepő, hogy a palotai négytornyos, nagy udvarral rendelkező, négyszögletes várat is végvárnak jelölték ki, több dunántúli várhoz hasonlóan. Az épület adottságai mellett a területi elhelyezkedése is előnyös volt, a Bakony lábánál a várvölgyi átjáró védelme miatt óriási szerep jutott a jó helyen lévő Palota várának, ezért kiemelt fontosságú szerepet kapott a magyar végvárak között.
Az ország dunántúli területe I. Ferdinánd király uralma alá került, aki Ausztria érdeke szerint cselekedett. Szapolyai halála után már 1543-ban Ferdinánd is a Podmaniczky családnak adta Palotát, a kincstár részéről pedig segítséget ígért a végvári átépítés munkáihoz, mert Bécs érdeke is úgy kívánta.
1541-ben már Fehérvár is török veszélyben volt, 1543-ban pedig török kézre is került. A város elfoglalása után a környező települések is az ellenség kézére kerültek, ezért Palota is elszigeteltté vált. Lakosságát elhajtották, vagy dolgoztatták, a környéket kirabolták. A törökök először 1543-ban – nem sokkal Székesfehérvár bevétele után- próbálkoztak a várpalotai vár ostromával, ám kudarcot vallottak. Hamza bég egyre sűrűbb támadásokat hajtott végre a vár ellen, de az kitartóan mindig ellenállt. Mindent elkövettek, de Mednyánszky János kapitánysága alatt a sereg szívósan tartotta magát.
A vár anyagi ziláltsága, a Podmaniczky család nemtörődömsége miatt egyre fokozódott, bár annak harci fontossága egyre jobban igazolódni látszott. 1548-ban már nem csak a Podmaniczkyak, hanem teljesen a kincstár vette kezébe a végvár építését, a tulajdonjog azonban megmaradt a család nevén. Ez tekinthető a vár építésének harmadik, jelentős korszakának.
1549-ben Velicsán fehérvári bég kísérletezett Palota bevételével, ismét sikertelenül. Az 1552-es török hadjárat során (ekkor volt az egri vár híres, sikertelen ostroma, mikor a védőket Dobó István vezette) török kézre került Veszprém is, ezzel Palota az Észak-Dunántúl egyik legfontosabb végvárává lépett elő. A törökök 1554-ben meglepetésszerű támadással próbálkoztak, amik részben sikerrel jártak: benyomultak a huszárvárba, és száz lovat illetve sok szerszámot sikerült zsákmányolniuk. A következő évben, 1555-ben megismételt támadást az éber palotaiak ismételten visszaverték.
A törökverő Thury György, Palota várkapitánya
A folyamatos végvárrá építési munkák mellett tehát az állandó török támadásokat is ki kellett védeni. A nagy építések idején, körülbelül 1554-ben tűnt fel Palotán a kor leghíresebb törökverője, Thury György, akiről így írt egy korabeli krónikás:
„Én nem vagyok elég, hogy megmondhassam
Vitézségét, hogy előszámlálhassam
Csak az harmadrészére is megírhassam
Az hallgatóknak elibe adhassam.”
Thury a magyar végvári vitézi élet egyik legnagyobb alakja volt. Hős katona, nagyszerű hazafi, okos hadvezér, bátor vitéz. Számtalan történetíró feljegyezte róla, hogy derék, egyenes jellemű ember volt, aki katonáit barátainak, testvéreinek tekintette. Híre egész Európát bejárta, de nem volt gőgös, sem hiú, csak az ellenséggel szemben büszke és kegyetlen. Csatában félelmetes, kemény, bátor vitéz volt Thury, aki életét gondolkodás nélkül kockára tette hazájáért. Nem meglepő tehát, hogy emberei szinte rajongásig szerették őt, a monda szerint, aki alatta harcolt, más vezért sohasem kívánt. Veretlen bajvívó hírében állt, párbajban nem győzte le senki. A vár bejáratánál lévő festmény is azt a jelenetet örökíti meg, amikor lóháton bajvívásra indult apródjaival. Híre ugyanis eljutott távoli országokba is, és messze vidékről érkeztek hozzá harcosok, hogy megvívhassanak vele. A török dúlta országokban naponta születtek vitézségének, hazaszeretetének és önfeláldozásának szebbnél szebb példái.
