A Sió-csatorna története

A csatorna kiépítését már a rómaiak elkezdték, célja a vízgyűjtő területén összegyűlt felszíni vizek levezetése volt. A Sió völgyének történetéről Galérius császár (203-311) idejében már arról számoltak be, hogy a Pelso nevű tavat 293-ban a Dunába csapolták le. Nevezetes évszámok a Sió-csatorna kapcsán:

1811: újra ássák a tavat szabályozó csatornát
1825: Sárvíz-Kapos vizeinek lefolyása érdekében szabályozzák
1848: Gróf Széchenyi István annak szükségességét látja, hogy a Balatont a Dunával összekötő Sió csatornát rendezni és szállításra alkalmassá kell tenni. A Sió most már nemcsak a Balaton vízszintszabályozó csatornája, hanem a Balaton és Duna közötti vízi közlekedés egyetlen összeköttetési lehetősége
1863: Az első fából készült vízleeresztő zsilip átbocsátó képessége 8-10 m3/mp volt
1891: A zsilipet falazott kivitelben készítik el és teljesítménye 50 m3/mp-et eléri
1908: A csatorna bővítésére kerül sor, mely csak 1936-ban fejeződik be
1941: Sor kerül a meder bővítési munkáira, de a II. világháború miatt a munkák leállnak
1947. szeptember 22.: A munkák befejezésre kerültek és ekkor került sor az első hajó vízre eresztésére a Balatonon. A hajózsilip 1200 tonnás uszályok, és hasonló mérető hajók átbocsátására alkalmas. Mérete: 83,5 m hosszú 12 méter széles. A vízlépcső 2,5 m szintkülönbséget képes biztosítani a Sió és a Balaton között.

A Balaton ingadozó vízszintjét többször próbálták szabályozni a történelem folyamán. „Az első beavatkozás Galerius császár nevéhez fűződik, aki a III. században vízlevezető csatornát építtetett valahol a mai Siófok térségében. Erről az eseményről Sextus Aurelius történetíró tájékoztat bennünket, aki leírja, hogy a császár 292-ben, elsősorban a Keszthelytől délre a mai Fenékpusztánál vezetett hadiút és átkelőhely biztonsága érdekében szabályoztatta a tó vízszintjét, és a környező területet megtisztíttatta az erdőktől.” Balaton monográfia. Szerkesztette: dr. Tóth Kálmán. Panoráma, 1974., 234. oldal. Ez a zsilip, mely egyes források szerint nem volt más, mint egy átvágott, a Balaton vize által átjárhatóvá tett homokturzás Virág Benedek: A Balaton múltja és jelene. Eger, 378-379. oldal., a népvándorlás korában eltűnt. A tó jelentős vízszint-ingadozása arra utal, hogy jelentősebb település a tó mentén csak a magaslatokon alakult ki (Tihany, Szigliget).

A XIX. században tervek készültek a Balaton vízszintjének szabályozására, mely több célt szolgált:
- hajóút kialakítása, mely a tavat a Dunával köti össze,
- a Balaton körüli mocsarak, berkek lecsapolása, bevonásuk a mezőgazdasági művelésbe,
- a balatonfüredi kikötőhely biztonságosabbá tétele,
- a Budapestet az Adriával összekötő vasútvonal mentesítése a víz- és jégkároktól. (A vasútvonalat 1858-ban kezdték el építeni, s „a tó 1860-62. évi magas vízállása veszélyeztette, sőt megrongálta a vasúti töltést, ezért a Déli Vaspálya Társaság is lépéseket tett a Balaton szabályozása ügyében.” A magyar vízszabályozás története. Összeállította és szerkesztette: Ihrig Dénes. Budapest, 1973., 263. oldal.)

