István és Koppány csatája / Folytatás a posztban

Veszprém környékének települései, mind magukénak érzik e nevezetes eseményt

Szentkirályszabadja községet lakó ősi nemesi lakosság hagyományai szerint a település kialakulásának eredetét a korai magyar államalapítás kezdeteit jelentő 997 őszi belháborúval hozzák összefüggésbe.

A keresztény István fejedelem magyar és német hadait Pápa körül gyűjtötte össze, a lázadó Koppány herceg hadaival Somogyból Veszprém vára ellen szándékozott vonulni. Miután az Istvánhoz hűséges fegyveres népek a Balatontól északra Koppány előnyomulását megakadályozták a lázadók közvetlenül a Balaton partvidéken nyomultak elő. Vörösberénytől a mai Remetevölgyön és Malomvölgyön, illetve a mai Szentkirályszabadján a veszprémi fennsíkra vezető útvonalat azonban a Kőhegyen álló Berény vára zárta el. A vár ispánja Vata István, aki Koppány hercegének sógora volt nem reteszelte el a Kőhegy tövében húzódó utat, hanem átengedte a lázadók csapatait. A várban hét „jobbágy” (nyilván várjobbágyokról, szabad katonáskodó magyar harcosokról van szó) ők észlelve az árulást, azonnal a közeli 5-6 km-re levő Veszprém várába siettek, s a közeli támadás hírét vitték a várban tartózkodó Sarolta özvegy fejedelemének, István édesanyjának, aki a vészhírt azonnal továbbította fiának. István nagyfejedelem azonnal megtámadta Veszprém várát ostromló lázadókat, a véres csatában szétszórta azokat. A csatában fogságba esett lázadó Koppány herceget azon a kis magaslaton négyeltette fel István fejedelem, ahol a mai Római Katolikus templom áll Szentkirályszabadján.

A veszprémi csata és Koppány herceg kivégzése után István fejedelem seregei megostromolták a Kőhegyi Berény várát, ispánját és őrségét lemészárolták, a várat pedig alapjáig lerombolták. Az ostromot István ugyancsak arról a magaslatról nézte végig, ahol a Római Katolikus templom napjainkig áll. A győzelem után István nagyfejedelem megjutalmazta azt a hét „jobbágyot” (várjobbágyot), akik a Kőhegyi várból hírt adtak az árulásról. Mind a hetőket és minden ivadékaikat szabaddá tette, s nekik adta mindazon területeket itt a környéken, amelyeket egy óra alatt vágtató lovaikon körbe tudtak nyargalni.

Miután az említett magaslaton István nagyfejedelem, majd király emléktemplomot emeltetett a templomtól nyugatra a Kőhegy felé vezető úttól nyugatra, délnyugatra a hét „jobbágy”, akik most már a „Szent király szabadjai” voltak, kialakította szállásfaluját. Ha valaki ma a kezébe veszi a falu térképét, jól kirajzolódik – ma utcákkal elválasztva – a „Szabadinak” nevezett falut kialakító hét „szabad”, majd későbbiekben „nemesnek” nevezett család szállásterülete.”

Szentkirályszabadja község honlapjáról

Amennyiben e környéken jár, tekintse meg ezt az Árpád-kori kis települést, ahol a hagyomány szerint Sóly és Királyszentistván határában zajlott le 997-ben a történelmi jelentőségű csata, ahol István fejedelem legyőzte az ellene lázadó pogány Koppányt. Első királyunk emlékét nevében is őrző falut "Zenth Istwan"- ként említik (1488), mint a veszprémi vár földjén épült települést. A középkori település a mai helyén feküdt, ezt bizonyítják a falu főutcájában előkerült Árpád-kori cserép-, későközépkori kerámialeletek, valamint az elmúlt években feltárt sírhelyek is. A monarchia 1908-as katonai nagygyakorlatát a község határában fújták le. A díszszemlét megtekintette I. Ferenc József apostoli király is, akkor kapta a király előnevet a falu.

