Sepsiszentgyörgy - Vártemplom

A középkori Erdély egyik legjelentősebb kereskedelmi útja, a Barcaság felől Háromszékre bejövő vásárút elágazásánál kialakult Sepsiszentgyörgy a történelmi Háromszék és a mai Kovászna megye székhelye, a Székelyföld egyik legkorábban városiasodott települése. Nevét feltehetően templomának védőszentjéről kaphatta.

 Az írott források 1332-ben említik először, amikor már jelentékeny helység lehetett, hiszen templomának papja, Mihály 15 régi banálist fizetett a pápai tizedszedőknek. Olyan összeget, melyet csak rangosabb települések adóztak abban az időben. Feltételezések szerint Szentgyörgy a városi rangot Zsigmond királytól kaphatta, de biztos írott forrásaink csak a 15. századból bizonyítják a település mezővárosi voltát. Sepsiszentgyörgy első lakóházai a Debren-patak mentén és a vártemplom közötti részen épültek, majd ettől délnyugati és délkeleti irányban bővült tovább a város.

A város régi Ópiaca - a mai Kálvin tér - felett északra, egy kiemelkedő terasz peremén magasodik a város egyetlen megmaradt középkori emléke, a vártemplom. Az egykori katolikus templom hívei a XVI. század közepén lutheránus hitre tértek át. 1570-1622-ig a templom gyülekezete unitárius volt, majd 1622-től református.

A mai épület helyén, 1332-ben már álló templomról keveset tudunk. A templom északi és déli falának külső felületén a vakolat alól festett szegélydíszek nyomai kerültek elő. Stílusuk alapján a környékbeli XIV. századi falképekkel rokoníthatók.

Feltehetően a korabeli ferences építészet új vívmányának, az egyhajós, hálóboltozattal fedett teremtemplomnak mintájára, a korábbi templomot 1547-ben Daczó Pál patrónus építtette át a saját költségén - ahogy arra a falkép-töredékek is utalnak, az északi és déli fal egy részének megtartásával. A patrónus személyéről és az építés idejéről az 1658-as és az 1661-es tatárdúlást követően kelt kéregető esperesi levélből tudunk. „Szomorúan említjük az alázatos instantiánkban a Sepsiszentgyörgyi Protestanta Ecclesianak romlását és abban az Isten házának pusztulását, mellyet épített volt maga költségével Isten dicsőségére in Anno 1547 a boldog emlékezetű Tekintetes Nemzetes Daczó Pál úr." ( A szöveget Orbán Balázs közölte.)

Az igen jelentős védművek ellenére, a tatárdúlásban a lakosság erőteljesen megfogyatkozott, és a templom is megsérült. A már idézett esperesi kéregető levél így számolt be az épület állapotáról: „...ne hadják nyakokba szakadni ez szép templomot, mely is belől egészen bolthajtásos, kívül cserepes; de már a boltok egy darabja a kőkar felett beszakadott, az cserepezése lehullott, meglyukadozott, szarufái és koszorúfái rothadoznak, szakadoznak..."

A templom XVII. századi helyreállításáról keveset tudunk. A hajó északi falának nyugati karzatról jól elérhető részén található grafitiken több évszám töredéke vehető ki. Közülük az 1687-es évszám jól kiolvasható. Több felismerhetetlen szövegtöredék áll az orgonakarzat mögött, a keleti falon.
A későbbi évszázadok folyamán több alkalommal földrengés rázta meg a templomot. Az 1728. és 1738. évi földmozgások rombolása súlyos volt ugyan, de a javítások során a templom stílusát nem változtatták. Az 1738-ban megsérült középső várfalat 1786-ban bontatta le az egyház. Köveiből épült II. József idején az egykori német iskola, a mai kántori lak.

Az 1802-ik esztendei nagy földrengés következtében a körítőfalak megmaradt részeit is nagy kár érte. Leomlott a templom 1761-ben újjáépült bejárati tornya és a templomhajó gótikus boltozata is. Az 1805-ben befejezett javítás során a hajó boltozatát nem építették újjá, hanem sík mennyezettel váltották fel. Erről a diadalív feletti falmezőben olvasható felirat tanúskodik: „Az 1802-ben Oktober 20-án történt erőss földindulás miatt, ezen minden ember emlékezetnél régibb templomboltozatja is leszakadozván stakaturára építetett." Az új torony 1829-ben készült el, jelenleg négy harangja van. Jelentős változás 1894-ben történt még az épületen, amikor Angster József pécsi orgonakészítő új orgonája számára karzatot építettek a templom keleti részébe. Ezáltal a templom egységes gótikus szentélye sokat veszített eredeti szépségéből.

