2020. szeptember 29., kedd

IKARUS 620

 




Bemutatkozik az Ikarus 66-os

 
































Az 
Ikarus 66 az Ikarus gyár városi-elővárosi autóbusztípusa. Elterjedt beceneve „faros”, melyet valószínűleg jármű farmotoros elrendezése, és az ehhez kapcsolódó jellegzetes, járműtestből hátulra kinyúló motorsátor ihletett. A legyártott 9260 darab többségét a Német Demokratikus Köztársaságba exportálták, a magyarországi Volán vállalatokhoz került mintegy 2700 jármű révén pedig az 1960-as, 1970-es évek autóbuszközlekedésének egyik meghatározó típusa volt.

A kezdetek

Az A58-as rajzjelű, kétajtós prototípus 1952-ben készült el. A P. Horváth György által formatervezett jármű önhordó vázszerkezettel épült. A szokatlan kialakítású hátsó motortér a következő évben, a típus távolsági forgalomra tervezett párjának, az Ikarus 55-ösnek az első példányain jelent meg. A városi forgalomra tervezett kocsiknál a levegős működtetésű harmadik ajtó beépítése - a hátsó tengely mögé - eleinte nehézséget okozott a gyárnak, ezért a sorozatgyártás (az 55-össel ellentétben), csak az 1950-es évek végén indult meg.

A típus Magyarországon

A Fővárosi Autóbusz Üzemnél (FAÜ) 1956 január 31-én kezdte meg próbafutását a GF 100 rendszámú jármű, a Nagykörúton közlekedő 12-es viszonylaton. Később, 1959 és 1961 között a vállalat részére az Ikarus 75 darabot szállított az 1-2-1 ajtóelrendezésű városi változatból. Ezek a Budapesti forgalomban - elsősorban a szűk belső tér és a kedvezőtlen utascsere miatt - nem váltak be, 1964-ig az összeset átadták az AKÖV-öknek.

A helyközi közlekedésben tömegesen 1963-ban jelent meg, majd hamarosan a legtöbb Volán társaságnál a legnagyobb darabszámban üzemelő típussá vált. Legelterjedtebb altípusai a 66.22 és 66.23 jelzésűek voltak, előbbiek soronként 2+2, utóbbiak a városi forgalomra alkalmasabb 1+2 üléselrendezéssel készültek. Az utolsó példányokat 1973 tavaszán adták a 14-es Volán részére.

A hetvenes évek második felétől az Ikarus 266-osok tömeges beszerzésével fokozatosan kiszorultak a közforgalomból, majd 1983 folyamán a maradék néhány kocsit is selejtezték a Volán társaságok.

Jelenleg is meglévő példányok:

  • VOL-066 (ex. EZY-690) 66.62 altípus, NDK-ból visszahozott jármű
  • OT 53-00 egyajtós, valószínűleg szovjet exportból visszamaradt kocsi, az első magyarországi minősített veterán 66-os
  • GC 39-35 66.22 altípus, forgalomban a Zala Volánnál 1971 és 1982 között, felújításra vár

A típus külföldön

A típus legnagyobb vásárlója a Német Demokratikus Köztársaság volt, 1958 és 1973 között közel 6000 jármű került ide, köztük háromajtós, városi kialakításúak is. Ezen járművek motorját IFA adagolószivattyúval szerelték, majd egy jelentős részüknél, felújítás során, az eredeti Csepel motort lényegesen erősebb, 195 lóerős, 6 hengeres Schönebeck dízelmotorra cserélték. Az 1980-as évek végéig közlekedtek közforgalomban.

Jelentős mennyiséget, majdnem 300 darabot szállított a gyár Lengyelországba, illetve 250 darab, osztrák gyártású Saurer motorral épült példányt pedig Egyiptomba és Kuvaitba. A kuvaitiak közül mintegy 100 jármű utóbb Dél-Jemenbe került, ahol az ekkor már tizenéves járművek nehéz hegyi körülmények között is bizonyítottak.


Megjelenik a Danuvia, Berva, Panni-1957 decembere.

 
































Színre lép az új Danuvia, a Berva moped és a Panni robogó... sok más egyéb műszaki cikk mellett.



Egy film Galamb Józsefről és az autózás történetéről.

