A MÁVAG Tr 5 autóbusz a második világháború után, 1948–1950 között gyártott magyar autóbusz.
A háború által megviselt Budapest közlekedésének helyreállításához, valamint a folyamatosan növekedő utazási igények kielégítéshez szükséges volt új járművek beszerzésére. Az új fővárosi autóbuszok tervezésének, s elkészítésének feladatát végül az 1947 nyarán létrehozott NIK kapta, mely az ország nagyobb járműgyártóit tömörítette. Az első 2 prototípus néhány hónap alatt elkészült, majd az első 5 új autóbusz néhány héttel később, 1948. január 30-án a Parlament előtt került átadásra.
A MÁVAG a BSzKRt legnagyobb autóbusz-beszállítója volt a háború előtt. A Tr 5 autóbusz elődje az 1940-ben bemutatott T 4 típus volt, mely közepes méretű trambuszai alapján tervezték az új buszokat. Az immáron új, Tr 5 típusjellel megjelent kocsik MÁVAG alvázra épültek, s meghajtásukat a 105 lóerős Láng dízelmotor végezte.
Jelenleg a BKV nosztalgiajármű állományának részét képezi, a PBC-255-ös rendszámú jármű működőképes, ugyan rendszeresen nem közlekedik.
Az újjáépített Lánchíd terheléspróbája MÁVAG Tr 5-ös buszokkal (1949)
Az Ikarus 630 1959 és 1971 között az Ikarus által gyártott autóbusz. Az Ikarus 620 autóbusztól csupán a karosszériájában különbözik kis mértékben.
Kabrió verzió
Az Ikarus 630 Cabrio verzióból egyetlenegy darab létezik a világon. A busz 1971-es évjáratú, az NDK területén szolgált, majd Cottbusban lelt rá egy hazai gyűjtő, s hazakerülésekor teljes restauráláson esett át, amikor kabrióvá alakították, s korhű FAÜ fényezést kapott. Eredeti motorral és sebességváltóval rendelkezik. 2017-ben a BKV megvásárolta, s azóta nosztalgiajármű flottáját színesíti, a jármű FKF-550 forgalmi rendszámmal rendelkezik, s működőképes állapotban van.
A Škoda 706 RTO-K a Karosa buszgyártó és a csehszlovák Škoda által gyártott csuklós városi busz prototípusa volt 1960-ban. Ezt Karosa ŠM 16,5 követte 1968-ban.
A 706 RTO-K egy háromtengelyes busz, amelynek hátsó B tengelye hajtott. Az első rész szinte azonos a Škoda 706 RTO buszokkal, szintén ennek a típusnak a hátulján alapul, de módosították. A busznak négy két összecsukható ajtaja van a jobb oldalon, és további kis ajtója van a bal oldali panelen, amelyek közvetlenül a vezetőfülkéhez vezetnek. Belül az utasok ülése 2 + 2-es elrendezésben van, központi folyosóval.
Az RTO-K 706-os busznak minden tengely vagy futómű sajátossága is volt. Az első tengely laprugókkal ellátott felfüggesztés volt, központi tengelyes légrugózással, a hátsó tengely membrános pneumatikus felfüggesztéssel.
1960-ban egyetlen prototípus (az első csehszlovák csuklós busz) készült, de a tömeggyártás soha nem kezdődött el. A prototípust 1961-től kezdve tesztelték a ČSAD Prahában, mind elővárosi útvonalakon (pl. Prága - Horní Počernice), mind távolsági vonalakon (pl. Prága - Pec pod Sněžkou). Az utasokkal végzett próbaüzemekben a prototípus sikeresnek bizonyult; a sofőrök egyetlen panasza egy gyenge motorra vonatkozott, amelynek problémái voltak, amikor a busz teljesen elfoglalt volt. 1966-ban a buszt nyilvánvalóan átadták a Chirana Brno vállalkozásnak, amely 1969-ben selejtezte.
Miután a csehszlovákiai csuklós RTO-buszok gyártása kudarcot vallott, Lengyelországban licenc alapján engedélyezték a sorozatgyártást (mint a szokásos Škoda 706 RTO buszok ). A buszokat eredetileg Jelcz AP 02 néven (kissé hosszabb, mint 706 RTO-K) gyártották, majd a Jelcz AP 021-et (valamivel kisebb, mint 706 RTO-K) kiadták és 1975-ig gyártották.
