Furcsaságok Erdélyből / Folytatás a posztban

Jónéhány évtizede tudjuk már, hogy bizonyos körülmények között idő, távolság és sebesség nem abszolút fogalmak, a logika szabályai pedig nem érvényesek. Bár méretét tekintve távolról sem szubatomi méretű, Erdély szintén szolgál néhány, a józan észre látszólag vagy ténylegesen fittyet hányó példával.     

Élesdnek vasútja nincs, állomása kettő is van

A Sebes-Körös völgyében fekvő mezőváros az E-60-as műút két oldalán terül el, a sínektől több kilométer távolságra, ezért vasútállomása nincs. Gyakorlatilag. Elméletben ugyanis két állomása is van. A helybéliek által kisállomásként emlegetett megállóhely, melynek hivatalos neve Halta Aleşd, Esküllő falu területén található, mintegy 2 kilométerre Élesdtől. Még kevesebb köze van Élesdhez a nagyállomásnak (Gara Aleşd), mely Keszteg faluban található, névadó településétől jó 6 kilométerre.

• 
  

Fotó: panoramio.com

A biharfüredi fantomállomás

Az Erdélyi Szigethegység egyik legismertebb üdülőtelepének számító Biharfüred 30 km távolságra fekszik a Kolozsvárt Nagyváraddal összekötő vasúttól. Ez a cáfolhatatlan tény nem gátolta meg az állami vasúttársaság illetékeseit abban, hogy ha a síneket nem is tudják elvezetni az 1.100 méteres magasságban található üdülőtelepre, legalább névlegesen pályaudvart kerekítsenek neki. Így aztán Csarnóháza (Bulz) falu állomása évtizedeken át Biharfüredként szerepelt a menetrendben, bár a két település között közvetlen közúti összeköttetés sincs.

A valósággal köszönőviszonyban sem levő elnevezés az idők folyamán jónéhány turistának okozott kellemetlen meglepetést, akik csak akkor szembesültek azzal, hogy még kb.150 km-t kell utazniuk úticéljukig, miután leszálltak a vonatról. Néhány évvel ezelőtt aztán a CFR orvosolta az abszurd helyzetet, névlegesen is megszüntetve a biharfüredi állomást. 

• 
  

Fotó: panoramio.com

A cserhalmi csata Kerlésen volt

1068-ban a Salamon király, valamint Géza és László (a későbbi Szent László) herceg vezette magyar sereg megsemmisítő vereséget mért az Erdélybe Ozul vezetése alatt betört besenyőkre. A Képes Krónika szerint kunok voltak a támadók, ám a történészek nem értenek egyet a krónikással. A hagyomány szerint az ütközetre, mely cserhalmi csata néven vonult be a történelembe, nem a jelenleg Kárpátalján, Beregszász környékén található Cserhalom falunál, hanem a Beszterce-Naszód megyéhez tartozó Kerlés falu határában került sor.

• 
  

László herceg a cserhalmi ütközetben | Forrás: Wikipédia

Az ország egy részének feldúlása után immár kivonulóban levő besenyők, látván a magyar csapatok számbeli fölényét, a Cserhalom levő dombra húzódtak, mint utóbb kiderült, hiába. A csata emlékműve nem Kerlésen áll, hanem az attól néhány kilométerre található Cegőtelkén, a temető felett magasodó dombon. Ennek oka az, hogy míg a korábban zömében szászok lakta Kerlés jelenleg színromán, addig Cegőtelke magyar település. Árnyalhatja a képet az a tény is, hogy míg Cegőtelke határában több kunhalomnak tűnő domborulat látható, addig a csata állítólagos helyszínének közvetlen környékén egyetlen egy sincs.    

A nagymajtényi fegyverletétel és Kismajtény

1711. április 30-án a Károlyi Sándor generális vezette kuruc sereg a majtényi síkon hűségesküt tett, az egyébként néhány nappal korábban elhunyt, I. József osztrák császárra. Az eseményt nagymajtényi fegyverletételként tartja számon a történetírás, annak ellenére, hogy a 12 ezer kuruc lovas csak lobogóit hagyta a majtényi síkon, ahonnan dalolva, fegyvereit megtartva vonult el.