Thury György érkezésekor már nagyon elszegényedett a palotai vártartomány, mind katonailag, mind gazdaságilag. A vár átépítése mellett a harcosok ellátása is sok gondot okozott. Talán pont ezért bízta Podmaniczky Rafael a legnehezebb gazdasági feladatot Thuryra, rögtön megérkezése után. A nyomorgó várőrség már éppen ott akarta hagyni a szolgálatot, mivel fizetség nélkül, gyenge ellátással nem voltak hajlandók harcolni.
1559-ben meghalt Podmaniczky, így újból királyi vár lett Palota, de már Ferdinánd király hatalma alatt. Az ország területi felosztása után, a teljhatalmú király azonnal várkapitányi rangot adományozott Thurynak, miután Podmaniczky özvegye a családnak adott eskü alól felmentette őt. Thury ezek után fogadalmat tett Ferdinánd királynak, és átvette az irányítást a várban. Ekkor a palota felszerelése már nagyon szegényes volt, az alkalmazott lovasok és gyalogosok létszáma 200 fő alá csökkent. Nagyobb védelemre nem voltak berendezkedve, lerongyolódva, éhesen és lehangoltan harcoltak. A szomorú képet látva Thury segélykérő levelet írt, és azt lovas-futárral el is küldte a királynak Bécsbe.
„Palota, 1559. április 22.
Legfenségesebb Királyi Felség és Úr, nekem legkegyelmesebb uram!
Felséged kegyes és legkegyelmesebb akaratát ismét megértettem Thurzó Ferenc uramtól. Így tehát én is a legalázatosabban felajánlom, hogy Felségtek Palota nevű vára fenntartására ötezer magyar forint összegével megelégszem, és mivel a várban lévő gyalogosok nagy része kilép szolgálatából, tehát helyükbe másokat kell fogadnom, ezért alázatosan könyörgök legszentebb felségednek, hogy az előírt ötezer magyar forintnyi összegnek legalább egy részét most adassa meg nekem, az említett összeg hátralévő részét pedig méltóztassék később Nyitra vármegye hadiadójából. Miként felségetek már előzetesen néhai Podmaniczky Ráfáel urammal megegyezni méltóztattak. Valóban kegyelmes uram, ha a vár nagyságát nézzük és az abba szükséges lovas és gyalogos őrséget, ezt az én alázatos kérésemet Felséged a legjogosabbnak fogja tekinteni. Felséged bölcsen megítélheti, mekkora összeg szükséges évenként akárcsak száz lovas és ugyanennyi gyalogos fenntartására, hogy közben ne is említsem, hogy a várban valami élelmiszer mennyiséget is kell a jövő szükségre állandóan tartalékolni.
Én kegyelmes uram, a magam hasznát nem keresem, hiszen ha lehetséges volna, kész volnék Felségednek akár csak száz forintért is szolgálni, de mert ez a vár egészen (az ellenség) torkában van, nem látom magamat elegendőnek annak megvédésére a szükséges őrség nélkül. Kis számú (sereg) pedig nem elegendő annak megőrzésére, olyan annak a nagysága és állapota. Bizony kegyelmes uram, adódhat mód és alkalom, hogy szolgálatommal egy nap vagy egy óra alatt ezer forintnál nagyobb nyereséget és hasznot szerezhetnék Felségednek és az országnak. Várom Felséged legkegyelmesebb válaszát.
