Írta: Vende Aladár
E vármegye színtiszta magyarságába semmiféle más nemzetiség vagy idegen ajkú nép nyelve nem vegyűl. Fölül, egy részén, Pozsony vármegye magyar Csallóköze, odább a komáromvármegyei tiszta magyar Csallóköz, alul a magyar Veszprém vármegye, ismét odább Sopron vármegyének magyar része és feljebb Moson vármegye határolja, mely utóbbi az egyedüli, melynek németajkú részéből hajdan nagyobb átszivárgás volt észlelhető, különösen a török dúlások után, a mikor e széleken a kipusztult községekbe mosonmegyei németek telepedtek meg, a kik azonban teljesen megmagyarosodtak, egy községet: Sövényházát kivéve, melynek lakosai maig is németajkúak, de már szintén magyarosodnak és így maholnap Győr vármegye, utolsó lakosáig magyar lesz.
Az egész vármegye három járásra oszlik, de lakosai között néprajzi szempontból alig találni felemlítésre méltó különbséget. Nyelvjárásuk, szokásaik, építkezésük, ruházatuk, jellemük, stb. alig mutat nagyobb eltérést. Mindezekben az általános és már többször leírt magyar típust mutatják. A mi eltérés mégis van, az lényegtelen. Ha egy járásnak a népét megismertetjük, ugyanaz illik a többi járásokéra is, csekély eltérésekkel. Oka ennek jórészben a vármegye kicsiny volta s térszíni tekintetben meglehetős egyformasága, mely utóbbi a létfeltételek egyformaságát is magával hozza. A lakosság kizárólag földmívelésből él s mint népi foglalkozás a halászat (Pinnyéd) és a haldokló korát élő aranymosás (Ásvány) érdemel említést.
Építkezés.
Építkezése, háza valami különösen feltűnőt nem mutat. A telkek berendezésében közös vonás az, hogy a lakóház és gazdasági épületek egymás végtében egy fedél alatt fekszenek.
Építkezési anyag azelőtt a vályog volt, ritkábban és csak némely vidéken a vert fal. Itt-ott fecskerakást is találhatni. Ma már a legtöbb helyen téglából építenek. Azelőtt a homlokfalat deszkából, vagy sárral betapasztott sövényből készítették, mint az még a régi házakon látszik. Ma már, az újabb házaknál, kőből van építve.
Azelőtt a vármegye vízdúsabb nagyobb részében, a náddal való fedés volt általános. Ma már ezt is ritkábban láthatjuk. A belvízlevezetés következtében megszünt nádasok, gabonatermő területeknek adván helyet, a nádat a zsupfedés váltotta fel, mely majdnem mindenütt sima és csak itt-ott találni garádos szélű, de síma háztetőket. Az újabb építkezésnél már ezt is a cserép váltja fel.
A házakban a helyiségek elhelyezése rendszerint a következő: Először van az utczára néző szoba, a gádorból vagy a folyosóról való bejárattal, utána a konyha, azután a hátsó szoba, ezt követi a kamara, azután az istállók, és végül a kocsiszín vagy félszer. Ez az elrendezés csak annyiban változik itt-ott, hogy a konyha után, hátsó szoba hiányában, már a kamara következik s hogy néhol csak egy, máshol pedig két istálló van, ú. m. ló- és tehénistálló. A baromfihidas és sertésól legtöbbnyire az udvarban külön állanak.
A házakon czifraságot vagy kifestést alig látni. Ha igen, akkor az egész abból áll, hogy a ház falának alját vagy peremét kék, zöld vagy sárga színekkel festik be. A pusztai járásban, Tápszentmiklós vidékén az első szobát elsőháznak, a másodikat pedig hátsó háznak nevezik.
95Kiskertek a házak előtt nem általánosak. Némely faluban egyáltalán nincsenek, a másikban meg elvétve vannak. Legtöbbször kis pad áll ott, a ház falának támasztva, a honnan a gazda, hosszúszárú, kialudt pipáját az ablakon át a szobába dughatja, vagy az anyjukomnak beszólhat és arra is jó, hogy a járókelőkkel a kerítésen vagy sövényen át egy-egy szót váltson, a nélkül, hogy a hazatérő lábasjószág helyéből kizavarhatná. A győrmegyei magyarok csak a mások virágát szeretik, azért fogják rájok, elmés kétértelműséggel, hogy »a magyar csak másnak a rózsáját szereti«.
Kapuik már inkább változatosak. Legtöbbnyire síma deszka- vagy rácsos kapukat látunk, bálványfákkal, minden czifraság nélkül és a régi házaknál, sok helyen még a török világra emlékeztető turbános bálványfát, mely gyakran szépen van faragva, sőt néha festve is, melyekből gazdag sorozatot közölt Pálos Ede tanár a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának 1906-iki évfolyamának Értesítőjében.
Ép ily változatosak a kútjaik is. Látni néhol egy községben kávás, gémes és kerekes kutakat is, de a legtöbb közöttük mégis a gémes. Oly falvakban, a hol sok a tiszta talajvíz, egyszerű merítőkutakat is láthatunk, a hol csak a kézzel leereszthető hosszú pózna végén levő kampóba akasztott cseberrel merik a vizet. Ezek azonban lassanként megszünnek, mert legtöbbje ártalmas az egészségre.
Ruházat.
A győrmegyei magyarok ruházata egyszerű, mint a magyaroké általában, de különösen a kis magyar Alföldön. Tipikus népviseletről alig lehet szólni. A férfiak ünneplő ruházata fekete vagy sötétkék posztó, néhol barna vagy szürke is. Itt-ott a legények rikító piros mellényt is viselnek, de leginkább csak nyáron.