A két Ikarus 556-os párosításából született emeletes autóbusz 1969-ben.
A jármű a MÁVAUT Béke téri főműhelyében épült 1969-ben. A két forgalomból ideiglenesen kivont 556-ost a Fővárosi Autóbuszüzem biztosította. Az impozáns megjelenésű kocsi kísérleti üzeme Budapesten kezdődött, azonban a 4,24 méteres magasság erősen korlátozta a mozgást, s az óriás csak előre kijelölt útvonalakon közlekedhetett, ezért a rövid próbaüzem után Pécsre irányították le a különleges buszt, ahol a Pannon Volán elődjénél (12-es AKÖV) 1969-től selejtezéséig, 1976 nyaráig futott.
Az ITC-600-as elsősorban a gazdaságosság és a kapacitásnövelés jegyében született, és be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.
A huszadik század során a nagyvárosok lakosságának növekedése értelemszerűen megkívánta a tömegközlekedési kapacitások növelését. A városi autóbuszok építése során több paradigma is kialakult. A régi, angol iskola az emeletes autóbusszal igyekezett elérni a jó térkihasználást. A kétszintes konstrukció legfőbb előnye, hogy alacsony az útfelület egy utasra eső igénybevétele. Hátránya viszont annál több van. Például hosszadalmas az utascsere, a magas súlypont miatt csak kis sebességgel lehet kanyarodni a járművel, ezek következtében pedig az utazás átlagsebessége is alacsony. Az újabb, olasz-német iskola viszont inkább megmaradt az egyszintű járműveknél: a harmincas évek óta inkább a nagy befogadóképességű, csuklós autóbuszok mellett tette le a voksát, melyek az emeletesekkel összehasonlítva agilisságuk miatt hamarabb, ráadásul rövidebb utascserével tudnak elvinni azonos utasmennyiséget. Ezt a szisztémát követve a század közepén számos nyugat-európai városban, valamint a Szovjetunióban is megjelentek a csuklós autóbuszok és trolibuszok. Miután az NSZK-ban betiltották a pótkocsis buszok közlekedését, Braunschweigban például a leállított pótkocsikat felhasználva alakítottak ki csuklós kocsikat a szóló buszokból.
A második világégés során számos villamos erőmű rongálódott meg Magyarországon, javításuk viszont még váratott magára. Emiatt a budapesti villamosok nagy részét le kellett állítani, ráadásul a helyükre forgalmas vonalakról csoportosítottak át pótlóbuszokat, még nagyobb zsúfoltságot okozva. Az 1950-es évek végére így mindennapossá váltak a zsúfolt járatok a főváros autóbusz-közlekedésében. A Fővárosi Autóbuszüzem (FAÜ) vezetősége egy moszkvai tanulmányút, további külföldi tapasztalatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy Budapestnek is szüksége van a nagyobb kapacitású csuklós járművekre. Az első magyar csuklósbusz tervezése 1960. június 1-jén kezdődött el, a terveket Lassú Gábor, Rózsa László és Szini Béla készítették. Az ITC-600 típusú prototípus kocsi hajtott egysége egy 1954-ben gyártott Ikarus 60-as volt, a csuklón túli részt pedig egy 1950-es évjáratú MÁVAG Tr 5-ös buszból alakították ki. Mindkét gép főjavításra várt, így az átalakítással együtt megtörtént a felújítás is.