Legfenségesebb Felségednek hű és alázatos szolgája,
Thury György”
Ezután habár sok dicső harc következett, változatlanul nehéz volt a palotai őrség sorsa. Hiába várták a hátralékos zsoldjukat, hiába írt meg a levelet Thury, ígéreteken kívül semmit nem kapott Bécsből. Anyagiak nem érkeztek, de a harci támogatást is hűen adja vissza a levélre érkezett válasz, melyben Salm gróf így válaszolt: „Veszedelmes helyen van Palota vára, s én nem akarok szégyent vallani“. Erre Thury újabb levelet küldött, de mivel saját maga is segíteni akart a nyomorúságos helyzeten, éjszakai kitöréseikor borzalmas pusztítást végzett a környéken táborozó törökök között, és sok zsákmánnyal tért vissza portyájáról. Fegyvereket, lovakat szerzett, sok török rabot hurcolt a várba, hisz az építés folyamatosan sok munkaerőt is igényelt. Eme tetteivel még jobban magára haragította a törököt és ezzel nem könnyítette meg nehéz helyzetét.
Habár Buda (1541), Fehérvár (1543), Esztergom (1543), és Veszprém (1552) ekkor már török kézen voltak, Palota várán a bakonyi szél még mindig magyar zász¬lót lengetett. Végső elkeseredésében és dühében Hamza bég cselt eszelt ki Thury ellen. Vakon hitt a kémjében, akivel valamilyen italféleséget juttatott el a palotai várba, amitől ugyan nem hal meg az, aki megissza, de három-négy napig olyan kábult állapotban marad, hogy szinte nem tud uralkodni cselekedetei felett. A kém eljuttatta az italt, de egyben el is árulta a titkot Thurynak. Ez után a hírszerző jelentette a fehérvári bégnek, hogy eredménnyel járt, sőt látta is, amikor Thury ivott a küldött italból vitézeivel együtt. Ezt a helyzetet kihasználva nagy támadást intézett a bég Palota ellen. Thury, tudván a cselről felkészülten várta a törököt, de teljesen háttérben maradt, úgy irányította az ellentámadást. A próbálkozás ismét török kudarccal fejeződött be. A bukás igazi befejezéseként, hogy a kémmel való összejátszás ne derüljön ki, Thury üzenetet juttatott el a bég számára:
„Hallottam itt járt támadni kegyelmed, de valami nyavalya volt napokig rajtam, pedig jó harcunk lett volna egymással.”
Ezek után még további sűrű török támadások ismétlődtek, de az ellenséges csapatok mindig eredménytelenül vonultak vissza Fehérvárra. Végül Hamza bég már szégyellvén a sok kudarcot Szulejmán szultánhoz folyamodott segítségért, aki Arszlán pasa budai seregét küldte a palotai vár ellen, hogy sikerrel járjanak el e fontos bakonyi átjáró előtti vár bevételével, és Thury György végleges legyőzésével.
Palota várának 1566-os nagy ostroma
1566. június 5-én a budai Arszlán pasa nagy erővel és elszántsággal, sok jól felszerelt harci eszközzel, ágyúkkal, és közel 8000 emberrel készült a nagy támadásra. A Sintér-hegyen, és a Kopasz-hallgató domb¬jain csak úgy nyüzsögtek a kétfarkú török zászlók, lándzsák, ágyúk, félelmetes volt a török oldal felkészültsége. A palotai várba a közeli végvárakból összeverbuválta Thury a segítőket, de még kétszáz főt sem ért el a harcoló katonaság. A várkapitány hiába lövette a készülődő törököt és tizedelte a létszámot, olyan sokan voltak, hogy meg sem látszott rajtuk.
A készülődő török ostrom sem szünetelt, sőt már ágyúkkal válaszoltak vissza, és lövették a várat. Ezért két katona, Papp Péter és Literádi Péter vállalkoztak arra, hogy kiszöknek a várból és felrobbantják a törökök lőportárát. Tervüket sikerült véghezvinni, ám a törökök elfogták, megkínozták és kivallatták őket. A két bátor vitéz félrevezetésképp azt hazudta az ellenségnek, hogy ott, ahol a falat lövetik, az sokszorosan biztosított és nagyon vastag, pedig a valóságban már majdnem beomlott. A terv bevált, a törökök máshol kezdték ágyúzni a várat, így a fal a két katonának köszönhetően nem omlott be. Sajnos azonban az életükkel fizettek a vár megmentéséért, a törökök kegyetlen módon karóba húzták mindkettőjüket.
