DKW KAVALKÁD és történelem / Folytatáshoz kattints a posztra

 A nyolcvanas évek szemcséssé másolt nyugatnémet pornó VHS-kazettáin felnövő nemzedéknek talán félrevezető lehet a bejegyzés címe. Úgyhogy tisztázzuk gyorsan: nem, nem Heidiról, a szende szöszke bajor lánykáról lesz szó, akit Jürgen a szénaboglyában tett boldoggá. Hanem arról a német járgányról, amelyik az ötvenes évek talán legdögösebb, már-már olaszosan  kerekedő formájával rendelkezett. S amelynek legközelebbi, kelet-európai emberek által ismert rokona a Wartburg volt: a DKW 3=6 Monza.

Az Auto-Union a nagy gazdasági válság idején, 1932-ben az Audi, a DKW, a Horch és a Wanderer márkák egyesülésével született; így a magukban kevés fennmaradási eséllyel bíró cégek túlélték a depresszió éveit. A harmincas években a zwickaui részleg készítette a Ferdinand Porsche tervezte legendás farmotoros Ezüstszivarokat, amelyek orrukon a vállalatcsoport négykarikás emblémájával taroltak az európai Grand Prix -és hegyiversenyeken, kemény harcot vívva a Mercedes Ezüstnyilaival.

Amire a válság nem volt képes, megtette a második világháború;a haditermelésre átállt cégeket először porrá bombázták a szövetségesek, majd a harcok befejezte után a szászországi keleti megszállási zónába kerülő üzemeket az Vörös hadsereg segédletével ürítették ki, háborús jóvátétel címszóval. A zwickaui DKW "népi tulajdonba" került és IFA (Industrieverband Fahrzeugbau) néven 1949 / 1950-ben indította meg a háború előtt bemutatott, ám szériagyártásba sosem került elsőkerék hajtású háromhengeres, harminc lóerős, 910 köbcentis kétütemű motorral szerelt IFA / DKW F9 modell gyártását.

 Az Auto-Union szerencsésebb munkatársai az ország nyugati felén, Ingolstadtban alapították újra a cégcsoportot, a bajor állam és a Marshall segély nyújtotta kölcsönökből, egyetlen márkával: a DKW-val. Ők is a háború előtti F9 modellt vették elő, amelyet az eredeti, 684 köbcentis, 23 lovas háromhengeres kétüteművel szereltek. Ez a DKW F89 Meisterklasse keletnémet testvérével nagyjából egy időben, 1950-ben mutatkozott be. Az ő alapjaira épített, vidám külsejű Schnellaster furgon nagyban segítette a romjaiból újra épülő német gazdaságot. Ehhez az autóhoz egy legenda is kapcsolódik: a történet szerint A DKW-t alapító Jorgen Skafte Rasmussen és Nikola Tesla régi barátok voltak, így amikor Teslának szüksége volt egy különleges kivitelű, nagy hasznos csomagterű szállítóautóra, amellyel "Vákum generátorát" szállíthatta, Rasmussen a segítségére sietett. Ennek az autónak a tervei alapján született meg a háború után a furcsa külsejű Schnellaster...

 A Meisterklassét 1953-ban váltotta le a jóval modernebb F91 Sonderklasse, amelyben a kis kétütemű immár 896 köbcentis lökettérfogattal és 34 lóerővel gazdálkodhatott. Az autót 3=6 szlogen alatt árulták, ami kissé túlzó módon arra utal, hogy a háromhengeres motor teljesítménye vetekszik egy hasonló kategóriájú hathengeresével - hiszen a kétütemű minden fordulat alatt végez munkaütemet. A nyilvánvalóan felnagyított tulajdonság mindenesetre a pályákon is jó versenyzővé tette a kisautót; 1954-ben a Walter Schlüter, Gustav Menz és Heinz Meier irányította járgány megnyerte a Szériagyártású Túraautók Európa bajnokságát. Ugyanabban az évben és 1955-ben is győzött az 1000 köbcentisnél kisebb autók közt a Mille Miglián; '54-ben a Meier-Luba páros összetett 70.-ként, míg egy évvel később az E. Spiliotakis / Kostas Spiliotakis által irányított autó nyert kategóriájában, az összetett 110. helyét elérve. Ezzel kiérdemelték a verseny Coppa Argento Grandissima érmét is. Később, 1956-ban az összetett harmadik helyét sikerült megcsípnie az M.  Grosgogeat / P. Biaginin duónak a Monte Carlo rallyn.
Az eredményeket még jobban kihangsúlyozta, hogy ezek az autók nem sokban különböztek szériagyártású változataiktól.

 Mellettük különböző kisebb jelentőségű versenyen is jól muzsikáltak a kissé esetlen külsejű F91-esek és variánsaik, így okkal merült fel egy valódi versenyverzió elkészítése. Az ötlet az autót jól ismerő két versenypilóta, Günther Ahrens és Albrecht W. Mantzel fejéből pattant ki. A jól bevált műszaki alapot egy könnyű felépítménnyel szerették volna párosítani. Akkoriban már virágzott az üvegszálas műanyagból gyártott kit-carok gyártása, így Mantzelék is ezt a megoldást választották. A műanyag karosszériák készítését és a DKW-től jövő padlólemez és motor összeépítését a kisszériás, Porsche stílusú VW karosszériákat készítő stuttgarti Dannenhauer & Stauss cégre bízták. Az 1955-ben Frankfurtban bemutatott, 2+2 üléses kupé névtelenül álldogált néhány méterre Albrecht Goertz csodás BMW 507-esétől - olaszos formájával azonban legalább anyi látogatót vonzott, mint a csodaszép bajor kabrió.

