Sepsiszentgyörgy - Vártemplom

A középkori Erdély egyik legjelentősebb kereskedelmi útja, a Barcaság felől Háromszékre bejövő vásárút elágazásánál kialakult Sepsiszentgyörgy a történelmi Háromszék és a mai Kovászna megye székhelye, a Székelyföld egyik legkorábban városiasodott települése. Nevét feltehetően templomának védőszentjéről kaphatta.

 Az írott források 1332-ben említik először, amikor már jelentékeny helység lehetett, hiszen templomának papja, Mihály 15 régi banálist fizetett a pápai tizedszedőknek. Olyan összeget, melyet csak rangosabb települések adóztak abban az időben. Feltételezések szerint Szentgyörgy a városi rangot Zsigmond királytól kaphatta, de biztos írott forrásaink csak a 15. századból bizonyítják a település mezővárosi voltát. Sepsiszentgyörgy első lakóházai a Debren-patak mentén és a vártemplom közötti részen épültek, majd ettől délnyugati és délkeleti irányban bővült tovább a város.

A város régi Ópiaca - a mai Kálvin tér - felett északra, egy kiemelkedő terasz peremén magasodik a város egyetlen megmaradt középkori emléke, a vártemplom. Az egykori katolikus templom hívei a XVI. század közepén lutheránus hitre tértek át. 1570-1622-ig a templom gyülekezete unitárius volt, majd 1622-től református.

A mai épület helyén, 1332-ben már álló templomról keveset tudunk. A templom északi és déli falának külső felületén a vakolat alól festett szegélydíszek nyomai kerültek elő. Stílusuk alapján a környékbeli XIV. századi falképekkel rokoníthatók.

Feltehetően a korabeli ferences építészet új vívmányának, az egyhajós, hálóboltozattal fedett teremtemplomnak mintájára, a korábbi templomot 1547-ben Daczó Pál patrónus építtette át a saját költségén - ahogy arra a falkép-töredékek is utalnak, az északi és déli fal egy részének megtartásával. A patrónus személyéről és az építés idejéről az 1658-as és az 1661-es tatárdúlást követően kelt kéregető esperesi levélből tudunk. „Szomorúan említjük az alázatos instantiánkban a Sepsiszentgyörgyi Protestanta Ecclesianak romlását és abban az Isten házának pusztulását, mellyet épített volt maga költségével Isten dicsőségére in Anno 1547 a boldog emlékezetű Tekintetes Nemzetes Daczó Pál úr." ( A szöveget Orbán Balázs közölte.)

Az igen jelentős védművek ellenére, a tatárdúlásban a lakosság erőteljesen megfogyatkozott, és a templom is megsérült. A már idézett esperesi kéregető levél így számolt be az épület állapotáról: „...ne hadják nyakokba szakadni ez szép templomot, mely is belől egészen bolthajtásos, kívül cserepes; de már a boltok egy darabja a kőkar felett beszakadott, az cserepezése lehullott, meglyukadozott, szarufái és koszorúfái rothadoznak, szakadoznak..."

A templom XVII. századi helyreállításáról keveset tudunk. A hajó északi falának nyugati karzatról jól elérhető részén található grafitiken több évszám töredéke vehető ki. Közülük az 1687-es évszám jól kiolvasható. Több felismerhetetlen szövegtöredék áll az orgonakarzat mögött, a keleti falon.
A későbbi évszázadok folyamán több alkalommal földrengés rázta meg a templomot. Az 1728. és 1738. évi földmozgások rombolása súlyos volt ugyan, de a javítások során a templom stílusát nem változtatták. Az 1738-ban megsérült középső várfalat 1786-ban bontatta le az egyház. Köveiből épült II. József idején az egykori német iskola, a mai kántori lak.

Az 1802-ik esztendei nagy földrengés következtében a körítőfalak megmaradt részeit is nagy kár érte. Leomlott a templom 1761-ben újjáépült bejárati tornya és a templomhajó gótikus boltozata is. Az 1805-ben befejezett javítás során a hajó boltozatát nem építették újjá, hanem sík mennyezettel váltották fel. Erről a diadalív feletti falmezőben olvasható felirat tanúskodik: „Az 1802-ben Oktober 20-án történt erőss földindulás miatt, ezen minden ember emlékezetnél régibb templomboltozatja is leszakadozván stakaturára építetett." Az új torony 1829-ben készült el, jelenleg négy harangja van. Jelentős változás 1894-ben történt még az épületen, amikor Angster József pécsi orgonakészítő új orgonája számára karzatot építettek a templom keleti részébe. Ezáltal a templom egységes gótikus szentélye sokat veszített eredeti szépségéből.

A sok viszontagság ellenére, a vártemplom bástyás körítőfalával, a hozzá kapcsolódó épületekkel, kegyelettel gondozott régi sírokkal és a domboldalban elterülő református temetővel együtt a város egyik legértékesebb és legfestőibb műemlékegyüttese.

