2018. szeptember 27., csütörtök

Retró játékok, amitől folyik az örömkönnyünk

Emlékeztek még, mikkel játszottatok annak idején a '80-as, '90-es években? Megvannak még a kedvencek?


Búgócsiga, Gazdálkodj okosan, kockás fülű nyúl, babakocsi és babaház, traktorok, ugrókötél, és még ezernyi játék, amiket anno megvettek nekünk a szüleink, vagy amit mi találtunk ki – pl. a bunkerépítést a tesónkkal a nagyszoba közepén 8 pokrócból és 3 asztalból.

Összeszedtünk pár csodás retró játékot az internet csodájának köszönhetően.




A nyuszi formájú kismotor, amivel rá tudtunk készülni a triciklire. Lábbal hajtós, szívhez növős darab.



A jó öreg HAHOTA könyvecskék - viccek, jellegzetes régikönyvillat, és a mindig felismerhető grafikák.



Jaj, hogy ez mennyiszer hevert szétszórva darabokban a szőnyegen, anyukám örömére! A kis színes lukas golyócskák, amikbe pálcikákat dugdosva építhettünk - szinte - bármit.



A fiúknak tuti rémlik, nekem őszintén szólva nem annyira, de a doboz már magáért beszél. Rakéta is, pisztoly is, mi kellett volna még egy akkori 8-10 éves kisfiúnak?



Igen kezdetleges doboz, csúnyácska design, de mégicsak az amerikaiak kedvenc játékát, a kosarazást lehetett vele "elsajátítani"! Sosem találtam bele, ha jól rémlik.


A tüskés építő!! Még most is emlékszem a fogására, meg hogy bele lehetett szúrni különféle dolgokat, például barbie-cipőket.



Hát, ez annyira élethű kis babakocsi volt, hogy simán elfért volna benne egy igazi bébi is. 



Hugó Hami - vízilovas labdaelnyelős játék, igen hangos fajta. Imádat.



A zöld ugróbéka - a bátyám mindig úgy rendezte a dolgokat, hogy rám ugorjon. Természetesen.



A babaház! Szív megdobban, szinte érzem az orromban a műanyag szagát, ami nyáron, mikor rásütött a nap, még koncentráltabb volt. Emlékeztek az építőrudakra hozzá?



Játékmoszkvics, melybe beülve mehetett a gurulás, kormányzás! Hú, azért ez a kisfiúk álma lehtett akkoriban.



Az alumíniumból készült, viszont annál igényesebben formatervezett és festett játékokat még ma is be lehet szerezni egy-két boltban, ha utánajártok! Felhúzós autók - szerettük őket, és nem, nem csak fiúk.


Három legyet egy csapásra - Moncsicsi, búgócsiga és kis keljfeljancsi. Annyira cuki mind, kinek melyik volt meg?

2018. szeptember 26., szerda

Hét karácsonyi szokás a középkorból

1. A karácsonyi lakoma

Talán nem meglepő, hogy a megérdemelt bőséges étkezések nemcsak manapság vannak divatban, hanem a régmúltra nyúlik vissza remek és ínycsiklandozó hagyományuk. Elődeink azonban nem elégedtek meg egy ványadtabb pulykával és mézeskaláccsal, a középkori, királyi lakomákon a feljegyzések szerint igazán méretes fogásokat szolgáltak fel, és a jelenlévők valószínűleg betegre ehették magukat. 

A feljegyzések szerint az angliai János király 1214-ben igazán gazdag lakomával kápráztatta el vendégeit. Az alapanyagokat rendelték, és az egyik ránk maradt ilyen listán huszonnégy hordó bor mellett ezer tyúk, illetve kétszáz disznófej is szerepelt, és akkor az ételek elkészítéséhez szükséges további hozzávalókról, például fűszerekről nem is beszéltünk! Természetesen itt igazán uralkodóhoz méltó fényűzéssel találkozhatunk, ám alacsonyabb rangú, szerényebb vagyonnal rendelkező emberek is megszámlálhatatlan mennyiségű sört és bort ittak meg a Hereford püspöke, Richard of Swinfield által rendezett karácsonyi vacsorán. A bőségesen fogyasztott alkoholos italokhoz ötven szárnyas, négy őz, és ugyanennyi disznó jelentette a menüt.