A kabátot általában mándlinak nevezik, a mellény pedig pruczka, puruczka vagy purucz. Rábapatona és Enese vidékén a nyári, könnyű kabát: riczi. A hol német nadrágot is viselnek, az természetesen pantalló. Zámolyban még az egész németes jánkli is járja. Nyúlfalun a vászonból készült nadrágnak bigyisz a neve.
Felső ruházatuk általában az egyszerű, dísznélküli szűr vagy bunda. Czifrább kivarrott szűrt ritkábban találunk és azt is csak egyeseknél. Némely helységben azonban a bundát és a szűrt már kiszorította a közönséges olcsó köpeny. A szegényebbje azonban, a kinek köpenyre sem telik, úgynevezett barkett-jánklit hord télen, a mi bizony gyenge védelem a hideg ellen.
Lábbeli-viselet tekintetében a közönséges, borjúszájú, ormótlan csizma, azért mert tartósabb, lassanként kiszorítja a helyesebb alakú ránczos szárú csizmát. Ebben a tekintetben azonban az egyes községeknél bizonyos fokú konzervativizmus tapasztalható, a mi abban nyilvánul, hogy néhol egy-egy oly község, a hol a ránczos szárú csizma viselete általános, körül van véve oly községektől, a hol már régóta közönséges csizmát viselnek, a nélkül, hogy az előbb említett községekben attól eltérnének. És így van ez valamennyi járásban egyaránt. Az átmenet legtöbbnyire azzal történik, hogy ily községből nehányan beszármaznak. Ha tehetősebbek és mégis közönséges csizmát viselnek, mely csunyább, de olcsóbb és tartósabb, akkor előbb az idősebbek kezdenek lassanként áttérni a közönséges csizma viseletére és így terjed az nagyon lassan bár, mert a fiatalabbja még megveti a borjúszájú csizmát, míg azután végre ők is lassanként beletörődnek. Városok, vagy nagyobb középpontok közelében, a hol sok a kaputos, még a czipő is eléggé el van terjedve, de az már csak czúgos lehet, fűzőset nem venne fel senki a világért sem, mert az csak a leánynak való.
Az asszonyok és leányok ruházatának alapszíne a legtöbb helyen sötét, de ebben azután elég változatosságot találunk. Uralkodó szín mégis a kék, azután következik a barna, a bordóvörös, a fekete, sötétszürke, sötétzöld, melyek azonban már Nyulfalu, Zámoly, Ásvány, Ráró, Hédervár, Rábapatona, Enese és Kispécz vidékén mindinkább világosabb színekké és élénkebb, rikítóbb szövetekké válnak, de azért az öregebbje itt is előnyt ad a sötét színeknek.
A pusztai járásban a könnyű női kabátnak többféle elnevezésével találkozunk. Ilyenek a riczi, röpülő, tüledálló, a paletotnak az eltorzítása: a baledóvagy bálidó és Győrszentmárton vidékén a panczka is. A szűkebb kabát neve e járásban testhezálló és a német rékli. A testhez álló mellényé pruczlivagy pruczlik, lajbi vagy vizitke. Sok helyen már a blúz elnevezés és viselet is hódít. Ravaszd vidékén a szoknya: höppönke és tolya is.
96A tósziget-csilizközi járásban, Ásvány és Ráró vidékén, a kabátka: majkó; Hédervár és Ikrény vidékén a felső vagy felöltő kabátot nevezik majkónak, Kóny vidékén pedig bajkónak. A riczi és a balidó elnevezések ebben a járásban is használatosak, de az otthonka is. Rábapatona és Dunaszeg vidékén a kabátkának keferáner neve is van. Vámos és a két Bajcs vidékén az ingnek pintő vagy pintel a neve.
A sokoróaljai járásban a kabátot bejkónak nevezik, és Kispéczen ebben a járásban is találkozunk a keferáner elnevezéssel. A többi, már említett elnevezések jó része itt is használatos, de a kabátra a német rékli elnevezés van legjobban elterjedve. A blúz e járásban is majdnem általánossá válik.
A drágább szöveteket, a selymet, bársonyt és mint ők nevezik, az atlaczt, általában szeretik és a tehetősebb falvakban alkalmazzák is. Némely helyen csak díszítésnek használják a ruhára, de sok helyen a jobb módúak selyemben, bársonyban járnak. A selyemfejkendő viselése a legtöbb helyen általános, a selyem derékkendőé már kevésbbé, de azért ez is eléggé el van terjedve. Csipkedíszt nem igen alkalmaznak és inkább csak szegélynek használják.
Az asszonyok és leányok lábbelije, a mily változatos, ép oly közönséges. A vármegye legnagyobb részében összevissza hordanak közönséges és ránczos szárú csizmát, ezeket azonban jobbára csak az asszonyok; a leányok leginkább a közönséges, módis fűzős, czúgos, sőt akárhány helyen már a sárga czipőt is viselik. Nagyécsfalu vidékén a fűzős czipőt csokorral, vagy mint ők mondják: bokorral díszítik. Tápszentmiklós vidékén bársonybetétes fűzős czipőt, Mezőörs vidékén pedig, egyebek között, egész bársonyczipőt is viselnek. Gyirmót vidékén a kivarrottas czipő is eléggé el van terjedve, Rábapatona vidékén pedig gyakoriak a czifra pántlikás czipők is.
Az ékszerviselet majdnem általános a vármegyében és csak a kevésbbé tehetős községekben ritkább. A leginkább elterjedt ékszerek az aranyfülbevalók és a gyűrük, ritkábbak a melltűk és a nyakdíszek. Aranyékszert többet látni, mint ezüstöt és a legkevesebb a hamis ékszer.
