Duna Oldalkocsi / Folytatás a posztban

Nem valószínű, hogy a sokszáztonnás prés mellett dolgozó munkások tudták volna március első napjaiban, hogy mikor emelik be azt az alumíniumlemezt, amelyikből a 25 000-ik Duna oldalkocsi sajtolódik. Serberisz Károly, a volt salakpályaversenyző, a váci Duna Hajógyár főmeósa állapította meg, az alváz számának alapján, hogy a 443 325-ös képezi e jubileumi darabot. (Vajon hova és kihez kerül majd az „OK” család eme illusztris tagja? Talán a hazai utakon szerez örömet tulajdonosának? Majd elválik.)

A világ legnagyobb oldalkocsigyárának végszereldéjében állványokon sorakoznak az elszállításra várakozó OK-3 oldalkocsik

Kedves, mondhatni családi ünnepség keretében állták körül a váci Hajógyár egyik hatalmas csarnokában a „jubilánst”, amikor a gyár igazgatója, Miskai Ferenc, megemlékezett erről a ritka alkalomról. Először is megtudtuk, hogy ez üzem a Duna hajlatában – a világ legnagyobb oldalkocsigyára! Szinte hihetetlen ez, hiszen annak ellenére, hogy Magyarországon több mint negyed évszázada készül sorozatgyártásban motorkerékpár, oldalkocsikból a felszabadulásig összesen nem készítették el ennek a mennyiségnek még az 5 százalékát sem. Magában Vác városában sem mélyek az oldalkocsigyártás gyökerei, mindössze néhány évre tekinthetnek vissza. A gyár igazgatója elmondta, hogy amilyen mértékben emelkedik a Pannónia Külkereskedelmi Vállalat oldalkocsi-exportja, úgy kell növelni a gyár termelését. A tervek szerint sorra kerül egy újabb nagy, korszerű csarnok felépítése, amelynek nyomán tovább javul a termelékenység és csökken az önköltség. Nagy szükség van erre, mert ma már szerte a világban jól ismerik – és rögtön hozzá is tehetjük: kedvelik – a magyar „Duna” oldalkocsit. Talán Dzsakartában többet tudnak ezekről a jó vonalú oldalkocsikról, mint nálunk.

Guti Lajos kedvenc szórakozásának, a modellezésnek hódol

Hogy miért éppen ezt a távoli várost választottuk, annak is oka van. Itt talált ugyanis gazdára az első Duna márkájú oldalkocsi. Ennek történetét az 57 esztendős Guti Lajos rajzpadlás-vezetőtől ismertük meg. Guti elvtárs 1923-tól 1950-ig tevékenykedett a magyar autóiparban, mint karosszériarajzoló. Igaz, elvégezte annak idején az Ipartechnológiát, ahol ugyancsak megtanulta a lemezmunkát. Kétségtelenül Guti Lajos volt az ünnepség legérdekesebb személye, ugyanis éppen az ő lemezmunkáját dicséri ama bizonyos dzsakartai Duna oldalkocsi – és az azóta elkészült három újabb modell is.
– Érdeklődésemet felkeltette az alumínium, mint építőelem – kezdett emlékezésében a fáradhatatlan és megbecsült szakember. – Úgy 1953-ban volt, amikor azt kerestem, mit lehetne itt a a Hajógyárban, a hajók mellett építeni. Ekkor keresett fel a MOGÜRT megbízottja, Wohlmuth Emil, aki néhány oldalkocsi-rajzot tett az asztalomra. Úgy mondhatom, ez volt a „Duna” születésének perce. Az elképzelést tett követte. Formáltuk, alakítottuk az anyagot, és amikor elkészült a mintadarab, minden előzetes próba nélkül elvitték első „gyermekünket” a dzsakartai kiállításra, ahol azt, a MOGÜRT engedélye nélkül nyomban el is adták. Miként egyetlen oldalkocsinkra sem érkezett panasz, azonképpen ama dzsakartai motoros sem jelentkezett.
– Ezután az első darab mintájára további öt oldalkocsit készítettünk „kézből”, hogy azokat alávethessük egy 5000 kilométeres futáspróbának. Úgy emlékszem, erről az Autó-Motor részletesen be is számolt akkoriban. Aztán, 1955-ben itt, Vácott elkészültek a szerszámok és egy év múlva kibocsátottuk az első 450 darabos sorozatot, amelyből a hazai motorosok is kaptak. Nem hallgathatom el, hogy ekkor még bizony jócskán jutott szerepe a kézi munkának. De mert egyre növekedett oldalkocsijaink után az érdeklődés, mindinkább áttértünk a gépesítésre. Ezzel nemcsak a termelékenység nőtt, hanem az előállítási költségek is csökkentek. 
– Ma már szép számok sorakoznak a tervünkben. Bizony, amikor annak idején Wohlmuth elvtárssal azon vitatkoztunk, hogy milyen legyen az oldalkocsi orrkiképzése, magam sem gondoltam arra, hogy alig hat év múlva elérjük a 25 000-ik Duna elkészítését. És ha ilyen ütemben folyik továbbra is a gyártás, akkor rövidesen, még nyugdíjba kerülésem előtt elkészül az 50 000-ik oldalkocsink. Az már persze nem a ma gyártott OK-3, hanem a legújabb OK-4, a felül nyitható modell lesz, vagy talán egy még frissebb típusunk.Reméljük, hogy a Hajógyár népszerű Lajos bácsija még a százezredik Duna oldalkocsi elkészültének ünneplésénél is éppen olyan tevékeny tagja lesz a váci együttesnek, mint napjainkban.

A fényező-csarnok egyik sarkában éppen a 25 000-ik oldalkocsin tevékenykednek a jókedvű fényező-asszonyok

A TÁBORI POSTA / Folytatás a posztban

Nincs az a jeges lelkű, zsémbes ember, akit ne gondolkodtatna el a kép, amint a honvéd utolsó sorait írja a levélre féltő édesanyjának, hogy aztán belerohanjon a géppuskatűzbe… Ilyesmiről már olvashattunk, de arról, hogy kik és hogyan adták kézhez a hősi halott utolsó szavait, akár több ezer kilométerrel távolabb, már ritkábban. 