A dőzsölés oka a gazdasági jellemzőkben keresendő, a középkori karácsony a betakarítások után tartott ünnep volt, ráadásul az állatok nagy részét ilyenkor le kellett vágni, mivel nem tudták volna őket egész télen etetni. A rengeteg ételt aztán el kellett fogyasztani, ilyenkor nemcsak a felsőbb társadalmi osztályok étkeztek önfeledten, hanem a parasztok asztalára is bőven jutott. Ilyenkor a földesurak étellel jutalmazták meg a földjeiken dolgozókat. Sör, bor, kenyér és hús jutott ilyenkor a jobbágyoknak, ez a bőséges étkezés biztosította azt, hogy a szűkösebb erőforrásokkal rendelkező emberek is több táplálékhoz jussanak a sötét és hideg téli időszakban.

2. Karácsonyi lidércnyomás

Listánk következő pontjánál nem tudtam ellenállni ilyesféle címalkotásnak. Európa északi területein a karácsony éjjelétől számított tizenkettedik napig tartó mókában fiatal férfiak vettek részt. Nem akadt más feladatuk mint jól ráijeszteni a gyanútlan parasztokra, és az utakon éjszaka is kóborló vándorokra. Ijesztő maszkokkal takarták el az arcukat, és viselkedésükkel, jelmezükkel az ördögöt, kísérteteket, illetve trollokat utánozták. Állítólag ordenáré gesztusokat is tettek hitelességük megtartása érdekében. Ételt és italt követeltek kényszerű vendéglátóiktól, és csengőszóval köszönték meg, ha kaptak valamit, viszont, ha nem kaptak, akkor azt még meg is ütötték.

A hatás persze nem maradt el, több feljegyzésben olvashatunk arról, hogy a karácsonyi kecske láttán a gyermekek órák múlva is remegtek és sírtak a rémülettől. Ez a rémisztgetés leginkább a tizenhatodik és tizenhetedik században volt divat.

3. Karácsonyi püspök

Karácsony püspökét az évnek ebben az időszakában választották meg Nyugat-Európa országaiban, egy tizenkettedik században meghonosodó hagyományról beszélünk. A karácsonyi püspök címére kisfiúk pályázhattak, és december 28-án Aprószentek ünnepén derült ki, ki a szerencsés jelentkező. A szokáshoz hozzátartozott, hogy a nyertes fiú megfelelő öltözetben szentmisét tartott, prédikációval kiegészítve, majd étellel és pénzzel jutalmazták. Több angol király vevő volt erre, például II. Edward pénzt adott 1316-ban a karácsonyi püspöknek, I. Edward 1299-ben vecsernyét mondatott a karácsonyi püspökkel.

A karácsonyi püspöknek természetesen meg kellett dolgoznia az ajándékokért, grimaszvágással és színlelt komolysággal annyi párt kellett megesketnie, amennyit csak tudott, a friss “házasoknak” cserébe fel kellett ajánlaniuk valamit a karácsonyi püspöknek, aki, ha nem találta elég jónak az ajándékot, akkor megüthette őket egy zsák hamuval, amit a palástja alatt tartott. A karácsonyi püspök által megszentelt házasság csak egy éjszakára szólt.

4. Kockázás és foci

A következő szokás Franciaország területén volt népszerű. Karácsony pihenőidőnek számított, így természetes, ha előkerültek a kockák. A cél természetesen a szerencsejáték örömével vagy hibájával megtűzdelni a karácsonyi hangulatot, és annak ellenére maradt töretlen a népszerűsége sokáig, hogy az egyház párszor be akarta tiltani. Angliában és Európa más részein is szokásban volt a kockázás és más szerencsejátékok hagyománya karácsonykor. Egyes területeken a karácsonyi időszakra vonatkozóan nem volt állami monopólium a kaszinók elődjein, és VIII. Henrik is felmentette szolgáit a szerencsejáték tilalma alól a karácsony tizenkét napjára.

