Tiszaalpár - Árpád-kori falu / Folytatás a posztban

Néhány korabeli lakóházat építettek már hazánkban. Teljes falu rekonstrukció azonban máshol még nem épült, így ez jelenleg csak Tiszaalpáron, az alpári földvár közeli szomszédságában látható. Megépítésének alapgondolata az ásatásokon feltáruló falukép bemutatása volt. Az objektumok az Árpád-kori falusi élet minden­napjait tükrözik. A lakóházak és a ház körüli élet építményei, a szűkebb térség régészeti feltárásainak adatai alapján készültek el. A rendelkezésre álló terület vis­zonylag kicsi, hiszen egy Árpád-kori falu területe elérte, sőt sok esetben meg is ha­ladta a 4-5 hektárt. Ezért a falu belső elrendezését az eredetihez képest sűríteni kel­lett. A veremházak és környékük kis gazdasági egységeket képeznek.

Gólya statárium / Folytatás a posztban

Ezt a kis történetet a Komáromi Lapok 1871.évi 17. számában találtam .

Kihalófélben lévő mesterségek / Folytatás a posztban

Közel félszáz – hosszú évek óta nem oktatott – szakmából több mint kéttucatnyit érdemes volna, és meg is lehetne menteni
A szemfelszedők és a cipőfelsőrész-készítők mellett a harangöntők, a litográfusok, a gubások, a szűrszabók, a díszítőfestők, valamint a paszományosok és gombkötők is szerepelnek a kihaló kézműves szakmákról szóló friss tanulmány „fekete listáján”. 



Kusinszki Andrást és Kulcsár Andrást a Hortobágyi nemzeti Park területén működő Kézműves udvarba meghívta Galánfi András, hogy kovácsok segítségével bemutassák, hogyan készül a küllős kerék.



B. Nagy János magatarti juhász a szükség kényszerűsége miatt kezdett el kötelet verni és kötőféket készíteni. Beszél a kötélkészítés folyamatairól, hogy mi szükséges mindahhoz, hogy erős, rugalmas kötelet lehessen készíteni.




Az érmelléki Szalacs egykor híres volt sásfonatos, faragott székeiről. 1940-ben még negyven család foglalkozott a faluban az ősi mesterséggel, ma Kovács Imre az egyetlen élő képviselője a szakmának. A nyolcvan éves mesterember legalább 800 széket készített élete során, kizárólag kéziszerszámmal. A helység népművészeti értékeit Kéri Gáspár helytörténész tájházak kialakításával őrizte meg az utókor számára.



Várgesztesi kosárfonás. Közreműködik: Schäffer Antal. 

A kiskunmajsai lincselés / Folytatás a posztban

A kiskunmajsai lincselés (egyes említésekben kiskunmajsai népítélet, illetve Neményi-gyilkosság) egy 1956-os forradalom alatt elkövetett emberölés volt. A budapesti forradalom hírét vevő kiskunmajsaiak meg akarták büntetni az MDP települést irányító funkcionáriusait, ám közülük csak Neményi Józsefet tudták elfogni. A fogoly Neményit a tömeg a tanácsháza előtt előbb bántalmazta, majd szinte révületbe esvén agyonverték. Az üggyel kapcsolatban öt főt ítéltek halálra, közülük hármat a megtorlás során ki is végeztek. A Köztársaság téri lincselésre emlékeztető kiskunmajsai események a forradalom kevéssé exponált történései közé tartoznak.

Kiskunmajsa a 20. század közepén jelentős tanyavilággal rendelkező község volt, ahol a lakosság zöme számára a mezőgazdaság jelentett megélhetést. A korszak mezőgazdasági kollektivizálást szorgalmazó, olykor erőszakoskodásba hajló állami politikája Kiskunmajsán is az Alföld többi területén tapasztalt társadalmi feszültséghez vezetett, amit a parasztságot sújtó többletterhek (beszolgáltatás, piaci korlátozások, nyomott árak) csak tovább súlyosbítottak. A társadalom ingerült hangulatát csak tovább szították MDP helyi funkcionáriusai, akik agitációs és vezetői tevékenységük során az előírások jelentette szigort önkényeskedésekkel és arroganciával társították.

Neményi József a kiskunmajsai tanácsnak a történtek idején már 61 éves hivatalnoka volt. Neményi vékony testalkatú, az átlagnál alacsonyabb ember volt. A majsaiak feljegyezték róla, hogy a Magyarországon megszokottaknál jóval sötétebb volt a bőrszíne, ezért egymás között a Négus gúnynévvel illették. A férfi régi kommunistának számított, már az 1919-es évben is szerepet vállalt a Tanácsköztársaság támogatásával. Az 1950-es években Neményi különböző funkciókat viselt a helyi igazgatásban, ő volt a község kereskedelmi ügyekben illetékes előadója, illetve többször dicséretben részesített propagandistája is.Többször írt közérdekű, ám igen száraz hivatali nyelvezetű olvasói leveleket a megyei lapokba.Ellenszenvet legfőképpen azzal vívott ki magának, hogy ő volt a begyűjtési hivatal vezetője is. A beszolgáltatást vezető hivatalnokot nem jellemezte a feladatkör ellátásához szükséges érzelemmentes hozzáállás, intézkedései során Neményi a kifejezeten pökhendi, arrogáns és hatalmaskodó volt. A személyét támadó falfirkák már 1956 októbere előtt megjelentek a község épületeinek falán.

