Kisfaludy Sándor: Dobozi Mihály és hitvese
Gyermek-királyt s oly hadvezért,
Ki erején felűl mer,
Ád az Isten haragjában
A nemzetnek, kit megver;
Így volt akkor, hogy Mohácsnál
Lajos király elveszett,
És a magyar a töröknek
Másfél százig rabja lett.
Rettenetes emlékezet!
Te Várnával foghatsz kezet!
Csakhogy akkor még örök
Nem lett nálunk a török.
Mohács! Mohács! te hazámnak
Legsiralmasb vérhelye!
Nemzetem nagy temetője!
Gyomrod mennyit elnyele! -
Szabadságát, boldogságát
És nemzeti életét,
Sőt nevét is a magyarnak,
Mely most kicsiny és setét! -
Ott tiprá, hajh! a sorskerék
Porba egy nagy, dicső s derék
Nemzet testét és fejét,
Hatalmát és erejét!
3.
Tízszer annyi volt a török,
Mint a magyar; s diadalt
Csak úgy nyert, hogy megújítván
Többször is a viadalt,
A magyarnak vitézsége
Végtére kifáradott
S vagy meghalt, vagy Lajos este
Után széjjelszakadott.
Hajh! s most Buda s Mátyás vára
A győzőnek kaput tára!
S a királyi székben ott
Törvényt török kény szabott.
4.
Az oszmánnak telhetetlen
Szomja, magyart vért szívni,
S Hunniának minden kincsét
A félholdnak megvívni,
Csapatonként eregette
Budáról ki bajnokit,
A nemzetet öldökölni,
S felprédálni birtokit,
A magyarok csoportokban,
Falúkban és városokban,
Itt-ott öszvegyűlének,
Hogy bátrabbak lennének.
5.
Egy ily csoport Maróthon volt!
Félelmek és remények
Között vártak ott szerencsét -
Zápolyától - szegények!
Ezek között Dobozy úr
És csuda szép hitvese,
Visszamenni jószágára
Hírt és időt ott lese.
Mohácsnál jól vitézkedett;
Élte ott megmenekedett;
De, hajh! veszett volna bár!
Mert ő rá itt több rossz vár.
6.
Alig nyugvék meg a török
Buda körül, egy csapat
Vér és zsákmány után járván,
Véletlen Maróthra hat;
S megsejtvén az ott lappangó
Magyarokat s kincseket,
Sovár tűzzel rajtok ütve
Bekeríti ezeket;
És Maróthot ostromolván,
S a makacsot káromolván,
Életével biztatja,
Ki még magát megadja.
7.
De a magyar, őseinek
Követvén itt is nyomát,
Két egész nap veri vissza
A pogánynak ostromát.
A megszorúlt magyarok közt
Vezér Mihály úr vala;
A szerelem és vitézség
Csudákat tőn általa.
Férjeiknek segédjeik
Az ő lelkes hitveseik,
Azon bús elszánással,
Hogy ott vesznek egymással.
8.
A kis magyar bajnok-csoport
Így törvén a viadalt,
Valóban megérdemelte
Megvívni a diadalt;
De a magyar nemzettestet
Verő sorsnak csapása
Minden tagnak egyenként is
Halálos elzúzása.
A sors ellen nincs oltalom,
Sem előtte nincs irgalom;
Dörgő mérges forgása
Jónak, rossznak romlása.
9.
A nagy vezér füleibe
E harcz hamar eljutott;
S harmad napra két annyi lőn
Az ostromló török ott.
S mintha Mohács híre veszne,
Ha itt is nem győznének,
Habzó, dühös indúlattal
Végső harczot kezdének.
Ellentállni e viharnak
Lehetlen már a magyarnak;
S ki hol s miként rést talált,
Ott kerülé a halált.
10.
Mihály úr is felveti hát
Magát paripájára,
S feleségét háta megé
Veszi lova farára:
«Hazámnak itt halálommal
Semmi hasznot nem teszek;
S mintsem - török fertője légy, -
Inkább veled elveszek.
Öleld által derekamat
Oly szorosan, hogy magamat,
Akármiként mozgassam,
Véled egynek tarthassam.»
11.
Így Dobozy - bús, haragos,
És keserves hangzattal.
A hölgy némán úgy cselekszik,
Remeg, s halvány, mint a fal.