Keresztelési szokások.
A győrmegyei nép alkalmi és ünnepi szokásai között a házasság foglalja el a legelőkelőbb helyet. A keresztelési szokások egyszerűbbek és alig különböznek más magyar vidékek szokásaitól. A komatál általános és a gyermek keresztanyja nyolcz napon át hordja az ételt a betegágyas asszonynak, a kit ellát minden jóval. A gyermek születése után a családbeliek és rokonok rendszerint tanácskozásra gyűlnek össze, hogy a kisded neve fölött határozzanak. Az is megtörténik néha, hogy nem tudván megegyezni, sorsot húznak. Hét nap mulva történik a keresztelés, melyet mindenütt lakoma (paszita) követ. Poharazás közben folyton a gyermek és a szülék egészségére isznak és a vénebbek jövendölgetnek és jósolgatnak, hogy milyen lesz az újszülött jövendője és mi válik belőle.
Lakodalmi szokások.
A lakodalmi szokások már komplikáltabbak és a jó, lelkiismeretes vőfélynek és násznagynak nemcsak nagy gondot, de sok fáradságot is okoznak. Eljegyzés után, a mikor a lakodalom napja már ki van tűzve, a vőfélyekre vár a legfontosabb szerep. Átveszik a meghívandó vendégek névsorát, azután ünnepiesen kiöltözködnek és úgy látogatják sorra a meghívandókat. Ünnepi posztóruhájokat pörge, vagy mint ők nevezik: csárdás-kalap egészíti ki, mely mellé keskeny szalagokkal átkötött, hosszú rozmaring van tűzve. Bal mellüket lelógó, széles piros szalaggal átkötött csokor díszíti, kezükben hosszú bot, szintén színes szalaggal és néhol a bot végére kötött virágcsokorral. Mikor az egyik vőfély az ékes szavakban vagy rigmusokban bővelkedő meghívót elmondotta, a meghívottak megbecsülik a vőfélyeket azzal, hogy leültetik és borral, étellel kínálják őket. Ha sok a meghívandó, ember legyen a talpán, a ki ezt napestig győzi. Távozás előtt a másik vőfély is elmondja már rövidebb mondókáját. Távozásuk után énekszóval mennek végig a falun, a többi meghívandóhoz. Azelőtt ilyenkor pisztolylyal is lövöldöztek, de ezt már a legtöbb helyen betiltották. Sok helyen a vőfély a lakodalom napján, vagy közvetetlen a lakodalom előtt való napon újra sorra látogatja a meghívandókat; de ez nem általános szokás.
Az esküvő napján a meghívottak közül a menyasszony vendégei a menyasszony, a vőlegény vendégei pedig a vőlegény házánál gyűlnek egybe, mulatozással és tréfálkozással töltve ki az időt addig, a mikor az esküvőre kell indulniok. Ekkor azután szép sorban felállanak; legelől megy az egyik vőfély az egyik nyoszolyó leánynyal, utána a másik vőfély a menyasszonynyal, ezt 97követi a vőlegény a másik nyoszolyó leánynyal, őket a násznagyok követik, a nyoszolyó asszonyokkal, azután jönnek a vendégek párosan, kiki a magaválasztotta párjával és végül a muzsikusok, a kik természetesen vígan húzzák a talp alá valót, az előttük járó legények pedig menetközben, boros üveggel a kezökben, járják a tánczot és így kísérik végig a menetet utczahosszat, a hol a sok kíváncsi néző kalácscsal, ú. n. kulcsos kalinkóval dobálja őket. Így érnek az anyakönyvi hivatalhoz, s onnan a templomba mennek. Esküvő után a násznagyok a szükséges hivatalos bejegyzés czéljából a pap házához mennek, kinek kalácsot és bort visznek. Ez alatt a násznép a templom előtti téren körbe áll és tánczol. Visszafelé is az előbbi sorrendben mennek, csak azzal a különbséggel, hogy most már nem a vőfély, hanem a vőlegény vezeti a menyasszonyt. Estélig a vendégek a menyasszonyos háznál mulatnak, ez alatt pedig a vőlegény házánál folyik a nagy készülődés a lakzira. A vőlegény vendégei mind igyekeznek segíteni, a hol és a miben csak lehet, mert nagy tisztességnek tartják, ha a lakodalmas háznál segédkezhetnek. Az asszonyok ezalatt sütnek, főznek, rendezkednek és gondoskodnak minden jóról; de a borról gondoskodni és azt palaczkokba húzni a férfiak dolga.
