A RÉGI PARASZTI ÉLET MUNKÁI: Az aratás

  Az aratás, a gabona behordása mezőgazdasági munkák között, az egyik legfontosabb dolog a kenyér előteremtése. Ennek egyik művelete, az aratás viszont az egyik legnehezebb, de egyben legígéretesebb paraszti munka. Egy arató férfi és egy marokszedő nő tartozott össze. Az aratást mindig „Isten nevében „kezdték. A férfi vágta a rendet, a nő sarlóval összeszedte és a leterített kötélre helyezte. A soron visszafelé haladva a nő vitte a férfi kaszáját, a férfi pedig összekötötte a kévéket.

„Aratáskor nagyapám a gabonakévék kötését még bő gatyában, házi szövésű ingben végezte. A kévébe két nagyobb, vagy három kisebb marok került. Az egymásra rakott markokat hónaljig fel kellett szedni, lenyomni, majd rátérdelve a szalmakötéllel megkötni. Nyári forróságban a hónaljig felszedett termés különösen melegített a kalászok szúrták az ember testét. Ennek kivédésére szolgált a nagyapám féle, házi szövésű, nyakig begombolható ruha. A kévék összehordásának is megvolt a szabálya. A kévékbe rakott gabonát keresztekbe rakták, kalásszal befelé." A kévéket úgy kellett csomókba szedni, hogy a kalászok kiszáradása biztosítva legyen, és a meghatározott kéveszámú csomókkal, mint egységekkel a termésmennyiséget számolni lehessen. A kévék összerakásánál arra kellett ügyelni, hogy a kalászok lehetőleg ne érjenek a földre, az esetleges csapadék zavartalanul lefolyjon a kévékről, és a szél se tegyen kárt bennük. Különös rendeltetése volt a legfelső kévének (papkéve, papsapka). A kévék számát, a termény fajtája befolyásolta: árpa- vagy zabkévét általában kevesebbet (7-9) raktak egy kéverakási alapegységbe, a kisebb és könnyebb kévékből többet raktak a kötő kaszás aratók."
Az uraság megbízott egy aratógazdát, hogy szerezzen aratóbandát. Az aratógazda vagy bandagazda vezette az aratást. Ő vágta mindig az első rendet, ügyes marokszedővel a háta mögött. De ugyanígy ügyesnek, pontosnak kellett lennie az utolsó renden markot szedő asszonynak is, hogy a gabonaszálakat egy szálig felszedje. Különben az új rendfogásnál akadozott volna a bandagazda kaszája. Az uraságok ilyenkor aratási szalonnát adtak az aratóknak. Ezen kívül a napi munka után pálinkát és bort is ihattak. Ebédet mindenkinek a családja hordott ki a búza, rozs, vagy árpatáblára. Általában a nagyobb gyerekek, a feleség, vagy az édesanya vitték. Ilyenkor igyekezett mindenki tartalmas, húsos, de legalább sűrű, laktató ételt vinni a nehéz fizikai munkát végző kaszásoknak, marokszedőknek.
Az aratás nem mindig volt örömteli esemény, főképp a háborúk alatt nem. Az élelem is a kézi erő is kevés volt.
A gabona és a takarmányfélék szállításának és tárolásának külön-külön megvolt a sajátos módja. A megrakott gabona-, illetve takarmányszekéren jelentős tömeg és súlymennyiség volt elhelyezve. Azt a barázdákkal határolt földből a hepehupás dűlőútra, majd azon haza kellett szállítani. A rosszul megrakott szekér az egyenetlen utakon felborulhatott. Az újra felrakás nagy időveszteséget, értékcsökkenést és szégyenkezést jelentett. A rosszul megrakott gabona- vagy takarmánykazal megázhatott. Ilyenkor a gabona kicsírázott, a takarmány egy része tönkrement. A növénytermesztés és állattenyésztés minden ágazata tehát a kisparaszti gazdaságban is nagy hozzáértést igényelt.
A gabona behordásához a szekeret át kellett alakítani. Mindkét oldalára hosszú létrát erősítettek, és így rakták a szekérre a kévéket. Miután megrakták, lekötötték és a cséplés helyére vitték. Ez lehetett a lakóház mögötti rész, vagy kint a szérűn. A búza a rozs és az árpa külön kazlakba került.

A CSÉPLŐGÉP / Folytatáshoz kattints a posztra

A cséplőgép olyan zárt munkaterű, jellemzően kerekekre szerelt mezőgazdasági gép, amelyet a gabonafélék (búza, rozs, árpa, zab, rizs,köles, cirok), esetleg a cséplőszerkezet átalakításával egyéb kultúrnövények (napraforgó, kukorica, hüvelyesek, herefélék, fűfélék stb.) magjának kinyerésére, tisztítására és osztályozására használnak.

