2019. június 24., hétfő

A temetőre épült városrész


A „hírös város” első lakótelepének építése 1961-ben kezdődött meg az égető lakáshiány enyhítésére. A lakónegyed a Zománcipari Művek szomszédságában terül el, és a katolikus Szentháromság temető egy részét is elfoglalta. Természetesen az új városrész a kommunizmus legnagyobb alakjáról, Leninről kapta a nevét. Ebben posztunkban erről a lakótelepről mutatunk képeket. 
Az 1945 után beköszöntött új világ gyökeres változást hozott az ország berendezkedésében. A szovjetizálás mindenhol megmutatkozott, és a városok képe is jelentősen átalakult. Kecskemétet évszázadokig mezővárosként tartották számon, és az 1930-as évekre az ország egyik legjelentősebb gyümölcsexportpiacával rendelkezett, emellett a gyümölcsöket feldolgozó üzemei (konzervgyár, szeszgyár) is kiemelkedővé váltak. Ám a „vas és acél országában” már az iparra helyeződött a hangsúly, így Kecskemét is „munkásvárossá” lett. Ezzel együtt 1950-től a város Bács-Kiskun megye székhelyeként működött.




A megváltozott városkép – Kecskemét 1967-ben (forrás: egykor.hu)

A város szerkezete azonban nem felelt meg a változásoknak. Kiépítetlen volt például a közmű, ahogy az úthálózat is. A növekvő és egyre inkább az iparban foglalkoztatott lakosság miatt pedig nagy volt a lakáshiány. A meglévő lakások – amellett, hogy kevés volt belőlük – korszerűtlenek voltak, a lakóövezetek pedig zsúfoltak. A mezővárosból iparvárossá vált Kecskeméten ezért a második öt éves terv keretén belül döntés született az első lakótelep felépítéséről. 




A Szentháromság temető és mögötte az új lakótelep (Fortepan 30992/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)

A legkorábbi tervek szerint a lakóházak egy része (kb. 600 lakás) a Tizedes utca, a Magyar utca, illetve a Forrás utca térségében épült volna fel, ami azonban túlságosan költségesnek tűnt. Ezért esett a választás a Szentháromság temető többnyire üres területeire. A temető a pusztító pestisjárvány idején, 1739-ben nyílt meg. Miután ekkor csak az akasztófa mellé engedték az embereket temetkezni, két ferences rendi szerzetes a katolikus pestises halottak számára a Szentháromság-kápolna köré új temetőt nyitott. Több mint száz évvel később már a város előkelőségeinek és nagy alakjainak sírjai feküdtek itt.




A Szentháromság-kápolna a leninvárosi lakóépületek között, 1970 (Fortepan 31048/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)

A leninvárosi alapkő letétele 1961. március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 42. évfordulóján történt a Rávágy téren. (Maga a tér elnevezése is utal rá, hogy a terület jó fekvése miatt kívánatos hely volt az itteniek számára, ellenben például a „Muszájnak” nevezett városrésszel.) Az ünnepségen részt vettek a párt megyei és városi vezetői, illetve Szurkov szovjet vezérőrnagy, míg az alapkövet – benne az emlékiratot, a városrész alaprajzát és a Petőfi Népe aznapi számát – Rózsa János ’19-es kommunista helyezte el.




Az alapkő letétele (Petőfi Népe, 1961. március 23.)

Az építkezés először a temető használaton kívüli részén indult meg, de 1962. június 5-től kezdve néhány hónap alatt 2500 sírt is exhumáltak. Amikor 1964-ben a köztemető megnyílt, oda kerültek át többek között Katona József, Mathiász János és Kada Elek maradványai is. A munka nehezen indult meg, mivel a temető üres területein a víz mélyedéseket vájt a talajba, amit fel kellett tölteni. Ezenkívül az eredeti tervekkel ellentétben mégsem épült meg Kecskeméten az a falelemgyártó-üzem, amely az építkezést könnyítette volna, hanem az akkori sztálinvárosi (ma Dunaújváros) üzem kapacitását növelték meg végül.