A Balaton vízszint-szabályozásának érdekében Siófokon fazsilipet építettek. A zsilip ünnepélyes átadása 1863. október 25-én volt. „Bár évtizedekbe telt, míg a vállalkozás meghozta a kívánt eredményt, s közben hatása is meglehetősen ellentmondásosnak bizonyult, az 1863. évi zsilipátadás mégis korszakalkotó jelentőségű volt a Balaton történetében: nem csak a Sió és Siófok, hanem az egész Balaton életében.” Ligeti László: A Balaton és szabályozása. Vízügyi Történeti Füzetek. Budapest, 1974., 51. oldal. A Balaton partja üdülőövezetté vált, a megépült vasút a tó gyors megközelítését tette lehetővé, és újra napirendre került a Duna-Balaton víziút megteremtése.
Korabeli sajtóhírek szerint a zsilip működésével elégedettek voltak mind a tervezők, mind a tó partján élők. 1866-ban azonban az aszály következtében jelentősen lecsökkent a vízszint (a Fertő-tó és a Velencei-tó ki is száradt). A mínusz 45 centiméteres vízszint mellett pusztultak a halak és a nádasok, és sokan a zsilipet és kezelőiket kezdték hibáztatni a kialakult helyzetért. „Ekkor kezdődött a jelszó: »lopják a Balatont«!” Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene. Eger, 445-446. oldal.

1867-ben ismét megnőtt a tó vízszintje, ami elöntésekhez vezetett, hiszen a zsilip kis áteresztő képessége nem volt elegendő a hirtelen jött víztömeg levezetésére. „Természetesen megint volt nagy lárma. »Kiöntenek bennünket, mint az ürgét«, »puskaport a zsilipnek!« stb. eféle kifejezés hangzott el az ujságokban, pedig hát sem a zsilip, sem a csatorna, sem a kezelő-szabályzat, legkevésbé pedig a kezelők nem tehettek róla, mert azzal a gyenge érrel nem lehetett a tó vízállását szabályozni.” uo.
„Az 1871-1883 közötti nedves időszakban újra magasra duzzadt a Balaton és a berkek is víz alá kerültek. A siófoki fazsilip és a Sió vízvezető képessége elégtelennek bizonyult. 1891-ben olyan magasra emelkedett a tó vize, hogy a balatonfüredi sétány is víz alá került és sok mezőgazdasági kár is keletkezett. A siófoki zsilip pedig annyira megrongálódott, hogy összedőléstől kellett tartani. Ezért 1891-ben a régi zsiliptől lefelé 165 méterre a mederbe egy 2X8 m nyílású, 50 m3/s vízemésztésű vastáblás betonzsilipet építettek (…).” A magyar vízszabályozás története. Összeállította és szerkesztette: Ihrig Dénes. Budapest, 1973., 264. oldal.

1921-től napjainkig számos „rekord” kapcsolódik a zsilip történetéhez. 1965-ben a part menti elöntések elkerülése érdekében 1791 tómillimétert engedtek le a tóból. Ez az 1 milliárd 80 millió m3 víz a Balaton víztömegének a fele. 1942 áprilisában jegyezték fel a legerőteljesebb vízeresztést; ekkor egy hónap alatt 26 centiméternek megfelelő vízmennyiséget engedtek le a tóból. Ez azt jelenti, hogy – szemben a 2005. szeptember 1-jét követő napok 4,8 m3/ s-ot kitevő vízeresztésével – 60 m3 víz zúdult le másodpercenként a víz a Sió medrébe.
A zsilip segítségével csak a maximális vízszint szabályozására (csökkentésére) van lehetőség. Ezért aszályos időszakokban csak a zsilip zárva tartásával óvhatjuk a Balaton vizét, ahogy ezt tettük is 2000. április 30. és 2005. szeptember 1. között. A zsilip történetében ez a leghosszabb időszak, amikor nem történt vízeresztés a Sió-csatornába a Balatonból.

Fotók : Fortepan

A Wartburg sztori

A Wartburg-rajongók kicsiny táborában is úgy alakulnak a dolgok, mint minden más mániával: a márka kedvelői egymást jól toleráló, átfedéses alfajokra oszlanak.

Vannak púpososok (azon belül is nagy- és kiskerekű-hívők), 353-asosok (külön kasztot képeznek a digi-műszeres, elölhűtő-fanek) és megtűrt szub-csoportként négyüteműsök, valamint négyüteműsítők is felbukkannak.