Királyszentistván község honlapjáról

A mai Sólyi Református Templom I. (Szent) István királyunk Koppánnyal Kr. u. 997-ben vívott csatájának emlékét őrzi. Az ifjú Vajk herceget ezen a mocsaras-lápos helyen bújtatták el, amíg lezajlott ország alapításunk döntő csatája. Győzelme után István kápolnát emeltetett itt, a települést pedig – mint királyi birtokot – kiemelte a kialakuló közigazgatási rendből és sajátjaként kezelte. A fogadalmi kápolnát a Kr. e. 1009-ből származó királyi okirat az egyetlen olyan templommá teszi az országban, amely dokumentáltan Szent István személyéhez fűződik. Korának és értékének dacára szomorú időket kellett az épületnek átvészelnie. A vízelvezetés megoldatlansága, a mocsaras talaj miatt a templomot hosszú ideig az év egy részében csak csónakkal lehetett megközelíteni.

A nemzet temploma honlapjáról (Sóly

Párkányi csata / Folytatás a posztban

 Párkányi csata néven ismert az az ütközet, amely 1683. október 7–9. között, két nap alatt zajlott le Párkánynál

1683. szeptember 12-én a szövetséges Habsburg–lengyel felmentő hadsereg szétverte a Bécset ostromló törököket. Bécs felmentéséből bontakozott ki az a támadó hadjárat, amely többek között Esztergomot is felmentette a török uralom alól. Míg a bécsi udvar békét akart kötni a törökkel, Sobieski János lengyel király a török után indult Érsekújvár és Esztergom felmentésére. A hírre Kara Musztafa összeszedte a seregét és megerősítette e városok őrségét. Október 7-én Párkánynál erős török csapatok támadták meg a királyi sereget messze megelőző Sobieskit. Kétezer lengyel katona elesett. Másnap érkezett meg Lotaringiai Károly herceg serege. Így az egyesített felmentő sereg 28 000 katonából állt. A török erők hajóhídon megkezdték a visszavonulást a Duna esztergomi oldalára. Erre a szövetséges vezérkar szétlövette a hajóhidat, majd elfoglalták Párkány erődjét. Mintegy 8000 török a csatatéren maradt, vagy a Dunába veszett.

 A győzelem lendületében a seregek ostrom alá vették Esztergomot. A vár parancsnoka, Ibrahim pasa rövid alku után feladta a várat, és 1683. október 28-ával Esztergom 140 éves török megszállása véget ért. Esztergom a csata után a Habsburg Birodalomhoz tartozott. A csata alatt megsemmisült az esztergomi Duna-híd, ezért ezután kompok jártak a két part között.

Egyes történészek fontosabbnak tartják ezt a győzelmet, mint az ezt megelőző bécsi diadalt. A Magyarország északi részeit megszálló török csapatok visszavonhatatlanul vereséget szenvedtek. Gyakorlatilag lemészárolták a több tízezres török sereget, és az út Magyarország felé nyitva állt. Az alatt a néhány hónap alatt, amíg a török sereg teljesen meg volt semmisítve, Ausztria ellenállása miatt nem sikerült a szövetséges hadak egyesítése, mellyel felszabadíthatták volna Magyarországot.

Szigetvár ostroma: egyedül hagyták

1566. augusztus 6-án vette ostrom alá I. Szulejmán szultán (ur. 1520-1566) 150 000 fős hadserege a Dél-Dunántúl legjelentősebb erősségét, melynek kapitánya a híres hadvezér, gróf Zrínyi Miklós horvát bán volt. Az eposzba illő egyhónapos küzdelem végül Zrínyi és a 2300 védő hősi halálával és Szigetvár elestével zárult, miközben egyébként Szulejmán is életét vesztette.

