Szörnyű kivégzési módszerek

Az emberiség történetét egész végig borzalmas kínzások és kivégzési eljárások tarkították. Most ezekből szeretnénk bemutatni tíz típust.

A pimasz bika
Ezt a kivégzési eljárást az i.e. 6. században találták fel Athénban. Egy hatalmas réz bikafejet ajándékoztak egymásnak a fontos tisztségviselők, amelyről kiderült, hogy remek eszköz lehet a kivégzéshez is, hiszen éppen elfért benne egy ember. Hogyha odabent tűzet gyújtottak, akkor az áldozat teljesen hamuvá égett.

Akasztás és negyedelés
Ez a módszer igencsak elterjedt volt Angliában. Borzalmas, de egészen 1814-ig alkalmazták a gyakorlatban. Az első szakaszban egy ló mögé kötötték az embereket, amely a kivégzés helyszínére hurcolta őket. Ezután felakasztották, de csak addig, amíg majdnem meghalt. Ekkor levették az akasztófáról és egy asztalra helyezték. A hóhér ekkor kiherélte és kibelezte az áldozatot, majd elégette szerveit annak szeme láttára. Ezután jött csak a fejezés, majd a négybe vágás.

Máglyán égetés
A máglyán égetés megszokott kivégzési forma volt. Ekkor az alanyt hozzákötötték egy karóhoz, majd fát hordtak alá, amelyet meggyújthattak. Hogyha igazán tehetséges hóhér végezte a műveletet, akkor először a vádli, a combok, a karok, a törzs, a mellek, az arc égett el, csak ezután következett be a halál. Hogyha egyszerre több embert is égettek, akkor lehetséges, hogy előbb füstmérgezéstől haltak meg az emberek, mielőtt elért hozzájuk is a tűz.

Ling Chi
A Ling Chi olyan kivégzése forma, amelyben a halál lassú darabolás útján éri el az áldozatot. Ezt Kínában alkalmazták, egészen 1905-ig, amikor törvényen kívülre helyezték. Elsőként a karokat, a lábakat és a mellkast vagdosták, majd végül szíven szúrták a bűnöst. A kivégzés akár napokig is tarthatott.

Kerékbe törés
A kerékbe törés a középkor egyik legnépszerűbb kivégzési formája volt. A bűnöst ilyenkor egy szekér kerekére kötötték, karját és a lábát a küllőkre feszítették. Eközben egy nehéz kalapács törte össze lassan az ember csontjait a küllők között. Hogyha kegyelmes kivégzés volt elrendelve, akkor több csonttörés után végzetes ütést mértek a bűnösre, azonban voltak olyanok is, akik a keréken maradtak a halálukig, ez akár napokig is tarthatott.

Forralás
A forralás során az elítéltnek meztelenre kellett vetkőznie, majd megmártóznia bugyogó vízben, esetleg először hideg vízbe mászott, amelyet lassan forráspontra melegítettek. A folyadék nem mindig víz volt, lehetett olaj, sav, kátrány vagy olvadt ólom is.

Megnyúzás
A megnyúzás során a bőrt távolították el az emberi testről egy nagyon éles kés segítségével. A cél az volt, hogy a bőr egyben maradjon. A nyúzás nagyon ősi kivégzési forma.

Nyakörvezés
Ezt a borzalmas eljárást Dél-Afrikában alkalmazták 1980 és 1990 között. Ekkor egy autógumit töltöttek meg benzinnel, amelyet az áldozat karjára és mellkasára applikáltak, majd meggyújtották.

 Csónakolás
Ezt az eljárást Perzsában alkalmazták. Ekkor egy meztelen embert csónakhoz kötöttek. A fej, a kezek és a lábak kiálltak a rögtönzött tartályból. Az elítéltnek mézet és tejet kellett nyelnie, ami súlyos hasmenést okozott, ráadásul vonzotta a rovarokat is. A széklet lassan összegyűlt a tárolóban, ami rengeteg bogarat és állatot vonzott. A halál lassan következett be, ennek oka főleg a kiszáradás, az éhezés és a szeptikus sokk volt. Erre sokszor 17 napot is várni kellett.