 

Galamb József egy névtelen senki volt, amikor 1905 nyarán az amerikai autógyártás fellegvárába, Detroitba érkezett. Az Egyesült Államokba 1903 októberében utazott ki, azzal a határozott céllal, hogy részt vegyen 1904-es autó-világkiállításon St. Louisban. Mivel az utazásra minden pénze ráment, dolgozni kezdett. Először mindenféle munkát elvállalt, napi 10 órákat is dolgozott 25 centes órabérért. Később, ahogy a nyelvet is egyre jobban bírta, már gépészmérnök végzettségének megfelelő állást keresett. Mielőtt Detroitba érkezett, a rotációs munkagépeket gyártó Harris Automotive Press Company-nél dolgozott, és heti 20 dollárt keresett.

Ezért ragaszkodott ehhez az összeghez akkor is, amikor a Cadillac-nél kopogtatott állásért Detroitban. Itt azonban csak 18 dollárt ajánlottak neki. Végül kialkudta, hogy kapjon egy próbafeladatot, és ha ezt sikeresen teljesíti, megadják neki a 20 dollárt. A "felvételi vizsgát" ebéd utánra halasztották, ám közben Galamb benézett a Fordhoz is, ahol rögtön megadták neki a 20 dollárt. Ráadásul egy Detroitban élő barátja is megkereste, és invitálta, hogy lépjen be inkább az Oldsmobile-t is gyártó Olds Motorshoz, ahol ő is dolgozik. Végül elkészítette a Cadillacnál a próbafeladatot: egy speciális fúrót tervezett, amelyet egy hátsó fékdob gyártáshoz lehetett használni. A terv olyan jól sikerült, hogy meg is adták volna neki a 20 dollárt, ő azonban nemet mondott, és inkább a Fordot választotta.

Ez annál is érdekesebb, mert a Ford ekkor még csak egy két éve létező kis "gyáracska" volt, egy a több tucat hasonló közül. Nem is volt saját modelljük, máshol gyártott alkatrészekből szereltek össze autókat. Az Olds Motor viszont az amerikai autógyártás jó negyven százalékát tudhatta magáénak (sőt, 1905-ben Oroszországban az összes gépjármű hetven százaléka Oldsmobile volt).

Galamb erről később azt mondta: „Így esett hogy három órán belül három helyre mehettem volna dolgozni”.

A makói parasztfiú útja Detroitba

Az 1881. február 3-án, egy szegény makói parasztcsaládban született Galamb József kiváló műszaki érzékére már Szegeden, az Állami Fa- és Fémipari Szakiskolában felfigyeltek tanárai. Köztük Csonka Ferenc vegyészmérnök, akinek bátyja, Csonka János a magyar autó- és motorgyártás úttörője volt.

Ezután a Budapesti Állami Felsőipariskolának (ma Óbudai Egyetem, Bánki Donát Gépész és Biztonságtechnikai Mérnöki Kar) lett hallgatója. Innen 1901. júniusban távozott végbizonyítvánnyal. De nem elégedett meg a gépészmérnöki képesítéssel. A főiskola után egy évet töltött gyakorlaton, ennek befejezése után a kovács, kútfúró, harangöntő, lakatos, rézöntő, réz- és bronzműves szakmát is kitanulta.galambj

Galamb József - Fotók: Wikipédia

1901-ben bevonult a hadseregbe. A most Horvátországhoz tartozó Polába, a haditengerészethez került, ahol megismerkedett Horthy Miklóssal, aki akkor a Kranlich torpedó-naszád parancsnoka volt. Horthy megjegyezte magának a rendkívül tehetséges, jó képességű gépészmérnököt.

Miután leszerelt, több hazai munkahely után elnyerte a Magyar Automobil Rt. ösztöndíját, és Németországba utazhatott. Az elnyert 300 koronából végigjárta Drezda, Hamburg, Berlinbe és Bréma korabeli autógyárait, üzemeit. „Akkoriban egy motort teljes egészében egyetlen ember állított össze. Szó sem volt futószalagról, mindenkinek egy komplett erőforrás jutott osztályrészül” - vonta le a tanulságokat utóbb Galamb József. Végül Frakfurtban, a az Adler Automobil Company-nál kötött ki, ahol maga is motor-összeszerelőként dolgozott. Ekkor határozta el, hogy mindenképpen kimegy az Egyesült Államokba, és megnézi a St. Louis-i autó világkiállítást.

"Bádog Böske" beveszi Amerikát

A Ford tulajdonosa és vezetője, Henry Ford hamar felfigyelt Galamb József tehetségére, és egyre több időt töltött a mérnök asztala mellett. Galambot bevonta az N- és a K-modell tervezésébe is, majd egy napon így szólt hozzá: „Joe, új autót szeretnék tervezni. Készíts elő magadnak egy külön szobát a harmadik emeleten. Vidd fel a rajztábládat és egy nagy táblát, és kezdjünk dolgozni”. Henry Fordnak ugyanis nem volt saját szobája, mindig másokéban dolgozott.

