„Aratáskor nagyapám a gabonakévék kötését még bő gatyában, házi szövésű ingben végezte. A kévébe két nagyobb, vagy három kisebb marok került. Az egymásra rakott markokat hónaljig fel kellett szedni, lenyomni, majd rátérdelve a szalmakötéllel megkötni. Nyári forróságban a hónaljig felszedett termés különösen melegített a kalászok szúrták az ember testét. Ennek kivédésére szolgált a nagyapám féle, házi szövésű, nyakig begombolható ruha. A kévék összehordásának is megvolt a szabálya. A kévékbe rakott gabonát keresztekbe rakták, kalásszal befelé." A kévéket úgy kellett csomókba szedni, hogy a kalászok kiszáradása biztosítva legyen, és a meghatározott kéveszámú csomókkal, mint egységekkel a termésmennyiséget számolni lehessen. A kévék összerakásánál arra kellett ügyelni, hogy a kalászok lehetőleg ne érjenek a földre, az esetleges csapadék zavartalanul lefolyjon a kévékről, és a szél se tegyen kárt bennük. Különös rendeltetése volt a legfelső kévének (papkéve, papsapka). A kévék számát, a termény fajtája befolyásolta: árpa- vagy zabkévét általában kevesebbet (7-9) raktak egy kéverakási alapegységbe, a kisebb és könnyebb kévékből többet raktak a kötő kaszás aratók."
Az uraság megbízott egy aratógazdát, hogy szerezzen aratóbandát. Az aratógazda vagy bandagazda vezette az aratást. Ő vágta mindig az első rendet, ügyes marokszedővel a háta mögött. De ugyanígy ügyesnek, pontosnak kellett lennie az utolsó renden markot szedő asszonynak is, hogy a gabonaszálakat egy szálig felszedje. Különben az új rendfogásnál akadozott volna a bandagazda kaszája. Az uraságok ilyenkor aratási szalonnát adtak az aratóknak. Ezen kívül a napi munka után pálinkát és bort is ihattak. Ebédet mindenkinek a családja hordott ki a búza, rozs, vagy árpatáblára. Általában a nagyobb gyerekek, a feleség, vagy az édesanya vitték. Ilyenkor igyekezett mindenki tartalmas, húsos, de legalább sűrű, laktató ételt vinni a nehéz fizikai munkát végző kaszásoknak, marokszedőknek.
Az aratás nem mindig volt örömteli esemény, főképp a háborúk alatt nem. Az élelem is a kézi erő is kevés volt.
A gabona és a takarmányfélék szállításának és tárolásának külön-külön megvolt a sajátos módja. A megrakott gabona-, illetve takarmányszekéren jelentős tömeg és súlymennyiség volt elhelyezve. Azt a barázdákkal határolt földből a hepehupás dűlőútra, majd azon haza kellett szállítani. A rosszul megrakott szekér az egyenetlen utakon felborulhatott. Az újra felrakás nagy időveszteséget, értékcsökkenést és szégyenkezést jelentett. A rosszul megrakott gabona- vagy takarmánykazal megázhatott. Ilyenkor a gabona kicsírázott, a takarmány egy része tönkrement. A növénytermesztés és állattenyésztés minden ágazata tehát a kisparaszti gazdaságban is nagy hozzáértést igényelt.
A gabona behordásához a szekeret át kellett alakítani. Mindkét oldalára hosszú létrát erősítettek, és így rakták a szekérre a kévéket. Miután megrakták, lekötötték és a cséplés helyére vitték. Ez lehetett a lakóház mögötti rész, vagy kint a szérűn. A búza a rozs és az árpa külön kazlakba került.