Végre leszáll az est és a menyasszonyért kell menni. A menyasszonyi háztól időközben elszökdösött fiatalság, a násznép egy részével, víg zeneszó mellett megjelenik a menyasszony házánál. A vőfély ott peczkesen megáll az ajtóban, és mondókáját elmondva, követeli a menyasszonyt. Ilyenkor azután sok helye van a tréfának. Felöltöztetnek valakit maskarának, de úgy, hogy mennél csúnyább legyen, leginkább vén banya képére, és azt küldik ki a vőfélynek. A vőfély természetesen visszakergeti, és ilyenkor néhol verset is mond. Azután kinyújtanak az ajtón meszelőt vagy seprőt, a mit a vőfély szintén nem fogad el menyasszonyként; végre megkönyörülnek rajtuk és kiadják az igazi menyasszonyt. Következik a menyasszonybúcsuztatás, mely hosszúra nyúló ékes rigmusokban szokott megindító kifejezést nyerni. Végre megindul a menet a vőlegény házához, de a menyasszony vendégei maradnak és a menyasszony házánál mulatnak tovább. Ezt nevezik siratónak; ilyenkor kezdik a visszamaradtak sajnálni a távozott menyasszonyt, annak háza népét és minden otthagyott jószágát. Ez alatt a menet a menyasszonynyal a vőlegény házához ér, a hol a vőfély, ékes versek kíséretében, úgy mutatja be a menyasszonyt a vőlegénynek, mint ha még sohasem látta volna. Most azután az asztalokhoz ülnek és megkezdődik a lagzi. A vőfélyre ilyenkor fontos feladat vár. Minden fogásnál más-más verset mond és ha borral kínálják, versben köszöni meg. Vacsora után a kásapénzt szedik a szakácsné számára, a ki a kezét a kása keverésénél állítólag megégette. Be is van alaposan kötözve, vagy mint mondják: bugyolálva, és merőkanalat hordva körül a vendégek között az aprópénz számára, szinte nyög a tettetett fájdalomtól, miközben a vőfély ugyancsak rigmusokba szedett kéregetővel biztatja a vendégeket az adakozásra. Azután a czigányok számára szednek pénzt és végre az új házaspárnak bölcső-kötőre.
Mikor mindezek szép rendben, de nagy vigasság és nevetés között lefolytak, a vőfély hetykén a násznagyok elé lép és kikéri a menyasszonyt, hogy fáradozásai jutalmául vele a menyasszonytánczot elsőnek eljárhassa. A vőfélyt a többi vendég követi, de a ki a menyasszonynyal tánczol, az a czigányok elé kitett tányérba pénzt köteles dobni. Hogy ezt a kis »pízt« vagy »füzetsíget« mindenki szívesen »leszúrja«, az magától értetődik. A menyasszonytáncz után az egész násznép tánczra perdül és járják a csárdást, kivilágos kivirradtig. A csárdás a fő, de azért járnak más egyéb »nímet tánczokat« is.
A lakodalom általában egy nap, egy éjjel tart; de van eset arra is, hogy két, sőt három napig is elmulatnak. A vőfély- és egyéb mondókákat legtöbbnyire ismert vőfélykönyvekből veszik, de találunk azért itt-ott eredetiekre is.
A vendéghívogatók közül a következő kettő van a vármegyében leginkább elterjedve:
»Szerencsís jó röggeet kívánok keemeteknek, kicsinytül fogva, egísz a nagyig! Megkövetem először is az atyaistent, a ki minket teremtett, másocczor a fiu Istent, a ki minket megvátott, harmacczor a Szentlílek Úristent; a ki minket megszentűt, negyecczer e tisztessíges háznak a zurát, meg a zasszonyát, ha megengedník nekünk azt a grácziát, hogy vőfíny-párommal e tisztessíges szoba közepin megáhatnánk, a vőfíny-páczáinknak aasó vígit a fődre bocsáthatnánk, a főső vígire pedig a kalapunkat akaszthatnánk, ezzee fáradt testünkön könnyebbíthetnínk, ha meg lenne engedve. Mi ugyan elküldött követek 98vagyunk, mint valaha Noé a vízözön megállásakor a bárkábul kibocsátott egy galambot, a melik egy ződ ágat hozott jelensígül; így hoztunk mink is jelensígül ződ ágat kigyelmeteknek, a mi vőlegíny urunktul, és annak bejegyzett mátkájátul. N. N. átalunk invitátatja magukat ekkis menyegzői mulaccságra, eppár darab czipóra, eppár darab pecsenyére, eppár pohár borra, annak jóízüen való ekötísire, de még országunknak bevett szokása szerint, zengő muzsikát is fognak kigyeemeteknek szógányi, ha Isten íletünket hosszabbíttya, halálunkat eehalassza, akarattyukat igyekszem visszaszógáni, evvel a szómondásunkkal: Dícsírtessík a zúr Jézus Krisztus!«
Egy másik rigmusos hívogató ez:
Uj hír a falluban, farsangot íreznek, - Házasodni minden legínyek kíszűnek. - A szűzek is fírhez menni igyekeznek, - Hogy párosíletben űk ríszesűjenek. - Vőlegínyűnk szintén má megházasodott, - Egy szípsíges szűzzel összepárosodott; - Minket hamarosan vőfínynek meghivott, - Parancsolatokat ijjen módon adott: - Hívjunk vendígeket gyüvő csütörtökre, - Nem ebídre, hanem vacsora időre; - Egy-egy pohár borra, egy-egy táncz kedvire, - Jó szakácsasszonyunk firis ételire. - Hogy tehát ezekben ríszesűhessenek, - Általam kíretnek, hogy megjelenjenek, - Menyegzői házhoz rendbe főgyűjjenek, - Addig is Istentül áldottak legyenek.«
A másodszori meghívó, a hol ez szokásban van, már rövidebb és ritka esetben verses.
Kispécz vidékén, az esküvőre való indulás előtt, így kezdi meg a vőfély a búcsúztatót:
»Tisztőtt nászníp! hajjunk eppár búcsuszót, mielőtt elindúnánk. A mi menyasszonyunk így szóna, ha szívérzelmitől szavakhoz gyutna. Látom a bús arczárú, a mit az elmije gondul, hát eemondom magam.