A szatmári békekötést megpecsételő esemény emlékoszlopa Kismajtény falu vasútállomása mellett áll. Nem arról van szó, hogy a kismajtényiak elvitatnák a nagymajtényiaktól a közgondolkodásba, teljesen indokolatlanul, gyászos történésként bevonuló fegyverletételt, a magyarázat az, hogy Kismajtény a XVIII-ik század elején még nem létezett, a falu a történelmi esemény hozzávetőleges helyszínén alakult ki.

• 
  

Majténynál a kurucok leteszik a fegyvert | Forrás: Wikipédia

Újabb a régi, a régebbi meg új

 A Bihar megyei Nagykakucs neve, Kakuch változatban, egy 1343-as keltezésű dokumentumban tűnik fel, míg a tőle néhány kilométerre található Kiskakucsot egy 1482-es okirat említi először. Ennek ellenére, előbbi hivatalos elnevezése Cacuciu Nou, utóbbié pedig Cacuciu Vechi. A történelmi kronológiára fittyet hányó névadás miértje egyből érthetővé válik, ha eláruljuk, hogy Nagykakucsot Magyarkakucsként is emlegetik, míg Kiskakucsot Oláhkakucsként, s egyiket sem véletlenül.

A történelem adminisztratív eszközökkel történő átírására egyébként sem a bihari az egyetlen hazai példa. A Fehér megyei Magyarlapád neve szerepel már egy 1030-as dokumentumban, míg Oláhlapádé csak egy 1299-es tűnik fel. Ennek ellenére a román hatóságok a névadáskor itt is fordított időrendet használtak, a régebbi település kapta a Nou, a későbbi pedig a Vechi jelzőt.

Erdélyi vérengzés (1848–49) / Folytatás a posztban

Az erdélyi vérengzés néven elhíresült magyarellenes támadások 1848. október 19. és 1849 januárja között zajlottak. A Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt császárhű románok, a császári haderő tisztjeinek irányításával, a pogrom ideje alatt 7500 – 8500 magyart mészároltak le, ezzel megváltoztatva Dél-Erdély etnikai összetételét.
Az 1848-ban Kolozsvárott összehívott országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezen az országgyűlésen viszont a magyar képviselők voltak többségben, a románok és a szászok csak kis számban voltak jelen, így az említett két nép nem fogadta el az országgyűlési határozatot. A románok 1848. május 15. és 17. között nemzetgyűlést tartottak Balázsfalván, ahol kijelentették, hogy szembeszállnak a magyarokkal. Nemsokára hadsereget szerveztek, amelynek fővezére Avram Iancu lett. A felkelő románok elárasztották egész Alsófehér vármegyét, Torda-Aranyos vármegyét és Kis-Küküllő vármegye egy részét. Az Erdélyi-középhegységben, Mócvidéken ütötték fel főhadiszállásukat.

 Avram Iancu román felkelővezér

A vérengzések

• Az első mészárlásra 1848. október 14-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
• Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
• Szintén októberben a Bél település melletti Boklyán 30 magyart gyilkoltak le.
• Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
• Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le.
• Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát.
• Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepű határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul.
• Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt.
• Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
• Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
• Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg.
• Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alighogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
• A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
• A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.
• 1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot, a magyar lakosságot pedig lemészárolták.
• Május 9-én, egy rövid ostromot követően Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart.
• Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg.
• Május 17-én az Abrudbányára visszatérő lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.

Az 1848-as zalatnai mészárlás áldozatainak emlékműve Ompolygyepűn

A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok javára. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk „PAX” felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket.

Sepsiszentgyörgy - Vártemplom

A középkori Erdély egyik legjelentősebb kereskedelmi útja, a Barcaság felől Háromszékre bejövő vásárút elágazásánál kialakult Sepsiszentgyörgy a történelmi Háromszék és a mai Kovászna megye székhelye, a Székelyföld egyik legkorábban városiasodott települése. Nevét feltehetően templomának védőszentjéről kaphatta.