A háromtengelyes, laprugós lengéscsillapítású, légfékes fékrendszerrel ellátott busz első és hátsó utasterei közötti átjárást osztatlan fordítókoronggal oldották meg, mely rugózáskor vagy kanyarodás közben automatikusan középhelyzetet nyújt a két kocsitest között. A csuklóhoz a Vörös Csillag Traktorgyár rakodógépeinek golyóskoszorúit használták fel. A korong elfordulását úgy tervezték meg, hogy mindig a kanyar irányába forduljon el, a kocsitestek szimmetriatengelyeihez képest fele akkora szöggel. A kocsitestek közötti rést gumírozott vászonharmonikával burkolták le. A középső harmonikatartót a fordítókorongra erősítették, ennek köszönhetően nem volt szükség torziós-ollós stabilizátorra. A 12,7 tonna önsúlyú járművet egy Csepel D 614 típusú, 154 lóerős dízelmotor mozgatta, ötven kilométer per órás engedélyezett legnagyobb sebességgel. Utasterében 33 ülést helyeztek el. Eredetileg összesen 103 utas szállítását engedélyezték, majd a harmadik tengely megerősítését követően már 117-re emelkedhetett az álló utasok száma, vagyis százötven ember utazhatott a buszon. A busz jobb oldalán három, egyenként négyszárnyú ikerajtót alakítottak ki. Az utánfutó kocsi közepére installált ülőkalauzos jegyvásárlási rendszer okán az utasok a leghátsó, 1,2 méter szélességű ajtót használhatták felszállásra, a másik két ajtó 1,1 méter széles volt.
Először Ikarus 60-as és MÁVAG Tr 5-ös buszok összeolvasztásával hoztak össze csuklós kocsikat, majd később már csak Ikarus 60-as kocsikból (képek forrása: old-ikarus.hu)
A busz 1960. november 6-án GA 12-00 rendszámmal kezdte meg az utasforgalmi próbaüzemet menetrend szerinti járatokon, először az 1-es vonalon, majd később a 6-oson. Az utasok az új járművet többségében pozitívan fogadták, elsősorban a zsúfoltság csökkenését méltatva.
A buszt minden ötezer megtett kilométer után szakértők előtt szétszerelték, hogy megvizsgálják a különböző alkatrészek, szerkezetek kopását, viselkedését. A busz menetdinamikája és fordulékonysága annyira kedvező volt, hogy 1961-ben huszonöt csuklós kocsi sorozatgyártását rendelték meg. 1962-ig összesen 147 buszt építettek meg Tr 5-ös utánfutók felhasználásával, majd azok elfogyását követően két Ikarus 60-ast „olvasztottak eggyé”: az IC-660 típusjelű kocsikból 1967-ig 170 készült el.
1961-ben egy újabb, már teljes mértékben az Ikarus 620-ason alapuló, négytengelyes csuklós prototípust is létrehoztak: az IC-622-eshez két 620-ast építettek össze, így az utánfutó rész is kéttengelyessé vált. Mivel a fővárosi utasmennyiségekhez elengedőnek bizonyultak az ITC-600-asok és az IC-660-asok, az IC-622-esek elsősorban vidéki közlekedési vállalatoknál landoltak. 1975-ig összesen 54 példány készült belőlük, és a vidéki nagyvárosok helyi közlekedésének szerves részei lettek, egészen az Ikarus 280-asok érkezéséig.
A csuklós buszoknak köszönhetően a személyzetet is optimálisabban lehetett alkalmazni. Míg a szóló Ikarus 60-as és 620-as buszoknál hatvan utashoz egy kalauz volt szükséges, pótkocsis üzemnél pedig száz utasra kettő, a csuklós járművek esetében viszont már száz utast szolgál ki egy kalauz, az újabb kiviteleknél pedig akár százhatvanat is. Habár a nagyobb tömeg mozgatása okán az üzemanyagfogyasztás 25–30 százalékkal nő, kapacitás szempontjából mégis gazdaságosabb, mint két busz üzemeltetése. A több ajtó miatt ráadásul az utascseréhez szükséges idő is rövidül. Az Ikarus 620-as alapvető kialakítása miatt az új típusnál is megkerülhetetlen volt néhány szerkezeti megoldás, például hogy a motort elöl helyezték el vagy az első ajtót az első tengely mögött alakították ki. A tervezőknek azonban nem egy teljesen új jármű létrehozása volt a feladata, hanem az, hogy a legrövidebb időn belül gazdasági és forgalmi szempontból is hatékony megoldással rukkoljanak elő.
Az Ikarus 60 autóbuszok továbbfejlesztett változataként gyártották 1958 és 1972 között a városi forgalomnak épített Ikarus 620 típusú autóbuszt.
Az autóbuszról további érdekességek,információk itt olvashatóak:
http://www.old-ikarus.hu/elsaut_ik620...
Az Ikarus 630 1959 és 1971 között az Ikarus által gyártott autóbusz. Az Ikarus 620 autóbusztól csupán a karosszériájában különbözik kis mértékben.
