Ritkán látható történelmi fotók Magyarországról

1895. Földalatti építése, Andrássy út – Dózsa György úti sarok

1900. Nyugati pályaudvar

1900. Oktogon

1905. József krt. bevonuló magyar bakák

1929. Nagykörút-Rákóczi kereszteződés, a mai Blaha Lujza tér

1930. Junkers hidroplán, Siófok

1931. Zeppelin Budapesten, Csepel, Weiss Manfréd művek (későbbi Csepel Művek)

1931. Zeppelin Budapest felett

1938. Magyar bevonulás Érsekújvárra az első Bécsi Döntés értelmében

1939. Magyar páncélautók a Kis Háborúban

1940. Honvédségi gépkocsi vezetők viccelődnek (Hanomag 1.3 gépkocsi)

1940. Horthy István (a kormányzó fia)

1940. Bevonuló leventék Erdélyben

1942. Géppuskásraj tüzelőállásban (Schwarzlose 7/31M Gp.)

1942. Magyar katonák a Don-kanyarban a lerombolt Goldajevka templom mellett

1943. Magyar katona egy zsákmányolt M3 Stuart harckocsival. Az USA tankokat is szállított a Szovjetuniónak a németek és szövetségeseik (olaszok, magyarok, románok) elleni harchoz.

1943. Zsákmányolt szovjet Vorosilovec vontató

1948. Mezőgazdasági kiállítás, Farkas Mihály, Vas Zoltán és Kádár János

1948. Siófok, Fő tér

1950. Igazoltató rendőr a Nagykörúton

1952. Talajkutató uszály a Dunán, próbafúrások a metró építéséhez

1954. Népstadioni metrómegálló és vonal építése

1956. Kilőtt Csepel rendőrségi csapatszállító a forradalom alatt.

1956. Forradalmár gázálarcban megy le az épülő metróalagútba, ÁVO-sok után kutatva.

1957. Kádár vadászik

1962. Ferihegyi repülőtér

1962. Erzsébet-híd építése

1964. az Erzsébet híd terheléspróbája

A Gulyáságyú / Folytatáshoz kattints a posztra

 A hadseregek élelemellátásában kiemelkedő mérföldkő volt a mozgókonyhák rendszeresítése, amelyet a katonák – ágyúcsőhöz hasonló füstcsöve miatt – gulyáságyúnak hívtak. Használatukkal régi álmuk valósult meg: tábori körülmények között, hadgyakorlatokon és háborúban is rendszeresen fogyaszthattak változatos, ízletes, meleg ételeket. 

Korábban a főzésben többnyire járatlan legénység kétszemélyes, kétes tisztaságú tábori főzőedényekben főzött magának rendszerint marhahúsból és rizsből álló eledelt, „amelyet még a strucc gyomra is nehezen tudott volna állandóan elviselni”. Menet- és ütközetnapokon sokszor csak a késő éjjeli órákban készíthették el az ennivalót. A fáradt és álmos katonák (különösen esőben, hóban-fagyban, tüzelőanyag hiányában) gyakran lemondtak az étkezésről, ami csökkentette fizikai teljesítőképességüket. A mozgókonyhák mentesítették őket a vesződséges főzés alól, és az étkezés gyorsan megtörténhetett, ami hozzájárult az akcióképesség és a jó harci szellem fenntartásához. A hadvezetés és a csapattisztek szintén valóságos jótéteményként fogadták a korszakalkotó újítást: egy alosztály (mintegy 250 fő) részére menet – akár vasúti szállítás – közben ételt főző mozgókonyhát. Megjelenéséhez hosszú út vezetett. 

 A tömeghadseregek kialakulása, a modern haditechnikai eszközök rendszeresítése és az új harceljárások az élelmezés területén is változást igényeltek. A mozgókonyhák kialakítására már a 19. század végén történtek próbálkozások. 1881-ben a Ludovica Academia Közlönye olyan, szállítókocsin elhelyezett tábori konyhával folytatott kísérletekről adott hírt, amelyen menet közben főzni lehetett. Megemlítette, hogy pár évvel korábban az olasz hadsereg hasonló próbálkozásai jártak a legnagyobb sikerrel. 1884-ben a katonai akadémiát végzett Dobay Imre magyar földbirtokos szabadalmaztatott ugyan egy ilyen célra szolgáló eszközt, de rendszerbe állítására nem került sor. 