A sok viszontagság ellenére, a vártemplom bástyás körítőfalával, a hozzá kapcsolódó épületekkel, kegyelettel gondozott régi sírokkal és a domboldalban elterülő református temetővel együtt a város egyik legértékesebb és legfestőibb műemlékegyüttese.

Népi viselet / Folytatáshoz kattints a posztra

HORTOBÁGY- csikós.

 Heves megyei népviselet.

KARCAG- juhász.

MATYÓ NÉPVISELET

MEZŐKÖVESD- lányok matyó népviseletben.

 ERDÉLY- BESZTERCE

TRIANON...

Magyarország 1920. június 4-én, 90 évvel ezelőtt írta alá Trianon kastélyában az I. világháborút lezáró békét. A Trianoni békeszerződés gazdasági-társadalmi hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt, mely egyaránt sújtott és súlyt napjainkban is minden magyar állampolgárt nemzeti, vallási és politikai hovatartozás nélkül.

A trianoni békeszerződés az I. világháborút Magyarország (mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama) és az Antant (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) között lezáró békeszerződés, amely többek között meghatározza Magyarország és Ausztria, Románia, valamint az újonnan létrejött Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság új határait. (Ausztria határairól emellett a St.Germain-i békeszerződés is rendelkezik.) A trianoni békeszerződés az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének része.

A szerződés Magyarország (Magyar Királyság) új határainak megállapítása mellett korlátozta a magyar hadsereg létszámát (35 000 főben), megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Tartalmazta az akkor létrejött Népszövetség alapokmányát is. 1920. június 4-én írták alá a Nagy Trianon-kastélyban (egyes - téves - források szerint a Kis Trinanon-kastélyban), a franciaországi Versailles-ban. A szerződést nem írta alá a szintén az Antanthoz tartozó USA, amely akkor nem lett tagja a Népszövetségnek. Az USA és Magyarország később Washingtonban kötött békét: ez a Népszövetségre vonatkozó cikkelyek kivételével szó szerint megegyezett a trianonival.
A magyar delegációt a tárgyalásokon gróf Apponyi Albert vezette. Szigorú értelemben vett tárgyalás nem folyt, az Antant képviselői fogadták a magyar küldöttséget, és egyszerűen közölték vele a feltételeket. Ezután átvették a magyar álláspontot tartalmazó dokumentumokat, majd pár nap múlva - lényegében anélkül, hogy figyelembe vették volna a magyar érveket - közölték a döntést. Az új határokat elvileg a Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv alapján jelölték ki. Ettől azonban több esetben, stratégiai, gazdasági, közlekedési stb. szempontokra hivatkozva eltértek. Például az összes az új határral párhuzamos út és vasút a határ túloldalára került (főleg katonai okokból). Például az Arad-Nagyvárad-Szatmárnémeti út és vasút, a Csallóköz (a megmaradt, összekötő utak nélküli sugaras szerkezet máig a magyar közlekedés egyik gondja). Így kerültek egybefüggő magyar lakosságú tömbök is a határ túloldalára (Csallóköz a teljes Dél-Felvidékkel, a Partium, Székelyföld, a Délvidék északi része), noha legtöbbször ki lehetett volna jelölni megfelelő határt. A magyar tárgyalási stratégia sem volt kompromisszumkész: a teljes integritást célozta ahelyett, hogy a magyar lakosságú határmenti területek megtartására törekedett volna. Részben ezért is hagyták figyelmen kívül.
A szerződést végül a lényegében erre kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter írták alá. A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe - ez volt az egyetlen magyar törvény, amely fekete keretben jelent meg

Magyarország az alábbi területeket veszítette el:
- Erdély és jelentős területek Magyarország keleti részéből (az ún. Partium, valamint a Bánság keleti része, az Alföld egy része Romániához került;
- A szlovákok, rutének által is lakott északi területek többsége, így a Felvidék, a Csallóköz és Kárpátalja Csehszlovákiához került;
- Délen a Szerémség, Bácska és a Bánság nyugati része, valamint a Muraköz az újonnan alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (későbbi neve Jugoszlávia) része lett;
- Nyugaton egy sáv, a Felsőőrvidék Ausztriához került, ahol később Burgenland néven önálló tartományt hoztak létre az új területekből a már aláírt Saint Germain-i békeszerződés alapján;
- Északon Szepes és Árva megyéből kb. 500 km2 területet Lengyelország kapott meg.