A hazájuktól távol, legalábbis nehéz, de legtöbbször életveszélyes körülmények között kiemelten fontos volt honvédjeink számára az otthoniakkal való kapcsolattartás. Még az egyik legnépszerűbb katonadalunk fő motívuma is a honvágyra, a kapcsolattartás hiányára épül.

„Feladom a levelem a postára,
Rátalál az édesanyám házára.”

Bár, ha belegondolunk, hogy manapság hány napot bírunk ki anélkül, hogy kommunikálnánk barátainkkal, szeretteinkkel, még érthetőbbé válik ez az állítás. Ráadásul ez a Nagy Háború éppen akkor tört ki, amikor már világszerte hatalmasat fejlődött a távközlés. Amelynek oka és okozata az egyre növekvő igény volt a közönség részéről. Ezt az igényt jól mutatja, hogy a M. Kir. Posta darabszámot tekintve egymilliárd(!) feletti küldeményforgalmat bonyolított le az 1914-es évben. Majoros József, tábori postatiszt visszaemlékezésében szintén erről az új szükségletről ír:

„A XX. század embere, a ma katonája, az övéitől való lelki deportálást, öt hónapnál is tovább, aligha bírta volna ki.” 

Ehhez a létfontosságú üzenetváltáshoz azonban 100 éve is éppúgy szükség volt egy bárhonnan elérhető kommunikációs csatornára, mint a mai kor emberének arra a bizonyos WiFi-re egy e-mail elküldéséhez. Ez a csatorna akkoriban a tábori posta volt.

A 425-ös tábori posta Csobános völgyében, 1917-ben. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

„A cs. és kir. tábori posta (…) Feladata: egyrészt hivatalos küldeményeknek gyors és pontos továbbításával a katonai célokat elősegíteni, másrészt magánküldemények közvetítésével, a szellemi érintkezést és összetartozóság érzését a hadrakelt sereg, valamint hajóhad és az otthon között fenntartani, megerősíteni.”

Nézzük, hogyan valósította meg a postás szolgálati könyv ezen utasítását a hadsereg és a posta a háború kitörésekor. Az 1914-es, július végi katonai mozgósítás érthető módon a M. Kir. Posta gépezetével is számolt. A kincstári posta- és távírdahivatalok 24.465 fős személyzetéből, első körben 4563 egyént, köztük 2857 tisztviselőt hívtak be katonai szolgálatra, főként arcvonalszolgálatra, kisebb részben tábori postai, illetve tartalék távírdai szolgálatra. A hadsereg ezen kívül jelentős számban igénybe vette a posta gépkocsi- és lóállományát, illetve a szakemberek mellett, műszaki berendezéseit (távíró- távbeszélő berendezések) és szükséges postai eszközeit is a frissen felállított három tábori postaigazgatósághoz, három tábori főpostahivatalhoz, 44 tábori postahivatalhoz és a 30 hadtáp postahivatalhoz.

A rendszer hierarchiája az alábbiak szerint épült fel: Legfelül a tábori postavezérigazgatóság állt, de a hadseregnek, a hadtáp főparancsnoknak alárendelve működött a mindenkori főhadiszálláson. Ezt követte három hadsereg postaigazgatóság, amelyek egy-egy hadsereg hadtápparancsnokságához beosztva vándoroltak. Ezek irányították a tábori főpostahivatalokat, amelyek mindegyike egy-egy hadosztály vagy hegyidandár tábori postaszolgálatát látta el a tábori postahivatalok által, mindig az adott alakulat elhelyezkedéséhez igazodva. Végül, a tábori postahivatalokkal egy szinten, azokkal gyakran párhuzamosan működtek a hadtáp postahivatalok, amelyek a hadseregtartalékok és a megszállt területek forgalmának lebonyolítását végezték. Ahogyan a közös hadseregnél a vezénylési nyelv, úgy a tábori postánál az ügyvitel is német volt. Ez csak alsóbb szinten, gyakorlati okokból folyhatott magyar nyelven. Minden tábori és hadtáp postahivatal egy-egy számot viselt, hogy a tábori irányító postaszolgálat ellátható legyen anélkül, hogy az irányító alkalmazottak annak tartózkodási helyét ismernék.

A belgrádi igazgatóság táviratcenzúrája. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Nem túlzás azt állítani, hogy e világháborún belül a posta saját háborúját is megvívta az egyre sokasodó levél és csomagtengerrel szemben. A levélforgalom már a háború első hónapjaiban meghaladta a napi egymillió darabot. Az 1917-es évben pedig összesen már közel 463 millió(!) küldeményről beszélhetünk. Ezt persze elősegítette az is, hogy a tábori postaforgalomban az ott feladott és az oda címzett közönséges levelek, levelezőlapok és hírlapok, politikai napilapok, a különböző hadsegélyező küldemények, egyesületek stb. portómentességet (bérmentességet) élveztek.

A fotók jól érzékeltetik, aggódó családok ezrei használták ki a csomagküldés és pénzeslevélküldés lehetőségét a fronton esőben, fagyban harcoló, sokszor nélkülöző honvédeknek. Emiatt érthető, hogy alaposan tájékoztatták is a közönséget olyan ismeretterjesztő lapokon keresztül, mint például a Vasárnapi Könyv. Ennek cikke segítségével rekonstruálom most én is egy levél útját Nagy Endre visszaemlékezéseivel színesítve.