Elsőként az orosz hadseregben rendszeresítettek mozgókonyhát, az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban kiváló eredménnyel alkalmazták még a japánok is, amikor hadizsákmányként használatba vették.

 Az Osztrák–Magyar Monarchiában a közös Hadügyminisztérium rendkívül szervezetten és céltudatosan, a legalkalmasabb gyárak legkiválóbb mérnökeinek bevonásával 1905-ben kezdett a fejlesztési munkákhoz. Több prototípus és orosz gulyáságyúk csapatpróbáján szerzett tapasztalatok figyelembevételével új, egységes harcászati-műszaki követelményeket dolgoztak ki. A fejlesztés és a gyártás legfontosabb bázisa a Weiss Manfréd-gyár volt. Az 1908 nyarán mintaként legyártott példányokkal egy hadbiztosokból, műszakiakból, tüzérségi és vonatcsapat-szakemberekből álló bizottság részvételével különböző út-, terep- és időjárási viszonyok között igen szigorú, minden alkatrész ellenőrzésére kiterjedő kocsizó, vontathatósági és főzőpróbákat tartottak, majd az őszi záró hadgyakorlaton csapatpróbának vetették alá őket. 

A megbízható működés, az egyszerű kezelés és karbantartás szintén a figyelem középpontjában állt. 1909-ben a szükséges módosítások után, külön erre a célra szerkesztett rázókészüléken, gyorsított eljárással, üzemi körülmények között is tesztelték. A sikeres próbákat követően a sorozatgyártás 1909-ben kezdődött meg. 

 A többi hadsereghez képest is példamutatóan kifejlesztett és kipróbált, kiváló konstrukciójú, 1909 M. jelölésű mozgókonyhákat 1910-ben rendszeresítették a közös hadseregnél és a magyar királyi Honvédségnél. 1913 nyarán a magyar királyi Honvédelmi Minisztérium 112 darab mozgókonyhát rendelt 3900 korona/darab egységáron a Weiss Manfréd Művektől, amely a gyártási eljárást több országban szabadalmaztatta. Az első világháborúban a mozgókonyhák műszaki és főzéstechnikai szempontból egyaránt jól megfeleltek az elvárásoknak, ügyes mesteremberek fertőtlenítőberendezéssé és pálinkafőző készülékké is átalakították őket. A később használatba vett tábori konyhák mellett még több évtizedig rendszerben maradtak. Nagy önsúlyuk (nagyjából 565 kilogramm) azonban megrakottan mintegy 950 kilogrammra nőtt, ezáltal nehéz terepen, rossz út- és időjárási viszonyok között mozgóharcokban gyakran nem tudták követni a csapatokat, amelyek főtt étel nélkül maradtak.

 A gulyáságyúkat nemcsak az élelemellátás alapeszközeként tartották féltett kincsnek: a csapatok pénzét az első rész (mozdony) egyik rekeszében elhelyezett vasszekrényben tárolták, így a mozgókonyha elvesztésével az élelemmel együtt a pénz is odaveszett. A mozgókonyhák kifejlesztésében és rendszeresítésük keresztülvitelében elévülhetetlen érdemeket szerzett Alfréd Krauss gyalogsági tábornok, aki 1904 májusától ezredesként a Műszaki Katonai Bizottság hadbiztosi csoportját vezette, majd a „Nagy Háborúban” a harctereken mutatott kiváló teljesítményéért a német tábornoki kar által a legjobban tisztelt osztrák–magyar hadvezér volt. 