A lincselés

1956. október 27-ére, keddi napra Kiskunmajsára országos állat- és kirakodóvásárt hirdettek, az eseményre ebben az időben még távoli helyekről is érkeztek piacozók. A budapesti forradalom hírére a település helyőrségének parancsnoka azt kérte, hogy a vásárt halasszák el, ám a járási pártbizottság döntése szabad utat engedett a vásárnak. Az utcákon így az események napján a megszokottnál jóval nagyobb volt a forgalom, a településen pedig számos nem helybéli volt jelen, a lincselés miatt később eljárás alá vont személyek jelentős része a vásárba érkezett környékbeli volt. A település helyőrségének nagy részét az elmúlt napokban Szegedre vezényelték, így a rendfenntartásra csak igen korlátozott katonai erő állt rendelkezésre. 11 óra környékén félezer fő körüli tüntető tömeg érkezett meg a kiskunmajsai tanácsháza elé. Az épületet mindössze két katona védte, akik képtelenek lettek volna ekkora tömeg ellenében a rendet fenntartani. A tüntetők követelni kezdték a tanács vezetőinek leváltását, új vezetők kinevezését, illetve Neményi Józsefnek, a beszolgáltatási bizottság egykori vezetőjének kiadását. A tömeg egyre agresszívabbá vált és hamarosan behatoltak az épületbe. A visszaemlékezések itt több ponton ellentmondanak egymásnak. A legtöbbet említett verzió szerint a tüntetők nem találták Neményit a hivatalában, ezért egy 30 fős csoport Neményi lakására és ott fogták el a funkcionáriust. A demonstrálók az elfogott Neményit a tanácsházára vitték, ahol a felháborodott tömeg szidalmazni és ütlegelni kezdte őt. A férfit a felesége próbálta védelmezni, végül egy katona szabadította ki az emberek gyűrűjéből és a tanácsháza légoltalmi pincéjébe zárták. A történet más változata szerint a tüntetők az épületben megtalálták Neményit és kivitték az épület előtt várakozó tömegbe, ahol bántalmazni kezdték. Neményi végül a pincébe került. Bezárásakor a férfi már vérzett, de még nem szenvedett komolyabb sérüléseket.

A tanácsháza előtti tömegen a következő mintegy fél órányi időtartam alatt már koordinálhatatlan érzelmek lettek úrrá, egyre dühödtebben követelték a tanácsi vezetők megbüntetését. Előbb az épületen lévő kommunista jelképeket rongálták meg, majd Kolompár Mátyás a tömegtől biztatva bejutott az épület pincéjébe és ott összeverekedett a nálánál jóval gyengébb fizikumú Neményivel. Végül egyszerűen lefogta és az épület előtti közterületre vitte Neményit. A bejáratnál lévő tömegben Petkó István már egy eltörött zászlónyéllel várta őket, a törött nyél hegyes végét a hivatalnok arcába szúrta, aki a földre került. Neményi megpróbált lábra állni, de a körülötte állók ütlegelni és rugdosni kezdték. Neményi többször is sikertelenül próbált lábra állni, a megvadult tömeg végül néhány perc alatt agyontaposta. Holttestét néhányan a hivatal előtt álló fára akarták felakasztani, ám erről később lemondtak. A hivatalnok halála után a tömeg szétszéledt. Neményi szinte kocsonyává vert holttestét egy lovaskocsi szállította a temetőbe.

A lincselést a tér túloldaláról nézte végig a Néphadsereg helyőrségének 80 katonájával Papp Zoltán őrnagy, akit tiszttársai sürgettek, hogy fegyveres erővel vessenek véget az eseményeknek. Papp azonban gyerekeket látott a tömegben, ezért parancsba adta, hogy nem lehet közbeavatkozni.

Ítéletek a forradalom utáni megtorlás során

A forradalom bukása és a rendszer megszilárdulása után a hatóságok hozzákezdtek az lincselés résztvevőinek felkutatásához. Egyes résztvevőket még október folyamán letartóztatták, másokat csak jóval később találtak meg. Természetesen voltak olyan résztvevők is, akik nyugatra távoztak, így már nem voltak elérhetők a magyarországi hatóságok számára. A forradalom utáni megtorlás során a lincselés résztvevői közül öt főt ítéltek halálra, ezek közül három ítéletet végre is hajtottak. Több résztvevőre és jelenlévőre hosszabb-rövidebb börtönbüntetéseket, illetve vagyonelkobzásokat szabtak ki.

