Biztos sokan látták már a Komárom-Esztergom és Fejér megye határánál álló elhagyatott templomot az út mentén. Kőhányáson azóta nem legelik le a bokrokat a szarvasok, amióta az egyik ott lakó elkezdett kutyákat tartani. Egyikük a háromból...
Környe és Csákvár között, Komárom-Esztergom és Fejér megye határán egy kis, út mentén álló templomra lehetünk figyelmesek. Ez az Avilai Szent Teréz tiszteletére épített kápolna, amely 1753 óta áll jelenlegi helyén, igaz, már nem az eredeti állapotban: 2013-ban újították fel.
A templom mellett kis utca húzódik, amely két-három perc alatt kényelmes tempóban végigsétálható, és amely mentén összesen 15 házat lehet megszámolni: többnyire hosszúkás, vályogból készült parasztházak ezek, az út végén pedig szinte egyből az erdőben találhatjuk magunkat.
Kőhányást Mária Terézia alapította a XVIII. század közepén, Steinhau néven. A József-kori népszámlálás alkalmával 68-an lakták a területet, ahol 1818-ban már iskola is működött. A birtok mellett vezetett az Esterházy-család két birtokközpontját, Csákvárt és Majkot összekötő út, amelyet 1925-ben országúttá építettek. Ma Gánthoz tartozik, ami 8,7 kilométer távolságban található. A Vértes kellős közepén elhelyezkedő Kőhányást Csókakőtől 25, Szártól 20, Oroszlánytól és Csákvártól pedig egyaránt 13 kilométer választja el.
A porták legtöbbjén nincs élet. Ennek okára egy idős házaspár ad választ, akiket a borongós novemberi időjárás sem tartott vissza attól, hogy Tatabányáról Kőhányásra jöjjenek kirándulni. Tőlük tudjuk meg, hogy a kis településrészen csak néhányan élnek, a házak többségét üdülési célokkal tartják fenn a tulajdonosok. Mint mondják, ők már 15 éve járnak ide, és alig találkoztak még itt lakókkal. (Túrázókba ellenben gyakrabban bele lehet futni, ugyanis Kőhányás mentén húzódik a Kék túra útvonala.) „Az utca végén pár házban laknak, ott tessék próbálkozni”, hangzik a tanácsuk.
„Elég spártai élet ez”
A kis utcán két ház tűnik lakottnak. Az egyik frontját kerámiatálak és kerti szerszámok díszítik. A tulajdonosa egy idősebb férfi, aki 2011-ben költözött ide Budapestről, és sikerül is néhány szót váltani vele.
– Elég spártai élet ez – jelenti ki. – Nincsen bolt, de még orvos sem, tehát aki beteg, ne költözzön ide. A legtöbben a 13 kilométerre fekvő Oroszlányba járnak orvoshoz.
Más furcsaságot is megtudunk tőle, amelytől végképp úgy érezhetjük, mintha a múltba kerültünk volna.
„Se a gáz, se a víz nincsen bekötve, és a térerő sem az igazi”
– állítja az idős férfi.
És a Google streetview-s autója se vette a fáradtságot, hgy bejárja a pár méternyi „települést”, így csak a főút mentéről leshet be oda az, aki a neten talál rá.
Mint mondja, a település annyira közel van a természethez, hogy az erdei állatok, mint például a szarvasok nem ritkán a házak között sétálgatnak. Ottjártunkkor ugyan semmi ilyesmit nem tapasztaltunk, a vadon közelségét azonban egyértelműen érezzük: a városi embernek elsőre szoknia is kell azt a tiszta levegőt, ami itt a tüdejébe kerül. Annak a néhány autónak a kipufogóbűzét, amelyek olykor elhúznak a főútvonalon, nem is lehet érezni.
A nyugdíjas férfi azonban már indul is a dolgára, tőle tehát nem tudunk meg többet, de a kíváncsiságunk már szinte a Vértes legmagasabb fáinak csúcsát ostromolja: vajon milyen meglepetést tartogat még Kőhányás? Milyen lehet itt élni, szinte a külvilágtól elzártan?
Csak egy házzal kell arrébb mennünk, hogy választ kapjunk.
Kőhányás másik, életvitelszerűen lakott háza előtt állva elsőként a szépen gondozott kert tűnik fel. Becsengetnénk, de csengőt sehol nem látunk. Kutyák ugatnak a kerítés mögött, a zajra pedig a házbeliek is előjönnek az épületből. Amint elmondjuk jövetelünk célját, Németh Sándor, a házigazda barátságosan invitál be a birtokára.
– Gánt-bányatelepen kezdtem az életemet, kiskoromban költöztünk be a szüleimmel Székesfehérvárra. Mindig is „hegylakó” voltam, az Alföldön nem is tudnék mit kezdeni. 1998-ban egy hétvégi házat kerestem, amikor megláttam ezt az épületet, amely ráadásul épp eladósorban volt. Megvettem és az eredeti állapotának megfelelően, de a mai komforthoz igazodva felújítottam, szinte minden munkát magam csináltam. 2005 novemberében költöztünk ide a feleségemmel és a fiammal, azóta itt élünk, innen járunk be dolgozni Fehérvárra – árulja el idekerülésének történetét a ház ura, miután helyet foglaltunk a konyhában.
