A Zrínyi rohamlöveg-család születése / Folytatás a posztban

A Zrínyi rohamlöveg a Magyar Királyi Honvédség számára Magyarországon kifejlesztett és gyártott harcjármű a II. világháború idején.

A Zrínyi rohamlöveg-család születése

1942-ben a Magyar Királyi Honvédség vezérkarában felmerült az igény egy rohamlöveg-család fejlesztésére. Ennek a fegyvernemnek a kiválóságát a német rohamlöveg-osztályok StuG III-asai által elért eredmények is igazolták. A Honvédelmi Minisztérium két fajta önjáró lövegre adta le a rendelést: a Zrínyi I-re hosszú csövű 75 mm-es löveggel, és a Zrínyi II-re 40 M. 10,5 cm-es tarackkal felszerelve.

A Zrínyi rohamlöveg-család gyártása

A sikeres tereppróbák után a 105 mm-es löveggel felszerelt Zrínyi II rohamlöveg sorozatgyártását 1943 tavaszán kezdték meg. A Minisztérium összesen 300 darabra adott megrendelést, melyekből 50 darabot kellett 1944 végére leszállítania a Weiss Manfréd gyárnak. Az 1945-re tervezett, nemkülönben 50 darabos Zrínyi II-es típusú rohamlövegek legyártását is megkezdték, ugyanis az így felszabaduló időt a Zrínyi I-es fejlesztésére és gyártására fordíthatták. 1943-45-ig a Zrínyi II rohamlövegből kb. 60 példány, a Zrínyi I-ből pedig egy prototípus épült a Weiss Manfréd, illetve a Ganz gyár üzemeiben.

A Zrínyi rohamtarack a harcban

A Zrínyi II rohamtarack első példányai 1944 tavaszán az 1. Magyar Hadsereg kötelékében már a keleti fronton, Galíciában harcoltak a Vörös Hadsereg csapatai ellen. A rohamtarackok itt néhány – a háború végkimeneteléhez képest jelentéktelen – győzelmet arattak. A rohamtarackok a tordai csatában megsemmisítettek 18 T-34 típusú szovjet közepes harckocsit, míg a Zrínyi II-es típusú rohamtarackok közül csak 6 darabot tettek harcképtelenné a szovjet páncélosok . Később ezeket a rohamlövegeket Bozsoki János próbaszolgálatos zászlós rohamtarackjával elvontatta, így meg tudták javítani őket. Bozsoki zászlós tettéért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet. A Zrínyik Budapest védelménél is kiválóan szerepeltek Billnitzer Ernő tábornok parancsnoksága alatt . A Zrínyi I-es prototípusa nem vett részt a harcokban.

A Zrínyiket a tervek szerint rohamtüzérosztályokba szervezték volna. Egy ilyen osztály három ütegből állt (ütegenként 10 harcjárművel), valamint a háromból kettő 7,5 cm-es Zrínyi I-es rohamlövegekkel, a harmadik pedig a 105 mm-es Zrínyi II rohamtarackokkal lett volna ellátva, ezen kívül a rohamlövegosztály törzse is kapott volna 1 db parancsnoki Zrínyit, így egy rohamtüzérosztály 31 járműből állt volna. Első körben nyolc rohamtüzérosztály került felállításra (1., 7., 10., 13., 16., 20., 24. és 25.) 1943-44 folyamán, de a gyártás lassúsága miatt 1944-re csak az 1. és 10. rohamtüzérosztályokat tudták Zrínyikkel ellátni, ezeket sem mindig a hadrendben előírt mennyiséggel vagy típusokkal (az 1. rto. csak a 2. és 3. ütegével indult Galíciába; 75 mm-es rohamlövegek hiánya miatt pedig minden üteg az itt tárgyalt 105 mm-es tarackos változatból kapott). Egyébként a 7. rohamtüzérosztályt német StuG. III rohamlövegekkel, a 20.-at, valamint részben a 16. és 24. rohamtüzérosztályokat (utóbbi kettőnek csak két-két ütegét) pedig Hetzer vadászpáncélosokkal látták el. A többi rohamtüzérosztály nem jutott semmilyen harcjárműhöz, ezért jobb esetben 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal rendelkeztek, rosszabb esetben pedig hagyományos gyalogságként kerültek alkalmazásra.