Thury természetesen látta a nagy bajt, és végveszélyt érzett. Ezért két legvitézebb hadnagyát, Pálffy Ferencet és öccsét, Thury Farkast életveszélyes feladatra kérte. Ők vállalkoztak arra, hogy a török táboron keresztül lóval kijutnak Bécsbe, hogy tudassák Miksa császárral, ha nem ad segítséget, nem bírják megtartani ezt a fontos bakonyi átjáró előtti várat, és Bécsnek is nagy veszélyt jelentett volna, ha a Dunántúlt megszállja a török. A lovak lábát bepólyázták és csendesen, ismerve a Bakony sejtelmes útját, a török táboron át el is jutottak Miksa császárhoz és Salm grófhoz a végső figyelmeztetéssel. A várban az omladozó falak láttán már a végső elkeseredés lett úrrá mindenkin, élet vagy halál lett a jelszó, nem bíztak már senkiben, csak a maguk erejére hagyatkozhattak.
1566. június 14-én Arszlán pasa abbahagyatta a lövetést, és a másnapi végső harcra készült, ugyanis egy bécsi kémen keresztül jelzést kapott, hogy felmentő sereg érkezik a magyaroknak. A török felderítőket küldött ki a Bakonyba, hogy jelezzék, ha valami különöset észlelnek. A csata előtt pihenni akartak, ezért Arszlán berendelte a tábor népét az esti imára és alvásra. Ezt az ütközet előtti lelkiállapotot, félelmetes csendet kihasználva Thury elszánta magát az ellentámadásra.
Leszállt az éj, koromsötét volt, a várkapuk és a felvonóhíd láncait megolajozták és a 200 huszár zaj nélkül megindult a várból, és nekirohant az alvó töröknek. Vad lárma és riadalom támadt. Raktárak, istállók, szénakazlak gyulladtak ki. Thury a pasa sátra felé hajtott, akit egész török csapat fogott körül, de nagy pallosa megállás nélkül vágta az ellenséget.
Ekkor köszöntött rájuk a szerencse, mely bátorságuk jutalma is volt. A kiküldött török felderítők ugyanis ijedten jöttek vissza, és adtak jelentést a pasának az erdőben látottakról. Arról számoltak be, hogy nagyszámú felmentő sereg közeledik. Az történt ugyanis, hogy éppen ebben az időben a győri főbíró sok szekeret küldött fáért a Bakonyba, hogy gallyat, fát szállítsanak a dunai gátak erősítéséhez. Nagy port vertek, zajt csaptak, ma¬gyarul, svábul beszéltek és zajongtak munka közben. Őket hitték felmentőknek a törökök, és ezt jelentették a a pasának. A hírre Arszlán jajveszékelve adta ki a parancsot a visszavonulásra. Mire kivilágosodott, otthagyva élelmet, állatokat, sátrat, ágyúkat, lőszert, a vár körül hagyott sok áldozattal, nagy veszteséggel visszavonultak Fehérvárra. A felmentő sereg a törökök távozása után három nappal érkezett meg, és minden bizonnyal elkéstek volna, ha a szerencse nem segítette volna ezúttal is Thuryt.
Több mint ötven magyar huszár esett áldozatul a vakmerő kivonulásnál. Szulejmán a kudarcért Arszlán pasa fejét vetette, hiszen már csak kevés kellett volna ahhoz, hogy a várat elfoglalják és ezért a megfutamodásért felelnie kellett. Helyébe Musztafát nevezte ki, aki ismételten próbálkozott újabb rohamokkal, de rendre eredménytelenül, mert Hamza béghez hasonlóan Palota vára mindig visszaverte a támadásokat.