A másik karácsonyi elfoglaltság a középkori Európában az évenként, karácsonykor rendezett bajnokság volt, ahol a falvak lakói mérkőztek meg egymással egy labdajátékban. A fával vagy mohával kitömött bőrlabdát kellett a csapat játékosai között tartani. A labdaszerűséget lehetett rúgni, ütni, vagy botokkal irányítani. A játéknak általában rengeteg sebesültje volt, és halálos balesetek is előfordultak olykor.

5. Bölcsőállítás

A mai Olaszország területén volt népszerű egy bölcső felállítása, elékeztetve mindenkit Jézus születésére. A tizenkettedik századtól fogva jelent meg ez a hagyomány, az  Betlehem felállítása valószínűleg 1223-ban történt Assisi Szent Ferenc jóvoltából egy barlangban. A hagyomány aztán megjelent Rómában 1272-ben, és Nápolyban 1343-ban. A tizenhatodik századig a Betlehem három figurából állt: egy babából a bölcsőben, és két állatból, akik melengették. Az oltár mellé helyezték, ahhoz, amelyiknél az ünnepi misét tartották. A középkor végére kiegészült Mária és József figuráival, majd kibővült a pásztorok imádásával, illetve a háromkirályokkal. Ez a hagyomány Európa egész területén elterjedt, és mai napig állítanak Betlehemet, például Magyarországon is. 

6. A reneszánsz karácsony

A reneszánsz udvarokban a karácsony jelentős ünnepnek számított. Galeazzo Maria Sforza idejében (1466-1476) Milánóba látta vendégül a városállamhoz tartozó és környékén élő kisebb rangú nemeseket, és csak akkor lehetett hiányozni a neves eseményről, ha a meghívott beteg volt, ha nem, akkor Milánóba kellett utaznia udvartartásával és az idegen országokból érkező követekkel. 

A nagy vendégsereg természetesen a milánói udvartartás megnövelésével járt, hiszen a magas rangú meghívottakat valakiknek ki is kellett szolgálnia, így karácsonykor Sforza udvartartása megduplázódott, azonkívül újabb, átmeneti konyhákat alakítottak ki, és ezüst étkészleteket, bútorokat kölcsönöztek a paviai kastélyból, és persze Milánó fa-, viasz-, bor-, illetve kenyérfogyasztása jelentősen megnövekedett. Ilyenkor volt a fényűző mulatságok ideje, ahol előszeretettel szerencsejátékoztak a vendégek, a pénzükből kifogyott szerencsétlenebbeknek pedig maga a herceg adott kölcsön, hogy folytathassák a játékot. Galeazzo Maria Sforza maga is szívesen vett részt a játékokban, ha éppen nem szentmisét hallgatott valamelyik milánói templomban.

1476-ban azonban a herceg, Galeazzo Maria Sforza szerényebb méretű ünnepséggel kedveskedett vendégeinek. Két okból döntött így valószínűleg, egyrészt a városban felütötte a fejét a pestisjárvány, így a hatalmas embertömeg egyáltalán nem lett volna előrelátó döntés, másrészt olyan hírek érkeztek, hogy saját családja merényletet fontolgat. Ám kiderült hamarosan, hogy testvérei nem gondolkoztak ilyesmiben, annál inkább három elöljárója, akik minden bizonnyal úgy vélték, hogy Galeazzo Maria Sforza már elég időt töltött a hercegi poszton, és jobb lesz nekik nélküle. Erőfeszítéseiket siker koronázta, hiszen végül meggyilkolták, tizennégy késszúrással a hercegüket. Galeazzo Maria Sforza rögtön meghalt.

7. Karácsonyi trollok

Az utolsó, egykor Izlandon élt hiedelem igazi rémtörténet. A hosszú és hideg téli éjszakákon nemcsak az eltévedés vagy fagyhalál várhatott az elővigyázatlan vándorra, hanem komoly veszély is leselkedett rá. Ezeken az éjszakákon igazán különös dolgok történhettek bárkivel. Az Eyrbyggja sagában egy farmer áthívta a szomszédait, hogy közösen ünnepeljék a karácsonyt, de a meghívottak helyett csupán szellemek érkeztek, akik a többi vendégre zúdították a ruhájukra ragadt sarat. A megpróbáltatások nem értek itt véget, hiszen, aki meg akarta őket állítani, az beteg lett és meghalt. 

