KULÁK BÉLYEG / Folytatás a posztban

A kulák orosz eredetű szó (jelentései: ököl, nagygazda, zsugori). A Szovjetunióban a bolsevikok által egyértelműen pejoratív tartalommal megtöltött kommunista mozgalmár kifejezés, mellyel parasztok széles rétegeit bélyegezték meg, akik néhányszor tíz holdnyi földjükön növénytermesztéssel, állattartással foglalkoztak. A kemény munkával, okosan, családi gazdálkodást folytató, ebből jól megélő, gyermekeit gazdálkodásra taníttató, önálló gondolkodású kulák természetes gátja volt a kolhozosításnak (téeszesítésnek), illetve a proletárdiktatúrának. A parasztok ércbányákba mentek dolgozni, hogy munkásként megszabadítsák a mezőgazdaságban dolgozó családtagjaikat a beszolgáltatástól. 1932-ben azonban kiterjesztették a beszolgáltatási kötelezettséget azokra a munkásokra is, akik nem szakítottak végérvényesen a mezőgazdasággal. Az új törvény sok parasztot arra késztetett, hogy elhagyja otthonát és a Szovjetunió más térségeiben keressen magának megélhetést.

A kommunista ideológia szempontjából a kulákság legfőbb ismérve, hogy mezőgazdasági munkájának elvégzéséhez más parasztokat is foglalkoztat, ilyen módon „kizsákmányolva” a földdel nem rendelkező zselléreket és a dolgozó parasztság egyéb csoportjait. Ez a jellegzetesség lehetővé tette, hogy a kulákot „osztályárulóként” tüntessék fel. A módosabb parasztgazdák körében gyakori erős vallásosság alkalmat adott arra, hogy a kulákot a parasztság javait „megdézsmáló” papság lakájaként és a klerikális reakciós visszarendeződés híveként bélyegezzék meg.

Rákosi mint Sztálin „legjobb magyar tanítványa” a bolsevik ideológiát egy az egyben átvette és alkalmazta. Magyarországon 25 hold feletti földdel a paraszt kuláknak számított, de ha egy szegényparaszt a párt útjában volt, könnyen megkaphatta a kulák minősítést. A Rákosi-rendszer perekkel, rendőri, ÁVH-s zaklatással, internálással, megfélemlítésel mindent elkövetett a „kulákság” felszámolására. A gazdákat kötelező terménybeszolgáltatásokkal és szándékosan betarthatatlan rendeletekkel állandóan nyomorgatták (pl. anyagi vagy börtönbüntetést kaphattak, ha a padláson nem volt víz, ha a rendszeresen kiküldött ávósok hernyót találtak az egyik fán vagy ha a kút állapotát „nem megfelelőnek” találták stb.). A börtönben a legsúlyosabb kínzásoknak vetették alá őket. A kulákok tulajdonát, például házát eltulajdonították („szocializáció”), bár a rendszerváltás után lehetőségük volt rá, hogy – saját korábbi tulajdonukat – értékének megfelelő áron, készpénzért – visszavásárolják.

2012. március 26-án az Országgyűlés a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává nyilvánította június 29-ét, Péter-Pál napját, amely a hagyomány szerint a betakarítás kezdete, a parasztság ünnepe.

 A kulák fogalom köztudatba bevezetésével lehetővé vált a kommunista sajtó számára, hogy az ipari munkásságot „kizsákmányoló” burzsoáziának megfelelő, könnyen bemutatható ellenségképet kreáljon a mezőgazdaságban is és így egységes osztályharcként ábrázolhassa a proletár rétegek szembenállását a vagyon birtokosaival. (A földesúri, vitézi réteg felszámolása a nemesi címek eltörlésével együtt már 1946-ban megkezdődött, így az élesedő osztályharcnak 1948-tól szüksége volt egy vidéken valóban jelenlévő, új és nagyobb létszámú célpontra.)

Lengyelkápolnai párttitkárgyilkosság

A lengyelkápolnai párttitkárgyilkosság emlékezetes kulákellenes koncepciós per volt 1950-ben, amikor a Szeged melletti lengyelkápolnai párttitkárgyilkossághoz konstruált az ÁHV egy „rendszerellenes kulákszervezkedés” koncepciót, hogy a helyi jelentős kulákok nagy részével leszámolhasson. A koncepciós ügy szervezője és kivitelezője a később kabarékonferansziéként országos ismertségre szert tett Komlós János, a szegedi ÁVH akkori vizsgálati-kihallgatási osztályának vezetője volt.