Thury György nem sokkal később felmentést kért és kapott a kapitányi tisztség alól, helyét a vár élén öccse, Benedek foglalta el. A törökök még 1567-ben is megkísérelték a vár ostromát, ám ekkor sem értek el sikert.
Palota várának legdicsőségesebb időszaka volt az 1554-1567-ig terjedő tizenhárom esztendő, ami alatt Thury György védte falait. Palota vára jelentős végvárrá alakulva ellenállt a töröknek. Thury vitézségét a szigetvári várvédő unokája, gróf Zrínyi Miklós költő és hadvezér is megírta a Szigeti veszedelem című eposzában:
„Ben jó rendet hagyván maga kétszáz fővel
Palotáról jön ki Thury csupa hírös hőssel
Törökre ráüt vitéz merészsége
Sokat levág bennük vitéz keménysége”
Erdődy Pálffy Tamás várkapitány várvédő hősiessége
1573-ban Pálffy Tamás lett Palota kapitánya, és azonnal megindult a vár újjáépítése, miközben a vitézek győzelmes portyák egész sorát vezették a törökök ellen. Volt, hogy mindössze harminc ember védte a várat, mégis sikerült megtartani. Végül a tizenöt éves háború kezdetén, 1593-ban került török kézre Palota. Ormándy Péter kapitánysága alatt a vár vitézei hősiesen ellenálltak, majd a rommá lőtt falak között, reménytelen helyzetben a tárgyalás útján való megadást választották. A kivonulók többségét azonban a törökök, ígéretük ellenére lemészárolták. Huszár Péter pápai kapitány ugyan a Palotára vonuló török helyőrséget megrohanta és nagy zsákmányt szerzett, de ez a tényeken már mit sem változtatott.
A vár török ostromainak mérlegét tekintve kiváló teljesítményt nyújtott. A rendelkezésre álló korlátozott mennyiségű hadfelszerelés, élőerő és anyagi javak, illetve kedvezőtlen fekvése ellenére legkevesebb hat támadást állt ki, köztük a budai pasa ostromát is. Ötven éven át biztosan magyar kézen volt, és portyáikkal helyi jelentőségű támadásokra is képesek voltak, noha Fehérvár visszavétele a bécsi udvar miatt meghiúsult.
Palota várának visszafoglalása és dicsősége
A palotai vár 1593-1687-ig kisebb megszakításokkal kilencvennégy évig volt török uralom alatt, közel ötven évvel kevesebb ideig, mint a török magyarországi tartózkodása. Ez az időszak a dicsőség mellett a sok áldozattal járó kemény harcok korszaka volt Palota várának és környékének történelmében.
1687. november 21. újabb aranybetűs nap volt Várpalota történelmében, a vár ugyanis ekkor szabadult meg végleg a törököktől. 1687. november 17-én a bátorságáról híres Esterházy János háromezer főnyi lovas és gyalogos csapatával megjelent a várnál és lövetni kezdte azt. A harchoz még felmentő sereg is érkezett a környező felszabadult várakból, így nagy erőkkel, fegyverekkel jól felszerelten indulhatott meg a támadás. Az utánpótlás nélküli, jelentősen megfogyatkozott török belátta a vészhelyzetet és felszólítás nélkül kijelentette, hogy feladja a várat, ha asszo¬nyaikkal, gyerekeikkel szabadon elvonulhatnak. A magyarok ezt megígérték, és meg is tartották a szavukat, nem úgy, mint a török 1593-ban, kilencvennégy évvel korábban. Így 1687. november 21-én hatvannyolc fegyveres férfi, kilencvenhét asszony és harminckilenc gyermek, összesen kétszáznégy török hagyta el a várat. Őket Budára kísérték és onnan török területre szállították.