 Az írott források 1332-ben említik először, amikor már jelentékeny helység lehetett, hiszen templomának papja, Mihály 15 régi banálist fizetett a pápai tizedszedőknek. Olyan összeget, melyet csak rangosabb települések adóztak abban az időben. Feltételezések szerint Szentgyörgy a városi rangot Zsigmond királytól kaphatta, de biztos írott forrásaink csak a 15. századból bizonyítják a település mezővárosi voltát. Sepsiszentgyörgy első lakóházai a Debren-patak mentén és a vártemplom közötti részen épültek, majd ettől délnyugati és délkeleti irányban bővült tovább a város.

A város régi Ópiaca - a mai Kálvin tér - felett északra, egy kiemelkedő terasz peremén magasodik a város egyetlen megmaradt középkori emléke, a vártemplom. Az egykori katolikus templom hívei a XVI. század közepén lutheránus hitre tértek át. 1570-1622-ig a templom gyülekezete unitárius volt, majd 1622-től református.

A mai épület helyén, 1332-ben már álló templomról keveset tudunk. A templom északi és déli falának külső felületén a vakolat alól festett szegélydíszek nyomai kerültek elő. Stílusuk alapján a környékbeli XIV. századi falképekkel rokoníthatók.

Feltehetően a korabeli ferences építészet új vívmányának, az egyhajós, hálóboltozattal fedett teremtemplomnak mintájára, a korábbi templomot 1547-ben Daczó Pál patrónus építtette át a saját költségén - ahogy arra a falkép-töredékek is utalnak, az északi és déli fal egy részének megtartásával. A patrónus személyéről és az építés idejéről az 1658-as és az 1661-es tatárdúlást követően kelt kéregető esperesi levélből tudunk. „Szomorúan említjük az alázatos instantiánkban a Sepsiszentgyörgyi Protestanta Ecclesianak romlását és abban az Isten házának pusztulását, mellyet épített volt maga költségével Isten dicsőségére in Anno 1547 a boldog emlékezetű Tekintetes Nemzetes Daczó Pál úr." ( A szöveget Orbán Balázs közölte.)

Az igen jelentős védművek ellenére, a tatárdúlásban a lakosság erőteljesen megfogyatkozott, és a templom is megsérült. A már idézett esperesi kéregető levél így számolt be az épület állapotáról: „...ne hadják nyakokba szakadni ez szép templomot, mely is belől egészen bolthajtásos, kívül cserepes; de már a boltok egy darabja a kőkar felett beszakadott, az cserepezése lehullott, meglyukadozott, szarufái és koszorúfái rothadoznak, szakadoznak..."

A templom XVII. századi helyreállításáról keveset tudunk. A hajó északi falának nyugati karzatról jól elérhető részén található grafitiken több évszám töredéke vehető ki. Közülük az 1687-es évszám jól kiolvasható. Több felismerhetetlen szövegtöredék áll az orgonakarzat mögött, a keleti falon.
A későbbi évszázadok folyamán több alkalommal földrengés rázta meg a templomot. Az 1728. és 1738. évi földmozgások rombolása súlyos volt ugyan, de a javítások során a templom stílusát nem változtatták. Az 1738-ban megsérült középső várfalat 1786-ban bontatta le az egyház. Köveiből épült II. József idején az egykori német iskola, a mai kántori lak.

Az 1802-ik esztendei nagy földrengés következtében a körítőfalak megmaradt részeit is nagy kár érte. Leomlott a templom 1761-ben újjáépült bejárati tornya és a templomhajó gótikus boltozata is. Az 1805-ben befejezett javítás során a hajó boltozatát nem építették újjá, hanem sík mennyezettel váltották fel. Erről a diadalív feletti falmezőben olvasható felirat tanúskodik: „Az 1802-ben Oktober 20-án történt erőss földindulás miatt, ezen minden ember emlékezetnél régibb templomboltozatja is leszakadozván stakaturára építetett." Az új torony 1829-ben készült el, jelenleg négy harangja van. Jelentős változás 1894-ben történt még az épületen, amikor Angster József pécsi orgonakészítő új orgonája számára karzatot építettek a templom keleti részébe. Ezáltal a templom egységes gótikus szentélye sokat veszített eredeti szépségéből.

A sok viszontagság ellenére, a vártemplom bástyás körítőfalával, a hozzá kapcsolódó épületekkel, kegyelettel gondozott régi sírokkal és a domboldalban elterülő református temetővel együtt a város egyik legértékesebb és legfestőibb műemlékegyüttese.