Fűrészelés
A bűnöst a fűrészelés során fejjel lefelé lógatták, majd egy hatalmas fűrésszel ketté vágták a testét. A lágyéknál kezdték, majd a fejnél fejezték be. Mivel fejjel lefelé lógtak, így az agyba elég sok vér jutott, amely életben tartotta őket addig, amíg a fűrészt elérte a hasban az artériát.

Nőnek lenni nem volt leányálom – Nem csak a ruhák kínoztak a Tudorok idején

Belegondoltatok már abba, hogy milyen lenne, ha más korban születtetek volna? Elfelejthetnénk az okostelefonokat, laptopokat, de még az áramot is. Kicsit bizarr belegondolni, nem igaz? Pedig sok-sok generáció nőtt fel ezek nélkül – sőt, sokkal nagyobb problémákkal is szembe kellett nézniük.

A középkorban élte „fénykorát” az emberek és a nők folyamatos kínzása, gondoljunk csak a boszorkányégetésekre vagy a kivégzésekre, de ezeknél nem ér véget a sor. Bár a Tudorok a középkorhoz képest egy kicsivel később kerültek hatalomra, kínzási módszereik nagyjából megragadtak azon a szinten, ami pár évvel azelőtt volt ”divat”. Mai szemmel sokkolónak tűnik, de akkor sajnos ez nagyon is valóságos volt.

Kínzás... a ruhával

Kezdjük is a sort a legenyhébb bántalmazási formával, ami ugyan önmagában nem volt halálos kimenetelű, de rengeteg nő szenvedett miatta. Az akkori fűzők – ahogy a pár száz évvel később divatos darabok is – sokszor komoly sérüléseket is hagytak a bőrön. Mivel az akkori divat miatt a nőknek számtalan "testmódosító" ruhadarabot kellett viselniük, a lányok kénytelenek voltak nap mint nap felvenni ezt a kényelmetlen ruhadarabot. A reneszánsz fűzőkben nemhogy mozogni, de levegőt venni is alig lehetett. Még belegondolni is rossz!

Ezek után furcsa, de manapság ismét kezd visszatérni a divatba a fűzők viselése, egyes stílusoknál, mint például a gótnál egyenesen alapdarab, de vannak olyan megszállott nők is, akik már élni sem tudnának nélküle.

Kínzás a... fogamzásgátlással

Forrás: 

Flickr / Elusive Muse

VIII. Henrik korában a nemesek igencsak csapodár életmódot éltek, valamint a vagyon megőrzése miatt sokszor házasodtak családokon belül, ezzel is vállalva a vérfertőzés kockázatát, mégis eléggé brutális módon védekeztek akkoriban a nem kívánt terhesség ellen.

Egyik jól bevált módszerük az ecetes gyapjú volt, amit a nők felhelyeztek a hüvelybe, de a méhviaszdugók, valamint a fadarabok (!) testen belüli használata sem volt ismeretlen számukra. Ja, és akkoriban a fogamzásgátlás természetesen tilos volt, így a nőknek ezeket a kínokat a legnagyobb titokban kellett átélniük, ha azonban mégis kitudódott, keményen megbüntették őket.

Örökre megcsonkítva...

Mint már említettem, az abortusz vagy a házasságtörés bűnnek számított azokban az időkben, amit komolyan büntettek. Egy úgynevezett melltépő szerkezettel okoztak elviselhetetlen kínokat a nőknek. A vaspóknak is nevezett kínzóeszközt úgy alkalmazták, hogy felhevítették, és a nők melleit kettéfogták vele, majd addig húzták, amíg szó szerint le nem tépték a melleket. A következmények: vérveszteség, fertőzés, de halál is.

Tovább fokozva a megaláztatást, sokszor a nők gyermekei előtt végezték a műveletet, mondván, hogy majd a fiatalabb generáció tanul az esetből, és távolt tartja magát a bűnbeeséstől. Aki túlélte ezt a borzalmat, az örökre megcsonkítva és megbélyegezve élte az életét.

Forrás: 

Wikipedia

Sajnos a női szervek megcsonkítása nem csak a múlt emléke, hiszen egyes afrikai országokban és törzseknél a mai napig bevett szokás. A csiklót metélik körbe, és az eljárás hihetetlen kínokkal jár, főleg azért, mert sokszor életlen, rozsdás késekkel végzik a műveletet.