• Cserkó Endre; zsanai földműves, jelen volt Neményi meglincselésénél. Az események utáni felindultságában hazament Zsanára, félreverte a templom harangját és elkezdte a községben lévő kommunista jelképek eltávolítását. Tevékenységéért 1959 januárjában két év börtönnel és 1000 forint pénzbírsággal büntették.
• Klucsó Béla: a lincselésben történt közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság 1958. november 3-án vagyonelkobzásra és halálra ítélte. Klucsó azonban már 1956-ban elhagyta az országot, így a halálos ítéletet nem tudták rajta végrehajtani. 
• Klucsó Ferenc: a lincselésben történt közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság 1961. május 17-én vagyonelkobzásra, 10 év közügyektől eltiltásra és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte. A vagyonelkobzástól eltekintve az ítéletet nem tudták végrehajtani, mert Klucsó Ferenc családjával együtt disszidált. 
• Kolompár Béla, helybéli segédmunkás; A tanácsháza előtti tüntetésen jelen volt, az első fokú ítélet szerint a tömeget heccelte, amiért 8 hónap börtönt kapott. A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság nem látta bizonyítottnak az ellene felhozott vádakat, így büntetés nélkül bocsájtották el.
• Kolompár Mátyás, kiskunmajsai drótos és segédmunkás; A visszaemlékezések szerint ő volt az a személy, aki a pincéből Neményit kirángatta a tanácsháza előtti térre. Tettéért a Kecskeméti Bíróság 12 év börtönre, a Legfelsőbb bíróság pedig halálra ítélte. 1957. október 7-én Kecskeméten felakasztották.
• Koncz Sándor, kiskunmajsai fuvaros; A lincselésben való közreműködése miatt a Legfelsőbb Bíróság 1958 szeptemberében életfogytig tartó börtönre ítélte.
• Patyi István; A beszámolók szerint ő volt az, aki egy törött zászlónyelet szúrt Neményi fejébe, ezért a tettéért a Kecskeméti Megyei Bíróság 1957. február 22-én 14 év börtönre ítélte. Patyi felebezett, a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság halálra ítélte. 1957. október 7-én felakasztották.
• Pekó István, mátételkei mezőgazdasági munkás; A lincselésben való közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság 1957 februárjában 10 év börtönre ítélte. Felebezése után az ügyet tárgyaló Legfelsőbb Bíróság halálra ítélte. 1957. október 10-én kivégezték. 
• Rávai Pál; A lincselésben nem vett részt, azonban egy nemzeti zászlóval a kezében ő vezette a tömeget a tanácsháza elé, illetve jelen volt a községi pártház előtti tüntetésen is. 1957-ben tartóztatták le, 1957 novemberében vagyonelkobzással, 10 év börtönnel és 5 év közügyektől eltiltással büntették.
• Rékasi Jójárt Gergely; 1956 novemberében külföldre távozott. A lincselésben való közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság teljes vagyonelkobzásra és halálra ítélte, de az ítéletet nem tudták végrehajtani.
• Túri Mihály, kömpöci földműves; Jelen volt a tüntető tömegben. Pere során mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy tettlegesen nem vett rész Neményi József agyonverésében, azonban a bíróság ezt bizonyítottnak látta. 1958 novemberében a bíróság életfogytig tartó börtönre ítélte.
• Papp Zoltán őrnagy, a lincselésbe be nem avatkozó katonai egység parancsnoka volt. A későbbiekben aktívan közreműködött a forradalmi eseményekben, ezért 1957 nyarán elbocsájtották a katonai szolgálatból és letartóztatták. A Szegedi Katonai Bíróság 1958 márciusában vagyonának felét elkobozta, illetve 6 év börtönre ítélte, amit Papp ki is töltött.

A lincselés emlékezete

Neményi Józsefet a restauráció során hősi halottá nyilvánították, 1957 augusztusában pedig posztumusz a Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki. Az államszocialista időszakban a tanácsháza épületén emléktábla jelölte azt a helyet, ahol a demonstrálók Neményi Józsefet megölték.

Az 1989 előtti megemlékezésekben Neményi a munkásmozgalom mártírja, az 1990 után publikált visszaemlékezésekben inkább egy alacsony rangú ellenszenves hivatalnok, aki jobbára arroganciájának és kegyetlenségének köszönhette sorsát. Ellentétes pályát jártak be a lincselés cselekvő résztvevői, akiket a pártállami sajtó elvetemült gazembereknek festett le, a rendszerváltozás után viszont a megtorlás áldozatául esett vértanúként emlékeztek rájuk. Közülük kiemelkedik Kolompár Mátyás, akire a forradalom egyik legjelentősebb cigány származású hőseként tekintenek.