A nyolcvanas években Dacia-motorokkal átkókányolt Wardácsok, Fiat-erőforrásokkal újraálmodott Fiburgok és egyéb öszvérek tulajdonosait leszámítva a fenti mániákuscsoportok lényegében a kocsijaik kora szerint választhatók szét. Érdemes hát némi ismereteket szereznünk a kiváló háromhengeres előéletéről.

	1950 - IFA F9 Estate

A sztori nagyjából az ötvenes évek elején kezdődött, amikor a szovjet irányítás alá tartozó (még nem NDK!) Kelet-Németországban a háborúból megmaradt DKW F-8-asok, valamint pauszpapíros kópiáik, az IFA F9-esek futottak. A DKW felettébb híres volt a kétütemű-technikájáról (ez a cég vezette be a harmincas években a későbbi kétütemű járműveknél egyöntetűen alkalmazott, dr. Schnürle-féle huroköblítéses rendszert), az ötvenes évek boldog Greenpeace-mentes korában pedig nem is volt annyira egyértelmű, hogy a négyüteműek valóban jobbak-e a kétüteműeknél.

Akkor még úgy tartották, a négyütemű motor csak feleannyiszor robban egy főtengelyfordulat alatt, mint a kétütemű, ezért az elméleti fajlagos teljesítménye is a kétszerese, míg a fogyasztása a fele az Otto-motorénak. Noha a tények cseppet sem igazolták állításukat, a világ sok országában még évtizedekig tovább gyakorolták a cvájtakt-alkímiát.

1956

A Nyugat Auto-Union és a Saab autóiban a hatvanas évek végéig használták a jól bevált technikát, a DKW F-8 bázisa ötven évvel ezelőtt kiváló alapnak ígérkezett a leendő keletnémet népautóhoz is. Eisenachban fogták tehát a szűk IFA F9-est, meghosszabbították az alvázát, kissé feltuningolták a motorját (28-ról 37 lóerőre), még két ajtót kanyarítottak rá, s divatos szabászokkal új formatervet adtak neki.

A kocsi vitathatatlanul szép (ritka az ízlésficamos egyed, aki a régi Wartburgot csúnya autónak tartja), elég dinamikus (akkor még más volt a mérce), és még talán a tervezők számára is meglepően tágas (valóban az) lett. A kocsit 1956-tól gyártották, majd később apró szerkezeti és esztétikai változtatásokat eszközöltek rajta.

	Wartburg Sport (kevesebb mint ötszáz darab készül)

Eltűnt a kétrészes első lökhárító és a széles pálcákból álló lemezmaszk, helyette jött a nagyságrendekkel esztétikusabb, sűrűn lyuggatott, ám szintén lemezrács. Szivattyús lett a korábban termoszifonos hűtőrendszer (a korai 311-esek a szó igazi értelmében iszonyúan túlfűtöttek voltak, a későbbi 312-eseknek harminc kilométernyi autózás kellett, hogy legalább langyosat leheljenek az utastérbe), a teljesítmény pedig a kompresszió növelésével 40, majd 45 lóerőre mászott.

Az elöl-hátul laprugós "nagy-Varangyoknak", ahogy apáink nevezték, nem volt sok rugózásuk, ám az úttartásukat az akkori mezőnyben egész jónak tartották. Aztán jött 1965 decembere, vele a "kis-Varangy", amelynek már nem 15, hanem csak 13 colos kerekei voltak.

De-Luxe Saloon

A változás nagyobb, mint a külső alapján gyanítanánk, hiszen ekkor elvetették az ósdi DKW-alapok fontos elemét, a laprugós futóművet, helyette elöl-hátul csavarrugós, elöl kettős keresztlengőkaros, hátul oldalanként egyetlen, nagy, háromszög-lengőkarból álló futóművet alkalmaztak.

