Papp Gábor Zsigmond népszerű és sokadik retrotémájú nosztalgiamontázsa archív felvételeket, propagandafilm-részleteket hoz elő a 60-as, 70-es évekből.
Mindezt olyan felhanggal, hogy aki megélte, párás szemmel merenghessen emlékein, aki meg nem, az lássa, hogy ilyen is volt. Törekvése azonban nem megy tovább a kedélyeskedésnél, hiába van minden szépen csoportosítva: ilyen volt a város (Szegedtől Budapestig), ilyen a falu (amikor mindenki a szomszédhoz járt a falu egyetlen tévéjét nézni), ilyenek a nők, a suli, a szexuális felvilágosítás. Persze felvonul minden, ami kell: Lenin Kohászati Művek, borotválatlan hónaljú nőideálok, züllött hippik és polbeatről elmélkedő Boros Lajos. Mindez össze van szedve, ügyesen és ritmusosan pörögnek a részletek, a komoly gyűjtő- és kutatómunkát nem lehet vitatni. De az egész amolyan cuki retromutogatás, nem ad kontextust, nem ad kommentárt, nem segíti az értelmezést. A narráció akarva-akaratlan leginkább az idézett propagandafilmek stílusára emlékeztet. Ha akarva, az a nagyobb baj, mert reflexiónak édeskevés, hogy mosolyogva ejtünk meg egy félmondatot például a téeszesítés erőszakosságáról. Néha-néha villan csak fel némi önirónia a képsorok és a zene párosításában, pedig a lehetőség adott volna. Így nem marad más, csak másfél órányi romantikus múltidézés, amelyet 80 után születettek szigorúan csak szülői felügyelettel nézzenek.