Természetesen a legkiválóbb brigádok dolgoztak az építkezésen (Petőfi Népe, 1967. szeptember 24.)

Az először elkészült lakótömbökbe 1962 februárjában költözhettek be az első lakók. Kezdetben Leninvárost 1008 lakásosra tervezték, végül – persze a tervet túlteljesítve – 1500 lakás épült fel. A lakások mellett a városrészben helyet kapott egy 12 tantermes iskola, óvoda, bölcsőde, egy üzletsor és egy nagyobb ABC, illetve egy cukrászda és étterem is. Az egész városnegyed 1968-ra épült fel. Ebben az évben, november 24-én avatták föl Lenin szobrát is az akkor már szintén róla elnevezett egykori Rávágy téren. A szobrot Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotta, akinek a nevéhez például a gellért-hegyi Szabadság-szobor (Felszabadulási emlékmű) is köthető. Ahogy az utóbbi szobornak, úgy a leninvárosi Lenin-szobornak a sorsa is érdekesen alakult. Máig ismert történet például a kecskemétiek körében, hogy egyszer néhány suhanc zsíros kenyeret tett a szobor tenyerébe, míg a hátára permetezőt – mások szerint poroltót – szereltek. Természetesen a tettesek soha nem kerültek meg.




Lenin-szobor avatása (Petőfi Népe, 1968. november 26.)

„Az új Lenin-szobor szép élményt nyújt majd sok-sok embernek, helyieknek és vendégeknek, sokak elméjében ébreszt magasztos gondolatokat. Mert a szobor témájánál fogva ércbeöntött szimbólum, a történelmi igazság és a kommunista emberség szimbóluma, s ezt csak aláhúzza kiváló művészünk megformálása.” (Nyers Rezső)
Nyers Rezsőnek a szoboravatáson elmondott szavait és a fenti történetet összevetve valóban élményt adó alkotásról volt szó. Emellett persze szinte minden évben volt koszorúzás vagy egyéb ünnepség a szobor lábánál.




Ünnepség a szobor lábánál (Petőfi Népe, 1978. április 23.)

Problémák persze mindenhol adódnak, így nem kerülték el Leninvárost sem. Hiába igyekeztek modern, kulturált lakónegyedet létrehozni, mégis előfordult, hogy emberi csontmaradványokkal játszadoztak a gyerekek a házak között. Persze ha belegondolunk, hogy részben egy temetőn épült fel a lakótelep, talán ez nem is annyira meglepő. Ahogy az sem, hogy egy gyár szomszédságában nem a legtisztább a levegő. A kecskeméti Zománcgyár pedig nemcsak a kéményekből kiáramló füstjével szennyezte a környezetet és kormolta be a házakat, hanem a zománcgyártásnál felszabaduló fluorgázzal is. Ezeken a problémákon csak 1987-ben tudtak enyhíteni az üzemben.




Leninvárosi lakótömbök a Halasi út mentén, jobbra a Zománcművek épületei (Fortepan 28711/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
A lakótelep mentén halad az 5. számú főút is, ezért a környék ma sem számít csöndesnek. Az 1970-es években készült felvétel jobb sarkában a Zománcművek udvara látható, bal oldalon pedig a Batthyány utca torkolata a Rávágy téri lakótömbökkel (Bács-Kiskun megyei utak. KPM Kecskeméti Közúti Igazgatóság, Kecskemét, 1977, 74.o.)