Őrömmee virradt fő, rám ez a szíp reggee, - Őrömmee üdvözlöm bánatos szüvemmee. - De mostan keblemet nagy bánat fogta ee, - Mer a házas ílet uttyára lípek fő. - Hosszú az én utam, a merre indulok, - azér oh Istenem, tehozzád fordulok, - Tűled buzgó szüvvee kegyelmet esdeklek, - Mer áldást, meg segílt, csak tűled nyerhetek. - Kírlek, hogy ee ne haggy e nehíz sorsomban, - Szent fiaddal együtt ájj mellettem nyomban, - Mer ma változik meg íletemnek sorsa, - Vagy hóttig örömre, vagy örökös búra. - Azér oh Istenem, ne haggy el, lígy velem, - Bocsásd meg ellened eekövetett vítkem. - Add, hogy boldog legyen az én páros íltem, - Ides Jézus, kírlek, maraggy hóttig vélem. - Most hozzátok szólok, ides jó szüleim, - És kik velem vagytok, rokonom, testvírim, - Kísírgyetek tik is az Isten házába, - Kérgyitek az Istent írtem imádkozva, - Hogy aggya áldását szent házasságomra. - Indujjunk el a szent háromság nevíben, - E nehéz utunkon vezírejj Istenem!«
Mikor az esküvőről visszatértek, a vőfély a következő verset mondja:
»Szerencsís jó napot aggyon a zúr Isten! - Szerencsísen jártunk nagy dógunk végiben. - Legyen a zúr Isten vezírünk mindenben, - A mi még hátra van, írjük vígit szípen. - Vájjík a zúj párnak szent eskütítele, - Lölkünknek testüknek javára, üdvire. - A zisten áldása szájjon le fejükre, - Valamint a zűket nemző jó szülékre.«
Mikor a menyasszonyt a vőlegény házához kísérik, a következő vers dukál:
»Hajjunk szót uraim! szünnyék a muzsika! - Ütött már a zóra, indujjunk a zútra. - Nap is eehaladott, nem tér ű má vissza, - Maj utolír bennünk a sötít ícczaka. - Hála a zistennek, czélunkat elírtük, - Idáig utunknak felit föl is mírtük. - Ez írdemes házat kivált ma tisztöjjük, - A miben hibáztunk, arrul megkövettyük. - Szeretettel kírem, ezen háznak urát, - Mimenyasszonyunknak főnevelő attyát, - Hogy aggya közibénk az ű kedves lányát, - Maj azután mondunk boldog jó icczakát. - De még azonfölül, kírem kegyelmeket, - Bocsássanak velünk eppár szemílyeket, - Kik a hű szállásra minket eekísérnek, - Hogy ha nem sajnájják eppár lípísüket.«
Mikor a vőlegényes házhoz érnek, a vőfély így köszönt be:
»Szerencsís jó estét násznagy uraméknak, - Végire jutottunk im hosszú utunknak, - Alázattal kírem a jelen valókat, - Hogy ha meghaagatnák jelen szavaimat. - A mi kis seregünk, a mi ottkün vagyon, - A hosszú út alatt eefáradt ám nagyon. - Fogaggyák be űket vidám hajlékukba, - Ríszeltessék űket szíp mulatságukba.«
Mikor azután a menyasszonyt bevezeti, ezeket mondja:
»Nagy fáradozásunk nem esett hiába, - Mer egy drága kincset hoztunk e hajlíkba, - Itt van a menyasszony, köztünk megírkezett, - Tessík násznagy uram, foggyon vele kezet.«
Kóny vidékén, a vacsora előtt, a következő érdekes beköszöntés dívik:
»Uram, uram, násznagy uram, kedves ídes bátyám uram! Kigyelmedhöz evvagy két szóm vóna, hogy ha meghaagatná. Eesőben nem más, hanem csak az, hogy dícsírtessík a zúr Jézus Krisztusnak szent neve. E háznak vagyon ura, a ház urának násznagya, násznagyának vőlegínye, vőlegínynek menyasszonya. Áldom, meg magasztalom a zű szentsíges szent nevit, hogy e mai napot meghatta írnünk, meg jobbríszínt már ee is tőttenünk. Kivánom a zúr Istentül, hogy a következő ícczakának idejit szíp bíkívee, egíssígvee, meg jó szerencsévee tőthessík kegyelmetek, ummint ifjak, nemesek, szerencsevárandó szíp 99szűzek, meg magam is. Ide haagassatok, ne szomorkoggyatok, mer tülem tanúhattok. Igy vetem fő a beszidemet: Krisztus urunk születíse után, az ezernyóczszáz nyóczvanadik esztendőben, még ez esztendő október negyedik naptyán, vőlegíny uram főszólitott engem ekkis fáraccságra, vagy vőfínyi kötelessígre. Mondok: szógálok is neki teheccsígem szerint. Eejegyezte magának szerelmetes párul, ugyan Kónyban lakozó hajadon lányt, az Ágnest, eesőben jegyesül, másocczor gyűrüsül, harmacczor hütvösül. E maji szent napon vagyon tehát az ű öröme naptya. Látván látom má, hogy a kigyelmetek háza föl vagyon ékesétve asztalokkaa, abroszokkaa, tányérokkaa, kalanakkaa, ígő gyertvákkaa, asztaa mellett álló székekke, böcsületes, hivatalos vendígekkee, ummint szekfüszinü menyecskékkee, violaszinü lányokkaa, rózsaszinü legényekkee, bársonyszínü öregekkee. De látván látom azt is, hogy a kigyelmetek asztalát a zúr Isten megádotta kenyírree meg borraa; de a kenyír meg a bor mellé más ítel is kivántatik. De van ám az én hatalmamban ojjan íllő főd, hogy én kigyelmeteket más ítelekkel is meg tudnám ölégíteni, hogy ha jó níven fogják venni, mer ha nem veszik jó níven, akkor inkább mind eepusztitom azokat. De mivel előtte má harmadnappal szóllíttatván szóllíttattam kigyelmeteket egy tisztessíges ebídre, de az üdőnek rövidsíge mián, az ebíd vacsorává vált, és mer látván látom a nípnek megszaporodását és letelepedísit, gondúkodván gondúkottam, hogy hun találok ennek a nípnek ölögendő ítelt, meg italt? Eszembe gyütt ennagy gazdag város, a mejjik tejjel mízzel foló Kánán. Eementem