Bár Szulejmán 1566 januárjában, a hadjárat előkészületei idején már túllépte 72. életévét, valamilyen oknál fogva mégis személyesen akarta vezetni seregeit – a hadműveleteket gyakorlatilag Szokollu Mehmed nagyvezír irányította –, ezért május hónapban, 150 000 katonájával együtt ő is útra kelt Magyarországra. A cél eredetileg Eger meghódítása volt, – az 1552. évi hadjárat során ugyanis a Dobó István vezette védők visszaverték a törökök támadását –, de miután a szultán Nándorfehérvárnál találkozott vazallusával, János Zsigmond erdélyi fejedelemmel, úgy döntött, inkább más irányban kerekíti ki a hódoltságot. Elképzelhető, hogy – miként 1532-ben is – Szulejmán Bécs bevételére készült, mindenesetre a nyugati hadműveletek elképzelhetetlenek voltak a dunántúli erősség, Szigetvár elfoglalása nélkül. Az útvonal módosításában az is szerepet játszhatott, hogy a fent említett vár kapitánya, Zrínyi Miklós gróf az év során rövid időre felszabadította Siklóst, így akár arra is esélye nyílt, hogy a Dráván túlra szorítsa vissza az oszmánokat.

Szulejmán ezért nemsokára átkelt a folyón, és augusztus első napjaiban megérkezett Szigetvár alá. Zrínyi, miután I. Miksa királytól (ur. 1564-1576) nem számíthatott segítségre, mindössze 2300 fős – horvát és magyar végvári vitézekből toborzott – védősereggel készült a szultán ellen. Sziget ebben az időszakban korszerű erődítménynek számított, mely, bár nem épült jelentős magaslatra, a környező mocsarak és fejlett védelmi rendszere révén mégis komoly feladat elé állította az ostromlókat. A legmodernebb olasz bástyákkal és vastag falakkal kibővített Szigetvár egy hármas felosztású erődrendszer volt, ahol az óváros, az újváros és a központi erőd mint három különálló sziget álltak a mocsárban.

Szulejmán seregei már az ostrom első napján, augusztus 6-án megpróbálkoztak egy általános rohammal, a kísérletet azonban Zrínyi és katonái eredményesen visszaverték. A következő hetek hadi eseményei aztán a törököknél „megszokott módon” alakultak: a török ágyúk több napon át tűzárral borították el a védőket, aknákat ástak, és augusztus során lassan elfoglalták az ó- és újváros erődítményét.

Szulejmán fenyegetések és ígéretek révén többször próbálta megadásra kényszeríteni Zrínyit – nem kevesebbet ígért neki, mint Horvátország koronáját –, ám a kapitány a nyomasztó túlerő és Bécs érdektelensége dacára sem nyitotta ki Szigetvár kapuit. Az ostrom a szeptember 6-i végső rohammal vezetett eredményre, melynek eseményei mindenki számára ismeretesek: a szultán roppant hadereje a délelőtt során hadrendbe állt a vár kapuja előtt, Zrínyi azonban megelőzte az ellenséget, és 700 katonájával váratlanul kirontott a várból.

A híres „kirohanás” a védők csekély létszáma ellenére komoly zavart idézett elő az oszmánok soraiban, akik csak hosszas küzdelem – és Zrínyi Miklós halála – árán jutottak be az erődbe, de a védők még a termekben is az utolsó emberig kitartottak. A török veszteségeket még tetézte, hogy a kirohanás előtt Zrínyi felgyújtatta a lőporraktárat, mely éppen akkor robbant fel, amikor a győztesek bevonultak a várba. A Szigetvárt romba döntő tüzes csapda több ezer katona – és kis híján Szokollu Mehmed pasa – életét követelte, ezzel a török veszteségek körülbelül 25 000 főre emelkedtek.

Ismeretes, hogy a 17. századi költő és hadvezér, Zrínyi Miklós híres eposzában úgy örökítette meg a szeptember 6-i eseményeket, hogy Szulejmán a hős kapitány kardjától vesztette életét; a szultán valóban életét vesztette az ostrom alatt, halálát azonban vélhetően a megerőltető utazás okozta. A váratlan esemény mindenesetre kellemetlen fordulat volt a törökök számára, ezért a vár bevétele után a diván – a szultáni haditanács – úgy döntött, befejezi a hadjáratot.