Gondot okozott, hogy a lakótelepen egy ideig nem voltak utcák, a házak csak számokat kaptak. A valóságban azonban sokáig még a számokat sem tették ki az épületekre, mondván „sok új ház épül, s ily módon változik a sorrend”. Ez azonban nem csak a lakók életét nehezítette meg. Ahogy az újságban olvashatjuk:
„Előfordul, hogy a postás nem tudván, hányas számú épületben jár, illetéktelen helyre továbbítja a levelet. A vidékről érkezők körbegyalogolják az új lakónegyedet, mire megtalálják ismerősüket. Így járnak a mentők, a tüzelőt szállító gépkocsik és még lehetne sorolni.”
Túl azon, hogy egy gyár mellett épült fel a Leninváros, a lakótelepet – ahogy az egész várost – lényegében kettészeli az E5-ös főút is. A nagy forgalom okozta zaj mellett a közlekedés is nehézkes volt az úton keresztül haladó lakók számára, mert sokáig csak egy zebra volt felfestve számukra. A megoldást természetesen a jelzőlámpák jelentették.






Azóta viszont megszűnt a gyár, lebontották a Lenin-szobrot, és a lakótelep már Árpádváros néven szerepel Kecskemét negyedei között.




Leninváros a Tizedes utca felől nézve (Fortepan 28990/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
Warszawa taxi a Rávágy téren (Fortepan 28993/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
Leninvárosi gyerekek a Rávágy térnél, háttérben a református templom tornya (Fortepan 28994/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
A Lenin-szobor mellett az Ülő nő szobra (Andrássy Kurta János alkotása) díszítette a Rávágy teret, háttérben a Toronyház étterem és egy (éppen megéhezett?) rendőrjárőr (Fortepan 65656/MAGYAR RENDŐR)

„A kereskedelmi alközpont egy belső térre hangolt és védett zártságot mutató lakótelep kiszolgálására szolgál. Fókuszában burkolt tér, vízmedencével és Andrássy K. János Ülő nő szobrával a lakosság élénk életének piazzettájává vált igen rövid idő alatt, bizonyítva ennek az építészeti eszközökkel biztosítható társadalmi igényét is.” 





Toronyház étterem és eszpresszó a Leninváros „főterén”, emellett üzletsor és egy ABC is helyet kapott (Fortepan 111736/BAUER SÁNDOR)
Az étterem belülről (Fortepan 111675/BAUER SÁNDOR)
A Szabó Kálmán utca 1968-ban, egykor a temető területe volt, az utca végén látható cikkcakkos tetejű épületben különböző üzletek kaptak helyet (Fortepan 65659/MAGYAR RENDŐR)
A Küküllő és a Mátis Kálmán utca sarka, utóbbi utcában épült a lakótelep óvodája és iskolája. A gyerekek biztonságos közlekedését úttörők segítették, ám a helyi lap szerint az autósok olykor ennek ellenére sem álltak meg (Fortepan 65653/MAGYAR RENDŐR)
A Szabó Kálmán utca épületei (egykor.hu)

Forrás:https://ntf.hu/index.php/2017/08/25/a-temeton-epult-lakotelep-leninvaros-kecskemeten/