Az autók addig a kiváltságos, gazdag réteg "játékszereinek" számítottak, Henry Ford azonban egy olyan autóban gondolkodott, amit a munkásemberek is képesek megvenni, egy gyerek is el tudja vezetni, és akár a prérin is biztonsággal képes haladni. Vagyis egy olcsó, könnyen kezelhető népautót szeretett volna.logo

Egyes források szerint a Ford emblémáját is Galamb József tervezte

"Joe" nem csak az autó általános tervezésében segített, de ő tervezte meg az autó - és az egész autóipar - forradalmi újdonságának számító bolygóműves sebességváltót is. De gyakorlatilag ő szervezte meg a gépkocsik futószalagon való gyártását 1913-tól, ez nagymértékben növelte a termelékenységet. Kezdetben 1 percenként, a csúcson 10 másodpercenként készült el egy T-modell.

A kocsi össztömege 540 kg volt, egy négyhengeres, 2879 cm3-es, vízhűtéses benzinmotor hajtotta. A hajtómű bolygókerekes volt, a sebességváltás pedállal történt. Az elérhető végsebesség 70 km/h feletti, a fogyasztás 10 liter/100 km volt.

Beceneve kedveskedő évődéssel a "Tin Lizzie" (Bádog Böske) volt. Megbízhatóságát mutatja, hogy az ezredfordulón (2000-ben) még több mint 100 000 darab volt üzemképes. 1918-ban az összes amerikai autó fele T-modell volt. 1997-ben pedig egy nemzetközi szakzsűri a szintén döntőbe jutott Porsche 911, Volkswagen Bogár, Citroën DS és Morris Mini közül választotta az Évszázad Autójának.

"Majd megkédezem Joe-t!"

Az első időben minden T-modell fekete volt, mert ez a festék száradt a leggyorsabban. Ezzel kapcsolatban az az anekdota járja, hogy Ford nagyon olcsón, nagy mennyiségű fekete festékre tett szert, és emiatt lettek a T-modellek feketék. Állítólag kijelentette: vevőink minden színigényét ki tudjuk elégíteni, ha fekete kocsit rendelnek.

A Ford T-modelljét - kisebb módosításokkal - közel húsz esztendőn keresztül gyártották. Amikor 1927-ben leállították a gyártást, már 15 milliónál is jóval több futott belőle Amerika és a világ útjain. Ez az autó "tette kerékre Amerikát", sorozatnagyságát csupán a Volkswagen Bogár és a Toyota Corolla tudta túlszárnyalni Az 1908 októberében piacra került T-modell kora legegyszerűbb és legmegbízhatóbb autójának számított. Az első példányok ára 1908-ban 850, 1925-ben már csak 250 dollár volt. Olyan könnyű volt vezetni, hogy az Egyesült Államok néhány államában a szokásosnál alacsonyabb szintű jogosítványt adtak a vezetéséhez.

A T-Modell sikere után Ford Galambot anyagilag is nagyon megbecsülte, Galamb évi fizetése 75 000 dollár volt - ennyit keresett az Egyesült Államok elnöke is. Sőt, egy anekdota szerint, amikor Henry Ford egy-egy nehezebb döntés előtt állt, mindig azt mondta: "I'll ask Joe" (Meg fogom kérdezni Joe-t). A magyar mérnök hivatalos vállalati rangot azonban egészen 1919-ig nem kapott, Ford ugyanis nem szerette a titulusokat, inkább saját nevükön szólította az embereket. Mikor fia, Edsel átvette a vállalatot, kidolgozott egy hierarchiát, mely szerint Galamb főmérnöki rangot kapott, és kétszáz ember dolgozott a keze alatt. Alkalmazottait mindig szenvedélyesen védelmezte, mikor felszólították, hogy bocsásson el néhányat, inkább átcsoportosította őket egy másik részlegbe, hogy ne tűnjön fel a túl sok ember. 1917-ben vette feleségül Dorothy Beckhamet, az esküvőre Ford külön vonatot bérelt, melyen az összes vállalati vezető, beleértve Ford családját is, együtt utazott az eseményre.