A D–944 PSZH / Folytatáshoz kattints a posztra

 A D–944 PSZH az 1960-as évek elején Magyarországon, a FUG alapján kifejlesztett, 4×4 hajtásképletű, úszóképes páncélozott szállító harcjármű (PSZH). A Magyar Néphadseregnél és a Rendőrségnél volt rendszeresítve. A teljes egészében hegesztett acél szerkezetű D–944 PSZH 1966-ban jelent meg (a Nyugat kezdetben felderítő járműnek vélte). Az úszóképes páncélozott szállító harcjárművet vízen két vízsugárhajtómű hajtja meg. A D–944 hat katonát szállíthat, akik a jármű oldalain lévő kis méretű ajtókon tudnak be-, illetve kiszállni. A típust ellátták infravörös éjjellátó berendezéssel, valamint a kerekek légnyomását szabályozó rendszerrel, emellett teljes körű atom-, biológiai- és vegyi (ABV) védelemmel. A D–944-nek van parancsnoki, mentő és atom-, biológiai- és vegyi felderítő változata is.

 A négyhengeres, Csepel D 414.44 dízelmotor a jármű hátsó részében kapott helyet, a deszanttértől teljesen elkülönítve. A motortérben foglal helyet továbbá két, egyenként 90 literes üzemanyagtartály is. A járművet ellátták két TVN–2 infrareflektorral, egyiket a fegyverzet mellé, a másikat pedig a torony tetejére szerelték. A torony hátuljára az R–113 rádióhoz tartozó antenna került.

 A páncélost kézi meghajtású, forgatható toronnyal látták el, ebbe egy 14,5 mm-es KPVT géppuskát, és egy koaxiális 7,62 mm-es KGKT géppuskát építettek, KM–1 típusú irányzékkal. A fegyverek emelkedési szöge -5° -tól +30° -ig terjed.

Típusváltozatok

• D–944.00 PSZH – Alapváltozat.
• D–944.77 PSZH – A határőrség és belbiztonsági szervek számára átépített változat.
• D–944.00M PSZH–M (1988) – D–944.00 változat korszerűbb R–123 rádióval, és KGKT géppuska helyett PKT géppuskával. Emellett egy erősebb, 110 LE D–414.44/2 motor is helyet kapott.
• D–944.00M PSZH–F – Felderítő változat.
  • D–944.31M SZDPK–PSZH – D–944.00M változaton alapuló századparancsnoki jármű, 2 darab R–123 rádióval, és egy R–107 rádióval a deszanttérben ahol azonban csak két személynek van, egy rádiókezelőnek és egy térképésznek.
  • D–944.21M ZPK–PSZH – D–944.00M változaton alapuló zászlóalj-parancsnoki szállítójármű, további rádió adó-vevőkkel – két R–123 egy R–130 és két R–107 –, emellett antennákkal amik a harcjármű oldalain kerültek elhelyezésre.
  • D–944.22M ZTÖF–PSZH – D–944.00M változaton alapuló parancsnoki szállítójármű, további rádió adó-vevőkkel – egy R–123, egy R–130 és két R–107 –, emellett antennákkal amik a harcjármű oldalain kerültek elhelyezésre.
  • D–944.21M OPK–PSZH – D–944.00M változaton alapuló tüzérségi parancsnoki jármű. Ez a típus három R–123MT típusú rádióval lett felszerelve, egy ET–68 lézeres távolságmérő a KPVT helyén, egyéb tüzérségi felderítő berendezések.

Általános tulajdonságok
Személyzet	3+6 fő
Hosszúság	5,69 m
Szélesség	2,5 m
Magasság	2,3 m
Tömeg	Önsúly 6665 kg Össztömeg 7600 kg
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat	14 mm hegesztett acél
Elsődleges fegyverzet	14,5 mm KPVT géppuska
Másodlagos fegyverzet	Lövegcsővel párhuzamosított KGKT 7,62 mm-es géppuska
Műszaki adatok
Motor	Csepel D-414.44 négyhengeres dízelmotor Csepel D-414.44/2 dízelmotor
Teljesítmény	D-414.44 = 100 LE (74,57 kW) D-414.44/2 = 110 LE (82 kW)
Sebesség	Műúton (max.) = 81 km/h Terepen (max.) = 45 km/h Vízben (max.) = 9 km/h km/h
Hatótávolság	500 km