A Fehér Gárda mozgalom / Folytatás a posztban

Az 1949 nyarán kibontakozó Fehér Gárda mozgalom egy igazi titkos antikommunista szervezkedés volt. Magát az egész hálózatot csak a vezetők látták át, egy-egy összekötő négy emberért volt felelős, a többiekről nem tudott. A mozgalom láncszerűen épült fel. A fehérgárdisták szűk körben gyűléseket tartottak, arra készültek, hogy amennyiben kitör a forradalom, akkor ők élére állnak a folyamatoknak. Vannak olyan vélekedések is, hogy a Fehér Gárda egyfajta korai előrejelzése a 6 év múlva kitört népfelkelésnek, „egy kis ’56”.

Székkutas

A parasztság kifosztása, a beszolgáltatás és a padlássöprés, az erőszakos téeszesítés, a kulákság elleni hadjárat, a megfélemlítés és az ÁVH terrorja váltotta ki azt az elégedetlenséget, amely a Fehér Gárda ellenállási mozgalom elindításához vezetett. Az első szerveződő egységek 1949-ben jöttek létre az Orosháza - Hódmezővásárhely közötti pusztán. A mozgalom főként a tanyai lakosságot ölelte fel, bár előfordultak Orosházán, Békéscsabán, Makón, Maroslelén és különösen Hódmezővásárhelyen városi-falusi sejtjei is.

Blaho Jénos

A szervezkedés dél-alföldi részének két főszereplője Kovács István és Blahó János volt. Az Államvédelmi Hatóság besúgóhálózata segítségével göngyölítette fel a mozgalmat. Elsőként Blahó Jánost fogták el a hatóságok, majd 1950 őszén fokozatosan tartóztatták le a szervezkedés vezérkarát. A harminc vádlottból Blahó Jánost és Kovács Istvánt halálra ítélték, 22 személyt Kistarcsára internáltak. Kovácsot és Blahót 1951. március 30-án kivégezték.

A 24 éves Kovács István a bírósági tárgyalásakor találkozott utoljára édesanyjával. A halálba készülő fiú úgy búcsúzott, hogy kitépett néhány szálat a hajából és azt adta oda anyjának, hogy maradjon neki valami emlék a gyermekétől.

Blaho Jánosné - börtönfotó

Gyilkos sortűz a Kossuth téren /Folytatás a posztban

• 1956.Október 25. – Gyilkos sortűz zúdul a Kossuth téren békésen és fegyvertelenül tüntető tömegre. Több tucat, egyes becslések szerint 120 halott és nagyszámú sebesült marad a kövezeten. Az elkövetőket máig nem azonosították.

 Az 1956-os forradalom során a Parlamentnél történt sortűzben máig sem tudni pontosan hány tüntető vesztette életét. A téren összegyűlt tömeg vegyes összetételű, civil tüntetőkből állott. A férfiak mellett asszonyok, gyermekek, idős emberek álltak. A vérengzés híre fontos szerepet töltött be abban, hogy az ország és Budapest népe a forradalom, a fegyveres harc oldalára állt. Ez volt a forradalom legvéresebb budapesti eseménye, 1956. október 25. "Véres csütörtök" néven ismert '56 történetében. A különböző források a néhány halottól egészen az ezres nagyságrendig feltételezik a halottak számát. 

 Az Országház előtt október 25-én délelőtt, a forradalom harmadik napján több ezer (különböző források alapján háromtól harmincezres lélekszámig…) fős békés, fegyvertelen tömeg tüntetett. Nagy részük az Astoria előtti tömegtüntetésről érkezett, három szovjet tank kíséretében, amelyekre a tüntetők baráti szándékukat kimutatva másztak fel. A tömeg másik részét peremkerületekből érkezett munkások alkották, akik nem tudtak eljutni munkahelyeikre, mert a tömegközlekedés akadozott.

Miközben a tüntetők az Országház felé vonultak, szembehaladt velük egy szovjet harckocsioszlop, amely a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) két, Magyarországra küldött megbízottját, Anasztaz Mikojan és Mihail Szuszlov PB-tagokat, valamint Ivan Szerov KGB-elnököt és Mihail Malinyint, a magyarországi szovjet haderő főparancsnokát szállította. Ők a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Akadémia utcai székháza felé tartottak, ahol részt vettek a Központi Vezetőség (KV) tíz óra után kezdődő ülésén. A szovjet küldöttek nyomására a KV felmentette Gerő Ernőt pártvezetői tisztsége alól, helyére pedig Kádár Jánost választotta meg. A forradalom kitörése után megalakult Katonai Bizottság vezetésével Apró Antalt bízták meg, teljhatalmat adva neki „a középületek, hatalmi központok, ha kell fegyveres harc, véráldozatok árán történő megvédéséhez”.