Kabrió verzió
Az Ikarus 630 Cabrio verzióból egyetlenegy darab létezik a világon. A busz 1971-es évjáratú, az NDK területén szolgált, majd Cottbusban lelt rá egy hazai gyűjtő, s hazakerülésekor teljes restauráláson esett át, amikor kabrióvá alakították, s korhű FAÜ fényezést kapott. Eredeti motorral és sebességváltóval rendelkezik. 2017-ben a BKV megvásárolta, s azóta nosztalgiajármű flottáját színesíti, a jármű FKF-550 forgalmi rendszámmal rendelkezik, s működőképes állapotban van.
Az Ikarus 66 az Ikarus gyár városi-elővárosi autóbusztípusa. Elterjedt beceneve „faros”, melyet valószínűleg jármű farmotoros elrendezése, és az ehhez kapcsolódó jellegzetes, járműtestből hátulra kinyúló motorsátor ihletett. A legyártott 9260 darab többségét a Német Demokratikus Köztársaságbaexportálták, a magyarországi Volán vállalatokhoz került mintegy 2700 jármű révén pedig az 1960-as, 1970-es évek autóbuszközlekedésének egyik meghatározó típusa volt.
A kezdetek
Az A58-as rajzjelű, kétajtós prototípus 1952-ben készült el. A P. Horváth György által formatervezett jármű önhordó vázszerkezettel épült. A szokatlan kialakítású hátsó motortér a következő évben, a típus távolsági forgalomra tervezett párjának, az Ikarus 55-ösnek az első példányain jelent meg. A városi forgalomra tervezett kocsiknál a levegős működtetésű harmadik ajtó beépítése - a hátsó tengely mögé - eleinte nehézséget okozott a gyárnak, ezért a sorozatgyártás (az 55-össel ellentétben), csak az 1950-es évek végén indult meg.
A típus Magyarországon
A Fővárosi Autóbusz Üzemnél (FAÜ) 1956 január 31-én kezdte meg próbafutását a GF 100 rendszámú jármű, a Nagykörúton közlekedő 12-es viszonylaton. Később, 1959 és 1961 között a vállalat részére az Ikarus 75 darabot szállított az 1-2-1 ajtóelrendezésű városi változatból. Ezek a Budapesti forgalomban - elsősorban a szűk belső tér és a kedvezőtlen utascsere miatt - nem váltak be, 1964-ig az összeset átadták az AKÖV-öknek.
A helyközi közlekedésben tömegesen 1963-ban jelent meg, majd hamarosan a legtöbb Volán társaságnál a legnagyobb darabszámban üzemelő típussá vált. Legelterjedtebb altípusai a 66.22 és 66.23 jelzésűek voltak, előbbiek soronként 2+2, utóbbiak a városi forgalomra alkalmasabb 1+2 üléselrendezéssel készültek. Az utolsó példányokat 1973 tavaszán adták a 14-es Volán részére.
A hetvenes évek második felétől az Ikarus 266-osok tömeges beszerzésével fokozatosan kiszorultak a közforgalomból, majd 1983 folyamán a maradék néhány kocsit is selejtezték a Volán társaságok.
Jelenleg is meglévő példányok:
VOL-066 (ex. EZY-690) 66.62 altípus, NDK-ból visszahozott jármű
OT 53-00 egyajtós, valószínűleg szovjet exportból visszamaradt kocsi, az első magyarországi minősített veterán 66-os
GC 39-35 66.22 altípus, forgalomban a Zala Volánnál 1971 és 1982 között, felújításra vár
A típus külföldön
A típus legnagyobb vásárlója a Német Demokratikus Köztársaság volt, 1958 és 1973 között közel 6000 jármű került ide, köztük háromajtós, városi kialakításúak is. Ezen járművek motorját IFA adagolószivattyúval szerelték, majd egy jelentős részüknél, felújítás során, az eredeti Csepel motort lényegesen erősebb, 195 lóerős, 6 hengeres Schönebeck dízelmotorra cserélték. Az 1980-as évek végéig közlekedtek közforgalomban.