A D–442 FUG / Folytatáshoz kattints a posztra

 A D–442 FUG (FUG – Felderítő Úszó Gépkocsi) magyar, 4×4-es hajtásképletű páncélozott felderítő harcjármű, melyet a Magyar Vagon- és Gépgyár gyártott 1963–1979 között. Ez volt az első nagy sorozatban készített magyar harcjármű.

 Az 1960-as évek elején fejlesztették ki. Funkciójában és elrendezésében a szovjet BRDM–2 felderítő harcjárművet követi, a jármű azonban önálló konstrukció. A hajtáslánc a Csepel D–344 tehergépkocsiból származik. Sorozatgyártása 1963-ban kezdődött Győrben, a Magyar Vagon- és Gépgyárban. A gyártás 1979-es befejezéséig 2300 db készült belőle. Ebből 335 darabot a Magyar Néphadsereg állított szolgálatba. Magyarországon a határőrség és a rendőrség is alkalmazta. Jelentős mennyiségben exportálták. 1576 darab és Csehszlovákiába és Lengyelországba került. A Csehszlovák Hadseregben OT–65-ös típusjelzéssel volt rendszeresítve.

Harctéri alkalmazás
Alkalmazó országok	Magyarország, Lengyelország, NDK, Csehszlovákia
Gyártó	Magyar Vagon- és Gépgyár
Gyártási időszak	1963–1979
Gyártási darabszám	2300
Általános tulajdonságok
Személyzet	2+4 fő
Hosszúság	6 m
Szélesség	2,35 m
Magasság	1,9 m
Tömeg	6200 kg
Műszaki adatok
Motor	Csepel D 414.44 dízelmotor
Teljesítmény	100 LE
Sebesség	87 km/h

A magyar mezőgazdasági gépgyártás egyik megalapítója Hofherr Mátyás...

 A magyar mezőgazdasági gépgyártás egyik megalapítója és világhírűvé vált fejlesztője Hofherr Mátyás a dél-németországi Moosbeurenben született gazdálkodó családban. A fiatal fiú a gépek szeretete okán kitanulta a lakatos mesterséget, majd vándorlegényként Angliába, Svájcba és végül Bécsbe jutott. Itt 1853-ban művezető lett egy mezőgazdasági gépgyárban, ahol több konstrukciójára is felfigyeltek. Néhány évnyi ogyesszai munka után az angol Clayton-Shuttleworth Co. bécsi gyárának vezetője lett. Itt is több sikeres gépet (nagy teljesítményű kukoricamorzsoló) szerkesztett, majd 1869-ben M.Hofherr néven Bécsben önálló gyárat alapított, ahol aratógépeket kezdett gyártani. Ennek sikere nyomán többek között kaszálógépek, cséplőgépek, vetőgépek gyártását is megkezdte. A cég által gyártott gépek forgalmazását kezdetben a Clayton cég végezte.

1881-ben Schrantz János, aki eddig csendes társ volt, belépett a cég vezetésébe, a cég neve Hofherr-Schrantz cs. kir. szab. mezőgazdasági gépgyár lett. A gyár termékei népszerűek lettek nemcsak Ausztriában, hanem Magyarországon, Lembergben, Bukarestben Odesszában és Harkovban is. 1883-ban létesült új műhelyében már gőzlokomobilok és gőzcséplőgépek is készültek.

 A hazai piacról a versenytársakat (elsősorban Clayton céget) kiváló termékeivel kiszorította és magyarországi telephelyet is létesítettek, majd a bécsi gyárat be is zárták, mert nem volt a terület továbbfejleszthető. A gyár végleges helyét Kispesten találták meg, ahová a bécsi személyzet egy részét is áttelepítették 1900-ban. Hofherr Mátyás fokozatosan átadta a vezetést öccsének, Albertnek.