Csomagok szabadtéri tárolása az I. világháború idején megnövekedett csomagforgalomban, 1914-1915. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Csomagkezelés gyermekek bevonásával az I. világháború idején a Bp. 70-es postahivatalbban, 1914-1915. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Képzeljük el, ahogy Kovács Antal tizedes felesége aggódik férjéért és betér a legközelebbi postára. Mivel már megtudakolta az egyik közigazgatósági hatóságtól hogy Antal alakulatának 82-es számú a tábori postahivatala, ezért már csak egy filléres levelezőlapot kellett vennie. Miután megírta a levelezőlap hátuljára szerelmes sorait, feladó adatai után a címzést az alábbi módon tette meg:

Kovács Antal tizedesnek
1. honvédhuszárezred
3. század
Tábori postahivatal 82.

Mikor feladásra került a lap, először egy osztályozó állomásra került, ami Budapest 72. esetében már a postaigazgatóság gyűjtőállomásán belül volt. Ez a Verseny utcai postahivatal volt a legnagyobb forgalmú a Monarchiában. Volt, hogy egyetlen napon, 1915. február 10-én, az állomás 413.109 tábori levelet és levelezőlapot, 48.552 szeretetadományt tartalmazó csomagot és 8000 újságot továbbított, tehát közel félmillió darabot.

„Mennyi levél, uramisten. Rózsaszín, zöld, sárga lapok, fehér levelek, piszkos papirrongyok közt illatos, elegáns borítékok, délceg női betűkkel; mennyi vágy, sóhaj, szerelem és életfájdalom a tömött zsákokban!”

Mozgóposta berakodása. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Levelezőlapunk itt hatalmas termekben került osztályozásra a jelzett tábori posta és csapattest irányába. A hasonló irányba tartó levelekkel együtt, innen a tábori főpostahivatalhoz vitték, amelynek szinte mindig változó helyét csak a gyűjtőállomással közölték. Ezért ameddig lehetséges volt, vasúton, majd a legcélszerűbb módokon szállították a küldeményeket. A főpostahivatalba érkezett küldeményeket újból feldolgozták, majd innen már egyenesen a megfelelő csapattest tábori postahivatalához vitték, lehetőleg autóval vagy lovaskocsival, de olykor drótkötélpálya felhasználásával is. Kovácsné levele már igen közel került a címzetthez.

Drótkötélpályás felvonón szállított posta Cattaroban. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

„Hivatalos óra a nap minden szakában van, sokszor éjjel is, ha a posta az idő tájt érkezett, vagy ha messze távolról jöttek postáért, vagy postafeladást hoztak. Menetelés közben is működött a tábori posta. Amely csapattestet, kit hol ért, adta át, illetve vette át az anyagot. Ily alkalomkor sok esetben vidította fel az elcsüggedt katonákat.”

Gyakori volt, hogy csak az éjjeli órákban dolgozhattak, mert táborozási helyük nappal az ellenség állandó tüzelése miatt napokig megközelíthetetlen volt. A legtöbb hivatal 12-16 órán át, teljes személyzettel dolgozott, és állandóan készen állt a hadi helyzet változásával járó gyors költözködésre. Miután átvették az érkező küldeményeket, a parancsnokságok meghatalmazottainak kézbesítették őket, akik közül egy végre átadta Kovács Antal tizedesnek várva várt levelét.

Egy tábori posta munka közben. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Ugyanezt a bizonyos „WiFi-t” használhatta aztán Kovács Antal tizedes a válaszleveléhez is, amelynek útját most nem részletezném újra. Azt viszont mindenképp érdemes, hogy mennyire embert próbáló volt ez a munka.

„A mély, feneketlen sárban, szitáló esőben, kínos nyikorgással halad előre a trénkocsi. Kékblúzos, öreg trénkatona pipázva hajtja. Aki mellette ül, csukaszürke ruhában, borotválatlanul, három nyelven káromkodva, noszogatja előre az alkotmányt. Magyar ember, aki három hónappal azelőtt, egy budapesti postahivatalban vizsgálta a békés csomagokat, vajjon jól vannak-e lepecsételve. (…) Hátul puskás trénkatona ázik, a ponyva fölött. Szembejövő, málhát cipelő állatok, szekerek, vánszorgó sebesültek közt, így megy előre a tábori posta. Az út, amelyen halad, nem könnyű s nem rövid. A határszéli városig automobil hozta, a rendes boszniai postaautó, de onnan már nem lehet motorral vontatni a terhet. Lovak kellenek, kettő, négy, mert a kocsin egy egész hadosztály postáját hozzák, vagy huszonötezer mindenfajta katona és mesterember részére.”

Levélposta átvétele valahol a front mögött. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Elméletben persze könnyebb volt felállítani a tábori postahivatalokat is. A gyakorlat mégis azt mutatta, hogy gyakran a hetekig tartó folyamatos visszavonulás miatt nem volt lehetőség működő hivatalt berendezni, és csak elvétve tudtak leveleket fogadni, illetve feladni. Az ilyen átmeneti helyzetek után a legrosszabb hivatalépület is megtette.

„A trénkocsi nyögve megáll egy kis putri előtt, mely valaha pékműhely és mészárszék volt, az ajtóból katonák jönnek ki és nekifognak a szekér lerakásának: ez a tábori postahivatal. (…)Csúf kis odu, alig léphet benne egyet-kettőt az ember és tele van sárga gyékény kofferekkel. Tulajdonképpen ez a néhány láda a tábori postahivatal: egyik a pénztár, másik a nyomtatványraktár és így tovább. Ha a hadosztályposta költözik, az állványokat, székeket, bélyegzőket, leveleket beteszik a ládákba, a ládák kocsira kerülnek, a két postafőtiszt — főhadnagyi rangban — felül ártatlan lovacskáira s a hivatal megy tovább, más kunyhóba, esetleg csak sátorba. A zsákokat hát lerakják és előkerülnek a levélkötegek. Ezredenkint vannak feldolgozva, de néha hoz a pesti posta olyan kötegeket, melyek már századonkint és ütegenkint vannak rendezve.”

Nem volt, nem lehetett megállás. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Elméletben persze a feladó és a címzett is pedánsan járt el minden esetben. A gyakorlat viszont az volt, hogy a rosszul címzett, vagy nem megfelelően feladott küldemények még több munkával terhelték a lelkiismeretesen eljáró tábori postásokat.