A végzet

1944 nyarán még töretlenül folyt a sorozatgyártás, amikor pusztító légitámadás érte a Weiss Manfréd gyárat, és a csarnokban lévő félkész Zrínyi rohamlövegeket és a gépsorokat megsemmisítették a bombák. A még javítható alkatrészeket a Ganz gyárba szállították, és ott újabb 6 darab rohamlöveget szereltek össze. Napjainkban csupán egyetlen Zrínyi II rohamtarack létezik a világon, ezt a Moszkva melletti kubinkai harckocsimúzeumban őrzik.

Általános tulajdonságok
Személyzet	4
Hosszúság	5,5 m
Szélesség	2,9 m
Magasság	1,90 m
Tömeg	21,6 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat	75 mm - 15 mm
Elsődleges fegyverzet	105 mm 40/43M típusú tarack
Műszaki adatok
Motor	Weiss Manfréd V–8H benzinmotor
Teljesítmény	191 kW (260 LE)
Felfüggesztés	laprugó
Sebesség	43 km/h
Fajlagos teljesítmény	11,6 LE/t
Hatótávolság	220 km

A 40M Turán második világháborús magyar közepes harckocsi / Folytatás a posztban

A 40M Turán második világháborús magyar közepes harckocsi, amely 1941–1944 között volt szolgálatban. A II. világháború alatt a Magyar Királyi Honvédség harckocsiállományának gerincét képezte. Turán 40néven is ismert.

Az eredetileg Škoda T–21 típusjelzésű harckocsi tervei 1938–1939 között Csehszlovákiában készültek az LT–35 könnyűharckocsi bázisán. Megerősített páncélzatú változatát 1940 májusában mutatták be Plzeňben egy licencben gyártható harckocsitípus után érdeklődő magyar küldöttségnek. Az év júniusában és júliusában további teszteket végeztek Magyarországon, melyek a licencszerződés augusztusi aláírásához vezettek. A magyar mérnökök a tornyot német javaslatra 2 személyesről 3 személyesre alakították át és módosítottak a fegyverzetén. Az eredeti 47 mm-es harckocsiágyút 40 mm-esre cserélték, és a lövegcsővel párhuzamosított 7,9 mm-es géppuska helyett magyar gyártmányú 8 mm-es Gebauer-géppuskát építettek be. A páncélvédettség fokozására növelték a páncélvastagságot.

A harckocsiból 1940 szeptemberében a honvédség 230 db-t rendelt. A gyártása októberben kezdődött el, és több üzemben folyt. A sorozatgyártású példányok üzemeltetése során derült fény a konstrukció további hibáira. A páncélvédettség és a torony méretének növelése miatt keletkezett tömegnövekedés ellensúlyozására az eredeti 180 kW-os (240 LE) Škoda-motort 195 kW-os (260 LE) Weiss Manfréd V–8H típusúra cserélték. Emellett 200 további különféle módosítást végeztek a konstrukción. A módosított változat prototípusa 1941 júniusára készült el, a Honvédelmi Minisztérium pedig szeptemberben további 309 db-t rendelt meg (a megrendelés a Turán II nevet viselte). Ebből azonban csak 55 db készült el, mert a 40 mm-es löveg nem biztosított megfelelő tűzerőt, és a harckocsi hátrányos tulajdonságai gátolták a hatékony alkalmazását. Gyakran hibásodott meg, emiatt karbatartást-igényes harckocsi volt, csak szakképzett szerelők mellett lehetett eredményesen alkalmazni.

A harci tapasztalatok alapján egyértelművé váltak a hátrányos tulajdonságai, ezért már 1941-ben döntés született egy nagyobb tűzerejű harckocsi kifejlesztéséről. Az új típus a 41M Turán lett.

