Simon Pál, a buszmentő ember! / Folytatás a posztban

A férfi, aki ipari tanulóként kezdett az Ikarusban és onnan is ment nyugdíjba. Erdőkben és baromfiudvarokon rothadó buszroncsokat gyűjt, ezeket saját pénzéből újítja fel. Ez a világoskék Ikarus például csőszkunyhó volt amikor meglelte.

A HORTHY-KORSZAK LEGSZEGÉNYEBB EMBEREI

A Horthy-korszak megítélése a második világháborút követően rendkívül kedvezőtlen volt. A Kommunista Párt ideológusai, politikusai olyan sötét képet festettek le róla, amely akkor teljességgel ellehetetlenítette a korszak valós értékelését. A háborús vereség, az ország pusztulása mellett az 1920-as, 1930-as évek eredményei eltörpülni látszódtak. A hatalmas szociális feszültségek és létező problémák miatt a kommunista elit  által is szeretettel használt “három millió koldus országa” kifejezés olyannyira elterjedt, hogy a mai napig elevenen él a köztudatban, megnehezítve a korszak értékelését.

A Horthy-kor általános megítélése körüli vitában jelem cikkemmel nem kívánok határozott állást foglalni. Szerény adalékokkal azonban igyekszem árnyalni azokat – a véleményem szerint – rendkívül sarkos elképzeléseket, amelyek vagy egyfajta “kánaánként” láttatják 1919 és 1944 közötti időszakot, vagy a legsötétebb korszakok egyikeként kezelik azt. Cikkemben az 1930-as viszonyait elemzem, az 1920-as évekkel nem foglalkozom. Meglátásom szerint a rendszer pozitívumait kiemelők elfelejtik vagy figyelmen kívül hagyják, hogy ugyan a rendszerben 1920-as évek végén, majd az 1930-as években is jelentős szociálpolitikai intézkedésekre került sor, de ezek korántsem voltak átfogóak, illetve jelentős szerkezeti változás sem történt. Így a gazdasági válság hatásainak felszámolása nem a sikeres gazdasági és szociális politikának volt köszönhető, hanem a háborús felkészülésnek. Ez a szerkezeti problémákat nem tudta megoldani.

ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) ház az 1930-as években. In: Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. Babits, Szekszárd, 2000.

Árnyaltabb képet akkor kaphatunk, ha Magyarország szociálpolitikai teljesítményét összevetjük az európai országok teljesítményével. Tomka Béla összehasonlítása szerint a GDP-arányos szociális kiadások elmaradtak a 2,5% -os nyugat-európai szinthez képest. A magyar kiadás ugyanis 1930-ban 1,6% volt, a legnagyobb, 5%-os kiadásokat Németországban találhattuk a korszakban. A magyar kiadások azonban már ekkor is meghaladták a skandinávok 1%-os átlagát. A válság lecsengése nyomán nőni kezdett a GDP-arányos kiadás, 1935-ben 2,3%-ra, 1940-re pedig 2,7%-ra. Ennek ellenére az állami alkalmazottaknak nyújtott transzferek jóval alacsonyabbak voltak, csak 0,64%-ot tettek ki, aminél csak a belga és az olasz volt alacsonyabb. Ami a törvényi szabályozást illeti, Magyarország csak lemaradással követte a nyugat-európai tendenciákat, eleinte csak az állami alkalmazottak kapták állami támogatásokat, majd igen későn, 1939-ben terjesztették ki a kereskedelemben, az iparban és a bányászatban dolgozókra, de nem csak az 1937-ben bevezetett 48 órás munkahét, hanem a családi pótlék sem vonatkozott a mezőgazdaságban dolgozókra. Az életmódot tekintve Franciaországban a munkásság helyzete összességében valamivel jobb volt, mint a budapestié, de a párizsi munkásság körében ugyanúgy nem ritkák a nyomorúságos körülmények. A francia fővárosban minden negyedik lakónak fél szobánál kevesebb jutott ugyanis. Ez a szám, összehasonlítva valamivel jobb ugyan, mint a magyar, de ha megnézzük a francia törvényalkotást, akkor azt láthatjuk, hogy csak pár éves előnyre „tettek szert”.

ONCSA ház belseje az 1930-as években. In: Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. Babits, Szekszárd, 2000.

A fenti adatok alapján Magyarország Nyugat-Európához képest volt csak lemaradásban a szociálpolitikai kiadások terén, de ez a lemaradás nem volt olyan jelentős, mint amilyen nagynak a kommunista propaganda sugallta. Tegyük hozzá, hogy a fenti adatok nem tartalmazzák a román, a jugoszláv, a lengyel vagy a bolgár adatokat, amelyek azonban, a számok közlése nélkül is – vélhetően és érezhetően is – máshová sorolják hazánk szociálpolitika erőfeszítéseit.