A bajnok most sarkantyút ád
Terhelt paripájának; -
Hol van, a ki jó szerencsét
Nem kívánna útjának? -
Vágtat a ló; s a mint szalad,
A fa s bokor hamar halad, -
Vágtat elég tüzesen;
De hajh! mégis terhesen.
12.
Ott vannak, kik nem nézhetik,
Hogy fejét és életét
Egy magyar is elvihesse;
S menekedő menetét
A futónak elvághatni,
Sok száz török lóra kap.
Egy magyarra itt-ott immár
Húsz-harmincz is reá csap.
Mihály után legtöbb ered;
Őt levágni száz kar mered; -
Jaj! ha győzik futással, -
Ő két kínos halált hal.
13.
Mint mikor a nemes szarvas,
Melynek máskor porába
Sem jutott a kutya-sereg,
Mely kergeté nyomába',
Most, mivel már élő borjat
Hordoz dagadt hasában,
Terhe igen késlelteti
Iparkodó futtában;
S akármiként törekedik,
Aligha megmenekedik: -
Félek, félek, nemes pár!
Nem messze lesz a határ! -
14.
Dobozynak lova vágtat;
Fejér rongyként szakadoz
A hab róla; orra lyukja
Arasznyira nyíladoz.
Terhe alatt mély nyomot vág
A földszínen vas lába;
Nagy hortyokkal fúv és nyög most, -
Szakadoz már párába;
S távolról, hajh! már hallható,
S közelítni gyanítható
A töröknek robajja,
Vért szomjúzó zsivajja!
15.
A szép hölgynek hosszú haja
Tekercséből bomolva
S egész szőke pompájában
Szét és hosszat omolva,
Egy patyolat-palást gyanánt
Leng s úszik a szellőben; -
A ló, - mintha csüggedezne
Ez által is erőben.
Mihály lovát sarkantyúzza,
S homlokát mord ránczba húzza,
Sejti, hogy két embersúly
Egy lóterhet felyűlmúl.
16.
«Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy)
Legitt elér a pogány;
Kettőnk alatt kidűl a ló, -
Nézd: már véres habot hány.
Tartsd meg magad a hazának, -
Hagyj itt veszni engemet! -
De - hogy tiéd maradhassak, -
Üsd itt által szívemet! -
Magad könnyen elébb állhatsz
És hazádnak még szolgálhatsz.
Öld meg feleségedet! -
Üsd szívembe késedet!» -
17.
Némán visszanéz Dobozy;
Vérzik a szív keblében:
«Menjünk! menjünk! míg csak lehet!
(Így felel bús mérgében.)
Ölelj meg még szorosabban!
Nem hagylak én tégedet;
Együtt éltünk, - együtt haljunk!
Megmentem én testedet.»
Itt fogát elcsikorítja
S lovát újra megszorítja,
Hanem ez - csak lépve jár,
Mert párája rövid már.
18.
Megáll tehát Dobozy úr,
S leszáll fáradt lováról,
S hitvesét is leöleli
A keserves párnáról;
Átölelve tartja őtet,
Szorongatja magához,
S néma, s hosszú csókok között
Szívja ajkát ajkához.
A szép asszony csüggedve áll, -
Egy haldokló liliomszál.
A ló, közel hozzájok,
Bús szemeket vet rájok.
19.
Közelítnek a törökök
Vérszomjokban zajogva,
S magyarvéres markaikban
Kard és dárda villogva.
«Egek! hát csak nincs irgalom!»
Mond Dobozy könnyezve;
Megöleli feleségét,
S mély borzadást érezve
Megcsókolja - utólszor őt, -
S a csók alatt a remegőt
Szívbe döfi vasával,
És megfojtja - csókjával.
20.
«Boldogtalan föld szülöttje!
Kín magadnak s férjednek!
Betöltöttem kívánságát
Nemes, szép, szűz lelkednek.
Várj! - csak néhány pillanatig,
S legitt nálad
Ki erején felűl mer,
Ád az Isten haragjában
A nemzetnek, kit megver;
Így volt akkor, hogy Mohácsnál
Lajos király elveszett,
És a magyar a töröknek
Másfél százig rabja lett.
Rettenetes emlékezet!
Te Várnával foghatsz kezet!
Csakhogy akkor még örök
Nem lett nálunk a török.
Mohács! Mohács! te hazámnak
Legsiralmasb vérhelye!
Nemzetem nagy temetője!