Mindeközben a Kossuth téren tüntető tömeg küldöttséget választott, hogy a Parlamentben adják át követeléseiket, de a kormányőrök és a Honvédelmi Minisztérium karhatalmi ezredének egyik százada, megtámogatva a Parlament előtt felsorakozott hét T–54-es szovjet harckocsival, távol tartották az épülettől a tüntetőket. Megismétlődtek az Astoriánál korábban tapasztalt események, a tüntetők barátkozni igyekeztek a szovjet katonákkal, kétnyelvű röplapokat osztogattak, az őrt álló harckocsik tetejére pedig jó néhányan fel is másztak.

 Pár perccel 11 óra után az MDP ülésén tartózkodó Szerov tábornok úgy döntött, szemlére indul a Kossuth tér irányába. Fedezetét több szovjet és magyar tiszt, valamint egy harckocsi látta el. Látva a szovjet katonákkal barátkozó tömeget, Szerov riasztólövések elsütésére adott ki parancsot, amelyek nagy pánikot okoztak a téren. Az átláthatatlanná váló helyzetben a Parlament előtt felsorakozott szovjet páncélosok válaszul a tér szemközti épületeit, a Földművelésügyi Minisztériumot és a Néprajzi Múzeumot vették célba. A tömeg egy része az itteni árkádok mögött próbált fedezékbe jutni, mások II. Rákóczi Ferenc lovas szobránál igyekeztek menedéket találni. Ekkor jelent meg a Báthory utca irányából egy újabb szovjet harckocsi, amely már célzott lövéseket adott le a szobornál összetömörült tüntetők felé. Előbb a mai Vértanúk terénél lőtt ki repeszgránátokat, majd a Nádor utca felé visszavonulva újabb sorozatlövéseket adott le. Ez az akció követelte a legtöbb halálos áldozatot.

A vérengzést követően először az Igazság c. lap október 27-i számában jelent meg az az állítás, hogy a sortüzért a Földművelésügyi Minisztérium épületének tetejéről tüzelő ÁVH-sok tehetők felelőssé. Később a köztudatban jobbára ez a verzió rögződött, nincsenek azonban egyértelmű bizonyítékok arra, hogy az épületben valóban ott tartózkodtak volna az államvédelem emberei. A téren ellenben jelen voltak: az orosházi határőr alegység (az ún. 'zöld Ávó') egyik biztosításra kirendelt raja, Szalay Zoltán ÁVH-alezredes irányítása alatt részt vett a lövöldözésben, ők a Parlament előtt álló szovjet harckocsikhoz közeli tüntetők felé lőttek. Az utólagos történészi kutatások szerint azonban a vérengzés fő okozója a második hullámban érkező szovjet harckocsi volt, a neki kiadott pontos utasítások viszont továbbra is tisztázatlanok. Hasonlóképpen bizonytalan, hogy a téren jelen lévő ÁVH-egység volt -e a sortűz kezdeményezője.

A zűrzavart tovább fokozta, hogy az Akadémia-utcai pártközpont megerősítésére érkező egyik határőr alegység a pártházban lévő ÁVH-sokkal és az ott tartózkodó szovjet katonákkal egy véletlen folytán tűzharcba keveredett. Sortűz érte – valószínűleg egy szovjet tank fegyvereiből – azt a termet is, ahol éppen Mikojan és Szuszlov szovjet vezetők tárgyaltak. Ekkor vesztette életét a pártház előtt tüntető küldöttség egyik tagja, I. Tóth Zoltán történész akadémikus, az ELTE Történettudományi Karának dékánja. Társa, az épületbe behúzódó Hanák Péter történész – egyetemi tanár túlélte a sebesülését.

Farkas Tamás, az MTI munkatársa így emlékszik a tér képére a vérengzés után: "A kettes villamos megállója ugyanott volt, ahol ma, s a Parlament felől eső rész nem virágokkal és bokrokkal volt tele, mint ma, hanem szép fű, rézsű volt. Parkszerűen volt megcsinálva, és ott feküdt egy csomó ember. Fogalmam nincs, hogy 20 volt vagy mennyi…"'

 Az áldozatok számáról nincs biztos adat.

Kő András és Nagy J. Lambert kutatásai szerint legalább 75-en vesztették életüket a Parlamentnél és környékén leadott sortüzekben (14-en a kórházban) és 284-en sebesültek meg. Egyes szemtanúk tizenkét olyan megrakott teherautóról számoltak be, amelyek a sortűz áldozatait szállították el a térről. Körömi Teréz kutató 234 áldozat nevét gyűjtötte össze. Kéri Edit 1000 főre becsüli a téren elesettek számát, Mikes Tamás pedig október 24 -én 820 halottat számolt meg egy ismerősével együtt, a Kerepesi temetőben, 50-es gúlákba rakva. Annyi bizonyos hogy a sortűzzel kombinált szovjet T-54 es harckocsik repeszgránátjainak iszonyatos pusztító ereje lehetett…

A Kossuth téri sortüzek ölték meg többek között Gárdos Pétert, az MTI fotóriporter gyakornokát.