Szerencsére már ezekben az országokban is kezd tabuvá válni a körülmetélés, amihez egy szomáliai származású topmodell, Waris Diriekitartó munkája is hozzájárult. Kislánykorában ő is átesett a borzalmakon, de miután világhírnevet szerzett, ennek szörnyűségeire próbálja meg felhívni a figyelmet – láthatólag sikerrel. Ajánlom tőle A sivatag virága című könyvet, amiben részletesen elmeséli szörnyű gyermekkorát és szenvedéseit is.

Kivégzések

Ahogy azt már gondolom jól tudjátok, VIII. Henrik udvarában nem egy feleség fordult meg, azonban egyikük sorsa sem alakult úgy, ahogy a mesében. A király azt szerette volna, ha a trónt a fia örökli, azonban első felesége, Aragóniai Katalin lányt szült, fiai pedig halva születtek.

Válni akart, hogy elvehesse kiszemeltjét, Boleyn Annát, de ehhez előbb az egyházzal kellett szakítania. Majd miután Anna sem szült neki fiút, koholt vádak alapján lefejeztette. Hasonlóan járt ötödik felesége, Howard Katalin is, aki hűtlen volt a férjéhez, ezért kellett bűnhődnie. Nekünk ez felfoghatatlannak tűnhet, főleg ilyen indokokkal, de sajnos számos kultúrában a mai napig bevett módszer a nők megkínzása vagy kivégzése megcsalás esetén.

Ezeken kívül még rengeteg kínzás érte a nőket, hiszen az akkori férfiak úgy gondolták, hogy a nő csak utódnemzésre való, valamint arra, hogy a házimunkákat ellássa és nevelje a gyermekeket. Saját gondolatuk, szavuk nem lehetett, hiszen sok esetben már amint kinyitották a szájukat, megverte őket a ház ura. És ez akkoriban teljesen normális volt…

A kiskunmajsai lincselés / Folytatás a posztban

A kiskunmajsai lincselés (egyes említésekben kiskunmajsai népítélet, illetve Neményi-gyilkosság) egy 1956-os forradalom alatt elkövetett emberölés volt. A budapesti forradalom hírét vevő kiskunmajsaiak meg akarták büntetni az MDP települést irányító funkcionáriusait, ám közülük csak Neményi Józsefet tudták elfogni. A fogoly Neményit a tömeg a tanácsháza előtt előbb bántalmazta, majd szinte révületbe esvén agyonverték. Az üggyel kapcsolatban öt főt ítéltek halálra, közülük hármat a megtorlás során ki is végeztek. A Köztársaság téri lincselésre emlékeztető kiskunmajsai események a forradalom kevéssé exponált történései közé tartoznak.

Kiskunmajsa a 20. század közepén jelentős tanyavilággal rendelkező község volt, ahol a lakosság zöme számára a mezőgazdaság jelentett megélhetést. A korszak mezőgazdasági kollektivizálást szorgalmazó, olykor erőszakoskodásba hajló állami politikája Kiskunmajsán is az Alföld többi területén tapasztalt társadalmi feszültséghez vezetett, amit a parasztságot sújtó többletterhek (beszolgáltatás, piaci korlátozások, nyomott árak) csak tovább súlyosbítottak. A társadalom ingerült hangulatát csak tovább szították MDP helyi funkcionáriusai, akik agitációs és vezetői tevékenységük során az előírások jelentette szigort önkényeskedésekkel és arroganciával társították.

Neményi József a kiskunmajsai tanácsnak a történtek idején már 61 éves hivatalnoka volt. Neményi vékony testalkatú, az átlagnál alacsonyabb ember volt. A majsaiak feljegyezték róla, hogy a Magyarországon megszokottaknál jóval sötétebb volt a bőrszíne, ezért egymás között a Négus gúnynévvel illették. A férfi régi kommunistának számított, már az 1919-es évben is szerepet vállalt a Tanácsköztársaság támogatásával. Az 1950-es években Neményi különböző funkciókat viselt a helyi igazgatásban, ő volt a község kereskedelmi ügyekben illetékes előadója, illetve többször dicséretben részesített propagandistája is.Többször írt közérdekű, ám igen száraz hivatali nyelvezetű olvasói leveleket a megyei lapokba.Ellenszenvet legfőképpen azzal vívott ki magának, hogy ő volt a begyűjtési hivatal vezetője is. A beszolgáltatást vezető hivatalnokot nem jellemezte a feladatkör ellátásához szükséges érzelemmentes hozzáállás, intézkedései során Neményi a kifejezeten pökhendi, arrogáns és hatalmaskodó volt. A személyét támadó falfirkák már 1956 októbere előtt megjelentek a község épületeinek falán.

