A Horthy-korszak megítélése a második világháborút követően rendkívül kedvezőtlen volt. A Kommunista Párt ideológusai, politikusai olyan sötét képet festettek le róla, amely akkor teljességgel ellehetetlenítette a korszak valós értékelését. A háborús vereség, az ország pusztulása mellett az 1920-as, 1930-as évek eredményei eltörpülni látszódtak. A hatalmas szociális feszültségek és létező problémák miatt a kommunista elit által is szeretettel használt “három millió koldus országa” kifejezés olyannyira elterjedt, hogy a mai napig elevenen él a köztudatban, megnehezítve a korszak értékelését.
A Horthy-kor általános megítélése körüli vitában jelem cikkemmel nem kívánok határozott állást foglalni. Szerény adalékokkal azonban igyekszem árnyalni azokat – a véleményem szerint – rendkívül sarkos elképzeléseket, amelyek vagy egyfajta “kánaánként” láttatják 1919 és 1944 közötti időszakot, vagy a legsötétebb korszakok egyikeként kezelik azt. Cikkemben az 1930-as viszonyait elemzem, az 1920-as évekkel nem foglalkozom. Meglátásom szerint a rendszer pozitívumait kiemelők elfelejtik vagy figyelmen kívül hagyják, hogy ugyan a rendszerben 1920-as évek végén, majd az 1930-as években is jelentős szociálpolitikai intézkedésekre került sor, de ezek korántsem voltak átfogóak, illetve jelentős szerkezeti változás sem történt. Így a gazdasági válság hatásainak felszámolása nem a sikeres gazdasági és szociális politikának volt köszönhető, hanem a háborús felkészülésnek. Ez a szerkezeti problémákat nem tudta megoldani.
Árnyaltabb képet akkor kaphatunk, ha Magyarország szociálpolitikai teljesítményét összevetjük az európai országok teljesítményével. Tomka Béla összehasonlítása szerint a GDP-arányos szociális kiadások elmaradtak a 2,5% -os nyugat-európai szinthez képest. A magyar kiadás ugyanis 1930-ban 1,6% volt, a legnagyobb, 5%-os kiadásokat Németországban találhattuk a korszakban. A magyar kiadások azonban már ekkor is meghaladták a skandinávok 1%-os átlagát. A válság lecsengése nyomán nőni kezdett a GDP-arányos kiadás, 1935-ben 2,3%-ra, 1940-re pedig 2,7%-ra. Ennek ellenére az állami alkalmazottaknak nyújtott transzferek jóval alacsonyabbak voltak, csak 0,64%-ot tettek ki, aminél csak a belga és az olasz volt alacsonyabb. Ami a törvényi szabályozást illeti, Magyarország csak lemaradással követte a nyugat-európai tendenciákat, eleinte csak az állami alkalmazottak kapták állami támogatásokat, majd igen későn, 1939-ben terjesztették ki a kereskedelemben, az iparban és a bányászatban dolgozókra, de nem csak az 1937-ben bevezetett 48 órás munkahét, hanem a családi pótlék sem vonatkozott a mezőgazdaságban dolgozókra. Az életmódot tekintve Franciaországban a munkásság helyzete összességében valamivel jobb volt, mint a budapestié, de a párizsi munkásság körében ugyanúgy nem ritkák a nyomorúságos körülmények. A francia fővárosban minden negyedik lakónak fél szobánál kevesebb jutott ugyanis. Ez a szám, összehasonlítva valamivel jobb ugyan, mint a magyar, de ha megnézzük a francia törvényalkotást, akkor azt láthatjuk, hogy csak pár éves előnyre „tettek szert”.
A fenti adatok alapján Magyarország Nyugat-Európához képest volt csak lemaradásban a szociálpolitikai kiadások terén, de ez a lemaradás nem volt olyan jelentős, mint amilyen nagynak a kommunista propaganda sugallta. Tegyük hozzá, hogy a fenti adatok nem tartalmazzák a román, a jugoszláv, a lengyel vagy a bolgár adatokat, amelyek azonban, a számok közlése nélkül is – vélhetően és érezhetően is – máshová sorolják hazánk szociálpolitika erőfeszítéseit.