A Grettir sagában egyenesen trolloktól jön a veszedelem. Egy pásztor éjszaka kiment, hogy ellenőrizze az állatait, féltette őket a hóvihartól. Várták a férfit, ám az nem jött, másnap a karácsonyi étkezés után, elmentek megkeresni, meg is találták, vérbe fagyva, törött nyakkal és csontokkal feküdt a földön.

Izlandon a késő középkorban is népszerű volt a rejtett népben (huldufólk) való hit, tulajdonképpen ennek köszönhetjük, hogy a Télapónak manók segítenek be a karácsonyi készülődésbe, ráadásul ugyanezek a manók azok, akik karácsonykor emberek házában tartanak vad partikat. A rejtett népben való hit továbbra is népszerű az országban. 

Szörnyű kivégzési módszerek

Az emberiség történetét egész végig borzalmas kínzások és kivégzési eljárások tarkították. Most ezekből szeretnénk bemutatni tíz típust.
A pimasz bika
Ezt a kivégzési eljárást az i.e. 6. században találták fel Athénban. Egy hatalmas réz bikafejet ajándékoztak egymásnak a fontos tisztségviselők, amelyről kiderült, hogy remek eszköz lehet a kivégzéshez is, hiszen éppen elfért benne egy ember. Hogyha odabent tűzet gyújtottak, akkor az áldozat teljesen hamuvá égett.


Akasztás és negyedelés
Ez a módszer igencsak elterjedt volt Angliában. Borzalmas, de egészen 1814-ig alkalmazták a gyakorlatban. Az első szakaszban egy ló mögé kötötték az embereket, amely a kivégzés helyszínére hurcolta őket. Ezután felakasztották, de csak addig, amíg majdnem meghalt. Ekkor levették az akasztófáról és egy asztalra helyezték. A hóhér ekkor kiherélte és kibelezte az áldozatot, majd elégette szerveit annak szeme láttára. Ezután jött csak a fejezés, majd a négybe vágás.


Máglyán égetés
A máglyán égetés megszokott kivégzési forma volt. Ekkor az alanyt hozzákötötték egy karóhoz, majd fát hordtak alá, amelyet meggyújthattak. Hogyha igazán tehetséges hóhér végezte a műveletet, akkor először a vádli, a combok, a karok, a törzs, a mellek, az arc égett el, csak ezután következett be a halál. Hogyha egyszerre több embert is égettek, akkor lehetséges, hogy előbb füstmérgezéstől haltak meg az emberek, mielőtt elért hozzájuk is a tűz.


Ling Chi
A Ling Chi olyan kivégzése forma, amelyben a halál lassú darabolás útján éri el az áldozatot. Ezt Kínában alkalmazták, egészen 1905-ig, amikor törvényen kívülre helyezték. Elsőként a karokat, a lábakat és a mellkast vagdosták, majd végül szíven szúrták a bűnöst. A kivégzés akár napokig is tarthatott.


Kerékbe törés
A kerékbe törés a középkor egyik legnépszerűbb kivégzési formája volt. A bűnöst ilyenkor egy szekér kerekére kötötték, karját és a lábát a küllőkre feszítették. Eközben egy nehéz kalapács törte össze lassan az ember csontjait a küllők között. Hogyha kegyelmes kivégzés volt elrendelve, akkor több csonttörés után végzetes ütést mértek a bűnösre, azonban voltak olyanok is, akik a keréken maradtak a halálukig, ez akár napokig is tarthatott.


Forralás
A forralás során az elítéltnek meztelenre kellett vetkőznie, majd megmártóznia bugyogó vízben, esetleg először hideg vízbe mászott, amelyet lassan forráspontra melegítettek. A folyadék nem mindig víz volt, lehetett olaj, sav, kátrány vagy olvadt ólom is.


Megnyúzás
A megnyúzás során a bőrt távolították el az emberi testről egy nagyon éles kés segítségével. A cél az volt, hogy a bőr egyben maradjon. A nyúzás nagyon ősi kivégzési forma.