„Bizony hamar kifogy a tábori levelezőlap-készlet és jó akármiféle papiros. Sokan hazulról hozatják az üres tábori lapot, hogy írhassanak. De a tábori posta elvisz mindent, sőt a kézbesíthetetlen, rosszcímzésű levelek is visszaérkeznek a feladóhoz, mintha csak békében volnánk. A magyar postahivatalokat a táborban is a legaprólékosabb gondosság és találékonyság jellemzi. Az érkező leveleken sokszor csak egy betű igazítja útba a postát, de ez az egy betű is elég, hogy a levél megtalálja a címzettet, ha még él…” 

Levélposta osztályozás a 96. sz. tábori postánál. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Hogy érzékeltessem a postások lelkiismeretességét, nem sorolnám fel azt a számos kitüntetést, miniszteri, császári elismerést, amelyet a háború során kiérdemeltek. Helyette Kiss Imre mozgópostás történetére hívnám fel a figyelmet, aki önfeláldozó hősiességéért az Arany Érdemkeresztet kapta meg a Vitézségi Érem szalagján:

„…a vonatnak vissza kellett volna indulnia, de közvetlenül az indulás előtt az oroszok irtózatos ágyú- és puskatüzelést kezdtek, ami pánikot idézett elő. A vonat rendezésére már nem volt idő, így a gép a vonatot tolta, és oly erővel szaladt egy oroszok által kettélőtt vonatba, hogy a mozgópostakocsi a menekülőkkel telt másik tíz kocsival együtt teljesen pozdorjává zúzódott. A mozgópostások a legsűrűbb golyózáporban másztak ki a kocsi romjai alól, {Kiss Imre} mozgópostai hiányos öltözetében és vérezve a postakocsi romjai alá visszabújt, hogy a pénzeszsákokat kimentse. Máramarossziget 2. pénzes zárlatát sikerült is megtalálnia, s társaival együtt Máramarosszigetre gyalog bevinnie. Itt felkapaszkodott egy indulófélben lévő tehervonat zárfékbódéjába, és itt utazott hiányos öltözékében, metsző hidegben Szatmárig, hova október 3-án reggel 7 órakor félig megfagyva érkezett meg Mészáros altiszttel együtt. (…) Itt {Szatmáron} sérülései és kimerültsége ellenére beszállott az október 3-iki 22. számú mozgóposta kocsijába, és kezelve {a kezelési munkálatokat ellátva} folytatta útját Nagyváradig, majd onnan Budapestre érkezve ágynak esett, és sokáig betegen feküdt. Ennek következtében fokozatosan hallását is veszítette.”

Kiss Imre, a hős postás. Később főfelügyelőként dolgozott a postán. Fotó: Hencz. 1937. 372.o.

A posta világszínvonalú műszaki fejlettségét is hasznosította. Fontos hadi jelentősége volt annak, hogy az 1914 októberében átadott 120 m-es rádióantennával ellátott csepeli 7,5 KW-os szikratávíró segítségével az ellenséges gyűrűn át is érintkezhettünk Szófiával, később Konstantinápollyal, illetve a német katonai parancsnoksággal. 1917 elejétől az ellenséges Párizs, Lyon, Poldhu, Carnarvon és Coltano rádióállomások hírlaptáviratait is felvette a Kriegspresse részére. 1917 végén pedig az orosz fegyverszüneti tárgyalásokra használták fel. Később Moszkvával és a svéd Bodenrádióállomással érintkezett és közvetítette a hadifoglyok táviratváltását Oroszország és Magyarország között. Az pedig a posta távbeszélő hálózatát dicséri, hogy hálózatát fejlesztve még a keleti és nyugati harctér között is közvetlen telefon-összeköttetést létesített.

1918. július 4-től 23-ig Budapest és Bécs között a világon először menetrendszerű nemzetközi repülőposta járat is működött, azonban a gyakori balesetek miatt ezt hamar leállították. Igaz, még így sem ez volt a legextrémebb levélkézbesítés a háború folyamán.

Az első légiposta járat. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

„Különlegesség, hogy 1917 elején, néhány hétig, Észak-Amerikába és azon túl fekvő semleges külföldre tengeralatti hajóval állott fenn rendszeres postaközlekedés.” 

A világháborús postatörténet teljességéhez tartozik, hogy ahogyan a háború végére teljesen kimerült az ország, a posta is ugyanúgy fáradt bele a nem szűnő, és egyre tornyosuló levéláradat feldolgozásába. Nem csak a frontokon, belföldön is hatalmas munka hárult a postásokra. Egyre több képzetlen munkaerőt, napidíjast, gyereket kellett alkalmazni. A szakképzett dolgozó így folyamatosan plusz, általában éjjeli munkát vállalt, amibe lassan belefásult. Mindeközben itt is fokozatosan teret nyertek a szociáldemokrata eszmék, forradalmi szervezkedések, ami később sztrájkokhoz vezetett. A háború vége nehéz helyzetbe sodorta a M. Kir. Postát is.

A férfi és női munkaerő hiányában jöttek a gyerekek. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

A HORTHY-KORSZAK LEGSZEGÉNYEBB EMBEREI

A Horthy-korszak megítélése a második világháborút követően rendkívül kedvezőtlen volt. A Kommunista Párt ideológusai, politikusai olyan sötét képet festettek le róla, amely akkor teljességgel ellehetetlenítette a korszak valós értékelését. A háborús vereség, az ország pusztulása mellett az 1920-as, 1930-as évek eredményei eltörpülni látszódtak. A hatalmas szociális feszültségek és létező problémák miatt a kommunista elit  által is szeretettel használt “három millió koldus országa” kifejezés olyannyira elterjedt, hogy a mai napig elevenen él a köztudatban, megnehezítve a korszak értékelését.