A nagyvezír Szulejmán nevében győzelmi nyilatkozatot adott ki, majd az oszmán fősereget visszavezette a birodalom szívébe. Az uralkodó halálát még hosszú heteken át titokban tartották, és csak Konstantinápolyban jelentették azt be, II. Szelim (ur. 1566-1574) trónra lépésével egy időben. Zrínyi önfeláldozása viszont a szultán megölése nélkül is komoly jelentőséggel bírt, ugyanis Szigetvár kitartása megmentette Bécset egy újabb ostromtól.

A kapitány tettének jelentőségét már a kortársak és a későbbi századok politikusai is felismerték, Richelieu francia bíboros – és államminiszter – például úgy vélte, Zrínyi Miklós és Szigetvár hős védői 1566 nyarán az egész európai civilizációt mentették meg a pusztulástól. Az ostrom eseményeiről – és Zrínyiék helytállásáról – idővel egész Európa hírt kapott, miután a horvát reneszánsz költő, Brne Karnarutics már 1584-ben hősi eposzt írt Szigetvár elestéről. Javarészt ez a munka képezte aztán a 17. századi költő és hadvezér Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának alapját, amivel az alkotó dédapja számára akart dicsőséget szerezni.

A hős kapitány emlékét a horvát és magyar nemzet is tisztelettel ápolja, és Szigetvár ostromát a magyar irodalomtörténet egyik legjelentősebb eposza mellett Ivan Zajc 1876-os operája, valamint számos festmény és egyéb műalkotás is megörökítette. Az egykori harcok helyszínén jelenleg egy szoborpark áll, mely, a történelmi ellenségeskedésen felülemelkedve, ma már a török–magyar barátságot hirdeti az utókor számára.

Pusztamarót, történelmi emlékhely / Folytatáshoz kattints a posztra

Kisfaludy Sándor: Dobozi Mihály és hitvese

Gyermek-királyt s oly hadvezért,
  Ki erején felűl mer,
Ád az Isten haragjában
  A nemzetnek, kit megver;
Így volt akkor, hogy Mohácsnál
  Lajos király elveszett,
És a magyar a töröknek
  Másfél százig rabja lett.
Rettenetes emlékezet!
Te Várnával foghatsz kezet!
  Csakhogy akkor még örök
  Nem lett nálunk a török.

             
Mohács! Mohács! te hazámnak
  Legsiralmasb vérhelye!
Nemzetem nagy temetője!
  Gyomrod mennyit elnyele! -
Szabadságát, boldogságát
  És nemzeti életét,
Sőt nevét is a magyarnak,
  Mely most kicsiny és setét! -
Ott tiprá, hajh! a sorskerék
Porba egy nagy, dicső s derék
  Nemzet testét és fejét,
  Hatalmát és erejét!

              3.

Tízszer annyi volt a török,
  Mint a magyar; s diadalt
Csak úgy nyert, hogy megújítván
  Többször is a viadalt,
A magyarnak vitézsége
  Végtére kifáradott
S vagy meghalt, vagy Lajos este
  Után széjjelszakadott.
Hajh! s most Buda s Mátyás vára
A győzőnek kaput tára!
  S a királyi székben ott
  Törvényt török kény szabott.

              4.

Az oszmánnak telhetetlen
  Szomja, magyart vért szívni,
S Hunniának minden kincsét
  A félholdnak megvívni,
Csapatonként eregette
  Budáról ki bajnokit,
A nemzetet öldökölni,
  S felprédálni birtokit,
A magyarok csoportokban,
Falúkban és városokban,
  Itt-ott öszvegyűlének,
  Hogy bátrabbak lennének.

              5.