JELENETEK A PARASZTSÁG ÉLETÉBŐL 2. / Tovább a filmhez

1932. JÚLIUS
KÉPEK A NAGYKÁTÁN RENDEZETT ARATÓVERSENYRŐL. A VERSENYBEN RÉSZTVEVŐ ARATÓK ÜNNEPI FELVONULÁSA.

FORRÁS : MANDA

JELENETEK A PARASZTSÁG ÉLETÉBŐL 1. / Tovább a filmhez

1932. AUGUSZTUS

HAJNALI GYÜMÖLCSPIAC KECSKEMÉTEN. A VILÁGHÍRES BARACK MINTASZERŰ CSOMAGOLÁSBAN ÉS FELDOLGOZÁSBAN KERÜL FORGALOMBA. 

FORRÁS : MANDA

Sass Flóra, az első magyar felfedezőnő / Folytatáshoz kattints a posztra

 Sass Flóra, Lady Florence Baker (Nagyenyed, (Erdély) 1841. augusztus 6. –Sandford Orleight, Devon, 1916. március 11.) magyar származású felfedező,Afrika-kutató. Samuel White Baker felfedező második felesége. Ő az egyetlen magyar felfedezőnő, akit az afrikaiak a Myadue, azaz Hajnalcsillag névvel illettek.

 1841. augusztus 6-án született, de egyes források szerint 1842-ben látta meg a napvilágot Háromszék vidékén, esetleg Sepsiszentgyörgyön. Kecskemétről származó családja, amely 1703-ban nyert nemesi kiváltságot, a 19. század folyamán az ország különböző részeire telepedett szét. Az Erdélybe költöző ág is többfelé osztódott: Sepsiszentgyörgy, Kisenyed, Barót és Zalatna helységekbe. Szüleit és fivérét 1848 őszén a magyarok ellen felbujtott oláh parasztok meggyilkolták. A kisleány csak úgy maradt életben, hogy oláh dajkája a magáénak vallotta. Az árvát egy jószívű örmény család vette magához. Innen ered időnként használt Finnián családi neve. „Második apja” őrnagyi rangban végigharcolta Bem seregében az erdélyi hadjáratot.

A szabadságharc bukása után Törökországba menekül az egész család,Vidinben a kislány Flóra eltűnik és tíz évig rabszolga lesz. 1859 januárjában Samuel White Baker angol mérnök megvásárolja és feleségül veszi, ettől kezdve hűséges társa Bakernek.

Különös módon szerzett asszonyával Baker nem kívánt azonnal a hazájába utazni. Elhatározta, hogy előbb Afrikába tesznek egy vadászkirándulást. A hírlapokból arról értesült, hogy honfitársai, Grant és Speke a Nílus forrását kutatja. Végül úgy határozott, hogy vadászút helyett a Nílus forrásának felderítésére utazik feleségével, a saját költségén felszerelt expedícióval.

1861. április 15-én indulnak Kairóból, felfelé a Níluson. Kísérőik fellázadtak az embertelen körülmények miatt és majdnem megölték őket, Lady Baker türelme és rábeszélőképessége menti meg őket. Flóra és Baker gondoskodása adott új erőt Gondokoróban a végsőkig elcsigázottan visszatérő Grantnak és Speke-nek. Tőlük értesültek arról, hogy a Fehér-Nílus forrását Granték a Viktória-tóban vélik felfedezni. „Hátha maradt számomra is egy babérlevél a fán”, reménykedett Baker és tovább folytatta útját.

1864. március 14-én jutottak el az Albert-tóhoz, melyet Baker és Sass fedezett fel, s keresztelt el Viktória királynő elhunyt férjéről. A felfedezők az Albert-tóban megtalálták a Nílus második forráságát. Ekkor úgy tűnt, hogy a Nílus forrásainak Néró óta kutatott problémája megoldást nyert. Később azonban kiderült, hogy Bakerék felfedezése nem teljes. Az évezredes Nílus-rejtélyt véglegesen csak a belga Bruckhardt–Waldecker-féle expedíció tisztázta 1934-ben. A felfedezőket nagy ünnepléssel fogadták az angol fővárosban. Bakert a királynő lovaggá ütötte, Flóráról azonban tudomást sem vett, annak ellenére, hogy hivatalosan mindenütt elismerték érdemeit ebben a szenzációs földrajzi felfedezésben.

1889-ben a wales-i herceg kérésére ismét útra keltek. Anglia szerette volna meghódítani a Szudántól délre fekvő afrikai királyságokat és ebben kérte Samuel Baker segítségét. Küldetésük csak részben sikerült, a rabszolgaságot sem sikerült teljesen megszüntetniük. A bennszülöttek csodálták Sass Flórát a szőke haja miatt, el is nevezték Hajnalcsillagnak (Myadue)emiatt.

Teljes nyugalomban és csöndben élt férjével a dél-angliai Devonshireben. Baker 1893-ban halt meg, Sass Flóra 1916-ban követte őt, a hamvaikat tartalmazó szarkofág Grimleyben, egy Worcester környéki falucska templomkertjében van elhelyezve. Utazásaik történetét, kalandjait, viszontagságait mind Sass Flóra naplójából ismerjük, amely közel száz év múlva került csak elő. Írását nem a nyilvánosság számára írta, de ennél hitelesebb és életközelibb írás a fekete kontinens életéről, gyarmatosításáról, az ott élő bennszülöttek hétköznapjairól még nem látott napvilágot.