Nyakörvezés
Ezt a borzalmas eljárást Dél-Afrikában alkalmazták 1980 és 1990 között. Ekkor egy autógumit töltöttek meg benzinnel, amelyet az áldozat karjára és mellkasára applikáltak, majd meggyújtották.


 Csónakolás
Ezt az eljárást Perzsában alkalmazták. Ekkor egy meztelen embert csónakhoz kötöttek. A fej, a kezek és a lábak kiálltak a rögtönzött tartályból. Az elítéltnek mézet és tejet kellett nyelnie, ami súlyos hasmenést okozott, ráadásul vonzotta a rovarokat is. A széklet lassan összegyűlt a tárolóban, ami rengeteg bogarat és állatot vonzott. A halál lassan következett be, ennek oka főleg a kiszáradás, az éhezés és a szeptikus sokk volt. Erre sokszor 17 napot is várni kellett.


Fűrészelés
A bűnöst a fűrészelés során fejjel lefelé lógatták, majd egy hatalmas fűrésszel ketté vágták a testét. A lágyéknál kezdték, majd a fejnél fejezték be. Mivel fejjel lefelé lógtak, így az agyba elég sok vér jutott, amely életben tartotta őket addig, amíg a fűrészt elérte a hasban az artériát.

Egy középkori sorozatgyilkos

A mai alkalommal egy olyan személyt mutatunk be, aki igazán pályázhat kora leghátborzongatóbb sorozatgyilkosa címére. Gilles de Rais francia nemes volt, aki a tizenötödik században élt, és követte el rémtetteit. Magas rangú származása lehetővé tette számára, hogy szolgái diszkréciójával és segítségével sokáig titkolózhatott. A százéves háborúban Jeanne d’Arc vezetésével harcolt.
Gilles de Rais gyermekekre szakosodott, leginkább a szőke hajú és kék szemű kisfiúkat szerette, de ha úgy hozta az élet, beérte kislányokkal is. Az otthonába csalogatta későbbi áldozatait, ahol aztán megkínozta, megerőszakolta és megölte őket. Segítőivel sorba rakták a levágott fejeket, hogy megvitathassák, melyik gyermek volt mind közül a legszebb. Tulajdonképpen nem tudjuk, hogy pontosan hány áldozat is végezte Gilles de Rais karmai között, mivel sokukat elégette vagy eltemette, de úgy sejtik, hogy áldozatainak száma nyolcvan és kétszáz közé tehető.
A borzalmas gyilkosságok során előszeretettel csonkította meg áldozatait, vagy szolgái felvágták az ereket, hogy Gilles de Rais a spriccelő vérben megfürödhessen. Számára nem volt nagyobb élvezet, mint az áldozatokat szenvedni látni, és a vádirat tanúsága szerint a kínzások, illetve a haláltusa puszta látványa szexuális élvezetet jelentett számára, gyakran maszturbált haldokló áldozatok felett. Majd látványosan megbánta gonosztettét, zokogott, és látványos imádkozásba és litániák éneklésébe kezdett, míg szolgái feltakarítottak, illetve elégették a csapdába csalt gyermekek ruháit.
A pedofil sorozatgyilkosok közé beillő Gilles de Rais végül bíróság elé került, és végül elítélték, szolgái, illetve szerencsés túlélők vagy szemtanúk elmondása alapján. Gyilkosságait sokáig büntetlenül követte el, valószínűleg előkelő születése, illetve áldozatai esetlegesen alacsonyabb társadalmi helyzete ehhez éppúgy hozzájárult mint a korának technikai fejlettsége, illetve a nyomozás hiányosságai.
Forrás: Listverse

21 borzasztó tény a középkorból: hálát adsz, hogy nem akkor éltél

Nem fertőtlenítették a műtétékhez használt eszközöket, nyaranta egyáltalán nem fürödtek, a betegeket piócával kezelték. És ez csak 3 példa.