Sosem felejtette el a hazáját

Bár 1915-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, Galamb József Magyarországot soha nem felejtette el. Makói diákok számára százezer koronás ösztöndíjat alapított, olyan szegény sorsú tanulóknak, akik felső ipari iskolában kívántak tanulni:

"Nekünk, idegenbe szakadt magyaroknak, az a meggyőződésünk, hogy az ország újjáépítésében mindenkinek részt kell vennie, aki magyarnak született, bárhová juttatta is a sors szeszélye. Ennek a kötelezettségnek akarok részben eleget tenni, mikor egy vagy több makói születésű felsőipariskolai tanuló segélyezésére Makó városánál 100 ezer koronás ösztöndíj alapítványt teszek."belyeg

Galamb József emlékbélyeg (2013)

Az 1940-es években a magyarországi politikai helyzet miatt már nem tarthatta családjával a kapcsolatot. Testvérei idehaza folyamatos zaklatásnak voltak kitéve, a makói lerakatot államosították, az ÁVO lefoglalta a tengerentúlról érkező pótalkatrészeket. Gyomorbántalmak, majd szívbetegség gyötörte. Egy szívrohamból felépülve 1944 márciusában az aktív munkától visszavonult, orvosai tanácsára kérte nyugdíjazását. Az amerikai autógyártás fellegvárában, Detroitban halt meg, 1955-ben.

Forrás: Wikipédiamek.hu


2020. szeptember 27., vasárnap

Magyar Retró - film


  Papp Gábor Zsigmond népszerű és sokadik retrotémájú nosztalgiamontázsa archív felvételeket, propagandafilm-részleteket hoz elő a 60-as, 70-es évekből.

Mindezt olyan felhanggal, hogy aki megélte, párás szemmel merenghessen emlékein, aki meg nem, az lássa, hogy ilyen is volt. Törekvése azonban nem megy tovább a kedélyeskedésnél, hiába van minden szépen csoportosítva: ilyen volt a város (Szegedtől Budapestig), ilyen a falu (amikor mindenki a szomszédhoz járt a falu egyetlen tévéjét nézni), ilyenek a nők, a suli, a szexuális felvilágosítás. Persze felvonul minden, ami kell: Lenin Kohászati Művek, borotválatlan hónaljú nőideálok, züllött hippik és polbeatről elmélkedő Boros Lajos. Mindez össze van szedve, ügyesen és ritmusosan pörögnek a részletek, a komoly gyűjtő- és kutatómunkát nem lehet vitatni. De az egész amolyan cuki retromutogatás, nem ad kontextust, nem ad kommentárt, nem segíti az értelmezést. A narráció akarva-akaratlan leginkább az idézett propagandafilmek stílusára emlékeztet. Ha akarva, az a nagyobb baj, mert reflexiónak édeskevés, hogy mosolyogva ejtünk meg egy félmondatot például a téeszesítés erőszakosságáról. Néha-néha villan csak fel némi önirónia a képsorok és a zene párosításában, pedig a lehetőség adott volna. Így nem marad más, csak másfél órányi romantikus múltidézés, amelyet 80 után születettek szigorúan csak szülői felügyelettel nézzenek.




2020. szeptember 26., szombat

Hogyan nyaralt a magyar munkás

 





Ez a Jelenkorban megjelent írás például arról szól, hogy a Balaton csak a szocializmus megérkezésével vált az egyszerű munkásemberek számára is elérhetővé, addig csak a burzsujok élvezhették a magyar tengert.

"A századforduló idején kezdett kiépülni Földvár, Lelle, Boglár és Fonyód, s a térdigérő, keresztcsíkos trikót viselő férfi fürdőzők mellett ekkor már fel-feltünedeztek a lidón a bugyogós nadrágba, hosszúujjas fürdőruhába öltözött, nagyszélű kalapot és könyékig érő kesztyűt viselő strandoló nők is. A két világháború között indult rohamosabb fejlődésnek a déli part, de egy balatoni nyaralás költségeit ekkor is csak a jobbmódú polgárság s a vezető tisztviselő-réteg tudta előteremteni. A nép tömegei legfeljebb képeslapokról ismerték a magyar tengert, a költőnek. Erdélyi Józsefnek, is ilyen balatoni emléke van ebből az időből: „Én ott fürödtem, ahol a libák...'' Földvár vad kártyacsatáiról, Siófok dőzsölő mulatozásairól, Szemes kasztokba tömörült „villabirtokosairól", az egész tópart a társadalmi különbségek kérkedő kihangsúlyozásáról volt hírhedt. A nép csak a felszabadulás után léphetett be a legszebb magyar tájba, ekkor vált a Balaton-mellék az ország legnagyobb üdülőtelepévé."