Megjött a rugózás, kimúlt az úttartás: a 312-1 szériát billegése és viszonylagos borulási hajlama miatt sokan veszélyes járműnek titulálták, de mivel komfortosabb volt, végre nem a pótkocsis teherautókkal megegyező körön fordult, a hosszabb váltóáttételezés miatt kevesebbet evett és nem üvöltött annyira, ráadásul alig kellett zsírozni, a tulajdonosok jobban szerették.

	négyüléses Coupe

Mivel a Wartburg alvázas konstrukció (ezért neki, és néhány terepjárónak valóban "alvázszáma", nem csupán azonosító száma van), ezért nem túl nagy meló a nagykerekűt komfortosabb kiskerekűvé átépíteni. Az ember fogja a kiskerekű alvázát (ez szinte soha nem rohad el), a nagy kasztni padlólemezét hátul kissé átszabja, aztán ráemeli az egészet az új alapokra.

A púpos szériából tíz évnyi gyártás alatt kombi, pick-up, a raktér fölött elhúzható vászontetős és hajlított plexi ablakos Camping luxuskombi, kupé, négyszemélyes kabrió és nyújtott orrú, háromkarburátoros motorral szerelt, modernizált műszerfalú, szigorúan kétszemélyes, kisszériás roadster is készült.

3 ajtós kombi

Az alig egy évig gyártott kiskerekű-széria végére azonban a limón kívül csak a szintén kiskerekű Camping, valamint az igen csúf, kubista, HT300 nevű, keménytetős, négyüléses, béna-maszkos kabrió maradt.

A 312-1 lényegében már a "kocka" bázisát jelentette: az új 353-as 1966 júniusától zajos és büdös hódításba kezdett Kelet-Európában - később pedig még Nyugatra is eljutott, például Hollandiába és Angliába is. A brit 353-at egyébként Wartburg Knight néven hozták forgalomba, természetesen jobbkormánnyal.

	5 ajtós Kemping változat

Kisszériás gyártásnál - a gömbölyű korszakban - a sokféle karosszériából álló paletta még elment, de a népautóság igényével tervezett 353-asnak egyszerűbbnek, nagyobb sorozatban készíthetőnek kellett lennie. Kevesebb lett a díszléc, a kínálat kizárólag limuzin és Tourist fantázianevű kombiból állt, ám a teljesítmény már az 50 lóerős álomhatárt, vele a végsebesség a mágikus 130 km/h-t súrolta.

Sok Wartburgos erre csak hümmög, hiszen látott ő már 145-öt is az órán, igaz, ekkor már két sávban kacsázott és kis híján leszédült az útról. Akik azt hiszik, nem csupán hallucináltak, azoknak nem árt tudniuk, hogy az Autó-Motor korabeli mérései szerint a kocsi műszere a végsebesség közelében már több mint tíz százalékot csal.

A 353 azonban tágas volt, az új, 12 voltos elektromos rendszernek köszönhetően éjszaka is használható lett, a csomagtartó 525 literje egy élet összes összehordott lomját elnyelte. A bősz háromhengeres képességeiből pedig arra is futotta, hogy nyolcvanig ne akadjon vetélytársa gyorsulásban a szocialista autópark résztvevői közül, a négyforintos benzin korában pedig még talán nem is tűnt olyan soknak a 7,5 literes országúti, 10-11 (télen 12-13) literes városi fogyasztás.

Ekkor még küszöbdíszléccel, vízszintes "csíksebmérővel", s szintén vízszintes kivágású egyéb műszerekkel gyártották a 353-at, mely egységet a hatvanas évek végén egy nagy, kör alakú kilométerórából, két kisebb, szintén kör alakú víz- és üzemanyagmérőből, valamint öt kisebb, kör alakú, színes visszajelzőből álló csoport váltotta le.

A hátsó burában már nem a fék-, hanem a tolatólámpa volt legbelül, a lökhárítóbabák pedig gumibetétes krómcuccok helyett már teljes egészben gumiból készültek. 1974 decemberében jött az elöl tárcsafékes 353W-széria (addig négy dobfékes volt a rendszer), autós körökben kukker-, wartburgos társaságban inkább csőműszeresnek nevezett, modern armatúra került a fekete műanyag borítású pléh-műszerfalra. És mivel végre megjött a fékhatás, ezért fékerőszabályzót is beépítettek.