A lincselés

1956. október 27-ére, keddi napra Kiskunmajsára országos állat- és kirakodóvásárt hirdettek, az eseményre ebben az időben még távoli helyekről is érkeztek piacozók. A budapesti forradalom hírére a település helyőrségének parancsnoka azt kérte, hogy a vásárt halasszák el, ám a járási pártbizottság döntése szabad utat engedett a vásárnak. Az utcákon így az események napján a megszokottnál jóval nagyobb volt a forgalom, a településen pedig számos nem helybéli volt jelen, a lincselés miatt később eljárás alá vont személyek jelentős része a vásárba érkezett környékbeli volt. A település helyőrségének nagy részét az elmúlt napokban Szegedre vezényelték, így a rendfenntartásra csak igen korlátozott katonai erő állt rendelkezésre. 11 óra környékén félezer fő körüli tüntető tömeg érkezett meg a kiskunmajsai tanácsháza elé. Az épületet mindössze két katona védte, akik képtelenek lettek volna ekkora tömeg ellenében a rendet fenntartani. A tüntetők követelni kezdték a tanács vezetőinek leváltását, új vezetők kinevezését, illetve Neményi Józsefnek, a beszolgáltatási bizottság egykori vezetőjének kiadását. A tömeg egyre agresszívabbá vált és hamarosan behatoltak az épületbe. A visszaemlékezések itt több ponton ellentmondanak egymásnak. A legtöbbet említett verzió szerint a tüntetők nem találták Neményit a hivatalában, ezért egy 30 fős csoport Neményi lakására és ott fogták el a funkcionáriust. A demonstrálók az elfogott Neményit a tanácsházára vitték, ahol a felháborodott tömeg szidalmazni és ütlegelni kezdte őt. A férfit a felesége próbálta védelmezni, végül egy katona szabadította ki az emberek gyűrűjéből és a tanácsháza légoltalmi pincéjébe zárták. A történet más változata szerint a tüntetők az épületben megtalálták Neményit és kivitték az épület előtt várakozó tömegbe, ahol bántalmazni kezdték. Neményi végül a pincébe került. Bezárásakor a férfi már vérzett, de még nem szenvedett komolyabb sérüléseket.

A tanácsháza előtti tömegen a következő mintegy fél órányi időtartam alatt már koordinálhatatlan érzelmek lettek úrrá, egyre dühödtebben követelték a tanácsi vezetők megbüntetését. Előbb az épületen lévő kommunista jelképeket rongálták meg, majd Kolompár Mátyás a tömegtől biztatva bejutott az épület pincéjébe és ott összeverekedett a nálánál jóval gyengébb fizikumú Neményivel. Végül egyszerűen lefogta és az épület előtti közterületre vitte Neményit. A bejáratnál lévő tömegben Petkó István már egy eltörött zászlónyéllel várta őket, a törött nyél hegyes végét a hivatalnok arcába szúrta, aki a földre került. Neményi megpróbált lábra állni, de a körülötte állók ütlegelni és rugdosni kezdték. Neményi többször is sikertelenül próbált lábra állni, a megvadult tömeg végül néhány perc alatt agyontaposta. Holttestét néhányan a hivatal előtt álló fára akarták felakasztani, ám erről később lemondtak. A hivatalnok halála után a tömeg szétszéledt. Neményi szinte kocsonyává vert holttestét egy lovaskocsi szállította a temetőbe.

A lincselést a tér túloldaláról nézte végig a Néphadsereg helyőrségének 80 katonájával Papp Zoltán őrnagy, akit tiszttársai sürgettek, hogy fegyveres erővel vessenek véget az eseményeknek. Papp azonban gyerekeket látott a tömegben, ezért parancsba adta, hogy nem lehet közbeavatkozni.