Általános tulajdonságok
Személyzet	5 fő
Hosszúság	5,55 m
Szélesség	2,44 m
Magasság	2,30 m
Tömeg	18,2 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat	13–50 mm
Elsődleges fegyverzet	41 M típusú 40 mm-es harckocsiágyú
Másodlagos fegyverzet	2 × 34/40A M 8 mm-es géppuska
Műszaki adatok
Motor	Weiss Manfréd V–8H 8 hengeres benzinmotor
Teljesítmény	195 kW Le (260 LE)
Felfüggesztés	laprugó
Sebesség	47 km/h
Fajlagos teljesítmény	10,4 kW/tonna
Hatótávolság	165 km

Így készültek az első kétkerekű Csepelek / Folytatás a posztban

 Az 1882-ben a Lövölde téren konzervgyárként született, de hamarosan gépgyárként naggyá váló Weiss-gyár számára az első világháború után egy szempillantás alatt nyílt meg a világ: tűzhelyek, szerszámgépek, kályhák, autók és repülők, sőt, a húszas évek végén már kerékpárok, traktorok, repülőgépmotorok és segédmotoros kerékpárok is elhagyták az óriási méretűre nőtt, tízezernél is több embert foglalkoztató csepeli gyár területét.

 A második világháború éveiben harckocsikat és terepjárókat is gyártó üzemet 1946-ban államosították, két évvel később pedig megszületett a Csepeli Motorkerékpárgyár nevet felvett üzemegység első terméke, a korábbi száz köbcentiméteres modell korszerűsített, immár háromfokozatú váltót és saját korában korrekt teljesítményt nyújtó lemezvillát kapott típusa, a még Weiss Manfréd-logókat magán viselő,

100/48-as típusszámot kapott első Csepel.

A mindössze másfél éven át (1948-1950) gyártott motorkerékpárból közel tízezer darab készült, melyek jó része a határokon belül talált gazdára. Kis teljesítménye miatt már a bemutatása utáni évben megjelent a nagytestvére, a kultstátuszt elért Csepel 125.

 A száz köbcentiméteres alapmodellt gyengesége ellenére is nevezték az 1948-as, iletve 1949-es Hatnaposra, a motoros sportág csapatvilágbajnokságára, ahol a második évben Csepregi György saját kategóriájában győzni tudott, de a Csepel gyár tizenkét motorból álló csapata a nemzetek közt folyó versenyben is érmet szerzett – egy bronzzal térhettek haza.

A gyártás elején a magyar autós világot összefogó Autó című magazin is bejárta a gyárat, és Így készül a Csepel 100, amely után vágyik a dolgozó – de nem tudja megvenni, mert még drága címet viselő képes cikkében mutatta be a gyártás főbb állomásait, de megemlékezett a magas ár okáról is.

A cikkben megszólaltatott gyárigazgató persze tisztázta magát, természetesen a gaz, pénzéhes kapitalistákat okolva mindenért, ugyanakkor hozzátette: a világpiaci árhoz arányítva a típus nem is olyan drága.

“Tisztában vagyunk az ár körüli panaszokkal. Egyelőre azonban nem tehetünk semmit ennek megváltoztatására. A legfőbb ok, amiért drágák a kismotorok az, hogy a kismotor-gyártás egészen új iparág. Most kellett berendezkedni a készítésre. Hosszas kísérleteket kellett folytatni, amíg az előállításhoz hozzákezdhettünk és új berendezéseket kellett vásárolni. Mindezeket a költségeket valahol be kellett hozni. Baj az is, hogy eddig nem tudtunk olyan nagy szériát gyártani, hogy a felmerült költségeket elég sok részre osszuk szét. Drága a nyersanyag is, amelynek nagyrészét külföldről kell behozni és a kapitalista országok természetesen nagy profitot akarnak exportjukból lefölözni. A kismotor árának több, mint egynegyed része a benne lévő nyersanyag költsége. A munkabér egészen elenyésző. Drágák a motor felszereléséhez szükséges anyagok, az elektromos berendezések és a gumi is. […] Őszintén meg kell mondanunk azt is, hogy a világpiaci árhoz arányítva nem is olyan drága a magyar kismotor.”

A cikk szerzője hozzátette:

“Nem volna helyes eltagadni, hogyha igazán jó magyar motort akarunk, ezért nekünk is áldozatokat kell hozni. És hogy ez az áldozat a lehetőséghez képest a legkisebb legyen, amelyet még a magyar dolgozó is meg tud hozni, ez lesz a feladata a most megalakult műszaki bizottságnak.”

A Csepelt, mint márkanevet 1954-ben nyugdíjazták, helyét ekkor a Danuvia (1954-1966), illetve a Pannónia (1954-1975) vette át – utóbbi megszűnésével azonban megszűnt Magyarországon a motorok sorozatgyártása, a keletkezett űrt pedig jórészt az NDK csillaga, az MZ töltötte be.