A nyolcvanas évek elején köténybe szerelt ködfényszórókkal, vastagabb kormánnyal (szakszó: "habkormány"), koponyarepesztően kemény, Volvo-mintájú fejtámlákkal, valamint dísztárcsás helyett műanyag kupakos kerekekkel frissítették az avéttos megjelenést.

Tourist Estate

Egy-két évvel később (a pontos dátumok az NDK-beli ingadozó bizonytalan átállások, valamint az exportra és belföldre szállított verziók összehangolatlansága miatt nehezen kideríthetők) a bevált NDK-származék BVF-F36-os, majd 40-es karbit sajnos kéttorkú cseh Jikov porlasztó váltotta fel, amellyel a fogyasztás nagyobb lett, a biztos alapjárat és egyéb luxusjellemzők viszont megszűntek.

Közben feketére festették a maszkot és az alukilincset, mely utóbbit még később műanyagkilincsre cseréltek, valamint szintén feketére szinterezték, és kis gumibetéttel látták el a lökhárítót. A hűtő 1984-ben mászott a blokk hátuljában lévő idétlen helyéről a kocsi elejébe, ekkor lett elektromos a hűtőventilátor, s e megmozdulással jelent meg a vérundorító teli kockalámpa és a sima, színre festett lemezmaszk is.

Hazánkban a nyolcvanas évek közepén jelentek meg a "W" helyett "S" feliratú, a viszonylag bevált gengszterváltó helyett borzalmas botváltóval szerelt szériák, valamint a kizárólag padlóbotos Trans pick-upok is. Érdekes, hogy a magyarok emlékeiben kizárólag kormányváltósként megjelenő kocka Varnyút szinte teljes élete során árusították padlóbottal is az NDK-ban - jól érezték, hogy a konstrukció nem valami fényes, tán ezért ódzkodtak az exporttól.

A hetvenes évek során persze folyamatosan napirenden szerepeltek új tervek: az akkor már elavult alvázas építést és az ósdi kétütemű motort a mérnökök szerették volna korszerűbb megoldásokra cserélni - ám a honeckeri vezetés nem favorizálta ezeket az akciókat. Születtek is a kétütemű blokk alapjára három-, illetve négyhengeres "viertakt" motorok is, sőt, kétmotoros, kétütemű, valamint egymotoros, összkerék-hajtásos raliváltozatot is fabrikáltak az eisenachi zsenik. Szerencsére egyik se jutott tovább a próbaköröknél.

A valóban bevetett gyári raliautó egymotoros, 110 lóerős volt. Az eleje 353-nak nézett ki, de teljesen műanyagból készült, ötgangos váltót tettek bele. A leggyorsabb Wartburgok a bel-DDR monoposto-versenyek Melkus szivarautói voltak, szintén a Melkus-műhelyből kerültek ki a szárnyas ajtós, Ferrari-formájú, nyálcsorgatóan szép, középmotoros, ám szintén kék bűzfelhőket eregető, de háromkarbis, 993 helyett 1150 köbcentis, áramvonalas Melkus sportkocsik is.

Fene tudja, mekkora protekció kellett a hetvenes években az NDK-ban ahhoz, hogy valaki egy ilyen egyedi verda volánja mögé gyűrhesse törékeny testét.

Wartburg 1.3

1989 a véget jelentette: a licenc 1,3-as VW-motort egy béna közdarabbal a Wartburg váltóhoz kapcsolták, ehhez a kocsi elejét a tűzfaltól kezdve teljesen átépítették. Akárcsak az első, a hátsó futómű is szélesebb lett, ám itt csak a felfüggesztésbe tett távtartókkal érték el a nyomtáv-módosítást. Ezt a beteg, rövid áttételezése miatt zajos és nagy étvágyú, a kétütemű fajtársaknál sokkal gyorsabban elrozsdásodó, szerencsétlen 1.3-ast szerencsére csak 1991-ig készítették. Utána az Opel állított fel új üzemet a Wartburg gyártelep helyén.