Nem sokkal később, a karlócai békében a török lemondott a magyarországi birtoklásról. Új korszak következett a Habsburgok kizárólagos uralma alatt, de a 150 éves török kor végleg lezárult Magyarországon.
A Zichy korszak Palotán
Amikor 1686-ban Buda falai alatt az ostromágyúk elhallgattak, az eloszló füst mögül párszáz romos ház bukkant csak elő. Szinte az egész országra ez volt a jellemző a török kiűzése után, de a sokat szenvedett Palota vára és annak környéke külön kiemelhető a romos és lakatlan települések közül. A bécsi kormányzat önérdekből is a nagybirtokosok szervezett betelepítését szorgalmazta, és más nemzetiségű lakossági áttelepítéseket is végzett az országban. A lakók elhurcolásával a mezőgazdasági művelés jelentősen visszaesett az ország sok területén, de főleg Palota és környéke hevert sok időn át megmunkálás nélkül, parlagon.
A palotai várat és a hozzá tartozó birtokot ilyen leromlott állapotban vehette használatba Zichy István 1687 után. A legsürgősebb feladat tehát az épület helyreállítási munkája volt. Először rendbe hozták a vár oldalfalát a belövések helyein, majd lecsapolták a védőárkokat és feltöltötték a helyét, és megszüntették a facölöpökből épített védőpalánkot. Az elvégzett munkák alapján kezdett a vár inkább kastélyhoz, mint védelmi építményhez hasonlítani, a Zichy család hamarosan be is költözött a felújított épületbe.
1690 után a vár ura, gróf Zichy István a gyors felújítás után megkezdte a környék lakossági visszatelepítését is, a lakosság életének helyreállítását segítve a településen. Szabad földművelést engedett, szabad vándorlást, birtokeladást, szabad legeltetést, továbbá a helyiek ingyen használhattak tüzelésre és házépítésre fát a környező erdőből. Ezt a békés felvirágzást azonban 1703-1711-ig újabb harcok követték.
Rákóczi és Thököly zászlaja alá már csoportosultak a földnélküliek, a földesuraktól bujdosó jobbágyok, kurucok. A török igából Habsburg járomba kényszerült, pártoskodó földesuraktól zsarolt magyar nép néhány esztendő múlva, II. Rákóczi Ferenc lobogói alatt újból felkelt szabadsága védelmében. A legendás kuruc időkben még egyszer régi fényében ragyogott fel Palota várának harci dicsősége. Domonkos Ferenc kuruc brigadéros maroknyi seregével védte a várat a kegyetlenkedő labancok ellen, akik hírhedt vezetőjükkel, Heisterrel az élen a környék lakosságát irgalmatlanul megsanyargatták, kifosztották. A lakosság bevonult a várba, hogy részt vegyenek a támadások visszaverésében, ahol Domonkos szavaira kitartóan harcoltak. Sikeresen meg is védték a palotát, ám bosszúból a Habsburgok felégették a falut, és az addig felépült településben sok kárt okoztak, a váron kívül maradottakat pedig elhurcolták és le¬gyilkolták.
Rabutin, I. Lipót hadvezére zsarnoki önkénnyel kormányozta Erdélyt, azonban 1706-tól a Dunántúlra rendelték őt. Akkor leromboltatta a palotai vár két északi tornyát, amit azóta sem állítottak vissza. A török kiverését követő karlócai béke (1699) után az ország belsejében sok várat leromboltak, hogy az újra és újra fellángoló Habsburg-ellenes harcokhoz ne lehessen őket felhasználni. Az 1711-es a Szatmári Béke után a harcok elültek, és Palota vára is csendesebb lett.
Békésebb időszak a várban és környékén
1715-től Palota végvár jellegét teljesen felszámolták, a katonaságot is megszüntették, és a környék kezdett békésebb életet élni a sok harcos esztendő után. A külső árokvédő falakat széthordták a községi építkezésekhez, a hatalmas várárok is feltöltődött az idők folyamán.