 A könnyítés bevált, hiszen a műanyag kasztnis kupé a maga 780 kilogrammos tömegével 115 kg-al nyomott kevesebbet a mérlegen, mint egy normál négyajtós DKW. Így az azonos műszaki alap mellett az autó gyorsulása 31-ről 20 másodpercre csökkent, a végsebessége pedig 125 km/h-ról 140 km/h-ra nőtt. 

Mindemellett még egy jó tulajdonsága volt az autónak: az ára, amelyet sikerült képességeihez képest viszonylag alacsonyan tartani. 1955-ben 10.500 márkért kínálták, ami a Bogár korabéli, kb. 8320 márkás árához viszonyítva elég barátságosnak tűnik, főleg, hogy a Porsche akkoriban nagyjából 13 ezer márkáért kínálta saját autóját. Problémát jelentett azonban a szinte manufakturális előállítás- hiszen a műanyag kasztnikat az angol kit-carokéhoz hasonlóan formázták, teljesen kézi munkával. Így nem sok esély volt a nagyszériás gyártásra.

Jókora hírnevet szerzett a kis járgánynak az 1956-os ötszörös világcsúcs, melyet stílszerűen a monzai Motodromban állítottak fel. Négy pilóta ült kupé volánja mögé Monzában: Ahrens, Mantzel, Meier, Roberto Barbay és Georg Theiler. Megdöntötték a 4000 és 5000 mérföldes, valamint a 10.000 kilométeres távolsági futás és a 48, illetve 72 órás időtartamú hajtás rekordját, a G osztályban, vagyis az 1100 köbcenti alatti autóknál. Ezzel bizonyítván, hogy a kis kétütemű nemcsak gyors (az összes rekord 140 km/h-hoz közeli sebességet jelent), de megbízható is. Az autót ugyanis nemcsak a rekordfutásokat tette meg saját kerekén, de az oda -és visszautat is Düsseldorfból Monzáig! A rekorder autó később az USA-ba került, ahol 1958-tól hajtotta tulajdonosa különböző versenyeken. Innentől fogva emlegették Monzaként, az addig szerényen csak DKW 3=6 Coupé-nak nevezett járgányt.

 Bár a DKW az elejétől fogva saját autóként forgalmazta, s a rekorderedményen is büszkén kidomborította részvételét, soha nem támogatta hivatalosan szériagyártását. Ennek igen egyszerű oka volt: az immáron hivatalosan is Monza néven kínált kocsi alapjául szolgáló platform már kifutóban volt a cégnél, s az Auto-Union készült saját, nagyobb teljesítményű autójának bemutatójára.

Közben a Monzát forgalmazó Fritz Wenk 15 autó elkészülte után áttelepítette a gyártást a heidelbergi Massholderhez, mivel a stuttgarti cég időközben felfüggesztette a működését, mint karosszériakészítő. Azonban a Massholdernél sem készült túl sok, talán 20 Monza gördült ki a kapun, majd a gyártás egy újabb helyre, ezúttal a szintén stuttgarti Robert Schenk üzemébe telepítették. Itt jelentősen átalakították a szerszámokat és a karosszéria formája is megváltozott kissé. Az addig a hűtőmaszk aljáig nyúló motorházfedél jóval feljebb került, s számos apróbb eltérés volt a "régi" autóhoz képest.

 Ekkorra azonban már nyilvánvaló volt a DKW Monza kupé sorsa. Az Auto-Unionnál bemutatták az F91 3=6-ot leváltó 1000-es modellt, amely nagyobb teljesítményű, 40 lóerős, 981 köbcentis háromhengerest kapott. Ez a kocsi, amely Auto-Union 1000 néven futott, kívülről alig különbözött elődjétől, ám az erősebb motor révén a cég már saját sportkupét fejlesztett hozzá. Az 1958-ban bemutatott 55 lóerős 1000 SP kupé, ami jóval konzervatívabb, az amerikai Ford Thunderbirdöt idéző vonalakkal rendelkezett (nem véletlenül, hiszen a tengerentúlon akartak vele tarolni), kiütötte a Monzát a nyeregből.

 1957-től kezdve a DKW nem szállított szerkezeti elemeket a Monza gyártásához, így 1958-ban Fritz Wenk felfüggesztette azt. Csak megbecsülni lehet az elkészült Monza kupék számát, mivel hivatalosan sosem tartották nyilván az autókat. A legpontosabbnak tartott becslések szerint 75-80 DKW Monza készült összesen, míg más források 230 darabról tesznek említést.
Albrecht Mantzel a továbbiakban is a DKW autók tuningolásával foglalkozott, s javította a régi 3=6-osokat ugyanúgy, mint az új 1000 SP kupék teljesítményét. 
Bár ez csak személyes vélemény, de kis Monza kupé szellemiségét a szintén DKW alapokon nyugvó brazil Malzoni GT vitte tovább, majd tíz évvel később.