AZ ALFÖLDI PAPUCS



Az alföldi papucs viselete elsősorban nemzedéki élmény: az 1980-as évek fiataljai számára: nemzedéki élmény- elsősorban nemzedéki élmény. Azok, „akik velünk együtt, akkor és pont ott [voltak]. (…) Ugyanazokon a Balaton- vagy Trabant- koncerteken (ma már bevallhatóan) ugyanazzal a lánnyal, ugyanolyan alföldi papucsban, ugyanolyan tiki-takit kattogtatva, ugyanazt a Gazdálkodj okosan-t játszva, ugyanolyan babos kendőben a Ricse-bulikon, ugyanolyan Trapper farmerban és ugyanabban az építőtáborban legurítva az első söröket, hasonszőrű fiatalként éltek, mint mi magunk.”– írta a Népszabadság újságírója 2000-ben.
Két emlékezet verseng egymással; vannak, akik a csöves szubkultúrához kötik, míg mások – mint a fenti cikk szerzője – tágabban értelmezik, mint alternatív értelmiségi szubkultúrajelenséget az alföldi papucs viseletét:
Ez egy elég konszolidált divatcikk volt, vele ért össze a beatnemzedék és a polgári világ viselete. A papucsot vagy a hasonló anyagú/színű cipőt Pesten az Astoriánál lévő mintaboltban lehetett beszerezni, ha jól emlékszem, olcsónak számított.” (Forrás)
„Cső alakúra szűkített farmernadrág és térdig érő kockás flaneling, alföldi papucs és western csizma, műbőrdzseki és szimatszatyor, biztosítótű és bőrékszer, almabor és Technokol Rapid, no meg a kedvenc együtteseket ábrázoló kitűzők és jelvények – ezek a csöves szubkultúra elsődleges tárgyi rekvizitumai.”
– írta Jávorszky Béla SzilárdBár a csöves jelenséggel külön cikkben fogunk foglalkozni – Rácz József és Kőbányai János kiváló kutatásai alapján –, ezért most csak a lényeget emelem ki:
A csöves szubkultúra legfontosabb, legszembetűnőbb ismertetőjegye és összetevője a fiatalok jelentős tömegeit érintő szegénység, és a tényleges, illetve metaforikus értelemben veendő otthontalanság volt. A szubkultúra bázisát olyan fiatalok alkották, akik saját otthontalanságuk, céltalan életük, kilátástalanságuk megfelelőjét ismerték fel a punk/rockzenében, illetve közösséget találtak a zenekarok körül kialakult rajongói csoportokban. Életük alapvető keretét a turnén lévő zenekaroknak a városról városra történő követése alkotta, egyébként pedig Budapesten és a nagyvárosokban az aluljárókban, vasútállomások környékén, olcsó külvárosi italboltokban ütötték el az időt, és ebben a körben vált elterjedtté a tömeges kábítószerezés is.”


Korabeli hirdetés az 1981-es Popzsebkönyvben

Hogyan nézett ki eme rendkívüli népszerű lábbeli, az alföldi papucs? Bőrből készült, zsemleszínű és fedett orrú papucs volt, gyakorlatilag elnyűhetetlen. 1979-ben 383 Ft-ba került a férfi papucs. Az Alföldi Cipőgyárban gyártották, 1981-ben például 180 ezer darabot évente, sarokvédővel.[2] Az alföldi papucs már az 1970-es évek közepétől népszerű lett olyannyira, hogy még télen is hordták:
A zúzmarás járdaszigeten egy halom csikk marad meg egyalföldi papucsMinden újabb divat az előbbi trónfosztása, de a lassan évtizede tartó papucsuralom ennél több: nem csupán egy korábbi divat, hanem egy öltözködési alaptörvény megcsúfolása. Ami úgy szól, hogy öltözzünk mindig az időjárásnak megfelelően. A lábbelik rendeltetéstől eltérő használata szembetűnő, ennek legegyértelműbb megnyilvánulása a papucs — ezen belül az alföldi — egyeduralma. Évtizede tartó „váltófutás”. Egyik korosztály kinő belőle, de továbbviszi az utána következő. A papucsnapjainkban hengerel: színházban, munkahelyen, reggeltől estig, virágnyílástól lombhullásig, esetenként lombhullástól virágnyílásig. A korosztályi határ a következő: az alsót a harmincötös lábnagyság jelzi, a felső már bonyolultabb. Húsz- huszonkét év a vízválasztó.”[3]
A papucsnak persze voltak ellenzői is, konzervatív anyukák, akik képesek voltak még papucsellenes olvasóit levelet is írni, mint például S. Kálmánné 1983-ban:
„Itt a jó idő, elérkezett a szandálviselés ideje. Ezzel együtt növekedtek a szezon jellegű gondjaink is. Jómagam már szinte beletörődtem, hogy nehezen vagy sehogy sem tudok egy megfelelő, középmagas sarkú csinos szandálhoz jutni. (A lábméretem 40-es.) Azt azonban már nehezen viselem el, hogy 172 centiméter magas lányom kénytelen legyen alföldi papucsot venni a csinos muszlinruhájához.”[4]


