2018. október 28., vasárnap

MAGYAR MOTOROK VILÁGA




A WM korszak

1928-ban a Weiss Manfréd Acél- és Fémművei Rt.-ben megkezdődött a kerékpárok, majd később a motorkerékpárok gyártása. 1931-ben megjelent a 100 cm³-es piros ún. szívtankos kivitel, melynek motorja egyhengeres, kétütemű, jogosítvány nélkül lehetett vezetni. A 86 cm³-es Turán gyártása 1935-ben kezdődött, ennek ugyancsak váltó nélküli, 100 cm³-es változatát, az ezüsttankost vagy nikkeltankost 1937-ben kezdték el gyártani, népszerűségét mutatja, hogy 7500 darabot adtak el belőle. Libakergetőnek is hívták ezeket a kis gépeket, mivel vidéken, úttalan utakon is közlekedtek.

A háború utáni időszak

A Weiss Manfréd gyárban 1946 őszén indult meg újra a segédmotoros kerékpárok gyártása. Nem sokkal ezután kezdődött meg az államosítás, a WM a Nehézipari Központ irányítása alá került, a neve WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalat lett. A korábbi Túra segédmotoros kerékpárok továbbfejlesztésével a Jurek Aurél vezette csapat hozzálátott az új Csepel 100 és a Csepel 125 tervezéséhez. Ez utóbbi, olyan meghatározóvá vált a motorkerékpár iparban, hogy 1966-ig gyártották, 1949-től lemezvillás Csepel néven vált ismerté. Az 1950-es Csepel 125 típus, elől teleszkópvillával ám hátul még mindig merev vázzal, átmenetet volt a Csepel 125/T ún. teleszkóposvagy ezüsttankos változathoz. Ez sokkal kényelmesebb lett elől teleszkópvillán hátul pedig kis bakteleszkópokon rugózott, a korábbi konstrukciós hibák nagy részét is megszűntették.

50-es évek, a növekedés

Ez az időszak szovjet mintára a nagyütemű iparosítások korszaka volt, az állam jelentős összeggel járult hozzá a gyár kibővítéséhez; új üzemcsarnokok, korszerű gépsorok épültek. 1950 és 1956 között Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek néven működött tovább a gyár.

1949-ben kezdődött meg a harmadik Csepel, a 250-esek gyártása, 1950-ben mutatkozott be a Csepel 250/U jelzésű változat, melyet ikerdugattyús Csepel néven emlegettek. Ez a konstrukció nem volt eléggé kidolgozott, az első henger miatt a hátsó hengert nem érte a hűtést jelentő menetszél és az akkori kedvezőtlen hőtágulási tulajdonságokkal rendelkező dugattyúk besültek. Így született meg 1951-ben az egydugattyús Csepel, ez a valóban sikeresebb konstrukció lett az alapja a későbbi Pannóniáknak. A siker a vezetést arra ösztönözte, hogy a 250-eseket fejlesszék tovább, így a 125-ösök gyártósorát 1954-ben áttelepítették a zuglói Danuvia Szerszámgépgyárba. Ott D-Csepel, majd Danuvia néven készültek tovább. Még ugyanebben az évben a 250-esek új nevet és emblémát kaptak, megszületett a Pannónia TL, teleszkópvilla elől és lengővilla hátul. 1955 végén megjelentek az első Pannónia TLT, az utolsó T betű a tokozott láncbúrára utal. Előbbi meggypiros, míg az utóbbi almazöld színben volt elérhető.

1956 októberében a vállalatcsoport új neve Csepel Vas- és Fémművek lett. Az évtized végére ellentétben a nyugati országokkal, a szocialista táborban igencsak megnőtt a kereslet a motorokra, mivel ehhez sokkal könnyebb volt hozzájutni, mint az autóhoz.

60-as évek, a P-sorozat

A TLT verzió után 1958-ban megjelent a továbbfejlesztett TLF (F = fejlesztett), egy évvel később pedig a TLB (B = burkolat), ez lett a csúcsmodell, a legdrágább Pannónia akkoriban. Az utóbbi két típusból jelentős mennyiség került exportra az NDK-ba és a Szovjetunióba.

1958-ban a Cimbora robogó prototípusaiból megszületett a 175 cm³-es nagyrobogó a Tünde. A vásárlók a konstrukciós hibák ellenére lelkesedtek a típusért, melynek ára a 125-ös Danuvia és a 250-es Pannónia között volt. A bonyolult, egyedi műszaki megoldások miatt a robogó egyre több problémát okozott a gyárnak. A megnövekedett gyártási költségek miatt 1961 végére, 2500 darab elkészülte után, a Tünde gyártását leállították. Motorját viszont háromkerekű áruszállítóként, Szabolcs néven még néhány évig felhasználták.

Az évtized elején a japánok betörtek az európai piacra, ezért egy új kéthengeres modell prototípussal próbálkoztak Csepelen. A P20-as gyártása több évet csúszott az ígért beruházások elmaradása miatt. A korszerű, dinamikus, szép vonalvezetésű P-sorozat felvette a versenyt a legjobb kelet-európai motorokkal, de nyugaton már nem volt elég modern, a szovjeteknek pedig túl drága volt.


70-es évek, a hattyúdal

A T1-es helyébe lépő T5-ös alapmodell és a még piacra nem dobott P20-as Pannónia keresztezéséből született meg egy átmeneti típus a P10. Csak 1974-ben jelent meg a P10-es modernizált változatai a P12-es és P21-es, melynek Luxus verziója is volt. A P12-es jellemző sajátossága markáns narancssárga és piros színe volt. A T5, a P10 a P12 egészen a termelés befejezéséig gyártásban maradtak.

A motorkerékpárgyár vezetői tudták, hogy komoly befektetés és fejlesztések nélkül aligha tudnak versenyképes típusokat előállítani, a szovjet export is drasztikusan lecsökkent így a gyár vezetősége 1975-ben úgy döntött, hogy végleg beszűnteti a motorkerékpár gyártást. 1975. október 24. volt az utolsó gyártási nap, addig a napig közel 700 000 motorkerékpár készült Csepelen.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...