A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Trianon. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Trianon. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. augusztus 28., péntek

A Rongyosgárda - Első ágfalvi összecsapás / Folytatáshoz kattints a posztra

 Rongyos Gárda 1919. április 18-án alakult meg az első világháborút megjárt hazafias érzelmű tisztekből és katonákból, szegény napszámosokból, illetve a Székely Hadosztály maradványaiból.
Kitör a nyugat-magyarországi felkelés: a Rongyos Gárda a megfelelő katonai erőkkel még nem rendelkező Ausztria ellen fog fegyvert, hogy megakadályozza a mai Burgenland elcsatolását.
  • A felkelés nyitányaként az első ágfalvi összecsapásban a rongyosok meghátrálásra kényszerítik az osztrák csendőrség alakulatait.
  • 1921. augusztus 28. Első ágfalvi összecsapás
  • 1921. szeptember 8. Második ágfalvi összecsapás
 Az önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéke megtartása volt, de más elfoglalt területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára. Megakadályozták az osztrák reguláris hadsereget a vidék elfoglalásában, sőt, a mai Burgenland területét elfoglalták, ahol kikiáltották a Lajtabánságot. Ez vezetett az 1921. december 14-16. közötti soproni népszavazás megtartásához.
A felkeléshez mintegy száz bosnyák és albán muszlim önkéntes is csatlakozott Durics Hilmi Huszein vezetése alatt. Egy Ahmet nevű katona el is esett az osztrákokkal vívott harcokban, így a nyugat-magyarországi felkelés mártírja lett.
A felkelők emellett radikális nézeteket vallottak, Szabó József százados irataiból kitűnik, hogy még a félterrorista módszerektől sem riadtak vissza.
 A nyugat-magyarországi felkelés 1921. augusztus 28.  1921. október 13.között zajlott a mai Burgenland és Magyarország nyugati területén. A felkelés kiváltó oka az osztrák államtanács 1918. november 17-i nyilatkozata volt, amelyben etnikai elvekre hivatkozva bejelentette területi igényét a többségében németek lakta, de jelentős horvát és magyar kisebbséggel rendelkező Nyugat-Magyarországra, beleértve Sopron városát is. Az antant jóváhagyta az osztrák kérelmet és az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződésben Ausztriának ítélte a területet, 
A döntés ellen a magyar kormány is tiltakozott és megpróbált megállapodni az osztrák államvezetéssel, de a próbálkozások eredménytelenül zárultak. Ekkor kezdődött egy önkéntesekből álló magyar felkelő alakulat szervezése, Héjjas Iván, Prónay Pál és Ostenburg-Moravek Gyula vezetésével. Amikor 1921.augusztus 28-án az osztrák csendőr alakulatok átlépték a határt, hogy birtokukba vegyék a nekik ítélt területet, Ágfalvánál a Francia Kiss Mihály és Kaszala Károly vezette felkelők szembeszálltak a csendőrökkel és visszaverték őket. Ezzel vette kezdetét a nyugat-magyarországi felkelés, amely közel másfél hónapig tartott. A felkelés során a felkelők kiszorították az osztrákokat a teljes Burgenland területéről, majd kikiáltották a Lajtabánságot, Prónay Pált nevezve ki lajtai bánnak.
A magyar kormány hivatalosan nem támogatta a felkelőket, de a felkelés leveréséért sem tett semmit. A harcok eredményességének köszönhetően az 1921. október 11. - 13. között tartott Velencei konferencián a kormány képviselői kiharcolták, hogy Sopron és a környékén fekvő nyolc falu népszavazás útján dönthessen hovatartozásáról. A december 14. - 18. között tartott népszavazáson a lakosság 65,8%-a Magyarország mellett szavazott, így a népszavazás teljes sikerrel zárult. Ez volt a trianoni békeszerződés egyetlen komolyabb területi revíziója, melyet a nagyhatalmak tartósan elfogadtak.

2015. január 1., csütörtök

TRIANON...
