Gyimes Rákóczi-vár (Gyimesbükk) / Folytatáshoz kattints a posztra

A gyimesbükki Rákóczi-vár Gyimesbükk és Palánka között, a Tatros folyó völgyében, a történelmi magyar országhatárnál található. A romániai műemlékek jegyzékében a BC-II-m-B-00830 sorszámon szerepel.

Egyes vélemények szerint Bethlen Gábor építtette 1626 körül. Fő szerepe a völgyben futó kereskedelmi út és a határ ellenőrzése, az áruforgalom vámolása volt - védelmi szempontból nem volt jelentős, bár az időnként Moldva felől betörő fosztogató tatároktól védeni kellett az országot. Első neve Ghemes vára volt, amit feltételezések szerint a területen akkoriban élő gímszarvasokról kapott. A 18. század elején II. Rákóczi Ferenc megerősíttette, ekkor kapta mai nevét. A mádéfalvi veszedelem után az osztrák csapatok is megerősítették, a lehetőségekhez képest bővítették. Helyszűke miatt csak néhány kisebb helyiség volt benne. Nagyrészt helyi sziklákból, kisebb részt téglából épült. 1773. júniusában II. József is meglátogatta a várat.

A vár a Kőorr-hegycsúcs Antalok sorka nevű hegygerinc-nyúlványára épült, mely a Tatros völgyébe érve meredeken ér véget. A vár és az út közötti szintkülönbség kb. 30 méter volt, ezért várépítéskor feljárót építettek ide, amelyet később fatetővel fedtek le. 1677-ben a közeli Csíkszépvíz harmincad-összeírásában a következőképp szerepel a vár:

„	Békés időkben Ghemes váránál mindig ketten strázsálnak, vagy pedig ahogyan a helyzet megköveteli. Azok akik beállnak őrnek egy évig kötelesek a vámnál szolgálni a parancsnokság alatt. Ezen személyek az ország adóján kívül minden más kötelezettség alól fel vannak mentve.	”

Orbán Balázs a következőképp írt a várról és a határátkelőről:

„	A kőcsúcstól éles sziklagerinc nyúlik le egészen a Tatros völgyéig, ennek – a völgyet összeszorító – magas meredek előfokán van egy szép fekvésű erőd (Blockhaus), mely feltehetőleg a régi Gyimes vára helyén fekszik, s annak romjaiból épült. Ezen erődhöz 134 lépdes fedett folyosó vezet oly meredeken, hogy gyalog is nagy fáradsággal lehet oda fel jutni, s mégis 1789-ben fel- és lelovagolt azon egy Lacz András nevű székely huszár. A túl oldalon szintén erődített előfok szökkel elő; ezek annyira elzárják a völgyet, hogy a Tatrosnak alig marad keskeny szikla szegélyezte mederhely. A vámhivatal épületei és a szerény kis kápolna ezen baloldali előhegy oldalának egy mélyületében vannak elrejtve. Ezen hadtanilag igen erős, könnyen védhető pont igen festői képet ad, mint azt mellékelt rajzunk mutatja. Egy karózat (pallisade) zárja át a leirt, s a mellékelt képben bemutatott erődök közt, a Tatros szűk völgymedrét; ezen gyenge kertelésen túl már Moldova határa kezdődik, ronda vámépületeivel, lomha határőreivel, új Dacia nyomorúságos voltának szembeszökő képét mutatván fel. Az oláh vámnál megszűnik az Erdély felől eddig jövő csinált út, a közlekedés csak lóháton s ökörszekerekkel folytatható tovább, és ez így van nem csak itt, hanem minden szorosainknál a tömösi vám kivételével. […] Úthiány tehát oka annak, hogy ezen szoroson igen csekély kereskedelmi mozgalom van, pedig hajdan e szoros egyike volt jártabb, sőt hadjáratokra is használt szorosainknak. 1467-ben itt küldötte be Mátyás király seregének egy részét a pártot ütött Moldova ellen. Csíkot dúló tatárok gyakran ütöttek itt be, s nem egyszer vívatott ott a honvédelemnek elszánt hősies harcza. Az 1816–17-ki éhségkor az ezen vonalon behozott gabona menté meg Csíkot és a Székelyföld nagy részét az éhségtől.	”