A Kiskundorozsmai szélmalom / Folytatás a posztban

 Kiskundorozsma egykor önálló község Csongrád megyében, ma Szeged városrésze.

Dorozsma nevét 1237-ben említette először oklevél Durusma, Drusma alakban írva.

Valamikor ősrégi halásztanya volt. Az ősbirtokos Durusma család bencés monostort alapított itt, amely egyben nemzetségi monostoruk is volt. Dorozsma a tatárjárás idején elpusztult, 1300 körül újra benépesült.

1478-ban már kőből épült temploma volt, ezt azonban a törökök lerombolták. 1719-ben ismét betelepítették, főként jász családokkal. Először a szegedi ferencesek látták el a hívek gondozását, majd 1725-ben megalakult a plébánia. A települést 1831 augusztusában kolerajárvány sújtotta. 1879-ben a nagy tiszai árvíz Szegeddel együtt Dorozsmát is elöntötte.

Kiskundorozsma 1876-ig a Kiskunság része volt, akkor csatolták Csongrád vármegyéhez, elszakítva ezzel a Kiskunságnak Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez csatolt többi részétől. 1950-ig járási székhely volt, amikor is Szeged vette át a szerepét. A települést végül 1973-ban Szegedhez csatolták. Dorozsmának rendkívül kiterjedt pusztái is voltak, melyek területéből alakult ki a mai Üllés 1948-ban, Bordány, Forráskút és Zsombó községek pedig 1950-ben.

A szélmalom

„	Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom A malomba' fogadtál te hű szerelmet angyalom. De megcsaltál, mással éled világod, Tán most csókolt meg a rózsád, hogy a malom megállott. Rágondolok, mikor nékem a szívedet hazudtad, Hej, fogadni a szerelmet, hűtlen, csalfa, de tudtad. A te álnok szívedet megátkozom, Szélvész támad, megindult a dorozsmai szélmalom.	”
– Dankó Pista nótaszerző dala

Az első szélmalom 1801-ben épült egy dombra, hogy a szél könnyebben meghajthassa vitorláit. A tanyavilágban a szétszórtan élő emberek szívesen gyűltek össze a malomban, hogy eszmét és híreket cseréljenek egymással. Sokszor a leányválasztás is a malomban történt. 1905-ben már 23 szélmalom állt Kiskundorozsmán. A legtovább kitartó és ma is látható malmot Czékus Andor építette 1821-ben. 1920-ig gabonát, utána takarmányt őröltek benne.

1966. november 25-én kisajátították, a tervbe vett felújítás, tatarozás halasztódott, míg végül egy csapadékos reggelen a szélmalom összeroskadt, s Dorozsma utolsó szélmalma is elpusztult. Az Országos Műemléki Felügyelőség úgy határozott, az épületet eredeti anyagok felhasználásával renoválja. Az újjáépítés 1972 őszén kezdődött. A malom egyes elemei felcímkézve egy melléképületben várták, hogy összeillesszék őket. A helyreállítás 1973 tavaszán fejeződött be.

2005. június 9-én reggel a folyamatos esőzések hatására ismét elpusztult a malom. A malom falának északi oldalán több négyzetméteres faldarab leomlott. 2006 augusztusában megkezdődött az újjáépítés a Kincstári Vagyoni Igazgatóság megrendelésére. A munkálatok 2006. december 18-ra elkészültek és a felújított malomépület átadása december 20-án, ünnepélyes keretek között megtörtént. A húszmillió forintért felújíttatott szélmalom kipróbálásakor megroppant egy meghagyott régi tetőgerenda.

Dorozsma az irodalomban

• Kiskundorozsma a címadó helyszíne Móra Ferenc A dorozsmai varjú című elbeszélésének.

Dorozsma a zenében

• Dorozsmán játszódik Ábrahám Pál legendás operettje, a Viktória.

Gólya statárium / Folytatás a posztban

Ezt a kis történetet a Komáromi Lapok 1871.évi 17. számában találtam .