Lokomobilról szíjhajtással üzemeltetett muzeális cséplőgép

A hagyományos szemnyerési módokat, az állati erővel végzett nyomtatást és a cséphadaróval művelt kézi cséplést a 19. században kezdték felváltani tömegesen a különböző gépi cséplési eljárások. A skót Andrew Meikle 1785-ben készítette el verőléces cséplődobját, ezt követően több angliai gyárban megindult az állati erővel üzemeltetett szerkezet gyártása, így el tudott terjedni egész Európában. 1831-ben az amerikai Samuel Turner fejlesztette ki a szöges rendszerű gépi cséplést. A cséplőgépek tömeges elterjedésére azt követően került sor, hogy a szerkezet meghajtásáról 1849 után gőzgép gondoskodott.

Magyarországon először Martinovics Ignác szerkesztett egyfajta cséplőalkalmatosságot, ez azonban nem terjedt el, jobbára technikatörténeti érdekességként ismert. A Meikle-féle verőléces cséplőgépek első lóhajtású példánya 1802-ben jelent meg az országban, de a század első évtizedeiben igazán nem terjedt el. Számot kellett vetni a jobbágyság kenyérféltésével is, akik nemegyszer felgyújtották a munkájukat elvevő cséplőgépet (pl. az ercsi Lilien-uradalomban). Az első – Angliában összeszerelt – gőzüzemű cséplőgépet 1852-ben Törökbecsén állították munkába. 1861-től hazai gépgyárakban is előállítottak cséplőgépet, amely a 19. század második felében csak a nagyobb uradalmakban, illetve a nagyparaszti birtokokon terjedt el. 1904-ben megjelentek az első motoros meghajtású cséplőgépek is. A gépi cséplésnek a nyomtatásnál, illetve a kézi cséplésnél jóval kedvezőbb üzemadottságait fokozatosan felismerték: a cséplőgép nemcsak a szemnyerés minőségén javított, de jelentősen lerövidítette a korábban hónapokig tartó cséplés munkaidő-szükségletét is. A századforduló környékére, az első világháború előestéjére a gőz- vagy motoros cséplőgépek – a paraszti családi gazdaságok kivételével – kiszorították az állati erővel üzemeltetett cséplőszerkezeteket. Az egy cséplőgép működtetésére szerveződött cséplőbandák – esetleg tehetősebb parasztok – bércséplést vállaltak, és portáról portára, gazdaságról gazdaságra járva, rész vagy napszám fejében végezték a munkát. Hatalmas önsúllyal rendelkező alkalmatosságok lévén, állati erővel (szarvasmarhával vagy bivallyal), később lokomobillal vagy traktorral vontatták őket a szemnyerés helyére. Ezt követően a 20. század közepéig, az arató-cséplő gép (kombájn) megjelenéséig Magyarországon kizárólagos cséplési módnak számított, napjainkra csupán egyes aprómagvas termények szemnyerésére, illetve parcellacséplésre alkalmazzák.

A 19. században tehetősebb parasztgazdaságok, a 20. században pedig egyes területeken a családi gazdaságok a cséplőgép egy sajátos változatával, a kisebb teljesítményű, kézi hajtású cséplőgéppel (járgány) végezték a szemnyerés munkafolyamatát.

A cséplőgépbe kézi erővel vagy etetőszerkezettel juttatják a cséplendő szálas gabonát. A tengelye körül forgó cséplődob a felületén kiképzett bordázott verőlécek vagy szögek segítségével dörzsöli, illetve veri ki a gabonaszemeket, amelyek a dob alatt elhelyezkedő, ívesen kialakított dobkosárba hullanak. A cséplődob forgástengelye általában merőleges az etetőszájra. A dobkosáron a felfogott szemek 80–90%-a – ekkor még törekkel és pelyvával elegyesen – a magvezető vagy törekasztalra hullik. A kicsépelt szalmát a szalmarázóra továbbítja a cséplődob forgása, azon, illetve a szalmautánrázón áthaladva a maradék gabonaszemek is kihullanak és a magvezető asztalra jutnak. A kicsépelt szalmát a szalmarázó végénél kialakított elevátor juttatja ki a cséplőgépből. Eközben a szalmától elválasztott mag a tisztítószerkezetbe kerül, ahol előbb a töreket, a pelyvát, majd a toklászt választják el a különböző módon kialakított rosták. A cséplőgép egyes változataiba rög- és fűmagrostát is beépítenek, az apróbb szemét eltávolítására pedig szelelőberendezésen is átjáratják a maggyűjtőben felhalmozódott magot. Legvégül pedig – a termény zsákolása előtt – a magszekrénybe épített osztályozóhenger gondoskodik a magok méret szerinti elkülönítéséről.

A cséplőgépek két alapvető típusa a verőléces, illetve a szöges cséplődob, bár azonos áteresztőképesség esetén utóbbi teljesítménye nagyobb. A teljesítmény fokozása végett a 20. század utolsó negyedétől terjed több cséplődob egymásba kapcsolása, illetve a kombájnok cséplőszerkezetének ún. axiális elrendezése is, amikor a cséplődob tengelyiránya függőleges, s a dobot teljesen körbeveszi a rázóasztalt is helyettesítő dobkosár. A cséplőgép a korábbi eljárásokhoz képest kimagasló minőségi mutatókkal rendelkezik, a munkagép típusától és műszaki állapotától függően a szemvesztés rendszerint 0,5%, a szemtörés pedig 3% alatt marad.