A Horthy-kor általános megítélése körüli vitában jelem cikkemmel nem kívánok határozott állást foglalni. Szerény adalékokkal azonban igyekszem árnyalni azokat – a véleményem szerint – rendkívül sarkos elképzeléseket, amelyek vagy egyfajta “kánaánként” láttatják 1919 és 1944 közötti időszakot, vagy a legsötétebb korszakok egyikeként kezelik azt. Cikkemben az 1930-as viszonyait elemzem, az 1920-as évekkel nem foglalkozom. Meglátásom szerint a rendszer pozitívumait kiemelők elfelejtik vagy figyelmen kívül hagyják, hogy ugyan a rendszerben 1920-as évek végén, majd az 1930-as években is jelentős szociálpolitikai intézkedésekre került sor, de ezek korántsem voltak átfogóak, illetve jelentős szerkezeti változás sem történt. Így a gazdasági válság hatásainak felszámolása nem a sikeres gazdasági és szociális politikának volt köszönhető, hanem a háborús felkészülésnek. Ez a szerkezeti problémákat nem tudta megoldani.

ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) ház az 1930-as években. In: Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. Babits, Szekszárd, 2000.

Árnyaltabb képet akkor kaphatunk, ha Magyarország szociálpolitikai teljesítményét összevetjük az európai országok teljesítményével. Tomka Béla összehasonlítása szerint a GDP-arányos szociális kiadások elmaradtak a 2,5% -os nyugat-európai szinthez képest. A magyar kiadás ugyanis 1930-ban 1,6% volt, a legnagyobb, 5%-os kiadásokat Németországban találhattuk a korszakban. A magyar kiadások azonban már ekkor is meghaladták a skandinávok 1%-os átlagát. A válság lecsengése nyomán nőni kezdett a GDP-arányos kiadás, 1935-ben 2,3%-ra, 1940-re pedig 2,7%-ra. Ennek ellenére az állami alkalmazottaknak nyújtott transzferek jóval alacsonyabbak voltak, csak 0,64%-ot tettek ki, aminél csak a belga és az olasz volt alacsonyabb. Ami a törvényi szabályozást illeti, Magyarország csak lemaradással követte a nyugat-európai tendenciákat, eleinte csak az állami alkalmazottak kapták állami támogatásokat, majd igen későn, 1939-ben terjesztették ki a kereskedelemben, az iparban és a bányászatban dolgozókra, de nem csak az 1937-ben bevezetett 48 órás munkahét, hanem a családi pótlék sem vonatkozott a mezőgazdaságban dolgozókra. Az életmódot tekintve Franciaországban a munkásság helyzete összességében valamivel jobb volt, mint a budapestié, de a párizsi munkásság körében ugyanúgy nem ritkák a nyomorúságos körülmények. A francia fővárosban minden negyedik lakónak fél szobánál kevesebb jutott ugyanis. Ez a szám, összehasonlítva valamivel jobb ugyan, mint a magyar, de ha megnézzük a francia törvényalkotást, akkor azt láthatjuk, hogy csak pár éves előnyre „tettek szert”.

ONCSA ház belseje az 1930-as években. In: Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. Babits, Szekszárd, 2000.

A fenti adatok alapján Magyarország Nyugat-Európához képest volt csak lemaradásban a szociálpolitikai kiadások terén, de ez a lemaradás nem volt olyan jelentős, mint amilyen nagynak a kommunista propaganda sugallta. Tegyük hozzá, hogy a fenti adatok nem tartalmazzák a román, a jugoszláv, a lengyel vagy a bolgár adatokat, amelyek azonban, a számok közlése nélkül is – vélhetően és érezhetően is – máshová sorolják hazánk szociálpolitika erőfeszítéseit.

A Horthy-korszak szociálpolitikai kiadásai azonban nem érintették a legnagyobb társadalmi réteget, a mezőgazdasági munkásságot. (Magyarán nem volt társadalombiztosításuk, nyugdíjuk.) Matolcsy Mátyás 1930-es adatai szerint ezen réteg legvagyontalanabbjai a következőképen tagozódtak:

Az egy hold földterületnél kevesebbel rendelkező mezőgazdasági munkások száma:	91 927 fő
összesen:	562 528 fő
+ eltartott népesség száma összesen:	1 250 349 fő

Szegény falusi gyermek, 1937. MAGYAR BÁLINT / FORTEPAN

Matolcsy kiemeli, hogy a nincstelen mezőgazdasági munkások hozzávetőlegesen 150 napot dolgoztak. Ez azt jelenti, hogy főleg a bérmunkások esetében ez évi szinten hatalmas munkaerő és nemkülönben keresetkiesést jelentett, jelenthetett; ezzel is tetézve ezeknek az embereknek a megélhetési gondjait. Tehát ebből a szemszögből nézve nem teljesen áll meg Gyáni Gábornak azon állítása, amely szerint a bérmunkások helyzete jobb lett volna, mint a törpebirtokosoké. Ugyanis, mint ahogy kiderül Matolcsy következő adatsorából, a törpebirtokosok többsége a 150 órán felül is végzett munkát, így is kiegészítette a keresetét, amint a bérmunkából szerzett meg. Tehát míg a csak bérmunkából élők csak a bérből szereztek jövedelmet, addig a törpebirtokosok a bérjövedelmet a birtokuk (egyébként szerény) jövedelmével egészítették ki. Matolcsy számításai szerint az 1 és 10 hold közötti kisbirtokos lélekszám a következőképpen alakult:

keresők száma	465 096 fő
segítő családtagok száma	316 085 fő
eltartottjaik száma	893 708 fő
összesen	1 674 889 fő