A vár a 19. század közepéig volt használatban, amíg meg nem épültek a határkapuk, vámhivatali épületek és a határőr laktanyák. 1894-ben Magyarország és Románia új vasútvonal építését határozták el, mely a gyímesek völgyében lépi át a határt. A Csíkszereda-Gyimesbükk-vasútvonal megépítése szükségessé tette két bevágás elkészítését: az egyik a falu fölötti dombot és a rajta álló temetőt érintette, míg a másik a várhegyet. A vasút a Gyimesbükk elhagyása után a vár tövében átlépi a Tatros folyót, elhalad a 30. számú vasúti őrház mellett (mely a MÁV legkeletibb őrháza lett) és utána néhány méterrel átlépi a határt. Ezután újabb hídon kel át a Tatros fölött - de már a román oldalon. A várhegy alatt 15 méternyi bevágást kellett végezni a vonal elvezetéséhez, amelynek során a régi feljárót elbontották, és új, meredekebb, 95 fokból álló lépcsősort építettek. A vasútvonal a magyar oldalon 1897. október 18-án nyílt meg. A román fél 2 év késéssel, 1899. április 5-én készült el a vasútépítéssel, ekkor indult meg a határforgalom.

A trianoni békeszerződés után a határátkelőhely megszűnt, csak a II. bécsi döntés (1940 ősze) után került vissza a magyar határ ide a világháború végéig.

A 20. század során a vár feltárása, helyreállítása elmaradt, falai erőteljesen pusztulnak. Turisták által szabadon, ingyenesen látogatható.

Elhelyezkedése

Rákóczi-vár Pozíció Románia térképén

é. sz. 46° 33′ 20″, k. h. 26° 06′ 34″

Népi viselet / Folytatáshoz kattints a posztra

HORTOBÁGY- csikós.

 Heves megyei népviselet.

KARCAG- juhász.

MATYÓ NÉPVISELET

MEZŐKÖVESD- lányok matyó népviseletben.

 ERDÉLY- BESZTERCE

Népirtás Nagyenyeden 1849. január 8-17. / Folytatáshoz kattints a posztra

1849 – Nagyenyedet éjszaka 9000 román és szász felkelő támadja meg. A város magyar lakosságát lemészárolják.

Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, több mint 800 ember halt meg, amikor román népfelkelők lerohanták a várost.

Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek. Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.

Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak.

Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.

A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe. A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében. Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba. Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára.

Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk elkövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.

1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.

Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen. Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás.

A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.

Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.

A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.

A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.

A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik „dicső tetteiket”.

További vérengzések

Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.

Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.

Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.

Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.

Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.

Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.

Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.

Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.

Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.

A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.

Következzen egy lista az 1848-49-ben a román felkelők által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:

Dátum – Település – Magyar áldozatok száma

1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140

1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család

1848. október Asszonynépe (Asinip) ?

1848. október Boklya (Bochia) 30

1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73

1848. október Bugyfalva (Budesti) ?

1848. október Csáklya (Cetea) ?

1848. október Forrószeg (Forosig) ?

1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind

1848. október Zám (Zam) ?

1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400

1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött

1848. október Sárd (Sard) környéke 300

1848. október Algyógy (Geoagiu) 85

1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar

1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200

1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800

1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?)

1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90

1848 december 9. Köpec 51

1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Al- sócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ?

Gerendkeresztúr (Grindeni) 200

1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu

1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60

1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ?

1848. október Naszód (Nasaud) ?

1848. október Borbánd (Baraban?) ?

1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család

1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága

1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000

1849. május Bucsesd (Buces) 200

Forrás: Nagyenyed történelme / www.miabonyunk.hu

Sass Flóra, az első magyar felfedezőnő / Folytatáshoz kattints a posztra

 Sass Flóra, Lady Florence Baker (Nagyenyed, (Erdély) 1841. augusztus 6. –Sandford Orleight, Devon, 1916. március 11.) magyar származású felfedező,Afrika-kutató. Samuel White Baker felfedező második felesége. Ő az egyetlen magyar felfedezőnő, akit az afrikaiak a Myadue, azaz Hajnalcsillag névvel illettek.