• Komárommegyei Dolgozók Lapja, 1952. január

Gyilkos sortűz a Kossuth téren /Folytatás a posztban

• 1956.Október 25. – Gyilkos sortűz zúdul a Kossuth téren békésen és fegyvertelenül tüntető tömegre. Több tucat, egyes becslések szerint 120 halott és nagyszámú sebesült marad a kövezeten. Az elkövetőket máig nem azonosították.

 Az 1956-os forradalom során a Parlamentnél történt sortűzben máig sem tudni pontosan hány tüntető vesztette életét. A téren összegyűlt tömeg vegyes összetételű, civil tüntetőkből állott. A férfiak mellett asszonyok, gyermekek, idős emberek álltak. A vérengzés híre fontos szerepet töltött be abban, hogy az ország és Budapest népe a forradalom, a fegyveres harc oldalára állt. Ez volt a forradalom legvéresebb budapesti eseménye, 1956. október 25. "Véres csütörtök" néven ismert '56 történetében. A különböző források a néhány halottól egészen az ezres nagyságrendig feltételezik a halottak számát. 

 Az Országház előtt október 25-én délelőtt, a forradalom harmadik napján több ezer (különböző források alapján háromtól harmincezres lélekszámig…) fős békés, fegyvertelen tömeg tüntetett. Nagy részük az Astoria előtti tömegtüntetésről érkezett, három szovjet tank kíséretében, amelyekre a tüntetők baráti szándékukat kimutatva másztak fel. A tömeg másik részét peremkerületekből érkezett munkások alkották, akik nem tudtak eljutni munkahelyeikre, mert a tömegközlekedés akadozott.

Miközben a tüntetők az Országház felé vonultak, szembehaladt velük egy szovjet harckocsioszlop, amely a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) két, Magyarországra küldött megbízottját, Anasztaz Mikojan és Mihail Szuszlov PB-tagokat, valamint Ivan Szerov KGB-elnököt és Mihail Malinyint, a magyarországi szovjet haderő főparancsnokát szállította. Ők a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Akadémia utcai székháza felé tartottak, ahol részt vettek a Központi Vezetőség (KV) tíz óra után kezdődő ülésén. A szovjet küldöttek nyomására a KV felmentette Gerő Ernőt pártvezetői tisztsége alól, helyére pedig Kádár Jánost választotta meg. A forradalom kitörése után megalakult Katonai Bizottság vezetésével Apró Antalt bízták meg, teljhatalmat adva neki „a középületek, hatalmi központok, ha kell fegyveres harc, véráldozatok árán történő megvédéséhez”.

Mindeközben a Kossuth téren tüntető tömeg küldöttséget választott, hogy a Parlamentben adják át követeléseiket, de a kormányőrök és a Honvédelmi Minisztérium karhatalmi ezredének egyik százada, megtámogatva a Parlament előtt felsorakozott hét T–54-es szovjet harckocsival, távol tartották az épülettől a tüntetőket. Megismétlődtek az Astoriánál korábban tapasztalt események, a tüntetők barátkozni igyekeztek a szovjet katonákkal, kétnyelvű röplapokat osztogattak, az őrt álló harckocsik tetejére pedig jó néhányan fel is másztak.

 Pár perccel 11 óra után az MDP ülésén tartózkodó Szerov tábornok úgy döntött, szemlére indul a Kossuth tér irányába. Fedezetét több szovjet és magyar tiszt, valamint egy harckocsi látta el. Látva a szovjet katonákkal barátkozó tömeget, Szerov riasztólövések elsütésére adott ki parancsot, amelyek nagy pánikot okoztak a téren. Az átláthatatlanná váló helyzetben a Parlament előtt felsorakozott szovjet páncélosok válaszul a tér szemközti épületeit, a Földművelésügyi Minisztériumot és a Néprajzi Múzeumot vették célba. A tömeg egy része az itteni árkádok mögött próbált fedezékbe jutni, mások II. Rákóczi Ferenc lovas szobránál igyekeztek menedéket találni. Ekkor jelent meg a Báthory utca irányából egy újabb szovjet harckocsi, amely már célzott lövéseket adott le a szobornál összetömörült tüntetők felé. Előbb a mai Vértanúk terénél lőtt ki repeszgránátokat, majd a Nádor utca felé visszavonulva újabb sorozatlövéseket adott le. Ez az akció követelte a legtöbb halálos áldozatot.