Ítéletek a forradalom utáni megtorlás során

A forradalom bukása és a rendszer megszilárdulása után a hatóságok hozzákezdtek az lincselés résztvevőinek felkutatásához. Egyes résztvevőket még október folyamán letartóztatták, másokat csak jóval később találtak meg. Természetesen voltak olyan résztvevők is, akik nyugatra távoztak, így már nem voltak elérhetők a magyarországi hatóságok számára. A forradalom utáni megtorlás során a lincselés résztvevői közül öt főt ítéltek halálra, ezek közül három ítéletet végre is hajtottak. Több résztvevőre és jelenlévőre hosszabb-rövidebb börtönbüntetéseket, illetve vagyonelkobzásokat szabtak ki.

• Cserkó Endre; zsanai földműves, jelen volt Neményi meglincselésénél. Az események utáni felindultságában hazament Zsanára, félreverte a templom harangját és elkezdte a községben lévő kommunista jelképek eltávolítását. Tevékenységéért 1959 januárjában két év börtönnel és 1000 forint pénzbírsággal büntették.
• Klucsó Béla: a lincselésben történt közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság 1958. november 3-án vagyonelkobzásra és halálra ítélte. Klucsó azonban már 1956-ban elhagyta az országot, így a halálos ítéletet nem tudták rajta végrehajtani. 
• Klucsó Ferenc: a lincselésben történt közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság 1961. május 17-én vagyonelkobzásra, 10 év közügyektől eltiltásra és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte. A vagyonelkobzástól eltekintve az ítéletet nem tudták végrehajtani, mert Klucsó Ferenc családjával együtt disszidált. 
• Kolompár Béla, helybéli segédmunkás; A tanácsháza előtti tüntetésen jelen volt, az első fokú ítélet szerint a tömeget heccelte, amiért 8 hónap börtönt kapott. A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság nem látta bizonyítottnak az ellene felhozott vádakat, így büntetés nélkül bocsájtották el.
• Kolompár Mátyás, kiskunmajsai drótos és segédmunkás; A visszaemlékezések szerint ő volt az a személy, aki a pincéből Neményit kirángatta a tanácsháza előtti térre. Tettéért a Kecskeméti Bíróság 12 év börtönre, a Legfelsőbb bíróság pedig halálra ítélte. 1957. október 7-én Kecskeméten felakasztották.
• Koncz Sándor, kiskunmajsai fuvaros; A lincselésben való közreműködése miatt a Legfelsőbb Bíróság 1958 szeptemberében életfogytig tartó börtönre ítélte.
• Patyi István; A beszámolók szerint ő volt az, aki egy törött zászlónyelet szúrt Neményi fejébe, ezért a tettéért a Kecskeméti Megyei Bíróság 1957. február 22-én 14 év börtönre ítélte. Patyi felebezett, a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság halálra ítélte. 1957. október 7-én felakasztották.
• Pekó István, mátételkei mezőgazdasági munkás; A lincselésben való közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság 1957 februárjában 10 év börtönre ítélte. Felebezése után az ügyet tárgyaló Legfelsőbb Bíróság halálra ítélte. 1957. október 10-én kivégezték. 
• Rávai Pál; A lincselésben nem vett részt, azonban egy nemzeti zászlóval a kezében ő vezette a tömeget a tanácsháza elé, illetve jelen volt a községi pártház előtti tüntetésen is. 1957-ben tartóztatták le, 1957 novemberében vagyonelkobzással, 10 év börtönnel és 5 év közügyektől eltiltással büntették.
• Rékasi Jójárt Gergely; 1956 novemberében külföldre távozott. A lincselésben való közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság teljes vagyonelkobzásra és halálra ítélte, de az ítéletet nem tudták végrehajtani.
• Túri Mihály, kömpöci földműves; Jelen volt a tüntető tömegben. Pere során mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy tettlegesen nem vett rész Neményi József agyonverésében, azonban a bíróság ezt bizonyítottnak látta. 1958 novemberében a bíróság életfogytig tartó börtönre ítélte.
• Papp Zoltán őrnagy, a lincselésbe be nem avatkozó katonai egység parancsnoka volt. A későbbiekben aktívan közreműködött a forradalmi eseményekben, ezért 1957 nyarán elbocsájtották a katonai szolgálatból és letartóztatták. A Szegedi Katonai Bíróság 1958 márciusában vagyonának felét elkobozta, illetve 6 év börtönre ítélte, amit Papp ki is töltött.

A lincselés emlékezete

Neményi Józsefet a restauráció során hősi halottá nyilvánították, 1957 augusztusában pedig posztumusz a Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki. Az államszocialista időszakban a tanácsháza épületén emléktábla jelölte azt a helyet, ahol a demonstrálók Neményi Józsefet megölték.