A szerződéssel a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került az 1102 óta a magyar korona fennhatósága alá tartozó Horvátország is. Fiume (mai neve Rijeka) városa is a magyar korona része volt, de rövid önállóság után Isztriával és Zárával együtt Olaszországhoz került, majd 1947-ben Jugoszláviához csatolták.

A békeszerződés eredményeképpen a Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát (az ország területe 282 000 km2-ről 93 000 km2-re csökkent).

A Magyar Királyság lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza. 1910-ben a Magyar Királyságban élő magyar népesség az össznépesség kb. 48,1%-át tette ki. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása még nagyjából sem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain, azaz magyarok kerültek szülőföldjükön kisebbségbe. A magyar nemzetiségűek lélekszáma az elcsatolt területeken az 1910-es népszámlálás alapján:

- Felvidéken (ma Szlovákia): 884 000 fő, a helyi lakosság 30%-a
- Erdélyben (ma Románia): 1 662 000 – 32%
- A Vajdaságban (ma Szerbia): 420 000 – 28%
- Kárpátalján (ma Ukrajna): 183 000 – 30%
- Horvátországban: 121 000 – 3,5%
- Muravidéken (ma Szlovénia): 20 800 – 1,6%
- Felsőőrvidéken (Burgenland) (ma Ausztria): 26 200 – 9%

A békeszerződés után a magyar népesség aránya a népmozgás miatt általában csökkent, de az elcsatolt területeken ma is nagy számban élnek magyarok.

 Az Osztrák-Magyar monarchia nemzetiségi térképe 1910-ből

Ami a gazdaságot illeti, a korábbi Magyar Királyságból a termőföld 61,4%-a, a faállomány 88%-a, a vasúthálózat 62,2%-a, a kiépített utak 64,5%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába. Romániának és Jugoszláviának részt kellett vállalnia Magyarország anyagi tartozásainak rendezésében a fennhatóságuk alá került területek miatt. A további intézkedések közé tartozott, hogy nem épülhet Magyarországon vasút egynél több sínpárral. Magyarország azokról az Európán kívüli területi előjogokról is lemondott, amelyek a korábbi Osztrák–Magyar Monarchia területéhez tartoztak. Az elcsatolt területeken az új rezsimek megbízhatatlannak tartották a korábbi, többnyire magyar nemzetiségű értelmiségi, hivatalnoki réteget, és sokukat elbocsátották. Nagy részük az 1920-as években Magyarországra települt át, ahol komoly nélkülözések után is csak részben találtak munkát. Mindez belpolitikai feszültségeket keltett, felerősítette a magyarországi antiszemitizmust.

Az elveszített területek egy részét a II. világháború előtt és alatt a Bécsi döntésekkel (1938 és 1940), illetve német szövetségben fegyveres akciókkal az ország visszaszerezte. Az I. Bécsi döntéssel a Felvidék és Kárpátalja déli - többségében magyarlakta - részét, Csehszlovákia német elfoglalásakor Kárpátalját, a II. Bécsi döntéssel Észak-Erdélyt, Jugoszlávia német lerohanását követően pedig Muraközt, Dél-Baranyát és Bácskát kapta vissza az ország.

Az 1947-es Párizsi békeszerződés visszaállította az 1937-es határokat, de katonai okokból három Pozsonnyal szemben lévő falu, Oroszvár, Horvátjárfalu és Dunacsún, az ún. Pozsonyi hídfő átkerült Csehszlovákiához (hivatalosan azért, hogy Pozsony további fejlődéséhez, növekedéséhez elég terület legyen a Duna déli oldalán). (Ez tette később lehetővé a Bős-nagymarosi vízlépcsőnél a Duna egyoldalú szlovák elterelését.)

Azóta Magyarország területe – apróbb kölcsönös területi kiigazításoktól eltekintve – nem változott, nagysága hivatalosan 93.030 km2.

A II. világháború után Magyarországot leigázott országnak tekintették, elsősorban a Szovjetunió részéről volt ez a hivatalos álláspont. Ennek értelmében Magyarország számára egészen 1989-ig előírták, hogy nem építhet széles utakat, mert azon a hadsereg fel tud vonulni. A szomszédos országokból kitoloncolták a II. világháború alatt újonnan letelepült magyarokat. Ezzel azonban nem elégedtek meg a környező országok vezetői, és keményen bosszút álltak a magyarajkú őslakosokon. Az egyik ilyen cselekmény Csehszlovákiában a Beneš-dekrétumokból ismert kollektív bűnösség elve volt, mely a magyar mellett a német kisebbséget érintette a legrosszabbul.