DANUVIA DV-125, 123 cm3, 1959 / Folytatás a posztban

A nyolcvanas évek elején a Danuvia teljesen értéktelenné vált, ekkor mindenki peregyes emzére vágyott.Ma már másként van. Hol van egy sima 250-es MZ egy gyönyörű Danuviához képest?

 A Csepel 125T valamint a D-Csepel (D=Danuvia) szinte a legjobb magyar motorkerékpárunk volt. A Csepeli gyár 1955-ben adta át a 125-ös motorok gyártását a Danuvia Szerszám és Készülék Gyárnak. A zuglói üzem nem titkolt profilja a fegyvergyártás volt, de a kommunista könnyűipar sokoldalúságát az ébresztő óra gyártás mellett a motorkerékpár szerelés is bizonyította.

 A kor haladtával és gondolom felsőbb utasításra, úgy érezték a klasszikus forma frissítésre érett, ezért a fontosabb fődarabok megtartásával új ruhába öltöztették, és 1957-ben megkezdték a DV 125-ös sorozat gyártását. A frissítés nem volt valami szerencsés, mert harminc kiló súlynövekedéssel járt, amit a régi Csepelből örökölt meghajtás igen nehezményezett. A kuplung hamar leégett, a motor nagyon melegedett. 

 A gyenge minőségű alkatrészek miatt - ami jellemző volt az összes akkori magyar motorkerékpárra - sűrűn adódtak meghibásodások. Az eredetileg 4,5 lóerős D-Csepel blokkból 6 Lóerőt csikartak ki, amit a nem kellően hőkezelt alkatrészek nem bírtak. Gyakori volt a motor megragadása, a csapágyak széthullása. A fejlesztés nem állt meg, de a sok prototípus közül egy sem került sorozatgyártásra. 

 Egyedüli látványos fejlesztést 1963-ban az ülés magasságának csökkentését, és az eredeti két színes - piros és fekete- színpaletta harmadik, vidám szürke színnel történő kiegészítését érintette. A külföldi import a minőségi problémák miatt nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, de a végső döfést 1966-ban a magyar motorkerékpár gyártás beszüntetése jelentette. Tizenkét évig tartó gyártás alatt körülbelül 150-160 ezer Danuvia készült. 

Az egykori Ikarus gyár még a 80-as években / Folytatás a posztban

Az egykori Ikarus gyár még a 80-as években is a szocialista nagyipar erős bástyája volt, évente tízezrével gördültek ki belőle a KGST-, vagy éppen közel-keleti exportra gyártott buszok. A gyárudvar ma posztapokaliptikus látványt nyújt. Olyannyira elhagyatott, hogy ottjártunkkor éppen egy róka szaladt át a lerobbant épületek között. Járműveket – amolyan kézműves jelleggel – már csak egy szerelőcsarnokban gyárt a Silabusz Kft., mely egyébként a hármas metró felújítása alatt hadrendbe állítandó Modulo buszok egyes elemeit is készíti, ám főként idős buszokat – mint a legendás farmotoros Ikarus 55 – ment meg a rozsdatemetőtől.

A teljes grandiózus gyártelep hasznosítására, állítólag, semmi remény.

Szemben az egykori Ikarus Művelődési Központ jelenleg kibelezett épülete, melyből irodaházat és rendezvényközpontot alakítanak ki, a szocreál külső megtartásával. Annak idején – a segítőkész művházasoknak köszönhetően – talán egy kicsit távolabb a hatalom kémlelő tekintetétől, itt koncertezett és próbált a 80-as évek undergroundjának színe-virága, többek közt az Európa Kiadó vagy a Kontroll Csoport, de volt itt tinidiszkó és annyi minden más is, nyilván a könyvbarát egyesülettől a nyugdíjasklubig.

Az Ikarusnak természetesen sporttelepe is volt, sőt van is, ott van a közelben, kifejezetten jó karban tartott futballpályákkal és atlétikai létesítménnyel. Egykor sör-virslis, zsíros kenyeres, Moldova- és Esterházy-művekbe illő NB III-as és BLASZ-meccsek mentek.