Az 1989 előtti megemlékezésekben Neményi a munkásmozgalom mártírja, az 1990 után publikált visszaemlékezésekben inkább egy alacsony rangú ellenszenves hivatalnok, aki jobbára arroganciájának és kegyetlenségének köszönhette sorsát. Ellentétes pályát jártak be a lincselés cselekvő résztvevői, akiket a pártállami sajtó elvetemült gazembereknek festett le, a rendszerváltozás után viszont a megtorlás áldozatául esett vértanúként emlékeztek rájuk. Közülük kiemelkedik Kolompár Mátyás, akire a forradalom egyik legjelentősebb cigány származású hőseként tekintenek.

A pesti Újépület / Folytatás a posztban

Újépület Aedificium Regium Nóvum (németül Großes ärarial Gebäude(kincstári nagyépület) Neugebäude) egy hírhedt erőd- és laktanyaszerű katonai épület neve volt, mely egykor Pesten, a Lipótvárosban, a mai Szabadság tér területén állt.

 Felépítésére II. József adott utasítást. A terveket Isidore Canevale bécsi építész készítette. Az óriási belső udvart bezáró négyszögletes épület építése 1786-ban kezdődött, Hild János vezetésével. Itt szerezte első szakmai tapasztalatait Hild József, a későbbi híres építész is. Az erőd-szerű épület felhasználási célját nem közölték a lakossággal, így az találgatások tárgya volt. A nagyméretű épület egyes részei fokozatosan készültek el; 1789-ben a 3. sz. pavilon már használatban volt.

Az épület négyszög alakú volt, a földszinten kívül még két emelettel rendelkezett. Négy sarkán kisebb, de egy emelettel magasabb, négyszög alakú épületrészeket emeltek, melyeket a főépülettel rövid melléképítmények kapcsoltak össze, úgy hogy a deréképület az erősségnek mintegy középfalát, a négy saroképítmény pedig annak bástyáit képezte. A nagyobb homlokfalak 100 ölnél hosszabbak, a belső főudvar majdnem 10 000 négyszögölnyi teret foglalt el. Különösebb építészeti értéke az épületnek nem volt. A rejtélyes építmény homoksivatag közepén emelkedett, ugyanis az akkori város szélső házai s a megkezdett építmény között még jókora térség terült el, melyet meg nem kötött fövény borított. II. József halálakor a munka még nem volt befejezve, s az időközben kitört napóleoni háborúk gátolták az építkezés folytatását. 1793 és 1796 között használták börtönként, az elfogott francia tisztek raboskodtak itt.

1802-ben eladni készültek az épületet, a prágai zsidók már ajánlatot is tettek rá. Széchényi Ferenc gróf akkori kamaraelnök hathatós fölterjesztéseket tett a szándékolt eladás ellen, mivel az épület a II. József által a magyar papságtól elkobzott javakért kapott pénzen készült el. Az eladására így nem került sor, azonban az építés folytatásához csak 1814-ben fogtak, s mikor az épület elkészült, az újonnan szervezett ötödik tüzérezred laktanyájává rendelték azt.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása után tömegével zárták ide a magyar hazafiakat. 1849. október 6-án az épület falánál végezték ki Batthyány Lajos grófot, az első független magyar kormány miniszterelnökét, az aradi vértanúk kivégzésével azonos napon. A kivégzés emlékét őrzi az egykori épület északkeleti sarkának helyén emelt Batthyány-örökmécses. Az épület mellett végezték ki 1849. október 10-én Csány László kormánybiztost, közlekedési minisztert, majd október 24-én Perényi Zsigmondot, a felsőház másodelnökét is. Október 20-án a délelőtti órákban a közeli Fa téren (maː Mezőgazdasági Minisztérium környéke) Mieczysław Woroniecki herceget,Peter Giron honvéd alezredest és Karol Gustaw d’Abancourt de Franqueville lengyel nemest végezték ki.

A kiegyezés után felmerült az épület nyomda, majd városi árvaház céljára való hasznosítása, végül is az épületet 1897-ben lebontották. A szomszédságában időközben épülő Országház hatására a környék felértékelődött. Az épület helyén alakították ki Palóczy Antal tervei szerint a Szabadság teret.