2020. szeptember 1., kedd

Az Ural másodszülötte az Izs-49

 

MÁRKATÖRTÉNET


A Szovjetunióban a fejlett ipari világhoz képest jó harminc évvel lemaradva kezdődött meg a motorkerékpárgyártás. Néhány hamvába holt kísérlettől eltekintve Izsevszkben hozták létre az első tervezőirodát és gyárat, ahol elkészítettek két darab, hosszanti főtengelyes, tehát keresztben elhelyezett V-kéthengeres, 1200 köbcentiméteres, 24 lóerős, négyütemű blokkal hajtott, lemezvázas és kardánhajtásos prototípust Izs-1 és Izs-2 néven. A Vlagyimir Mozsarov főkonstruktőr nevével fémjelzett motorok különlegessége volt, hogy a vázszerkezet alsó része egyben hangtompítóként is szolgált. Később elkészült az Izs-3-as, a korabeli Neander-hez hasonló motorkerékpár prototípusa, valamint az Izs-4 és Izs-5 jelzésű, könnyű kismotorok próbapéldánya is, de a fentiek közül egyik sem nem érte meg a szériagyártást.


Mozsarov és tervezőcsapata Leningrádba költözött, ahol létrehozták az orosz társadalom igényeit telibe találó, közepes méretű L-300-as típust. Ez a kétütemű, 293 köbcentiméteres, 6,5 lőerős, kovácsoltacél- és csővázas, trapéz első villás, merev vázas motorkerékpár hasonlított a kor DKW-ihoz. Az első 25 példány 1930 szeptemberében elkészült, majd egy hónappal később megkezdődött a szériagyártás. A különleges, tarajos dugattyús, a henger mellett kialakított tágulóteres erőforrással hajtott motorkerékpárt 1933-tól az izsevszki acélgyárban is készíteni kezdték Izs-7 márkajelzéssel. Később Izs-8 és Izs-9 megjelölésekkel is gyártottak az üzemben motorkerékpárokat, amelyeket az Izs-7 alváltozatainak tekinthetünk. Az Izs-8 a 4,5-ről 5,8-ra emelt kompresszióviszonya révén már 8 lóerős volt, míg az Izs-9-nél 350 köbcentiméterre növelték a lökettérfogatot, s ezzel a teljesítményt sikerült kerek 10 lóerőre fokozni. Az Izs-7 gyártásának első évében, 1933-ban egy nehéz motorkerékpár fejlesztése is megkezdődött Izsevszkben. Az amerikai típusokhoz hasonlóan, hosszában elhelyezett V kéthengeres motor hajtotta ezt a 750 köbcentiméteres, lemezvázas gépet. A próbapéldányokat NATI-A750 jelzéssel látták el, de amikor a sorozatgyártás 1935-ben, a podolszki gyárban megkezdődött, már PMZ-A750 kóddal kerültek forgalomba. Izsevszkben a háború első éveiben tovább folyt a fejlesztés, például 1941-ben még megkezdték az Izs-12 jelű, 348 köbcentiméteres, 13,5 lóerős, egyhengeres, négyütemű típus gyártását, amit azonban a haditermelésre való átállás miatt hetekkel később beszüntettek.


Öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a háborús jóvátételként a DKW-gyárból elhozott gépekkel 1946 februárjában újrainduljon Izsevszkben a motorkerékpár-gyártás. Az első modell a merev vázas, elöl trapézvillás Izs-350 volt, amely az utolsó csavarig megegyezett a Wehrmacht DKW NZ 350/1-essel, tehát különleges légszűrővel, kézi- és lábkapcsolású váltóval és lapos profilú sárvédőkkel szerelték fel. A krónikus nyersanyaghiány miatt a németek a háború alatt átálltak a sérülékenyebb és nehezebb öntöttvas blokkra az NZ 350-nél, de az Izs-350-et már szerencsére ismét alumínium blokkal készítették - a katonai szerelvények és a jó nyersanyag rendkívül tartóssá tette e motorkerékpárokat.


Az Izs-49 nem új motorkerékpár, csak az Izs-350 korszerűsített változata volt. A mechanikai részleteket érintetlenül hagyták, csupán a vázat módosították az új első és hátsó futómű befogadásához. Ekkor került az Izsre hidraulikus csillapítású, 140 mm hosszan rugózó, első teleszkópvilla, valamint a bakteleszkópos és lengővillás rugózás közötti átmenetet tükröző, rövid teleszkópos/vezetővillás kombinációjú hátsó futómű. A 49-es típust 1957 végéig gyártották, ekkor vette át a helyét az Izs-56.

Veterán Autó és Motor - 2002. február




Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...