 1841. augusztus 6-án született, de egyes források szerint 1842-ben látta meg a napvilágot Háromszék vidékén, esetleg Sepsiszentgyörgyön. Kecskemétről származó családja, amely 1703-ban nyert nemesi kiváltságot, a 19. század folyamán az ország különböző részeire telepedett szét. Az Erdélybe költöző ág is többfelé osztódott: Sepsiszentgyörgy, Kisenyed, Barót és Zalatna helységekbe. Szüleit és fivérét 1848 őszén a magyarok ellen felbujtott oláh parasztok meggyilkolták. A kisleány csak úgy maradt életben, hogy oláh dajkája a magáénak vallotta. Az árvát egy jószívű örmény család vette magához. Innen ered időnként használt Finnián családi neve. „Második apja” őrnagyi rangban végigharcolta Bem seregében az erdélyi hadjáratot.

A szabadságharc bukása után Törökországba menekül az egész család,Vidinben a kislány Flóra eltűnik és tíz évig rabszolga lesz. 1859 januárjában Samuel White Baker angol mérnök megvásárolja és feleségül veszi, ettől kezdve hűséges társa Bakernek.

Különös módon szerzett asszonyával Baker nem kívánt azonnal a hazájába utazni. Elhatározta, hogy előbb Afrikába tesznek egy vadászkirándulást. A hírlapokból arról értesült, hogy honfitársai, Grant és Speke a Nílus forrását kutatja. Végül úgy határozott, hogy vadászút helyett a Nílus forrásának felderítésére utazik feleségével, a saját költségén felszerelt expedícióval.

1861. április 15-én indulnak Kairóból, felfelé a Níluson. Kísérőik fellázadtak az embertelen körülmények miatt és majdnem megölték őket, Lady Baker türelme és rábeszélőképessége menti meg őket. Flóra és Baker gondoskodása adott új erőt Gondokoróban a végsőkig elcsigázottan visszatérő Grantnak és Speke-nek. Tőlük értesültek arról, hogy a Fehér-Nílus forrását Granték a Viktória-tóban vélik felfedezni. „Hátha maradt számomra is egy babérlevél a fán”, reménykedett Baker és tovább folytatta útját.

1864. március 14-én jutottak el az Albert-tóhoz, melyet Baker és Sass fedezett fel, s keresztelt el Viktória királynő elhunyt férjéről. A felfedezők az Albert-tóban megtalálták a Nílus második forráságát. Ekkor úgy tűnt, hogy a Nílus forrásainak Néró óta kutatott problémája megoldást nyert. Később azonban kiderült, hogy Bakerék felfedezése nem teljes. Az évezredes Nílus-rejtélyt véglegesen csak a belga Bruckhardt–Waldecker-féle expedíció tisztázta 1934-ben. A felfedezőket nagy ünnepléssel fogadták az angol fővárosban. Bakert a királynő lovaggá ütötte, Flóráról azonban tudomást sem vett, annak ellenére, hogy hivatalosan mindenütt elismerték érdemeit ebben a szenzációs földrajzi felfedezésben.

1889-ben a wales-i herceg kérésére ismét útra keltek. Anglia szerette volna meghódítani a Szudántól délre fekvő afrikai királyságokat és ebben kérte Samuel Baker segítségét. Küldetésük csak részben sikerült, a rabszolgaságot sem sikerült teljesen megszüntetniük. A bennszülöttek csodálták Sass Flórát a szőke haja miatt, el is nevezték Hajnalcsillagnak (Myadue)emiatt.

Teljes nyugalomban és csöndben élt férjével a dél-angliai Devonshireben. Baker 1893-ban halt meg, Sass Flóra 1916-ban követte őt, a hamvaikat tartalmazó szarkofág Grimleyben, egy Worcester környéki falucska templomkertjében van elhelyezve. Utazásaik történetét, kalandjait, viszontagságait mind Sass Flóra naplójából ismerjük, amely közel száz év múlva került csak elő. Írását nem a nyilvánosság számára írta, de ennél hitelesebb és életközelibb írás a fekete kontinens életéről, gyarmatosításáról, az ott élő bennszülöttek hétköznapjairól még nem látott napvilágot.