Hosszú fejlődésen ment keresztül a higiénia kultúrája a nyugati világban, mire elérkezett a mai állapotához. Mosógépekkel, törlőkendőkkel, szappanokkal, fertőtlenítőkkel és tisztítószerekkel vagyunk körülvéve: olyan dolgok ezek, amelyek nélkül évezredekig elvolt az emberiség.
Az alábbiakban 21 tisztálkodási praktikát láthattok, amelyek - hála az égnek - a középkor után kimentek a divatból.
1.
Ha valaki lusta volt kimenni az illemhelyre a középkorban, gyakran az ágy alatt tárolt edénybe végezte a dolgát.
1_wikimedia_commons
2.
Ha az edény megtelt, a hátsó kertben ásott lyukba ürítették.
2_wikimedia_commons
3.
Segéd törölte a királyok hátsóját. Ez a foglalkozás nagyon nagy presztízsű volt a maga idejében.
3_wikimedia_commons
4.
A parasztságnak nem volt lehetősége papírt használni a nagy dolgukhoz, ezért levelekkel intézték el.
4_wikimedia_commons
5.
A középkori polgárságnak négy szett ruhája volt összesen, egy-egy minden évszakra.
5_wikimedia_commons
6.
A legtöbb ruha gyapjúból készült, amit eleve nehéz volt kitisztítani.
6_wikimedia_commons
7.
Mosás helyett inkább kefékkel távolították el róla a szennyeződéseket.
7_wikimedia_commons
8.
Tetvek lepték a legtöbb parókát.
8_wikimedia_commons
9.
Volt, hogy ürülékben vett fürdővel próbáltak valakit kigyógyítani a mentális betegségéből.
10.
Kapaszkodjatok meg: lúgosított formában ruhák tisztítására is használtak ürüléket.
10_pixabay
11.
Aki nem volt gazdag – tehát a lakosság több mint 90 százaléka -, nyilvános fürdőkben tisztálkodott, abban a vízben, amiben számtalan más ember is.
11_pixabay
12.
Széles körben elterjedt, hogy nyáron nem érdemes fürdeni.
13.
Ha valaki szexuális betegséget kapott el, töménytelen mennyiségű higannyal kezelték.
14.
Ólomport is használtak sminkként a nők.
14_wikimedia_commons
15.
Csirkeürülékkel elegyített káliumot használtak a kopaszság kezelésére.
16.
Sasok ürülékével pedig a nők fájdalmát enyhítették szüléskor.
17.
Nem voltak tamponok és betétek a középkorban. Ilyen célokra mohát használtak a nők.
18.
Ha valaki megbetegedett, piócát raktak rá, hogy az kiszívja belőle a mérgeket.
18_pixabay
19.
Nem fertőtlenítették a műtétekhez használt eszközöket.
19_wikimedia_commons
20.
Fájdalomcsillapítás nélkül még kellemetlenebb volt a foghúzás – képzeld el, ahogy ezek az eszközök motoszkálnak a szádban.
20_wikimedia_commons
21.
Bort és vizeletet is használtak fertőtlenítőként.
21_wikimedia_commons

Fürdőgép, az első zuhanykabin és a közfürdők újjászületése

Fürdőgép, az első zuhanykabin és a közfürdők újjászületése

A fürdés történet feldolgozó sorozat legutóbbi részében a higiénia történetének egy sötét korszakába pillanthattunk be, amikor is a középkor viszonylag fejlett fürdőkultúráját a víztől és a fürdőzéstől való rettegés és annak a hétköznapokból való teljes kiiktatása váltotta föl. A 18. század végére a fürdés intézményét sikerült rehabilitálni, s a kor embere már kevésbé kritikusan állt a vízzel való tisztálkodás kérdéséhez… A hideg-meleg folyóvízzel felszerelt fürdőszobák és a napi rendszereséggel végzett fürdés elterjedésééig persze még így is hosszú vezetett, melynek vége felé, mint látni fogjuk, a „középkori állapotokhoz” térünk vissza, mely e kivételes esetben nagy fejlődést jelentett az emberiség számára…

A víz és a fürdés egészségmegőrzésben játszott szerepét, a 1700-as évek végére a gyógyfürdők elterjedésének köszönhetően ismerték fel újra. A nagy fürdővárosok, pl. az angliai Bath vagy a németországi Baden-Baden is ezekben az években indultak virágzásnak, pontosabban, virágoztak fel újra, hisz a római időkben gyakorta áztatták a gyógyulásra áhítozó polgárok megfáradt tagjaikat e városok gyógyhatású vizeiben. A fürdővárosok eme fénykora azonban nem csak termálvizeiknek volt köszönhető: a társasági élet fontos terei lettek ezek, ahol a fürdőzést rendre valamilyen társasági esemény, bál, koncert vagy egyéb szórakozási lehetőség követte. (Lent fürdőzés Bath-ban, majd pedig bál a helyi „assembly room”-nak nevezett bálteremben, 1800-as évek eleje)