Jelentős mennyiséget, majdnem 300 darabot szállított a gyár Lengyelországba, illetve 250 darab, osztrák gyártású Saurer motorral épült példányt pedig Egyiptomba és Kuvaitba. A kuvaitiak közül mintegy 100 jármű utóbb Dél-Jemenbe került, ahol az ekkor már tizenéves járművek nehéz hegyi körülmények között is bizonyítottak.
A Karosa T 500 HB vagy Tatra 500 HB hegyvidéki használatra tervezett csehszlovák háromtengelyes autóbusz, melyet 1950–1958 között gyártottak.
1948-ban tervezték aKarosaés aTatrajárműgyártók együttműködésében amásodik világháborúutáni rossz útviszonyok, a nehéz terepen és különösen a hegyi viszonyok közötti üzemeltetésre. A felépítményt aVysoké Mýto-i Karosa járműgyár, a hátsó futóművet és a meghajtást akopřivniceiTatra autógyár fejlesztette. Az első prototípus 1949–1950 fordulóján készült el. A jármű először aTatra 500jelzést kapta. A konstrukció egyik fő újdonsága az önhordó karosszéria volt, és ez lett Csehszlovákiában az első önhordó karosszériával épített autóbusz. A motor és a hajtás a Tatra teherautóknál már alkalmazott rendszert követte (léghűtéses dízelmotor, független hátsó felfüggesztés).
Az első prototípus tesztelése 1950 elején kezdődött. 1951–1954 között három prototípussal folytak a próbák. Ezek technikai megoldásokban kismértékben különböztek és a karosszériában is voltak különbségek.
1954-ben két járművel összehasonlító teszteket végeztek hegyi terepen. Az egyik járművet a Tatra féle féltengelyes, független felfüggesztésű hátsó meghajtással látták el, a másikat a Praga cég által gyártott merev hátsó híddal szerelték fel. Vélhetően a minél egyszerűbb kialakítás miatt a sorozatgyártáshoz a merev hátsó hidas megoldást választották.
1954-ben kezdődött el a típus sorozatgyártása Karosa T 500 HB típusjelzéssel (a HB a horský bus, magyarul hegyi autóbusz kifejezés rövidítése). 1957-ig gyártották, addig összesen 521 db készült.
A jármű azonban nem vált be. Rossz menettulajdonságai voltak, a léghűtéses motor pedig igen zajos volt. Időközben a javuló útviszonyok sem igényeltek ilyen speciális járművet. Ezért a típus fejlesztése nem folytatódott és a forgalomba állított járműveket az 1960-as évek első felében a mindennapi használatból kivonták. Helyüket az arra az időre általánosan elterjedt Škoda 706 RTO buszok vették át.
A jármű karosszériája önhordó szerkezet. Csak egy ajtaja volt, ez a bal oldalon, az első tengely előtt helyezkedik el. Az utasülések 2x2 sorban helyezkednek el. Maximálisan 60 utas fér el a járműben 31 ülőhelyen és 29 állóhelyen.
A V8-as motor hátul helyezték el. A Tatra T 108 közvetlen befecskendezéses léghűtéses dízelmotoron alapul, a típusjele T500. Ez a Tatra 111 és Tatra 128-as teherautókon is használt V12-es dízelmotor kisebb változata, amely 91,2 kW maximális teljesítmény leadására volt képes. 1900-as percenkénti fordulatszám mellett. A hátsó kerekek a prototípusokban független kerékfelfüggesztéssel rendelkeztek, ahol a négy hajtott hajtott hátsó kerék féltengelyekkel kapcsolódott a hajtóműházhoz. Ez jó terepjáró tulajdonságot biztosított. A sorozatgyártású példányokban azonban már merev hátsó híd volt.
A motor hűtéséhez a levegőt a tetőrész hátulján kialakított beömlőnyíláson keresztül, a hátfal mentén vezették be a motortérbe. Egyedi volt az utastér szellőztetésének a megoldása is. A bevezetett szellőztető levegőt az utastér tetőlemezén lévő 20 ezer kis furaton keresztül vezették el.
Eredetileg PAL Megneton gyártmányú, 4 kW teljesítményű elektromos fűtőberendezéssel látták el. Azonban az nem volt elég hatékony. Ezért kifejlesztettek egy gázolajüzemű fűtőkályhát, amelyet később más csehszlovák buszokban is használtak.