Gyomrod mennyit elnyele! -
Szabadságát, boldogságát
És nemzeti életét,
Sőt nevét is a magyarnak,
Mely most kicsiny és setét! -
Ott tiprá, hajh! a sorskerék
Porba egy nagy, dicső s derék
Nemzet testét és fejét,
Hatalmát és erejét!
3.
Tízszer annyi volt a török,
Mint a magyar; s diadalt
Csak úgy nyert, hogy megújítván
Többször is a viadalt,
A magyarnak vitézsége
Végtére kifáradott
S vagy meghalt, vagy Lajos este
Után széjjelszakadott.
Hajh! s most Buda s Mátyás vára
A győzőnek kaput tára!
S a királyi székben ott
Törvényt török kény szabott.
4.
Az oszmánnak telhetetlen
Szomja, magyart vért szívni,
S Hunniának minden kincsét
A félholdnak megvívni,
Csapatonként eregette
Budáról ki bajnokit,
A nemzetet öldökölni,
S felprédálni birtokit,
A magyarok csoportokban,
Falúkban és városokban,
Itt-ott öszvegyűlének,
Hogy bátrabbak lennének.
5.
Egy ily csoport Maróthon volt!
Félelmek és remények
Között vártak ott szerencsét -
Zápolyától - szegények!
Ezek között Dobozy úr
És csuda szép hitvese,
Visszamenni jószágára
Hírt és időt ott lese.
Mohácsnál jól vitézkedett;
Élte ott megmenekedett;
De, hajh! veszett volna bár!
Mert ő rá itt több rossz vár.
6.
Alig nyugvék meg a török
Buda körül, egy csapat
Vér és zsákmány után járván,
Véletlen Maróthra hat;
S megsejtvén az ott lappangó
Magyarokat s kincseket,
Sovár tűzzel rajtok ütve
Bekeríti ezeket;
És Maróthot ostromolván,
S a makacsot káromolván,
Életével biztatja,
Ki még magát megadja.
7.
De a magyar, őseinek
Követvén itt is nyomát,
Két egész nap veri vissza
A pogánynak ostromát.
A megszorúlt magyarok közt
Vezér Mihály úr vala;
A szerelem és vitézség
Csudákat tőn általa.
Férjeiknek segédjeik
Az ő lelkes hitveseik,
Azon bús elszánással,
Hogy ott vesznek egymással.
8.
A kis magyar bajnok-csoport
Így törvén a viadalt,
Valóban megérdemelte
Megvívni a diadalt;
De a magyar nemzettestet
Verő sorsnak csapása
Minden tagnak egyenként is
Halálos elzúzása.
A sors ellen nincs oltalom,
Sem előtte nincs irgalom;
Dörgő mérges forgása
Jónak, rossznak romlása.
9.
A nagy vezér füleibe
E harcz hamar eljutott;
S harmad napra két annyi lőn
Az ostromló török ott.
S mintha Mohács híre veszne,
Ha itt is nem győznének,
Habzó, dühös indúlattal
Végső harczot kezdének.
Ellentállni e viharnak
Lehetlen már a magyarnak;
S ki hol s miként rést talált,
Ott kerülé a halált.
10.
Mihály úr is felveti hát
Magát paripájára,
S feleségét háta megé
Veszi lova farára:
«Hazámnak itt halálommal
Semmi hasznot nem teszek;
S mintsem - török fertője légy, -
Inkább veled elveszek.
Öleld által derekamat
Oly szorosan, hogy magamat,
Akármiként mozgassam,
Véled egynek tarthassam.»
11.
Így Dobozy - bús, haragos,
És keserves hangzattal.
A hölgy némán úgy cselekszik,
Remeg, s halvány, mint a fal.
A bajnok most sarkantyút ád
Terhelt paripájának; -
Hol van, a ki jó szerencsét
Nem kívánna útjának? -
Vágtat a ló; s a mint szalad,
A fa s bokor hamar halad, -
Vágtat elég tüzesen;
De hajh! mégis terhesen.
12.
Ott vannak, kik nem nézhetik,
Hogy fejét és életét
Egy magyar is elvihesse;
S menekedő menetét
A futónak elvághatni,
Sok száz török lóra kap.
Egy magyarra itt-ott immár
Húsz-harmincz is reá csap.
Mihály után legtöbb ered;
Őt levágni száz kar mered; -
Jaj! ha győzik futással, -
Ő két kínos halált hal.