• A vérengzés 50 évfordulóján a rendőrök nem engedték meg 56-os veteránok egy 20-30 fős csoportjának, hogy megkoszorúzzák a téren lévő 1956-os emlékművet. Nem koszorúzhatott többek közt Fónay Jenő sem. (Az emlékmű arra a területre esett, amely kordonnal volt körülzárva, mióta 2006. október 23-án hajnalban a rohamrendőrök kiszorították onnan a Gyurcsány Ferenc kormányfő ellen tüntetőket.)

Magyar Királyi Honvéd gépkocsiszertár-1943 / Folytatás a posztban

BUDAPEST XVI. Mátyásföld, Újszász utca 41-43.
Fotók : LISSÁK TIVADAR

Tudod, mi köze van a Bory-vár építőjének Mórhoz ?

 1932. szeptember 8-án leplezték le Bory Jenő szobrászművész I. világháborús emlékművét Móron.

Az avatáson jelen volt József királyi herceg, vitéz Moóly Zoltán altábornagy, vegyes-dandárparancsnok, Dózsa Jenő ezredes, csendőrkerületi parancsnok, gróf Széchényi Viktor főispán, dr. Havranek József alispán, gróf Hunyady Ferenc országgyűlési képviselő, gróf Merán Gyula.

Beszédet mondott gróf Hunyady Ferenc, majd József királyi herceg emlékezett meg a 69-es Hindenburg-bakák, és a 17-es honvédek hőstetteiről.

Az alkotást megáldotta dr. Szabó Pius tábori főesperes, Ábrahám József református lelkész, és dr. Weisz Lajos főrabbi.

Csatkai remeték / Folytatás a posztban

A csatkai szentkút képéhez hozzátartoznak az 1861 óta mellette élő remeték is. Ők egyszerű, jó szándékú hívek voltak valamennyien. A nép nevezi őket remetének. Magányos életmódjuk igazolja ezt az elnevezést.

A plébániatörténet kápolna gondnoknak, kápolnaőrnek jelzi őket.

 

Gondozták a Szentkutat, a kápolnát, annak környékét, sekrestyési teendőket láttak el és szolgálatára voltak a búcsúsoknak.

 

 

Az első CSÖBÖNYEI JÓZSEF, ferences harmadrendi, aki megjelenésével minden igénytelensége ellenére, gyökeres változást idézett elő a Szentkút történetében. Ácson született, 1861-ben jelent meg a Szentkútnál és kérte a plébánost, hogy mellette letelepedhessék és a Szentkút őre lehessen. Itt barlangot ásott magának és abban lakott. A plébános "boldog egyszerű"-nek nevezte és azt mondta róla, hogy álnokság nincsen benne, böjtöl, imádkozik, két keze munkájából és alamizsnából él. Meghalt Csatkán 1885. május 21-én 68 éves korában. Itt temették el a régi temetőben.

 

 

A második BONYAI JÓZSEF, ez Földi Mihály remete szerint 1886 körül itt gyógyult meg, és akkor megfogadta, hogy itt marad remetének. Néhány év múlva azonban elment. Fiatal ember volt.

 A harmadik ERŐS KÁZMÉR, a pozsonymegyei Felbakán született 1846. március 4-én. Törpe alkat volt. A mai lourdesi grotta helyén ásott magának barlangot. Meghalt 1916. április 11-én.  Sírja a csatkai új temetőben van.

 

 

A negyedik NÁZER IMRE, Tósokberenden született. Földműves volt, a harctéren fogadta meg, hogy remete lesz Csatkán. Magastermetű volt. Szigorúan vezekelt. 1918-29 között volt a kápolna őre. Meghalt Csatkán 1929. szeptember 24-én 43 éves korában.  A csatkai temetőben van eltemetve.

 

 

Az ötödik DOMJÁN JÓZSEF, Budapesten született 1907. március 14-én. Géplakatos volt, majd elvégezte a képzőművészeti főiskolát. Ő építette a remete házikót. Sokáig külföldön élt és fametszeteivel szerzett hírnevet. Utolsó kivánsága szerint Csatkán temették el, 1993-ban.

 

 

A hatodik FÖLDI MIHÁLY, született Dohán 1865. szeptember 19-én. Ferences harmadrendi volt. A keresztúttól jobbra eső széles utat ő lapátolta ki. Kéziratában a Szentkút történetéről is van néhány feljegyzése. Meghalt Csatkán 1944. március 11-én 80 éves korában.