A Clayton cég felismerte, hogy a Hofherr gyárral a kelet európai piacon nem bírja a versenyt és így felszámolták cégeiket, eladták raktáraikat és műhelyeiket a Hofherr-Schrantz cégnek és hozzájárultak nevük felhasználásához. Így változott a cég neve Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth Gépgyári Művek Rt., rövidítve HSCS-re.

A két világháború között a cég bevezette az egyhengeres izzófejes nyersolajmotorral hajtott traktorok gyártását, mely újabb világsiker lett.

A gyárat 1948-ban államosították, és nevét Vörös Csillag Traktorgyár-rá változtatták.

 Az izzófejes traktor

Az 1920-as évekre a gőzhajtású mezőgazdasági gépek kora lejárt. A gőzgépek rendkívül rossz hatásfoka arra ösztönözte a gyártókat, hogy a gőzgéphez hasonló igénytelenségű és olcsó, de lényegesen gazdaságosabb üzemű megoldásokat keressenek. A HSCS a megoldást az egyhengeres, izzófejes motorral hajtott traktorban találta meg. Ezt a motort nyersolajjal lehetett működtetni, egyszerűen gyártható, kevés alkatrészből állt, kevés karbantartást igényelt és alkalmas volt a legfontosabb mezőgazdasági feladatok ellátására: a talajművelésre és stabil erőgépként cséplőgép hajtására. Az izzófejes traktort mezőgazdasági, sőt tüzérségi vontatóként is használták.

A sikeres kétütemű izzófejes traktorok között az R-20-22, R-35, majd továbbfejlesztett változata, a G-35 traktor mindenütt megtalálható volt a magyar gazdaságokban. Ez utóbbiból fejlesztett korszerűbb típus, a GS-35 már az államosított gyárban készült.

Az 1943-tól gyártott G-35 traktor acélkerekekkel ellátott szerkezet, a kormányzott első kerekek sima, a hátsó kerekek cserélhető acélkörmökkel voltak szerelve a jobb kapaszkodás céljából, ezért a köznyelv a traktort körmös Hoffernek becézte. Az acélkerekes traktort közúti közlekedéshez acélabroncsokat szereltek fel, hogy a körmök ne rongálják az úttestet. Volt közúti vontató változata is, melyet gumiabroncsokkal szereltek és a közúti közlekedéshez szükséges lámpákkal is ellátták. A traktor jobb oldalán szíjtárcsa helyezkedett el, mely egyben a lendkerék feladatát is ellátta. A szíjtárcsából kihúzható fa fogantyúval lehetett a motort kézzel beindítani, miután a traktor felszerelését képező benzinlámpával a motor izzófejét vörös izzásig felhevítették. A szíjtárcsáról lapos szíjjal lehetett más gépeket (például cséplőgépet) meghajtani.

A GS-35 traktor a G-35 továbbfejlesztett változata. Kerekein gumiabroncsok vannak és külön hajtótengelyt alakítottak ki a traktor után kötött mezőgazdasági gépek hajtására. Mindkét traktor vázát a sebességváltó erős öntvénye képezi. Ehhez csatlakozik az egyhengeres motor hengeröntvénye, mely a traktor alatt menetirányban helyezkedik el. A traktor elején a hengerfej öntvényének alsó része izzófejnek van kiképezve, ezt kell hevíteni indítás előtt egy benzinlámpával. Az izzítás a külső hőmérséklet függvényében több percig is eltartott. A G-35 és GS-35 típus készült féllánctalpas kivitelben a nehéz és változó terepviszonyokon történő munkák végzéséhez.

A vízhűtő a motor felett helyezkedik el a hűtőventilátorral együtt, az áramlási irány a menetirányra merőleges.

Az 1950-es évekre a traktor elavult, gyors járású dízelmotoros traktorok váltották fel, melyek jobb hatásfokkal, nagyobb teljesítménnyel és ergonómiailag sokkal jobb kialakítással rendelkeztek.