13.
Mint mikor a nemes szarvas,
Melynek máskor porába
Sem jutott a kutya-sereg,
Mely kergeté nyomába',
Most, mivel már élő borjat
Hordoz dagadt hasában,
Terhe igen késlelteti
Iparkodó futtában;
S akármiként törekedik,
Aligha megmenekedik: -
Félek, félek, nemes pár!
Nem messze lesz a határ! -
14.
Dobozynak lova vágtat;
Fejér rongyként szakadoz
A hab róla; orra lyukja
Arasznyira nyíladoz.
Terhe alatt mély nyomot vág
A földszínen vas lába;
Nagy hortyokkal fúv és nyög most, -
Szakadoz már párába;
S távolról, hajh! már hallható,
S közelítni gyanítható
A töröknek robajja,
Vért szomjúzó zsivajja!
15.
A szép hölgynek hosszú haja
Tekercséből bomolva
S egész szőke pompájában
Szét és hosszat omolva,
Egy patyolat-palást gyanánt
Leng s úszik a szellőben; -
A ló, - mintha csüggedezne
Ez által is erőben.
Mihály lovát sarkantyúzza,
S homlokát mord ránczba húzza,
Sejti, hogy két embersúly
Egy lóterhet felyűlmúl.
16.
«Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy)
Legitt elér a pogány;
Kettőnk alatt kidűl a ló, -
Nézd: már véres habot hány.
Tartsd meg magad a hazának, -
Hagyj itt veszni engemet! -
De - hogy tiéd maradhassak, -
Üsd itt által szívemet! -
Magad könnyen elébb állhatsz
És hazádnak még szolgálhatsz.
Öld meg feleségedet! -
Üsd szívembe késedet!» -
17.
Némán visszanéz Dobozy;
Vérzik a szív keblében:
«Menjünk! menjünk! míg csak lehet!
(Így felel bús mérgében.)
Ölelj meg még szorosabban!
Nem hagylak én tégedet;
Együtt éltünk, - együtt haljunk!
Megmentem én testedet.»
Itt fogát elcsikorítja
S lovát újra megszorítja,
Hanem ez - csak lépve jár,
Mert párája rövid már.
18.
Megáll tehát Dobozy úr,
S leszáll fáradt lováról,
S hitvesét is leöleli
A keserves párnáról;
Átölelve tartja őtet,
Szorongatja magához,
S néma, s hosszú csókok között
Szívja ajkát ajkához.
A szép asszony csüggedve áll, -
Egy haldokló liliomszál.
A ló, közel hozzájok,
Bús szemeket vet rájok.
19.
Közelítnek a törökök
Vérszomjokban zajogva,
S magyarvéres markaikban
Kard és dárda villogva.
«Egek! hát csak nincs irgalom!»
Mond Dobozy könnyezve;
Megöleli feleségét,
S mély borzadást érezve
Megcsókolja - utólszor őt, -
S a csók alatt a remegőt
Szívbe döfi vasával,
És megfojtja - csókjával.
20.
«Boldogtalan föld szülöttje!
Kín magadnak s férjednek!
Betöltöttem kívánságát
Nemes, szép, szűz lelkednek.
Várj! - csak néhány pillanatig,
S legitt nálad
Története
A pusztamaróti emlékhely, Kovács György szobrászművész alkotása
A mohácsi csatavesztést (1526. augusztus 29.) és Buda elestét (szeptember 12.) követően a megmaradt fősereg és az ország déli részéből menekülők a települést körülvevő, hadászatilag megfelelőnek tűnő völgyben szekérvárakkal sáncolták el magukat. A török sereg, miután felfedezte a menekülők táborát, a Budáról hozatott ágyúk segítségével ostrom alá vette, majd háromnapi öldöklő küzdelem után törte meg a magyarok ellenállását. A mai források megosztottak az áldozatok pontos számát illetően, egyesek 20 - mások 25 ezer főre teszik az áldozatok számát. Ez a történet jelenik meg Dobozi Mihályról és feleségéről, Farmos Ilonáról szóló mondában.
Megközelítés:
A Bajna-Bajót közútról stabilizált, de nem túl jó minőségű köves úton érhető el. Gyalogosan Lábatlanról a piros jelzésen, vagy az országos kéktúra útvonalán Bajót vagy Tardos irányából egyaránt megközelíthető.
Nagyobb térképért klikk a képre!