 Jövedelmi szempontból azonban, a nem fix jövedelműek között kell keresnünk azokat, akik a legszegényebbnek minősíthetőek. Egyrészt a munkanélküliek alkalmi munkáinak a vizsgálata, másrészt a szociális segélyek „pengősítése” alapján lehetne megadni egy olyan szintet, amely akár összehasonlítható is lenne a jövedelmi vizsgálatok számadataival. Ez azonban túlmutat a lehetőségeken, elsősorban pont azért, mert teljesen esetleges mind az alkalmi munka, mind pedig a segély. Így a különböző nyomortelepeken tengődő emberek pontos jövedelmi besorolása nem lehetséges; az alkalmi munkából adódóan, a csak „lenyomatban” megmaradt beszámolókból, felmérésekből lehet árnyalni a viszonyokat. Az alkalmi jövedelemforrásoknál erősen dominál a munkaadó által a klasszikus értelemben vett kizsákmányolás. Mert amíg egy mezőgazdasági bérmunkás átlagos napi bére 70 fillér és 2-3 pengő körüli összeg között mozgott, addig Elekes Boldizsár egykorú művéből tudjuk, hogy voltak olyanok, akik ennél is kevesebbet kereshettek napi 11 óra (!) munkával:

 „ha hárman tizenegy órát dolgozunk rajta, akkor naponta ötven fillért keresünk fejenként”

Aszfaltozó alacsony státuszú fizikai munkások, Budapest, Bajza utca, 1936 FORTEPAN / FORTEPAN

Nem derül ki Elekes művéből, hogy mennyire volt átlagosnak mondható az ilyen alkalmi munkáért 50 filléres bér, de az mindenképpen beszédes, hogy csak a városi munkásság legalább 80 filléres napibérét – ami a legalacsonyabb volt, de egy szakképzett munkás ennél jóval többet keresett – hanem még a legalacsonyabb mezőgazdasági bért is alulmúlta, úgy hogy közben 11 órát kellett érte dolgozni. A szintén legszegényebb rétegek közé tartozó emberek megélhetéséhez járulhatott hozzá a szemétbányászat is, ennek során kitermelt egyéb ércek extra jövedelmet jelenthettek, 1 kg ólom például 16 fillért jelenthetett. Ezen rétegek megélhetését igyekezett segíteni az a karitász is, amely Elekes Boldizsár könyvét kiadta. A Szent Erzsébet Karitász Központ például csak természetben segélyezte az egyházközség területén lakó szegényeket, továbbá létezett állandó segély is. Így ebben az esetben például kiszámítható lenne, ha lennének adatok a segély mértékére, hogy a szociális segélyből mekkora „jövedelemre” tettek szert az egyházmegye segélyezett szegényei. De ha még fenn is maradtak volna a Karitász kiadási jegyzőkönyvei, akkor se biztos, hogy rendelkezésre állnának az adott körzetből átlagolható alkalmi “jövedelmi kimutatások.”

Munkanélküliek a Lehel (Ferdinánd) téri piac környékén, Budapest, 1937. FORTEPAN / FORTEPAN

A mezőgazdasági cselédség életkörülményeit, fogyasztási szokásait, lakáshelyzetét számos oldalon elemezhetnénk, s ezen életkörülmények alapján joggal állíthatnánk azt, hogy ők tekinthetők a legszegényebbeknek. Ezzel szemben a városi nincstelenség, az ingyenkonyhák visszatérő “vendégeinek” az életkörülményei hasonlóan rosszak voltak, úgy, hogy jövedelmük kiszámíthatatlanabb volt, s nagyban függtek a szociális egyletektől, illetve a város humanitárius adományaitól. Zárásként ennek illusztrációjaként álljon a következő idézet:

“(…) az egyik házban kutyák vonyítanak. Ez az ember, aki itt lakik, kutyákat kapott az Állatvédő Egyesülettől gondozás végett és ennek a kutyák táplálékából jut annyi, hogy maga sem hal éhen. Ő a telep burzsuja …!”

BŰNÜGYI HELYSZÍNELÉS NÉGY KERÉKEN A HORTHY-KORSZAKBAN

Az automobil az 1910-es évek elején jelent meg a fővárosi államrendőrség szolgálatában. A rendfenntartás, a bűncselekmények megelőzése és felderítése egyre nagyobb mértékű technikai modernizációt követelt a testülettől. Az 1920-as években fellendülő járműforgalom természetes velejárójaként a rendőrség gépparkja is bővült. 1921-ben kerékpáros, 1926-ban pedig motorkerékpáros osztag felállítására került sor. Az 1930-as évek elején már megjelentek a különböző rendészeti feladatok ellátásában nélkülözhetetlen négykerekű járművek is: csapatszállító riadóautók, rabszállítók, járőrautók, valamint rádióközponttal felszerelt gépkocsik is.

Hazánk rendőrsége folyamatosan figyelemmel kísérte a külföldi államok rendvédelmi szerveinek elméleti és gyakorlati újításait, így felszereltség és eredményesség tekintetében sikerült felzárkóznia az európai „élmezőnyhöz”. A nyugati országok rendőrségeivel folytatott tapasztalatcsere meghatározó fóruma volt az 1926-os berlini rendőrkongresszus, illetve az ennek keretében megnyílt szakmai kiállítás. A szeptember 25-től október 10-ig tartó rendezvényen természetesen bemutatták a bűnügytechnika újdonságait is. Székely Vladimir rendőrfőtanácsos itt találkozott a kiállítás egyik bizarr, ám impozáns darabjával, a fekete Mordautóval, amelyet ő kissé esetlen fordításában „gyilkos-autónak” nevezett. Ez nem volt más, mint a berlini rendőrség új helyszíni szemlekocsija, amely a vizsgálószemélyzeten kívül az összes szükséges technikai felszerelést rövid időn belül a komolyabb bűnesetek helyszínére tudta szállítani.