A Horthy-korszak szociálpolitikai kiadásai azonban nem érintették a legnagyobb társadalmi réteget, a mezőgazdasági munkásságot. (Magyarán nem volt társadalombiztosításuk, nyugdíjuk.) Matolcsy Mátyás 1930-es adatai szerint ezen réteg legvagyontalanabbjai a következőképen tagozódtak:

Az egy hold földterületnél kevesebbel rendelkező mezőgazdasági munkások száma:	91 927 fő
összesen:	562 528 fő
+ eltartott népesség száma összesen:	1 250 349 fő

Szegény falusi gyermek, 1937. MAGYAR BÁLINT / FORTEPAN

Matolcsy kiemeli, hogy a nincstelen mezőgazdasági munkások hozzávetőlegesen 150 napot dolgoztak. Ez azt jelenti, hogy főleg a bérmunkások esetében ez évi szinten hatalmas munkaerő és nemkülönben keresetkiesést jelentett, jelenthetett; ezzel is tetézve ezeknek az embereknek a megélhetési gondjait. Tehát ebből a szemszögből nézve nem teljesen áll meg Gyáni Gábornak azon állítása, amely szerint a bérmunkások helyzete jobb lett volna, mint a törpebirtokosoké. Ugyanis, mint ahogy kiderül Matolcsy következő adatsorából, a törpebirtokosok többsége a 150 órán felül is végzett munkát, így is kiegészítette a keresetét, amint a bérmunkából szerzett meg. Tehát míg a csak bérmunkából élők csak a bérből szereztek jövedelmet, addig a törpebirtokosok a bérjövedelmet a birtokuk (egyébként szerény) jövedelmével egészítették ki. Matolcsy számításai szerint az 1 és 10 hold közötti kisbirtokos lélekszám a következőképpen alakult:

keresők száma	465 096 fő
segítő családtagok száma	316 085 fő
eltartottjaik száma	893 708 fő
összesen	1 674 889 fő

 Jövedelmi szempontból azonban, a nem fix jövedelműek között kell keresnünk azokat, akik a legszegényebbnek minősíthetőek. Egyrészt a munkanélküliek alkalmi munkáinak a vizsgálata, másrészt a szociális segélyek „pengősítése” alapján lehetne megadni egy olyan szintet, amely akár összehasonlítható is lenne a jövedelmi vizsgálatok számadataival. Ez azonban túlmutat a lehetőségeken, elsősorban pont azért, mert teljesen esetleges mind az alkalmi munka, mind pedig a segély. Így a különböző nyomortelepeken tengődő emberek pontos jövedelmi besorolása nem lehetséges; az alkalmi munkából adódóan, a csak „lenyomatban” megmaradt beszámolókból, felmérésekből lehet árnyalni a viszonyokat. Az alkalmi jövedelemforrásoknál erősen dominál a munkaadó által a klasszikus értelemben vett kizsákmányolás. Mert amíg egy mezőgazdasági bérmunkás átlagos napi bére 70 fillér és 2-3 pengő körüli összeg között mozgott, addig Elekes Boldizsár egykorú művéből tudjuk, hogy voltak olyanok, akik ennél is kevesebbet kereshettek napi 11 óra (!) munkával:

 „ha hárman tizenegy órát dolgozunk rajta, akkor naponta ötven fillért keresünk fejenként”

Aszfaltozó alacsony státuszú fizikai munkások, Budapest, Bajza utca, 1936 FORTEPAN / FORTEPAN

Nem derül ki Elekes művéből, hogy mennyire volt átlagosnak mondható az ilyen alkalmi munkáért 50 filléres bér, de az mindenképpen beszédes, hogy csak a városi munkásság legalább 80 filléres napibérét – ami a legalacsonyabb volt, de egy szakképzett munkás ennél jóval többet keresett – hanem még a legalacsonyabb mezőgazdasági bért is alulmúlta, úgy hogy közben 11 órát kellett érte dolgozni. A szintén legszegényebb rétegek közé tartozó emberek megélhetéséhez járulhatott hozzá a szemétbányászat is, ennek során kitermelt egyéb ércek extra jövedelmet jelenthettek, 1 kg ólom például 16 fillért jelenthetett. Ezen rétegek megélhetését igyekezett segíteni az a karitász is, amely Elekes Boldizsár könyvét kiadta. A Szent Erzsébet Karitász Központ például csak természetben segélyezte az egyházközség területén lakó szegényeket, továbbá létezett állandó segély is. Így ebben az esetben például kiszámítható lenne, ha lennének adatok a segély mértékére, hogy a szociális segélyből mekkora „jövedelemre” tettek szert az egyházmegye segélyezett szegényei. De ha még fenn is maradtak volna a Karitász kiadási jegyzőkönyvei, akkor se biztos, hogy rendelkezésre állnának az adott körzetből átlagolható alkalmi “jövedelmi kimutatások.”

Munkanélküliek a Lehel (Ferdinánd) téri piac környékén, Budapest, 1937. FORTEPAN / FORTEPAN

A mezőgazdasági cselédség életkörülményeit, fogyasztási szokásait, lakáshelyzetét számos oldalon elemezhetnénk, s ezen életkörülmények alapján joggal állíthatnánk azt, hogy ők tekinthetők a legszegényebbeknek. Ezzel szemben a városi nincstelenség, az ingyenkonyhák visszatérő “vendégeinek” az életkörülményei hasonlóan rosszak voltak, úgy, hogy jövedelmük kiszámíthatatlanabb volt, s nagyban függtek a szociális egyletektől, illetve a város humanitárius adományaitól. Zárásként ennek illusztrációjaként álljon a következő idézet:

“(…) az egyik házban kutyák vonyítanak. Ez az ember, aki itt lakik, kutyákat kapott az Állatvédő Egyesülettől gondozás végett és ennek a kutyák táplálékából jut annyi, hogy maga sem hal éhen. Ő a telep burzsuja …!”