Hangulatkép, jobb szélen egy alföldi papucsos, kissé megfáradt úriemberrel, 1980. (Urbán Tamás/FORTEPAN)

Az alföldi papucsot el is lopták a Palatinus strandon. Az újságíró még bízott a lábbeli előkerülésében:
Zúg a hangosbemondó: — Kérjük azt a becsületes látogatót, aki elvitt egy 38-as női alföldi papucsot, hozza az értékmegőrzőhöz! Mosolyog a strand. A 38-as láb naiv tulajdonosára viszont többen kíváncsiak, néhány 43-as férfipapucs az értékmegőrzőhöz indul jó tanácsokat adni, hogyan lehet hazajutni cipő nélkül.”[5]
A papucs írókat is megihletett. A papucs viselőjét úgy is ábrázolták, mint macsót, de gátlásos szerencsétlenként is megjelenítették:
A lányok azon a nyáron forró nadrágban járnak, az ilyen forrónadrágos lányok’ közelében úgy érzem, hogy a tehetetlenség ott virít az arcomon, a szavaimban, az alföldi papucsom kopottságában, a szemüvegszáram hajlásszögében. Egész lényemből ez a szerencsétlenség sugárzik. Miért nem lehet a szüzességet eldobni, mint egy gyufásdobozt? Ott hagyni egy utcasarkon, betenni egy csomagmegőrző.”[6]
A lány zöld bádogasztalára könyökölve néz, előtte pöttyös söröskorsó. Persze nem rá néz, hanem a filmbéli Ferire, aki menő ricsés csávó, baboskendőben, félmeztelenül, golyós- tollal agyonfirkált szimatszatyorral, csövigatyában meg Alföldi papucsban.”[7] 
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy az alföldi papucs egy nemzedéki életérzés kifejezése is volt: köthetjük a csöves szubkultúrához, de az értelmiségiekhez is, sőt a kettő nem zárja ki egymást. Részben hiánygazdasági jelenség is; népszerűségét a szűkös választéknak és annak is köszönhette, hogy elnyűhetetlen volt. Nosztalgiát is érezhetünk iránta, mint a fiatalság része és egy tisztább, egyszerűbb, átláthatóbb világ iránt, melyet még nem uralt le a fogyasztás, min fő érték. A papucs a szabadság, a hippi életérzés jelképe is volt, egy végtelen, szabad vándorlás szimbóluma.



igazoltatás a Városligeti-tó partjánál.
Lehet, hogy a lábbeli is szerepet játszott az igazoltatásban? Bár az önkéntes rendőr hölgy öltözete sem a megszokott…(Magyar Rendőr/FORTEPAN – 1982)


2019. június 4., kedd

Ilyen a jó öreg UAZ több évtized után teljesen újragondolt változata

Ha a Mercedes közel 4 évtized után cserélte újra a G-osztályt, akkor tulajdonképpen az UAZ sincs túlságosan elkésve.
A jó öreg UAZ-469-et, vagyis a parancsnoki UAZ-t még 1971-ben, tehát idestova 48 éve dobták piacra. A legszebb az egészben, hogy ez a Lada Nivánál is öregebb modell mind a mai napig gyártásban van, sőt Magyarországon is forgalmazzák. És néhány hete még egy limitált új széria is kijött belőle:
© 
Nem tudni, hogy a közel 5 évtizede lényegében változatlan formában gyártott UAZ-469 jövője pontosan hogyan alakul majd, mindenesetre egy orosz designer, Andrej Fandukin így képzeli el az ikonikus modell 21. századi utódját:
© 

© 
© 
© 
© 
© 
© 

Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...