Az 1926-os berlini rendőri kiállítás plakátja

A helyszíni eljárás tökéletesítése már régóta megoldandó technikai problémát jelentett a magyar nyomozó szervek számára. Egy adott bűnügy gyors és hatékony felgöngyölítésének máig elengedhetetlen feltétele, hogy a nyomozás első szakaszában, a helyszíni szemlén mennyi és milyen minőségű nyomot, információt sikerül rögzíteni. A budapesti rendőrségnek azonban csak egy személyautó állt rendelkezésére ilyen esetekre, amelyben a nyomozást irányító tisztviselőt, a jegyzőkönyvvezetőt, a rendőrorvost és még egy-két rendőri alkalmazottat szállítottak ki a helyszínre, így a detektívek és a szakértők kénytelenek voltak taxin vagy villamoson megtenni ugyanezt az utat. Ezalatt fennállt annak a veszélye, hogy a helyszíni bűnjelek károsodtak (pl. elmaszatolódott egy fontos ujjlenyomat, vagy változtattak a holttest eredeti pozícióján), rosszabb esetben eltűntek.

A kispesti rablógyilkosság helyszínelése (Tolnai Világlapja, 1932. január 27. – Arcanum Digitális Tudománytár)

Az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatal vezetője, dr. Kelety Géza főkapitány-helyettes kezdeményezte Scitovszky belügyminiszternél a kiállításon megcsodált autó beszerzését, amelynek első hazai darabját 1928 márciusában gyártották le a budapesti főkapitányság részére. Négyhengeres, harminc lóerős motorját leszámítva minden alkatrésze – beleértve a különleges berendezést, a feketekamrát és a felszerelést – magyar gyártmány volt, az erős karosszéria például Nagy Géza mérnök Erzsébet királyné úti üzemében készült. A 4.5 méter hosszú és 2 méter széles jármű másfél tonnát nyomott.

A főkapitányság bűnügyi osztálya Budapesten, illetve annak peremterületein vette igénybe a Mordautót, kezdetben „hullás” eseteknél (emberölés, öngyilkosság, esetleg baleset), később már nagyobb betörések helyszínén is. A szemlekocsi egyik funkciója a már említett rendőri és szakértői szemlebizottság szállítása volt. A sofőrön kívül hat személy szállítására alkalmas jármű utasterében foglalt helyet a nyomozást felügyelő rendőrtiszt, a bűnügyi fényképész, a daktiloszkópus (ujjnyomszakértő), a rendőrorvos és a detektívek. A kocsi többi része maga volt a „mozgó bűnügyi labor”, felszerelve a modern nyomozás minden elérhető technikai eszközével.

A Mordauto teljes felszerelése (Magyar Detektív, 1927. május 1.)

Daktiloszkópiai felszerelés: Az ujjnyomok felkutatásához, előhívásához és levételéhez használt kellékcsomag: argentorát- és indigóporos dobozok, ún. tündérhaj ecsetek, egy csomag vatta az ujjnyom barázdáinak kitisztítására, több ív fólipapír az ujjnyomat rögzítésére, és az ívek szétdarabolásához szükséges olló. Az ujjnyomat rögzítésére: egy tubus ujjnyomatfesték, cinklemez, gumihenger, ujjnyomatlapok. A felvétel előtt a kéz megtisztításához: szappan, körömkefe, egy üvegcse terpentin és egy törülköző. Végül az összehasonlításhoz: 1-2 db daktiloszkópiai akromatikus nagyítólencse keretállványba foglalva.

Helyszínasztal, a rajta lévő bőröndben daktiloszkópiai műszerek (Képes Pesti Hírlap, 1929. március 3.)

Fényképészeti felszerelés: A teljes helyszín megörökítéséhez egy nagyméretű, 13×18-as vagy 18×24-es, villanófénnyel ellátott fényképezőgépet, az ujjnyomok fotografálásához pedig külön erre a célra készült, belsőfényű gépet használtak. Állítható állvány segítségével felülnézeti felvételeket is készíthettek. A Mordautóhátsó részét komplett fényképlabor és sötétkamra foglalta el, hogy a helyszínen készített felvételeket rögtön elő lehessen hívni. A laboratóriumi felszerelések közé tartozott: lemezek és lemezszárító bak, másolópapírok, vegyszerek, desztillált víz, borszesz, tálak, másolókeretek, vörös lámpa.

Optikai felszerelés: A parányi méretű nyomok vizsgálatához különböző erősségű (2-12-szeres nagyítású) lencsék, klasszikus nyeles nagyítólencse, esetleg utazó mikroszkóp (ez egy kis dobozban elfért minden kellékével).

Helyszínrajz-felszerelés: A környezet és a helyszín egyes részleteinek rögzítéséhez különböző színű irónok, radír, körzőkészlet, tus, ecset, iránytű, egyenes és derékszögű vonalzók, pausz (oleáta) papír, kockás vázlattömbök, valamint a zsebórához hasonlító lépésmérő, amely mechanikusan számolta a vele megtett távolságot.

Éjszakai nyomozáshoz használt fényszóró összeszerelése (Képes Pesti Hírlap, 1929. március 3.)

Láb-és egyéb nyomokat rögzítő felszerelés: A lábnyomokat lefényképezésük, lemérésük és lerajzolásuk mellett kiöntéssel is rögzíthették. Ehhez az alábbi eszközöket használták: zárt tartályban tárolt gipsz, sztearin (faggyúanyag), asztalos enyv, edények, a felmelegítésükhöz szükséges borszeszlámpa, szürke- vagy itatóspapír, borszesz, olaj, benzin, terpentin, sellakk (viasztalanított gyanta), merevítőpálcikák. Ki nem önthető lábnyomokat egy üveg vagy cellit (átlátszó, hajlékony anyag) és egy viaszceruza segítségével rögzítettek pausz- vagy oleátapapíron. Összehasonlításukra 20×40 cm-es téglalap fakeretet alkalmaztak, amelyen milliméteres beosztásban húrok voltak kifeszítve, amely a nyomra ráhelyezve pontosan leolvasható volt annak méretei.

A helyszínen talált vérnyomokat egy arabmézgával bekent üveglapon rögzítették. A fentebb leírtakkal megegyező anyagokat használtak elégett, megszenesedett papírok megőrzésére és olvashatóvá tételére.