Egy ily csoport Maróthon volt!
  Félelmek és remények
Között vártak ott szerencsét -
  Zápolyától - szegények!
Ezek között Dobozy úr
  És csuda szép hitvese,
Visszamenni jószágára
  Hírt és időt ott lese.
Mohácsnál jól vitézkedett;
Élte ott megmenekedett;
  De, hajh! veszett volna bár!
  Mert ő rá itt több rossz vár.

              6.

Alig nyugvék meg a török
  Buda körül, egy csapat
Vér és zsákmány után járván,
  Véletlen Maróthra hat;
S megsejtvén az ott lappangó
  Magyarokat s kincseket,
Sovár tűzzel rajtok ütve
  Bekeríti ezeket;
És Maróthot ostromolván,
S a makacsot káromolván,
  Életével biztatja,
  Ki még magát megadja.

              7.

De a magyar, őseinek
  Követvén itt is nyomát,
Két egész nap veri vissza
  A pogánynak ostromát.
A megszorúlt magyarok közt
  Vezér Mihály úr vala;
A szerelem és vitézség
  Csudákat tőn általa.
Férjeiknek segédjeik
Az ő lelkes hitveseik,
  Azon bús elszánással,
  Hogy ott vesznek egymással.

              8.

A kis magyar bajnok-csoport
  Így törvén a viadalt,
Valóban megérdemelte
  Megvívni a diadalt;
De a magyar nemzettestet
  Verő sorsnak csapása
Minden tagnak egyenként is
  Halálos elzúzása.
A sors ellen nincs oltalom,
Sem előtte nincs irgalom;
  Dörgő mérges forgása
  Jónak, rossznak romlása.

              9.

A nagy vezér füleibe
  E harcz hamar eljutott;
S harmad napra két annyi lőn
  Az ostromló török ott.
S mintha Mohács híre veszne,
  Ha itt is nem győznének,
Habzó, dühös indúlattal
  Végső harczot kezdének.
Ellentállni e viharnak
Lehetlen már a magyarnak;
  S ki hol s miként rést talált,
  Ott kerülé a halált.

              10.

Mihály úr is felveti hát
  Magát paripájára,
S feleségét háta megé
  Veszi lova farára:
«Hazámnak itt halálommal
  Semmi hasznot nem teszek;
S mintsem - török fertője légy, -
  Inkább veled elveszek.
Öleld által derekamat
Oly szorosan, hogy magamat,
  Akármiként mozgassam,
  Véled egynek tarthassam.»

              11.

Így Dobozy - bús, haragos,
  És keserves hangzattal.
A hölgy némán úgy cselekszik,
  Remeg, s halvány, mint a fal.
A bajnok most sarkantyút ád
  Terhelt paripájának; -
Hol van, a ki jó szerencsét
  Nem kívánna útjának? -
Vágtat a ló; s a mint szalad,
A fa s bokor hamar halad, -
  Vágtat elég tüzesen;
  De hajh! mégis terhesen.

              12.

Ott vannak, kik nem nézhetik,
  Hogy fejét és életét
Egy magyar is elvihesse;
  S menekedő menetét
A futónak elvághatni,
  Sok száz török lóra kap.
Egy magyarra itt-ott immár
  Húsz-harmincz is reá csap.
Mihály után legtöbb ered;
Őt levágni száz kar mered; -
  Jaj! ha győzik futással, -
  Ő két kínos halált hal.

              13.

Mint mikor a nemes szarvas,
  Melynek máskor porába
Sem jutott a kutya-sereg,
  Mely kergeté nyomába',
Most, mivel már élő borjat
  Hordoz dagadt hasában,
Terhe igen késlelteti
  Iparkodó futtában;
S akármiként törekedik,
Aligha megmenekedik: -
  Félek, félek, nemes pár!
  Nem messze lesz a határ! -

              14.

Dobozynak lova vágtat;
  Fejér rongyként szakadoz
A hab róla; orra lyukja
  Arasznyira nyíladoz.
Terhe alatt mély nyomot vág
  A földszínen vas lába;
Nagy hortyokkal fúv és nyög most, -
  Szakadoz már párába;
S távolról, hajh! már hallható,
S közelítni gyanítható
  A töröknek robajja,
  Vért szomjúzó zsivajja!