 

 

A hetedik HORVÁTH JÓZSEF, Láziban született, tüdőbeteg volt. Ezért rövid idő alatt meghalt 1942. március 23-án 52 éves korában Csatkán.

 A nyolcadik HEGYI GYULA, hosszú szakállt viselt. A gyermekek nagyon szerették. 1945 után Súrra, majd egy veszprém megyei szociális otthonba került.

 

 

A kilencedik MOHÁRI LŐRINC, 1958-ban mint magatehetetlen öreg került a pápai szociális otthonba. Ott is halt meg.

 

 

A tizedik LATÁK NÁNDOR, született 1895. október 6-án Adán. Kilenc testvére volt. Fiatal korában a színművészetet tanulta és gyakorolta. 35 éves korában szervita szerzetes lett és mint ilyen a Károly testvér nevet kapta. Mikor a szervita atyáknak el kellett menniük Súrról, ő itt maradt remetének.

 

 

A tizenegyedik BALÁZS JÓZSEF, aki kármelita szerzetes volt. Ő 1973 óta haláláig, 2009-ig volt Csatkán remete.

 

 

 

Sajnos azóta Csatkának nincs remetéje. 

Pusztavámi tömeggyilkosság / Folytatás a posztban

(a kép illusztráció)
A pusztavámi tömeggyilkosság 1944. október 16-án lezajlott esemény, amelynek során egy SS-alakulat agyonlőtte az eredetileg Jolsván felállított, később pedig Pusztavámra szállított, zsidó orvosokból, gyógyszerészekből és mérnökökből álló munkaszolgálatos század tagjait.

Az áldozatok száma 199, más források szerint 216 volt.

Az esemény lefolyása

Az eredetileg Jolsván felállított munkaszolgálatos egység Pusztavám községben állomásozott, amikor 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó parancsot adott a Honvédségnek a szovjet csapatok elleni harc felfüggesztésére.

 

Az egység tagjai a helyzetet úgy értelmezték, hogy a háború véget ért, és ünnepelték az eseményeket.

 

A nap végére azonban Szálasi Ferenc német segítséggel átvette a hatalmat, és Magyarország részvétele a második világháborúban tovább folytatódott.

A megváltozott helyzetben az egység egy része – Thermann László főhadnagynak, az alakulat parancsnokának hallgatólagos beleegyezésével – megszökött.

 

A németekhez húzó helyi lakosok a Székesfehérváron állomásozó SS-alakulatnak jelentették, hogy a községben „zsidólázadás” tört ki.

 

Másnap, október 16-án reggel Pusztavámra kiszállt egy SS-század, amelynek vezetője haditörvényszéket tartott és mintegy tíz percnyi „tárgyalás” után a zsidó munkaszolgálatosokat bűnösnek mondta ki lázadás bűntettében, és valamennyiüket halálra ítélte.

 

Thermann tiltakozása ellenére az elítélt munkaszolgálatosokat teherautón egy közeli homokbányába vitték, ahol levetkőztették, majd agyonlőtték őket.

 

A ruhákat a helyi lakosság között szétosztották. A holttesteket két nappal később egy ukrán egység temette el.

 

Az áldozatok számában eltérnek a források: egy lista 199 nevet sorol fel, más források viszont 216 halottról számolnak be.

 

Az áldozatokat 1947-ben exhumálták, majd a budapesti Kozma utcai izraelita temetőben újratemették őket.

Felelősségre vonások

A tömeggyilkosságot a csendőrség még 1944 októberében kivizsgálta, de az ügyet lezárta azzal, hogy megállapította, az elkövetők a német fegyveres erők tagjai voltak.

 

1946-ban azután népbírósági eljárás indult az ügyben.

 

Ennek keretében elítéltek négy pusztavámi volksbundistát, akik jelen voltak a kivégzésnél, bár nem tisztázott, hogy részt vettek-e a gyilkolásban.

 

Ők a tárgyalás idejére már elmenekültek az országból.

 

Vádat emeltek Thermann főhadnagy ellen is, de őt végül felmentették, amikor tisztázódott, hogy nem volt szerepe a gyilkosságokban.

 

A SS-katonák ellen nem indult eljárás az ügyben. (Forrás:wikipedia)

 

 

 

Az áldozatok emlékére Pusztavámon a Művelődési Ház falán emléktáblát helyeztek el 

A Csonka gépgyár bemutatja új kapálógépét-1947. / Tovább a videóhoz

Elhangzó szöveg:A Csonka gépgyár új talajmegmunkáló gépet mutat be. A magajáró motoros kapálógépet munka közben tekinti meg Bárányos Károly földművelésügyi miniszter és Takács Ferenc államtitkár. A kevés benzinfogyasztású gép 10 kapás napi munkáját végzi el egy nap alatt. A "Fürge" nevű gép sokféle mezőgazdai talajművelő munka elvégzésére alkalmas. Kerekeit a motor hajtja előre, csak irányítani kell. Felhasználható szivattyúzásra, szíjáttétellel hajthatnak vele kisebb gazdasági gépeket is. Kezelése egyszerű. A sokoldalú gépet a szőlősgazdák permetezésre is használják. - 40 m (Purczel Miklós)