oda, annak legfőbb vendígfogadójába, ott kíszíttettem kigyelmeteknek sok drága jó ítelt meg italt. De aztán uggondútam, hommég essem ölíg. Eementem hát a Balatont meghalásztatni és mingyá mellette a vadacsont megvadásztatni. Fogtunk is egy híres nevü halat meg vadat. De gondúkodva gondúkottam, hun találok én ojjan szakácsmestert, a ki az én halamnak meg vadamnak a tetemit megkíszítené? Hallottam hírit Pestnek, meg a nagy hírü Bécs városának. Oda mentem szakácsmestert foganni. Talátam is a királi várba, fő is fogadtam, fölűtettem egy híres, nevezetes forgócsézára, kinek a neve taliga, azután haza hoztam. De hiányzott ám még a füszerszám. Gondúkodván gondúkodtam, hogy hun találok én ijjen füszerszámokat? Hallottam a hírit Pestnek meg Budának, meg a Budavárban megdöglött kalmárnak, rígen összedüledezett kalibájának, a hun füszerszámot jó ócsón kinának. Eeküdtem hát a hires kengyelfutómat a ki nagy sieccsíggee nigy nap fut emmírfődet. Ez a kengyelfutó kis alacson, nagy magas, száraz pofit ember vót. Ez hozta ee a füszerszámokat, ezekkee készíttettem kigyelmeteknek a sokfíle fájntos iteet, ummint: nyulnyomát, csukatalpát, gémháját, szunyogvaját, ökörikrát, üres kocsizürgíst, kemenczenyögíst, meg disznóröfögíst. Evvee a két tál ítellee most maj szógálok, ha tecczik; ha nem tetszik, van a falun kívül egy roppant város, kinek neve gunyhó; abba lakik nyári Mihály uj pógár, a ki terétett asztallaa várgya. Jó tuggyák kigyelmetek, hogy én nem vagyok irástudó, sem az én fejem nem kalendárista, sem a zeszemnek nincs záváros peléje, hát csak ugy mondtam ee mindent, a hogy tudtam. Csekíl verseimet nem irta krétátó, sem pedig pojátó, hanem csak esszegíny, szűrös szántó.«
A levesbeköszöntő a következő:
»Uram, uram, násznagy uram, kigyelmedhez eppár szóm vóna. Má kitálútam a levesemet, a kezemben tartom a zsöngíket, má ígetik is a körmömet. Engeggyenek hát helet, mer ha nem engennek, akkor a zén seregemmee Szőröskolomposra fordulok, a hol szívesen béfogadnak. Vannak ott bársonyszínü szíp öregek, rózsaszínü szíp legínyek, rubinszínü szíp leányok, gyímántszínü szíp asszonyok. Ha ott se fogannának be, onnad megyek a jásságra, tudok ott egy elehűtt, hossza agyaru, nagy pofáju, sonyat-gyomru, vánkos-hasu, zsompor hátuju, széltül má eldüledezett nasszáju horvátságot, a ki a hozzá készütt kalányávaa, férőfös agyarávaa főfajja. Ha az fő nem fajja, oda adom a pad alatt a gyerekeknek.«
Borkínálásnál a vőfélykönyvekből ismert köszöntőket használják, de a pecsenyehordáskor a következő elmés köszöntőt mondják:
»Mikor még a világon se vótam, aszongya a zapám, eredj ganét hordani! Megfogadtam a szót, de víletlensígbül másnak a főggyire hordtam. Mit vót mit tenni, a zapám megfogta a födnek a főső vígit, én meg a zaasót, asztán a szomszíd főggyirű a magunkéra forditottuk a ganét. Termett is annyi buza, hogy egy egísz mícses-cseréppee vót. Beleugrottam a mícsesbe, kiattam belüle 66 zsák buzát, azután kiszalattam a zucczára, porbu csinátam hat ökröt, szekeret, főraktam a zökröket, befogtam a zsákokat, eementem a malomba, a molnár otthun vót, de a malom eprésznyi vót. Mondok: megkeresem a malmot. Fölűtem a lovamra, asztán eenyargaatam. A lovamnak mező ölig vót, de rajta egy fűszál sem vót. Kaptam a nyergemet, kipányváztam; a lovamat meg a fejem alá tettem; a nyergem jólakott, asztán megint felűtem, eenyargaatam, de térgyig jártam a kűsziklába. Csakhogy a lovamnak a patkója aczél vót, a farka kender vót, a lába kóró vót, a feje szóma vót, a dereka viasz vót. Aczélpatkó tüzet adott, kenderfarka meggyulladott, kórólába elígett, szóma-feje lobbot vetett, viasz-dereka elóvadt én meg gyalogos maradtam. Tovább nyargaatam hát, míg egy kerek erdőre akadtam, ott hallom, a mint a sült seregélfiak az oduban csicseregnek. Köleskásábu font kötőfíkkee a vízhöz kötöm a lovamat, oszt főmászok a fára, benyúlok az aduba; de bennszorút a kezem. Eszembe gyütt, hogy a zöregapámnak van egy szürbül szabott vászonszekerczéje, a ki a kuszkóban hatot kölkezett. Haza futottam, eevittem a hetediket, kivágtam a kezemet az adubul, kiszedtem a sűt seregélfiakat, mind az ingem aljába raktam; de mikor hazafelé hoztam vóna, eeszakadt a madzagom, a seregélfiak eeszabadútak, émmeg belepottyantam a kónyi nagy tóba, a honnan annyi halat szorítottam ki, hogy 99 vasas társzekír se tudta vóna eevinni, de egy meszteleny czigánygyerek a nadrágzsebibe eevitte. Onnad eementem a kerbe, ott ettem diót, törtem mogyorót, meglátott a vak kertísz, 100főkapott egy fekete répát, oszt ummegdobta a fejemet eppiros ómávaa, hoccsak ugy kondút bele a zódalam. Onnad gyüttem ide, ebbe a várasba, a hun a czigánygyerekek hasig jártak a fekete lébe. A zegyik bele akart dögleni; ki akartam húzni, meglátott a szakács, ummegdobott a főzőkalánnyaa, hogy a pecsenyevágó kés víge elül gyütt ki rajtam. Én oszt kihoztam a vellát, belevágtam a pecsenyébe, ha nem hiszi násznagyuram, hát itt van a jelensíge.