A szomszéd, a fiam, meg én
– Három állandó, ide bejelentett lakosa van Kőhányásnak: a szomszédom, a fiam meg én. Azt szoktam mondani, hogy én vagyok itt a polgármester, a tanító, a jegyző, a plébános és a nép – neveti el magát a bajusza alatt, majd azt is elárulja, miért nem lát sok esélyt „szavazóbázisának” növekedésére.
– Az ember a XXI. századra egy urbánus lény lett, itt pedig szinte a nullával egyenlő az infrastruktúra: se bolt, se orvos nincs. A városlakók számára a gáz magától érkezik a vezetékeken, de itt ugye az nincsen, és ez sokak számára riasztó, akárcsak az, hogy a vezetékes víz sincs bekötve…
„Mi esővízzel főzünk, mosunk és tisztálkodunk.”
… Természetesen előtte átengedjük egy több szűrőből álló rendszeren, de ivásra így sem alkalmas, ezért palackozott vizet fogyasztunk. Egyébként bevittem Fehérvárra, és a laborban megvizsgáltattam: kérem szépen, tisztább és lágyabb, mint a fehérvári csapvíz. A mosogatógép szinte gyári állapotú, mivel nem pusztítja a vízkő. A kávénak például valóban kávéíze van, a teának teaíze, a húsleves pedig valami mennyei!
Kőhányás
A kávét megkóstolva egyből igazat kell adnunk a házigazdának: sokkal jobban érződnek az aromák, mint a megszokott, városi csapvízből készült fekete esetében. Az amerikai konyha egyébként is érdekes kontrasztot kínál a mikróval és a mosogatógéppel, valamint a régi időkre emlékeztető, fával működő tűzhellyel, és a nehéz vasedényekkel.
A házban három fatüzelésű cserépkályha üzemel, amelyek „hajtóanyagát” az épület hosszanti oldala mentén akkurátusan elrendezett hasábfa szolgáltatja. – Csákvárról hozatjuk a száraz fát, ami nem kormol, és nem marad vissza kátrány sem – mondja Németh Sándor, és ha valaki, ő aztán tudja, mitől döglik a légy, hiszen a Fejér megyei Kémény Zrt. vezérigazgatójaként pontosan tisztában van a tüzeléstechnikai kérdésekkel és problémákkal.
„Parasztjacuzzi” a 264 éves házak között
– Ezek a házak 1753 óta itt állnak, szinte az akkori állapotukban – döbbent meg minket a házigazda, mikor kilépünk a házból, hogy a telket bejárjuk. – Tudni kell, hogy egy hatalmas dolomitpadlón állunk, melyet csupán 20-30 centiméter vastagon borít termőföld. Ezért nem áznak be alulról az épületek. Az enyém is felülről ázott be: az előző tulaj levette a tetőt, ezért mikor megvettem, az egészet el kellett bontani, és újraépíteni. Csak a boltíves pincét tudtam megmenteni, amely most ciszternaként szolgál. Mióta itt élünk, mindössze kétszer fordult elő, hogy hozatnom kellett a vizet.
Az udvar egyik részén szabadtéri tűzhely áll, valamint egy kisebb, néhány négyzetméteres faépületre is felfigyelünk, amiről megtudjuk, hogy fürdőház, de Németh Sándor egyszerűen csak parasztjacuzziként említi. – Csak víz kell hozzá, és parajdi só – mondja. – A bódét az itteni időjárási viszonyok miatt emeltem fölé, mert nem szeretem, ha lobogtatja a fülemet a szél. Ha begyújtanék, akár ma is lehetne használni, de mi csak tavasztól szoktuk.
A Szent Teréz-kápolna Kőhányáson
Németh Sándor állítja, itt szinte mindig fehér a karácsony, ha nem a hó, akkor a zúzmara miatt. Olykor az egy métert is eléri a hó szintje, és ilyenkor bizony csak a lapátolás segít.
– A telek végében egyből kezdődik is az erdő. Néha csak úgy kiülök ide esténként, és figyelem az erdőt. Megesett, hogy előttem futkorásztak a vaddisznók. Sőt, egy időben saját rókám is volt, amit én etettem. Sunyinak hívtam. Előfordult már az is, hogy csámcsogásra figyeltem fel, és amikor kimentem a házból, egy szarvast láttam az utcán, amint épp a legnagyobb nyugalommal legelte a kerítésen lévő borostyánt. De mióta kutyákat tartunk, ilyen nem történt – oszt meg velünk néhány sztorit a házigazda. – Itt hatalmas nyugalom van. Érzi a csendet? Este még drámaibb…
Forrás : KEMMA