A tatai edzőtábor-1948. / Tovább a filmhez

Elhangzó szöveg:A Postás Sportegylet példásan rendezett versenyén közel 200 birkózó állt szőnyegre. Az utánpótlás nem tudta megállni, hogy a pillanatokra szabadon maradt szőnyegen ne tegye próbára harci készségét. A tatai táborban élversenyzők mutatták be tudásukat. Csaknem ezerfőnyi a tatai társadalom minden rétegét képviselő közönség s lelkes tapssal jutalmazta az olimpiai keret szabadstílusú birkózóinak ragyogó produkcióit. Utána bokszolóink léptek porondra. Villámgyors egyenesek, horog, majd sorozatok követték egymást. Nemcsak az az ember aki adja, hanem aki állja. Az élmunkások Kossa István, a Szakszervezeti Tanács főtitkára feszült figyelemmel kíséri a bemutatót. Atlétáink a hivatalos olimpiai számokban kiválók. A tréfás öttusát a váltósúlyú Sipos nyerte.

A pesti Újépület / Folytatás a posztban

Újépület Aedificium Regium Nóvum (németül Großes ärarial Gebäude(kincstári nagyépület) Neugebäude) egy hírhedt erőd- és laktanyaszerű katonai épület neve volt, mely egykor Pesten, a Lipótvárosban, a mai Szabadság tér területén állt.

 Felépítésére II. József adott utasítást. A terveket Isidore Canevale bécsi építész készítette. Az óriási belső udvart bezáró négyszögletes épület építése 1786-ban kezdődött, Hild János vezetésével. Itt szerezte első szakmai tapasztalatait Hild József, a későbbi híres építész is. Az erőd-szerű épület felhasználási célját nem közölték a lakossággal, így az találgatások tárgya volt. A nagyméretű épület egyes részei fokozatosan készültek el; 1789-ben a 3. sz. pavilon már használatban volt.

Az épület négyszög alakú volt, a földszinten kívül még két emelettel rendelkezett. Négy sarkán kisebb, de egy emelettel magasabb, négyszög alakú épületrészeket emeltek, melyeket a főépülettel rövid melléképítmények kapcsoltak össze, úgy hogy a deréképület az erősségnek mintegy középfalát, a négy saroképítmény pedig annak bástyáit képezte. A nagyobb homlokfalak 100 ölnél hosszabbak, a belső főudvar majdnem 10 000 négyszögölnyi teret foglalt el. Különösebb építészeti értéke az épületnek nem volt. A rejtélyes építmény homoksivatag közepén emelkedett, ugyanis az akkori város szélső házai s a megkezdett építmény között még jókora térség terült el, melyet meg nem kötött fövény borított. II. József halálakor a munka még nem volt befejezve, s az időközben kitört napóleoni háborúk gátolták az építkezés folytatását. 1793 és 1796 között használták börtönként, az elfogott francia tisztek raboskodtak itt.

1802-ben eladni készültek az épületet, a prágai zsidók már ajánlatot is tettek rá. Széchényi Ferenc gróf akkori kamaraelnök hathatós fölterjesztéseket tett a szándékolt eladás ellen, mivel az épület a II. József által a magyar papságtól elkobzott javakért kapott pénzen készült el. Az eladására így nem került sor, azonban az építés folytatásához csak 1814-ben fogtak, s mikor az épület elkészült, az újonnan szervezett ötödik tüzérezred laktanyájává rendelték azt.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása után tömegével zárták ide a magyar hazafiakat. 1849. október 6-án az épület falánál végezték ki Batthyány Lajos grófot, az első független magyar kormány miniszterelnökét, az aradi vértanúk kivégzésével azonos napon. A kivégzés emlékét őrzi az egykori épület északkeleti sarkának helyén emelt Batthyány-örökmécses. Az épület mellett végezték ki 1849. október 10-én Csány László kormánybiztost, közlekedési minisztert, majd október 24-én Perényi Zsigmondot, a felsőház másodelnökét is. Október 20-án a délelőtti órákban a közeli Fa téren (maː Mezőgazdasági Minisztérium környéke) Mieczysław Woroniecki herceget,Peter Giron honvéd alezredest és Karol Gustaw d’Abancourt de Franqueville lengyel nemest végezték ki.

A kiegyezés után felmerült az épület nyomda, majd városi árvaház céljára való hasznosítása, végül is az épületet 1897-ben lebontották. A szomszédságában időközben épülő Országház hatására a környék felértékelődött. Az épület helyén alakították ki Palóczy Antal tervei szerint a Szabadság teret.