A tengervíz, a tengeri fürdőzés ugyancsak nagy népszerűségnek örvendett. A Büszkeség és Balítélet Mrs. Bennetje sem hiába próbálta azzal rávenni férjét egy brightoni kiruccanásra, „hogy egy kis tengeri fürdő teljesen rendbe tenné…” Persze, nehogy azt képzeljük, hogy Mrs. Bennet önfeledten lubickolt volna fodros fürdőkosztümjében a partot ostromló habokban, ó, nem. A kor jellegzetes találmánya volt ugyanis a fürdőgép, aminek használata elsősorban hölgyeknek volt kötelező, de illemtudó urak számára is ajánlatos volt igénybe venni. A fürdőgép lényegében egy kerekeken mozgó kocsiba oltott öltözőkabin volt, melynek egyik ajtaján a delikvens belépett, bent megszabadult utcai öltözékétől, felöltve fürdőruháját, mely hiába volt a mai bikinikhez képest igen decens, mégsem illett idegenek előtt mutogatni. Így aztán erre nem is került sor: lóval, ritkább esetben emberi erővel a kocsit a tengerbe tolták – jobb nevű fürdőszállók rámpákat is kiépítettek, melyek a habok közé vezettek –, s mikor a fürdőző kellően biztonságos távolba került a kíváncsi tekintetektől, kilépett a kocsiból, és lépcsőkön a vízbe ereszkedett, vagy egyszerűen csak hagyta, hogy a lépcsőn állva testét csapdossák a hullámok, így töltekezve a tengervíz frissítő, gyógyító erejével. Mikor a fürdőző ezzel végzett, felvonta a kocsi sarkára erősített jelzőzászlót, s a fürdőgépet visszaszólították a partra. A férfiak és nők közös fürdőzésének, illetve a fürdőruhák nyilvános viselésének az elfogadásával – azaz kb. az 1910-es, 1920-as évekre – a fürdőgépek ideje persze leáldozott.
Idővel nemcsak a tengervíz és a gyógyvizek, de egyszerű, tiszta, hideg víz napi használatát is mind egészségesebbnek gondolták. Persze, az 1500-as évek során bezárt fürdőházak hiányában – melyek közemberek számára is nyitva álltak –, a rendszeres fürdés továbbra is a gazdagok kiváltsága maradt.  A jómódú házaknál például olyan elmés találmányok jelentek meg, mint William Feetham ötvösmester fejlesztése, amelyet 1767-ben szabadalmazott, és lényegében az első zuhanykabinnak felelt meg. E szerkezet felső tartályát feltöltötték vízzel, ezután használója beállt alá, s mosakodás közben egy lánc meghúzásával, illetve eleresztésével mindig annyi vizet engedett ki a tartályból, amennyire éppen szüksége volt. Mikor víz összegyűlt az alsó edényben, egy pumpa segítségével lehetett visszajuttatni azt a felső tartályba. Egy fürdőkád megtöltéséhez nyolc-tíz vödörnyi vízre volt szükség, így a zuhanykabin használata jóval egyszerűbb és takarékosabb művelet volt, ugyanakkor újra és újra ugyanaz a koszos fürdővíz keringett a csövekben. Ennek ellenére az 1800-as évek első felében számos háztartásban fellelhető volt a Feetham-féle zuhanykabin.his_16.jpgTermészetesen a modern csatornahálózatok kiépítése előtt is voltak próbálkozások a tiszta ivó- és fürdővíz otthonokba való eljuttatására. Ilyen volt például a londoni New River kiépítése, aminek ötlete I. Erzsébet idején fogalmazódott meg néhány leleményes vállalkozó elméjében. A New River tulajdonképpen egy mesterséges folyó volt, mely Hertfordshire megye természetes forrásainak vizét gyűjtötte össze, majd – a terület lejtését is kihasználva – szivattyúállomások segítségével átvezették London nagy részén. A mérnöki tudást és körültekintő kivitelezést igénylő, a korban hatalmas beruházásnak számító munkálatok végül 1613-ban készültek el. A vizet kezdetben kilenc, fából – egészen pontosan szilfából –  készült vezetéken áramoltatták keresztül, melyek hol a föld alatt, hol pedig a föld felszínén futottak. A csövekre kezdettől csatlakozhattak rá magánházak is, természetesen díj ellenében (éves szinten, mai értéken kb. 124 fontért). Ez persze nem jelentett egyet a mai vízellátás minőségével, hisz csak egy helyen – jobbára a konyhában - lehetett a csapból vizet vételezni, s csak a hét bizonyos napján: minden utcának megvolt a maga „víznapja”. A fejlesztés így is sokkal kényelmesebb megoldást jelentett a fürdőre vágyó városiaknak, mint a kútról való vízhordás, ráadásul ez tiszta folyóvizet jelentett: a folyó szennyezését vagy a forrásvizeinél történő mosást királyi rendelet tiltotta. A folyamot az évszázadok során többször továbbfejlesztették és bővítették, s idővel a hamar elhasználódó facsöveket is modern vízvezetékekre cserélték.laying-monster-tubes-from-the-new-river-1855-oil-on-canvas-james-baker-pyne.jpgAz ipari forradalommal aztán tovább növekedett a városok népessége, s a munkásnegyedekben lassan katasztrofálissá váló higiénés állapotok megoldás után kiáltottak. A 19. század végére így átfogó csatornaépítési és fejlesztési munkák kezdődtek, de a vezetékes víz megjelenése nem járt együtt a fürdőszobák elterjedésével. (Előző, londoni példánknál maradva, az új építésű házak esetében csak az I. világháborút követően tették kötelezővé házanként legalább egy fürdőszoba kiépítését, így még az 1960-as években is léteztek a városban szép számmal lakások, melyekhez nem tartozott fürdőszoba.)  Ezért a legtöbb háztartásban továbbra is a bádoglavór vagy a kád megtöltése után lehetett alaposan megtisztálkodni… Fölelevenítve a középkori várurak szokását, mikor is az egész háznép ugyanazt az – egyre kétesebb tisztaságú – vizet használta. Ami, végül is, költséghatékony megoldásnak bizonyult, különösen azoknál a házaknál, ahol a víz melegítését továbbra is fazekakban, a tűz vagy tűzhely fölött végezték.
A bádoglavórtól kellemesebb megoldást kínáltak, az ugyancsak középkorihoz hasonló, újjáéledő intézmények, a közfürdők. 1846-ban Angliában (s ezt követően Európa egyéb országaiban is) törvény született, mely nyilvános fürdő- és mosóházak létrehozására buzdította a helyi önkormányzatokat. Ilyen szolgáltatásokat nyújtó intézményből a 20. század elejére a legtöbb angol kisvárosban és faluban megtalálható volt legalább egy, ahol ráadásul csekély összegért lehetett egy kádnyi forró vízhez hozzájutni vagy épp a ruhákat tisztára mosni.
Az 1930-as, 1940-es évektől aztán egyre szaporodtak a magánlakásokhoz épített fürdőszobák.  S hogy néhány szót a fürdésre használt helyiségek berendezéséről is szóljunk, elmondhatjuk, hogy a fürdőszobák jellegükben is ezekben az időkben kezdtek megváltozni. Míg a korábbi évtizedekben épült fürdőhelyiségek alapvetően maszkulin hangulatú, kizárólag praktikus célokat kielégítő szobák voltak, addig a 20. század derekára már a kialakításra is elkezdtek gondot fordítani. (Lent egy Viktória korabeli angol főúri ház és a Claridge’s Hotel eredeti állapotban fennmaradt art decofürdőszobája látható.) Bár érdekes a gondolat, hogy hiába jártak élen az angolok a fürdés kultúrájának és a fürdőszoba fejlesztésének tekintetében, azt a mai napig nem sikerült megoldaniuk, hogy  a hideg és a meleg víz, ugyanazon a csapon folyjon ki…
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...