              15.

A szép hölgynek hosszú haja
  Tekercséből bomolva
S egész szőke pompájában
  Szét és hosszat omolva,
Egy patyolat-palást gyanánt
  Leng s úszik a szellőben; -
A ló, - mintha csüggedezne
  Ez által is erőben.
Mihály lovát sarkantyúzza,
S homlokát mord ránczba húzza,
  Sejti, hogy két embersúly
  Egy lóterhet felyűlmúl.

              16.

«Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy)
  Legitt elér a pogány;
Kettőnk alatt kidűl a ló, -
  Nézd: már véres habot hány.
Tartsd meg magad a hazának, -
  Hagyj itt veszni engemet! -
De - hogy tiéd maradhassak, -
  Üsd itt által szívemet! -
Magad könnyen elébb állhatsz
És hazádnak még szolgálhatsz.
  Öld meg feleségedet! -
  Üsd szívembe késedet!» -

              17.

Némán visszanéz Dobozy;
  Vérzik a szív keblében:
«Menjünk! menjünk! míg csak lehet!
  (Így felel bús mérgében.)
Ölelj meg még szorosabban!
  Nem hagylak én tégedet;
Együtt éltünk, - együtt haljunk!
  Megmentem én testedet.»
Itt fogát elcsikorítja
S lovát újra megszorítja,
  Hanem ez - csak lépve jár,
  Mert párája rövid már.

              18.

Megáll tehát Dobozy úr,
  S leszáll fáradt lováról,
S hitvesét is leöleli
  A keserves párnáról;
Átölelve tartja őtet,
  Szorongatja magához,
S néma, s hosszú csókok között
  Szívja ajkát ajkához.
A szép asszony csüggedve áll, -
Egy haldokló liliomszál.
  A ló, közel hozzájok,
  Bús szemeket vet rájok.

              19.

Közelítnek a törökök
  Vérszomjokban zajogva,
S magyarvéres markaikban
  Kard és dárda villogva.
«Egek! hát csak nincs irgalom!»
  Mond Dobozy könnyezve;
Megöleli feleségét,
  S mély borzadást érezve
Megcsókolja - utólszor őt, -
S a csók alatt a remegőt
  Szívbe döfi vasával,
  És megfojtja - csókjával.

              20.

«Boldogtalan föld szülöttje!
  Kín magadnak s férjednek!
Betöltöttem kívánságát
  Nemes, szép, szűz lelkednek.
Várj! - csak néhány pillanatig,
  S legitt nálad

 Pusztamarót a török korban elnéptelenedett település a Gerecsében. Átvezet rajta az Országos Kéktúra és a Kinizsi Százas teljesítménytúra.

Története 
A pusztamaróti emlékhely, Kovács György szobrászművész alkotása

A mohácsi csatavesztést (1526. augusztus 29.) és Buda elestét (szeptember 12.) követően a megmaradt fősereg és az ország déli részéből menekülők a települést körülvevő, hadászatilag megfelelőnek tűnő völgyben szekérvárakkal sáncolták el magukat. A török sereg, miután felfedezte a menekülők táborát, a Budáról hozatott ágyúk segítségével ostrom alá vette, majd háromnapi öldöklő küzdelem után törte meg a magyarok ellenállását. A mai források megosztottak az áldozatok pontos számát illetően, egyesek 20 - mások 25 ezer főre teszik az áldozatok számát. Ez a történet jelenik meg Dobozi Mihályról és feleségéről, Farmos Ilonáról szóló mondában.

Megközelítés:
A Bajna-Bajót közútról stabilizált, de nem túl jó minőségű köves úton érhető el. Gyalogosan Lábatlanról a piros jelzésen, vagy az országos kéktúra útvonalán Bajót vagy Tardos irányából egyaránt megközelíthető.

Nagyobb térképért klikk a képre!