A többi ételek felhordásakor szokásos verses mondókákat az ismert vőfélykönyvekből veszik. Felemlítendő azonban még a borral való kínálgatásnál szokásos mondóka Kóny vidékén:
»Tudom násznagy uram, hommaj kinevetne ha itt a vőfíny is, jó leríszegedne. Már pedig fiatal lítömre szígyelním, hogy ha ott elesním, a hun nem is vílním. Pest mellett van város, annak neve Buda, mellette van nagy víz, kinek neve Duna. Van abba egy nagy hal, annak neve harcsa, kedves násznagyuram a zisten megtarcsa.«
Az utolsó borköszöntő azután ilyenképen hangzik:
»Három fehér szőlőtőke, három fekete. Dicsírtessék a zúr Jézus Krisztus szent neve. Boldogságos szűz anyánk, legyen a mi pátronánk, Uram Jézus segíj meg, ezt a kis bort igyuk meg.«
Ünnepi szokások.
Ünnepi szokásaik általánosak. Megtartják a karácsonyi köszöntéseket, a három királyok járását, a pünkösdi királynéjárást, némely helyen Balázs és Miklós napját is, stb. Még a legjellemzőbben a pünkösdi királynéjárást tartják meg, a mely abból áll, hogy pünkösd délutánján 10-15 kisebb-nagyobb leánygyermek a lefátyolozott és megkoszorúzott pünkösdi kis királynét, czifra kendőből készített zászlóval, házról-házra vezeti, a hol a szokásos pünkösdi szent éneket elénekelve, a végén a kis királynét háromszor magasra felemeli, azzal a kívánsággal, hogy »ekkora legyen a keetek kendere«.Néhol, a hol természetbeli ajándékokat osztogatnak, fiú kíséri a leánykákat kosárral, melyben a kapott ajándékokat összegyűjti. A legtöbb helyen azonban pénzbeli ajándékokat osztogatnak. Az így összegyűlt ajándékokból a »királyné szállásán« mulatságot rendeznek, mely legtöbbnyire harmonikaszó mellett tánczczal van egybekötve és a melyen már az idősebbek is részt vesznek.
Dunaszentpál vidékén az a furcsa szokás járja, hogy mikor búcsu vagy tánczmulatság van, a leány mindaddig nem mehet a tánczba, a míg a legény a leányos házhoz egy üveg bort nem küld.
A nagyobb áldomásokkal járó halotti torok mind ritkábbak és legtöbb helyen csak a legszűkebb körre szorítkoznak. A fonóka és kukoriczafosztás szintén mindinkább veszít jellegéből, sőt az első sok helyen be is van tiltva.
Babonák.
A győrmegyei magyarok babonái is általánosak és közismertek. Álljon itt mégis néhány olyan, a mely kevésbbé általános:
Ság környékén azt hiszik, hogy ha a veszett ebet agyonverik és elégetik, akkor a tőle megmart ebek nem vesznek meg.
Táp vidékén azt tartják, hogy Lucza napján varrni nem szabad, mert különben a tyúkok a következő évben nem tojnak.
Újholdas pénteken nem szabad kenyeret sütni, mert akkor a láng kijön a kemenczéből és a konyhában kóvályog.
Ha nagypénteken az eső esik, akkor egész éven át szomjas lesz a föld.
Újholdkor nem szabad a trágyát kivinni a földre, mert különben sok féreg terem benne.
Kisbaráthegy táján azt hiszik, hogy a ki csúzban vagy köszvényben szenved, azt valami vénasszony átkozta meg.
Győrszentmárton vidékén azt hiszik, hogy a milyen idő van Lucza napjától karácsony napjáig, olyan idő lesz a jövő év 12 havában.
Nyalkán azt hiszik, hogy Kisasszony napján a nap nem úgy kél fel mint máskor.
Közmondások.
Helyi vonatkozású közmondásokban szintén nagyon szegény a vármegye. Gyömörőn hallottuk az egyiket. Ott azt mondják, hogy »Meghúzta magát, mint Gyömörő mellett a guta«. T. i. Gyömörő mellett folyik a Guta nevű ér.
Újfalun, ha valakit túlságosan megtisztelnek, azt tartják, hogy »Megbecsülik, mint az újfalusiak a bikát«. Ennek az a magyarázata, hogy mikor a község egyízben messzebb vidéken bikát vett és hazafelé hajtották, a bika körmei, a kemény országúton való járástól, kitöredeztek. Nehogy otthon szemrehányással illethessék őket, a hajtók kocsit fogadtak és azon szállították haza a bikát.