A vár is kezdte az új időkhöz igazodó arculatát kialakítani ezekben az években. A XVIII. század első felében, 1715-1750-ig az átépítés jelentősen megváltoztatta a várat. Helyreállították a külső falat és a két déli tornyot. Levésték a déli oldalon levő támpilléreket és kőkeretes ablakok kerültek a főhomlokzatra. A külső terep végleges rendezése során eltűnt a várárok, a rondella és a várvédő alapfal. Ekkor falazták el a XIV. századi palota kőkeretes ablakait is, amelyet 1397-ben még a Konthok építettek. A földszint fölé építették a következő szinteket, továbbá a földszinti kazán elhelyezésével, és légcsatornák kialakításával megoldották az épület emeleti termeinek légfűtését is. Ekkor készültek el a lépcsőházban a kora barokk és klasszicista faragott kőkorlátok, pozsonyi mesterek igényes munkájával. Az udvari barokk homlokzat szép, méltóságteljes teret kapott a belső udvaron. A XVIII. század második felében átépítették a régi kápolnát is, melynek belső szerkezete ma is őrzi akkori jellegét. Innen tekinthető meg a XIV. századi szentély és sekrestye műemlékileg is kiemelkedően értékes maradványai, a keleti oldali födémi ívmaradványok és átló bordák, továbbá az egyedülálló szépségű kápolna részek. A lovagterem előtti loggia és új timpanonos homlokzati részek is ekkor épültek az udvar nyugati és északi oldalán egy összekötő árkádsorral.
A család minden időszakban jelentős segítséget nyújtott a település gazdasági fejlődésében, de élen járt a politikai élet eseményeiben is. Közben az országban jelentős politikai változások történtek. Eljött az 1848-as szabadságharc győzelme és annak retorziója is. A Zichy család ekkor is példát mutatott hazafiságból. A palotai várból indult gróf Zichy Béla huszonhárom évesen a szabadságharc védelmére. Kossuth hívó szavára a környékből toborzott háromszáz magyarral ment Jellasics ellen Varasd és Zágráb térségében szervezett ellentámadásra.
Palota vára 1687-1889-ig volt folyamatosan a Zichyk tulajdonában, akik nemcsak a várban, de a település fejlesztésében tevékenyen kivették részüket. A család utolsó tagja, gróf Zichy Paulina 1890-ben meghalt. Őt is a várpalotai katolikus temetőben temették el, a család többi tagjaival együtt. Emléküket az itt lakók tisztelete övezi, sírjaikat gondozzák és szeretettel gondolnak a régi idők szép cselekedeteire, melyet a mezőváros felemelkedéséért végeztek.
Palota és környéke a gyakorlótér miatt kiválóan alkalmas katonai célokra, ezért a honvédség is nagy terveket készített a vár katonai használatára, de az I. világháború után mégis ideiglenesen a salgótarjáni Kőszénbánya Rt. tulajdona let, majd 1945-ig újból katonai célokat szolgált. A második világháború és annak következményei Palota várának új térténelmi korszakát indította el.
A várhoz kötődő hagyományok, mondák
A hagyomány szerint Mátyás király is járt itt az Újlaky család vendégeként. Éppen ezért gyakran emlegetik az igazságos király barátja, a vár tulajdonosáról Újlaky-várnak is, a török kor híres várvédő kapitánya nevéről elnevezett Thury-vár elnevezés mellett is.
A vár történetéhez szorosan kapcsolódik az a hiedelem is miszerint 1476. december 11-én Beatrix a palotai várban készült fel a másnap Fehérváron Mátyás királlyal kötött esküvőjére és királynői koronázására. Fontos megemlíteni azt is, hogy Ulászló koronázásának megakadályozása végett a budai várból, Palota várába hozták át a magyar koronát és koronázási jelvényeket, de Beatrix a Fekete Sereget küldte a korona visszaszerzésére. Mivel Corvin János nem akart áldozatok árán király lenni, átadta a koronát és ezzel lemondott a trónról.