A Horthy-korszak szociálpolitikai kiadásai azonban nem érintették a legnagyobb társadalmi réteget, a mezőgazdasági munkásságot. (Magyarán nem volt társadalombiztosításuk, nyugdíjuk.) Matolcsy Mátyás 1930-es adatai szerint ezen réteg legvagyontalanabbjai a következőképen tagozódtak:
| Az egy hold földterületnél kevesebbel rendelkező mezőgazdasági munkások száma: | 91 927 fő |
| összesen: | 562 528 fő |
| + eltartott népesség száma összesen: | 1 250 349 fő |
Matolcsy kiemeli, hogy a nincstelen mezőgazdasági munkások hozzávetőlegesen 150 napot dolgoztak. Ez azt jelenti, hogy főleg a bérmunkások esetében ez évi szinten hatalmas munkaerő és nemkülönben keresetkiesést jelentett, jelenthetett; ezzel is tetézve ezeknek az embereknek a megélhetési gondjait. Tehát ebből a szemszögből nézve nem teljesen áll meg Gyáni Gábornak azon állítása, amely szerint a bérmunkások helyzete jobb lett volna, mint a törpebirtokosoké. Ugyanis, mint ahogy kiderül Matolcsy következő adatsorából, a törpebirtokosok többsége a 150 órán felül is végzett munkát, így is kiegészítette a keresetét, amint a bérmunkából szerzett meg. Tehát míg a csak bérmunkából élők csak a bérből szereztek jövedelmet, addig a törpebirtokosok a bérjövedelmet a birtokuk (egyébként szerény) jövedelmével egészítették ki. Matolcsy számításai szerint az 1 és 10 hold közötti kisbirtokos lélekszám a következőképpen alakult:
| keresők száma | 465 096 fő |
| segítő családtagok száma | 316 085 fő |
| eltartottjaik száma | 893 708 fő |
| összesen | 1 674 889 fő |
Jövedelmi szempontból azonban, a nem fix jövedelműek között kell keresnünk azokat, akik a legszegényebbnek minősíthetőek. Egyrészt a munkanélküliek alkalmi munkáinak a vizsgálata, másrészt a szociális segélyek „pengősítése” alapján lehetne megadni egy olyan szintet, amely akár összehasonlítható is lenne a jövedelmi vizsgálatok számadataival. Ez azonban túlmutat a lehetőségeken, elsősorban pont azért, mert teljesen esetleges mind az alkalmi munka, mind pedig a segély. Így a különböző nyomortelepeken tengődő emberek pontos jövedelmi besorolása nem lehetséges; az alkalmi munkából adódóan, a csak „lenyomatban” megmaradt beszámolókból, felmérésekből lehet árnyalni a viszonyokat. Az alkalmi jövedelemforrásoknál erősen dominál a munkaadó által a klasszikus értelemben vett kizsákmányolás. Mert amíg egy mezőgazdasági bérmunkás átlagos napi bére 70 fillér és 2-3 pengő körüli összeg között mozgott, addig Elekes Boldizsár egykorú művéből tudjuk, hogy voltak olyanok, akik ennél is kevesebbet kereshettek napi 11 óra (!) munkával:
„ha hárman tizenegy órát dolgozunk rajta, akkor naponta ötven fillért keresünk fejenként”
Nem derül ki Elekes művéből, hogy mennyire volt átlagosnak mondható az ilyen alkalmi munkáért 50 filléres bér, de az mindenképpen beszédes, hogy csak a városi munkásság legalább 80 filléres napibérét – ami a legalacsonyabb volt, de egy szakképzett munkás ennél jóval többet keresett – hanem még a legalacsonyabb mezőgazdasági bért is alulmúlta, úgy hogy közben 11 órát kellett érte dolgozni. A szintén legszegényebb rétegek közé tartozó emberek megélhetéséhez járulhatott hozzá a szemétbányászat is, ennek során kitermelt egyéb ércek extra jövedelmet jelenthettek, 1 kg ólom például 16 fillért jelenthetett. Ezen rétegek megélhetését igyekezett segíteni az a karitász is, amely Elekes Boldizsár könyvét kiadta. A Szent Erzsébet Karitász Központ például csak természetben segélyezte az egyházközség területén lakó szegényeket, továbbá létezett állandó segély is. Így ebben az esetben például kiszámítható lenne, ha lennének adatok a segély mértékére, hogy a szociális segélyből mekkora „jövedelemre” tettek szert az egyházmegye segélyezett szegényei. De ha még fenn is maradtak volna a Karitász kiadási jegyzőkönyvei, akkor se biztos, hogy rendelkezésre állnának az adott körzetből átlagolható alkalmi “jövedelmi kimutatások.”
A mezőgazdasági cselédség életkörülményeit, fogyasztási szokásait, lakáshelyzetét számos oldalon elemezhetnénk, s ezen életkörülmények alapján joggal állíthatnánk azt, hogy ők tekinthetők a legszegényebbeknek. Ezzel szemben a városi nincstelenség, az ingyenkonyhák visszatérő “vendégeinek” az életkörülményei hasonlóan rosszak voltak, úgy, hogy jövedelmük kiszámíthatatlanabb volt, s nagyban függtek a szociális egyletektől, illetve a város humanitárius adományaitól. Zárásként ennek illusztrációjaként álljon a következő idézet:
“(…) az egyik házban kutyák vonyítanak. Ez az ember, aki itt lakik, kutyákat kapott az Állatvédő Egyesülettől gondozás végett és ennek a kutyák táplálékából jut annyi, hogy maga sem hal éhen. Ő a telep burzsuja …!”