Magyarország 1920. június 4-én, 90 évvel ezelőtt írta alá Trianon kastélyában az I. világháborút lezáró békét. A Trianoni békeszerződés gazdasági-társadalmi hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt, mely egyaránt sújtott és súlyt napjainkban is minden magyar állampolgárt nemzeti, vallási és politikai hovatartozás nélkül.
























A trianoni békeszerződés az I. világháborút Magyarország (mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama) és az Antant (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) között lezáró békeszerződés, amely többek között meghatározza Magyarország és Ausztria, Románia, valamint az újonnan létrejött Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság új határait. (Ausztria határairól emellett a St.Germain-i békeszerződés is rendelkezik.) A trianoni békeszerződés az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének része.
























A szerződés Magyarország (Magyar Királyság) új határainak megállapítása mellett korlátozta a magyar hadsereg létszámát (35 000 főben), megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Tartalmazta az akkor létrejött Népszövetség alapokmányát is. 1920. június 4-én írták alá a Nagy Trianon-kastélyban (egyes - téves - források szerint a Kis Trinanon-kastélyban), a franciaországi Versailles-ban. A szerződést nem írta alá a szintén az Antanthoz tartozó USA, amely akkor nem lett tagja a Népszövetségnek. Az USA és Magyarország később Washingtonban kötött békét: ez a Népszövetségre vonatkozó cikkelyek kivételével szó szerint megegyezett a trianonival.
A magyar delegációt a tárgyalásokon gróf Apponyi Albert vezette. Szigorú értelemben vett tárgyalás nem folyt, az Antant képviselői fogadták a magyar küldöttséget, és egyszerűen közölték vele a feltételeket. Ezután átvették a magyar álláspontot tartalmazó dokumentumokat, majd pár nap múlva - lényegében anélkül, hogy figyelembe vették volna a magyar érveket - közölték a döntést. Az új határokat elvileg a Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv alapján jelölték ki. Ettől azonban több esetben, stratégiai, gazdasági, közlekedési stb. szempontokra hivatkozva eltértek. Például az összes az új határral párhuzamos út és vasút a határ túloldalára került (főleg katonai okokból). Például az Arad-Nagyvárad-Szatmárnémeti út és vasút, a Csallóköz (a megmaradt, összekötő utak nélküli sugaras szerkezet máig a magyar közlekedés egyik gondja). Így kerültek egybefüggő magyar lakosságú tömbök is a határ túloldalára (Csallóköz a teljes Dél-Felvidékkel, a Partium, Székelyföld, a Délvidék északi része), noha legtöbbször ki lehetett volna jelölni megfelelő határt. A magyar tárgyalási stratégia sem volt kompromisszumkész: a teljes integritást célozta ahelyett, hogy a magyar lakosságú határmenti területek megtartására törekedett volna. Részben ezért is hagyták figyelmen kívül.

A szerződést végül a lényegében erre kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter írták alá. A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe - ez volt az egyetlen magyar törvény, amely fekete keretben jelent meg

Magyarország az alábbi területeket veszítette el:
- Erdély és jelentős területek Magyarország keleti részéből (az ún. Partium, valamint a Bánság keleti része, az Alföld egy része Romániához került;
- A szlovákok, rutének által is lakott északi területek többsége, így a Felvidék, a Csallóköz és Kárpátalja Csehszlovákiához került;
- Délen a Szerémség, Bácska és a Bánság nyugati része, valamint a Muraköz az újonnan alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (későbbi neve Jugoszlávia) része lett;
- Nyugaton egy sáv, a Felsőőrvidék Ausztriához került, ahol később Burgenland néven önálló tartományt hoztak létre az új területekből a már aláírt Saint Germain-i békeszerződés alapján;
- Északon Szepes és Árva megyéből kb. 500 km2 területet Lengyelország kapott meg.

A szerződéssel a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került az 1102 óta a magyar korona fennhatósága alá tartozó Horvátország is. Fiume (mai neve Rijeka) városa is a magyar korona része volt, de rövid önállóság után Isztriával és Zárával együtt Olaszországhoz került, majd 1947-ben Jugoszláviához csatolták.

A békeszerződés eredményeképpen a Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát (az ország területe 282 000 km2-ről 93 000 km2-re csökkent).
