Tárgyak lemintázásához szükséges felszerelés: Eszközök, fegyverek, fogsormintázat, vagy a holttest roncsolódási nyomainak rögzítéséhez többféle mintázóanyag is használatos volt: gipsz, viasz, szappan, pecsétviasz, speciális keverékek negatív és pozitív mintázáshoz, továbbá az ezen eljáráshoz szükséges edények, ecsetek és fémműszerek.

Bűnjelek tárolásához és csomagolásához szükséges felszerelés: Gumidugós kémcsövek és üvegdugós szélesszájú üvegek (hajszál, köpet, bélsár, méhmagzat, hullarészek tárolására), papír-, bádog- és alumíniumdobozok száraz anyagok csomagolására (föld, porhanyós anyagok pl. égési maradványok, stb.), külön orvosságos üvegek testnedvek vagy mérgek számára, a betöltéshez tölcsérrel. Csomagolópapírok, kartonok, levélboríték és selyempapír apró anyagok, pl. köröm alatti piszok csomagolására. Ezek megfogására vagy beseprésére csipeszek, ecsetek, papírvatta, zsinegek, varrókészlet és biztosítótűk.

A helyszíni szemlekocsi (Képes Pesti Hírlap, 1929. március 3.)

Mérőeszközök: 20-25 méteres mérőszalag, mérőlécek, vízszintmérő, mérőón, kis súlymérleg, mércézett literes edény. Tolómérték és mikrométer, amelyekkel tized- ill. századmilliméter pontossággal mérhető egyes tárgyak (pl. rúd) átmérője, lemezek vastagsága, stb.

Szerszámkészlet: Ásó, lapát, csákány, fejsze, kalapács, fogók, fúrók, fűrészek, üvegvágó, csavarhúzó, drótvágó olló, feszítővas, zsebkés, véső, reszelő, tolvajkulcsok, stb.

Világítóeszközök: Éjszaka, vagy sötétben (pl. pince) történő helyszíneléshez. Nagy területet bevilágító, állványos fényszóró hordozható akkumulátorral, szintén akkumulátoros kézi fényszórók, zseblámpák, tartalékban kardbidlámpa, gyertya és gyufa.

Egészségügyi csomag: Balesetekhez történő kiszállásokhoz elengedhetetlen a segítségnyújtás kellékeit tartalmazó mentőszekrény.

Irodai felszerelés: A helyszínelés velejárója a papírmunka. A nyomtatványokat és könyveket egy írógéppel felszerelt, lehajtható asztalon tárolták.

Egyéb felszerelés: A szemlekocsi tetejére tolólétrát szereltek, hogy – pl. építkezési balesetnél – magasabb helyre is felmászhassanak, vagy az emeleti ablakon be tudjanak hatolni a helyszínre.

A Bp. 14-293 rendszámot viselő első budapesti Mordauto – két próbaútját követően – 1929. február 12-én állt hivatalosan szolgálatba. Berlini társával ellentétben sziréna, zászló és mindenféle megkülönböztető jelzés nélkül közlekedett, hogy a városon végigrobogva ne vonja magára a kíváncsi tömeg figyelmét és ne keltsen riadalmat.

Csendőrségi helyszínelő gépkocsi (Csendőrségi Lapok, 1932. július 1.)

Végezetül fontos megjegyezni, hogy a rendőrség után a M. Kir. Csendőrség 1930-ban, szintén Budapesten létrehozott nyomozó alosztálya is legyártatta saját helyszínelő gépkocsiját, megelőzve ezzel Európa összes többi csendőrségét. Az 565 cm hosszú, 190 cm széles és 160 cm belmagasságú jármű előre felmálházva, állandó készültségben állt a Böszörményi úti csendőrlaktanya kocsiszínében. A speciális igények szerint, szintén kizárólag magyar gyárakban összeszerelt monstrumban összesen tizenegy személy fért el.

A berlini rendőrség Mordautojának munkája egy öngyilkossági ügyben (Magyar Detektív, 1927. május 1.)

Az autó tervezése során figyelembe vették, hogy az ne csak puszta személy- és felszerelésszállító eszköz legyen, hanem belső berendezésével a helyszíni nyomozati munkák mindegyikét el tudják végezni a beltérben. Ezért a helyszínelőkellékek zöme – praktikus módon – kívülről nyitható, a kocsi belsejébe terjedő, futódeszkákon mozgatható hét szekrényben volt elhelyezve. A csendőrség nyomozati munkája gyakran zajlott a természetben. Ilyen esetekre komplett sátorfelszerelés, bőröndből kihajtogatható kempingasztal, vadászszékek és turista mászókötél is be volt csomagolva az egyik szekrénybe. A kommunikációs lehetőségeket a távbeszélő kellékek biztosították, amelyekkel a legközelebbi állami távbeszélővonalra lehetett rákapcsolódni: telefonkészülékek, telepek, kábelek, ezek összeszereléséhez a szükséges szerszámok, mászóvasak és biztonsági övek. A nyomozás érdekében szükséges távbeszélgetéseket így késedelem nélkül, a helyszínről tudták lefolytatni. A csendőri távbeszélő első alkalmazása 1931-ben, a biatorbágyi vonatmerénylet helyszínéről történt, ahol több, mint két napig volt üzemben.

9. kép:A csendőrségi helyszínelő gépkocsi belseje (Csendőrségi Lapok, 1932. július 1.)

Itt meg kell említeni, hogy pontos leírásunk nincsen a helyszíni autó összes felszereléséről. Forrásom egy elméletben összeállított, minden helyszíni körülménynek (város vagy vidék) megfelelő, később a csendőrség számára rendszeresítendő bűnügyi gépkocsi eszközeit mutatja be. A nyilvánvalóan nem városokban használt felszerelési tárgyak ismertetésétől eltekintve a lista így is nagyrészt pontos képet adhat arról, mit rejtett egy ilyen, rendőrségi célokra használt jármű. Lásd: A helyszínelő gépkocsi. Csendőrségi Lapok, 1929. december 10. 1110-1116. o.