A vérengzést követően először az Igazság c. lap október 27-i számában jelent meg az az állítás, hogy a sortüzért a Földművelésügyi Minisztérium épületének tetejéről tüzelő ÁVH-sok tehetők felelőssé. Később a köztudatban jobbára ez a verzió rögződött, nincsenek azonban egyértelmű bizonyítékok arra, hogy az épületben valóban ott tartózkodtak volna az államvédelem emberei. A téren ellenben jelen voltak: az orosházi határőr alegység (az ún. 'zöld Ávó') egyik biztosításra kirendelt raja, Szalay Zoltán ÁVH-alezredes irányítása alatt részt vett a lövöldözésben, ők a Parlament előtt álló szovjet harckocsikhoz közeli tüntetők felé lőttek. Az utólagos történészi kutatások szerint azonban a vérengzés fő okozója a második hullámban érkező szovjet harckocsi volt, a neki kiadott pontos utasítások viszont továbbra is tisztázatlanok. Hasonlóképpen bizonytalan, hogy a téren jelen lévő ÁVH-egység volt -e a sortűz kezdeményezője.

A zűrzavart tovább fokozta, hogy az Akadémia-utcai pártközpont megerősítésére érkező egyik határőr alegység a pártházban lévő ÁVH-sokkal és az ott tartózkodó szovjet katonákkal egy véletlen folytán tűzharcba keveredett. Sortűz érte – valószínűleg egy szovjet tank fegyvereiből – azt a termet is, ahol éppen Mikojan és Szuszlov szovjet vezetők tárgyaltak. Ekkor vesztette életét a pártház előtt tüntető küldöttség egyik tagja, I. Tóth Zoltán történész akadémikus, az ELTE Történettudományi Karának dékánja. Társa, az épületbe behúzódó Hanák Péter történész – egyetemi tanár túlélte a sebesülését.

Farkas Tamás, az MTI munkatársa így emlékszik a tér képére a vérengzés után: "A kettes villamos megállója ugyanott volt, ahol ma, s a Parlament felől eső rész nem virágokkal és bokrokkal volt tele, mint ma, hanem szép fű, rézsű volt. Parkszerűen volt megcsinálva, és ott feküdt egy csomó ember. Fogalmam nincs, hogy 20 volt vagy mennyi…"'

 Az áldozatok számáról nincs biztos adat.

Kő András és Nagy J. Lambert kutatásai szerint legalább 75-en vesztették életüket a Parlamentnél és környékén leadott sortüzekben (14-en a kórházban) és 284-en sebesültek meg. Egyes szemtanúk tizenkét olyan megrakott teherautóról számoltak be, amelyek a sortűz áldozatait szállították el a térről. Körömi Teréz kutató 234 áldozat nevét gyűjtötte össze. Kéri Edit 1000 főre becsüli a téren elesettek számát, Mikes Tamás pedig október 24 -én 820 halottat számolt meg egy ismerősével együtt, a Kerepesi temetőben, 50-es gúlákba rakva. Annyi bizonyos hogy a sortűzzel kombinált szovjet T-54 es harckocsik repeszgránátjainak iszonyatos pusztító ereje lehetett…

A Kossuth téri sortüzek ölték meg többek között Gárdos Pétert, az MTI fotóriporter gyakornokát.

• A vérengzés 50 évfordulóján a rendőrök nem engedték meg 56-os veteránok egy 20-30 fős csoportjának, hogy megkoszorúzzák a téren lévő 1956-os emlékművet. Nem koszorúzhatott többek közt Fónay Jenő sem. (Az emlékmű arra a területre esett, amely kordonnal volt körülzárva, mióta 2006. október 23-án hajnalban a rohamrendőrök kiszorították onnan a Gyurcsány Ferenc kormányfő ellen tüntetőket.)