A Magyar Királyság lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza. 1910-ben a Magyar Királyságban élő magyar népesség az össznépesség kb. 48,1%-át tette ki. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása még nagyjából sem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain, azaz magyarok kerültek szülőföldjükön kisebbségbe. A magyar nemzetiségűek lélekszáma az elcsatolt területeken az 1910-es népszámlálás alapján:

- Felvidéken (ma Szlovákia): 884 000 fő, a helyi lakosság 30%-a
- Erdélyben (ma Románia): 1 662 000 – 32%
- A Vajdaságban (ma Szerbia): 420 000 – 28%
- Kárpátalján (ma Ukrajna): 183 000 – 30%
- Horvátországban: 121 000 – 3,5%
- Muravidéken (ma Szlovénia): 20 800 – 1,6%
- Felsőőrvidéken (Burgenland) (ma Ausztria): 26 200 – 9%

A békeszerződés után a magyar népesség aránya a népmozgás miatt általában csökkent, de az elcsatolt területeken ma is nagy számban élnek magyarok.

 Az Osztrák-Magyar monarchia nemzetiségi térképe 1910-ből























Ami a gazdaságot illeti, a korábbi Magyar Királyságból a termőföld 61,4%-a, a faállomány 88%-a, a vasúthálózat 62,2%-a, a kiépített utak 64,5%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába. Romániának és Jugoszláviának részt kellett vállalnia Magyarország anyagi tartozásainak rendezésében a fennhatóságuk alá került területek miatt. A további intézkedések közé tartozott, hogy nem épülhet Magyarországon vasút egynél több sínpárral. Magyarország azokról az Európán kívüli területi előjogokról is lemondott, amelyek a korábbi Osztrák–Magyar Monarchia területéhez tartoztak. Az elcsatolt területeken az új rezsimek megbízhatatlannak tartották a korábbi, többnyire magyar nemzetiségű értelmiségi, hivatalnoki réteget, és sokukat elbocsátották. Nagy részük az 1920-as években Magyarországra települt át, ahol komoly nélkülözések után is csak részben találtak munkát. Mindez belpolitikai feszültségeket keltett, felerősítette a magyarországi antiszemitizmust.

























Az elveszített területek egy részét a II. világháború előtt és alatt a Bécsi döntésekkel (1938 és 1940), illetve német szövetségben fegyveres akciókkal az ország visszaszerezte. Az I. Bécsi döntéssel a Felvidék és Kárpátalja déli - többségében magyarlakta - részét, Csehszlovákia német elfoglalásakor Kárpátalját, a II. Bécsi döntéssel Észak-Erdélyt, Jugoszlávia német lerohanását követően pedig Muraközt, Dél-Baranyát és Bácskát kapta vissza az ország.

Az 1947-es Párizsi békeszerződés visszaállította az 1937-es határokat, de katonai okokból három Pozsonnyal szemben lévő falu, Oroszvár, Horvátjárfalu és Dunacsún, az ún. Pozsonyi hídfő átkerült Csehszlovákiához (hivatalosan azért, hogy Pozsony további fejlődéséhez, növekedéséhez elég terület legyen a Duna déli oldalán). (Ez tette később lehetővé a Bős-nagymarosi vízlépcsőnél a Duna egyoldalú szlovák elterelését.)

Azóta Magyarország területe – apróbb kölcsönös területi kiigazításoktól eltekintve – nem változott, nagysága hivatalosan 93.030 km2.

A II. világháború után Magyarországot leigázott országnak tekintették, elsősorban a Szovjetunió részéről volt ez a hivatalos álláspont. Ennek értelmében Magyarország számára egészen 1989-ig előírták, hogy nem építhet széles utakat, mert azon a hadsereg fel tud vonulni. A szomszédos országokból kitoloncolták a II. világháború alatt újonnan letelepült magyarokat. Ezzel azonban nem elégedtek meg a környező országok vezetői, és keményen bosszút álltak a magyarajkú őslakosokon. Az egyik ilyen cselekmény Csehszlovákiában a Beneš-dekrétumokból ismert kollektív bűnösség elve volt, mely a magyar mellett a német kisebbséget érintette a legrosszabbul.






Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...