Ásványi aranyászok.
Ásványi utcza.
Magyar parasztház és nép. Dunaszeg.
Ásványi parasztház.
103Ugyanott, ha valaki valamit félreért és azt hiszi, hogy jól megértette, arra azt mondják, hogy »Tisztába van vele, mint Tompos János a Leszlauerrel«.Ez a Tompos ugyanis adósa volt a Leszlauer nevű korcsmárosnak. Mikor egyszer azzal sürgette, hogy »no, Tompos bácsi, mikor leszünk má tisztába?« - azt a feleletet kapta, hogy »Nem látja, hogy tisztába vagyok?« A mennyiben t. i. vasárnap lévén, tisztába volt öltözve.
Az újfalusihoz hasonló bikahistória Zámolyon is megtörtént, csakhogy olyképen, hogy mikor a bikát szállították a kocsin, megkötözve lefektették és hogy ne mozdulhasson, mindnyájan reája ültek. Mire aztán haza értek, a bika kiadta a páráját. Azóta mondják, ha valaki valamire rosszul vigyázott, hogy »Úgy vigyázott rá, mint a zámolyiak a bikára«.
Gúnynevet se sokat találunk Győr vármegyében.
Az ikrényiek az egyik kovácsnak az »Ókorüti« nevet adták, mert kevés dolga lévén, csak ritkán hallják vasat ütni.
Tápon »Csecse« gúnynéven illetik azt, a ki hetykén, peczkesen jár. Ugyanott »Bogyesz« néven illetik a kényeztetett gyereket.
Újmalomsokon azt mondják, hogy »gyün az erőszak«. Ez alatt egy tolakodó gyalogházalót értenek. Ha azt mondják, hogy »gyün a firis«, az alatt rendszerint a korán érkező ószerest értik. Ha pedig azt mondják, hogy »itt van a hanyag«, az alatt a későn érkező ószerest értik.
Nyulfalun az aluszékony embert rendszerint »égi madár« gúnynévvel illetik, mert egyszer valaki a templomban elaludt és azt álmodta, hogy karácsony van és ő »Már az égi madarak« kezdetű karácsonyi verset énekli. A mikor felébredt, templomban látva magát, azt hitte, hogy nem álmodott és tovább énekelte az »égi madarak« verset.
Gúnynevek.
Ugyanott egy családot »Szatyor« névvel illettek, mert egyik ősüket, csecsemő korában, szatyorban találták.
Patason az egyik gyengébb és szegényebb korcsmárost »Szúnyog«-nak, a másik módosabbikat pedig »Bögöly«-nek nevezik.
Csikvándon a czigánymuzsikusokat Likapali, Rakber és Böndő nevekkel illetik. Hasonló gúnynevek Koronczón a Bébicz, Szurkos, Csankó, Csicsa, Porontyi és Gédó.
Tájszólás.
A vármegyei tájszólás teljesen azonos a dunántúli tájszólással. Habár a lakodalmi mondókák is már az itteni tájszólás szerint vannak közölve, hadd álljon itt még mutatónak a következő párbeszéd:
»A.: Aggyon Isten, jó napot komám uram! Hál Istennek most csak jó üdő van? - B.: Fogaggy Isten komám! Most van, de a mút napokba fene feránya üdő vót! Annyit esett, hogy sok. - A.: Hát hová igyekszik komám íjjen septíst? - B.: Megyek a kasznár úrho ekkis rítet kírnyi, mer hát tuggya komám, ekkis marhám van, oszt kevís a rítem; nem tok annyit takarítanyi, hogy ölíg legyen a tére; ha anna ekkis rítet, azon akarník takarítanyi ekkis színát. - B.: No no! - B.: Mer tuggya, sajnánám eebitangúnyi valamellik kis marhámat, mer azt tettem fő, hokkis marha nevel. - T.: Biz a úgy van! De én nem menník a kasznárhó, mér mer ott igen borsos a rít. Mit gondú, még tizedikibe is aggya, annyit takarít a zember rajta, hommég a betevő falattyát sem szógája meg. - B.: Lám lám! - T.: Ikkáb megvágom a szómát seczkának, veszek ekkis vörös lisztet, osztég ráteszem, így etetem a marhávaa, minhogy én könyöröggyek valakinek, mer hát azér akkis rítér mindétig adós a zember; immeg akkor köszönök, ha nekem tecczik; ebbura fakó! - B.: No ne ijesszen ee komám, mer nekem széna kő. - A.: Aggya ee a zegyik borgyuját, a zárán vegyík szénát, oszt levan. - B.: Mond ám valamit komám! Én ezt nem gondútam, pedig hát gondúhattam vóna. - A.: Má ekkis eső is kék a tavasziakra. - B.: De kék ám! - A.: No de eszibém jutott, hogy az egyletbótba kő mennem. Kírtek tülem ekkis ómát, meg korompélt. Anník is, de aszongyák, hogy a pinczébe kő levinni, én meg máá öregsígemre gerádicson nem mászkálok. Isten vele komám! - B.: Megálgya!«
Tisztán helyi vonatkozású népdalt alig hallani. A mi annak látszik, az nem más, mint más vidékeken is dívó népdaloknak helyi alkalmazása. Ilyennek tetszik a sági nóta is, mely így szól:
»Sági hegybe sűrü pincze, - Ritkának van jó teteje. - De bor azér jó van benne, - Gyere babám igyunk benne.«
