A betonhajó legendája - Ásványráró / Folytaás a posztban

Ásványráró közelében, az Árvai-zárásnál található a vasbetonból épült szállítóhajó roncsa. A világháborús roncs több mint hetven éve pihen a Bagaméri-Duna mellékágában, hihetetlen látványt nyújtva az arra járóknak.

Közhiedelmek szerint a betonhajót azért építették meg, hogy a háború során az ellenség által a Dunába telepített aknákat is ki tudja védeni ez a masszív, vízi jármű.

Mivel az internetes források semmiféle információval nem tudtak szolgálni a hajóval kapcsolatosan ezért magam mentem a helyszínre, ahol több helyi emberrel is beszéltem, akik ugyan hallottak a hajóról, de semmit nem tudtak mondani róla.
Végül az ásványrárói községházán érdeklődtem, ahol egy telefonszámot kaptam, aminek tulajdonosa egy helyi vízügyi műszaki mérnök volt.

"- Az igazság az, hogy az olasz mérnökök által tervezett és irányításuk alatt megépített, németek által üzemeltetett hajó a második világháború során szállítási feladatokat látott el, legénysége nem volt." – cáfolta meg a mítoszt Nagy Gyula Károly, nyugalmazott vízügyi műszaki mérnök.

A betonhajó a '80-as években

A hajó igen ritka technikával készült, ugyanis mivel a háború alatt kevés volt a fém, nem vaslemezt használtak, hanem az acélszerkezetet öntötték ki betonnal. Ekkoriban ezekből a harminc méter hosszú és hét méter széles, bárka jellegű betonhajókból hét darabot kötött le a vontatóhajó a Duna egyik mellékágában, valamikor a háború vége felé. Magas vízállásnál, viharos időszakban egy nagyobb hullám az egyik hajót átdobta a záráson túlra és az léket kapott, majd megfeneklett.

Kérdésemre, hogy hogy lehet a hajó még hetven év után is a vízben, így felelt:

" - A vasbeton hajó szétvágása, kiemelése, – még ha sikerrel is járt volna -, tetemes összeget emésztett volna fel, így a legkézenfekvőbb megoldást választották, otthagyták. Ugyanakkor tudomásom szerint pár éve pedig hivatalosan is levédették!" - fogalmazott Nagy Gyula Károly.

A betonhajó 2013 nyarán. Dőlésszöge miatt a bal oldalát kimosta a víz

Ennek is utánajártam és valóban védettséget élvez a betonhajó. Felkerestem Dr. Tóth János Attilát, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat búvárrégészeti szakosztályának vezetőjét is, aki már régóta érdeklődött a roncs iránt.

Csapatával 2007-ben felméréseket végzett a területen, de a jármű szakszerű dokumentálását és bemutatását is indokoltnak tartotta. Szerinte turistaattrakció lehetne, már csak azért is, mert a szigetközi kerékpáros túraútvonal és egy pihenőhely közelében fekszik. A zárás oldalán kisebb bozótirtással és egy fa panorámastég megépítésével képzeli el látogathatóvá tételét.

Nehézséget jelent viszont, hogy sem műemléknek, sem régészeti lelőhelynek nem számít, „csak" egyedinek, akárcsak a hasonló korú emlékek, de mindenáron le szerette volna védetni.
Pár évvel később már Búvárrégész blogjában írja, hogy kezdeményezése sikerrel járt, a betonhajót védett műtárggyá nyilvánították!

A hajó 2014 nyarán (Anngerla fotója)

A meder rehabilitációja előtt és után

 Az elmúlt időszakban nagy építkezések folytak az Árvai-zárás közelében, a mellékág rehabilitációja és kitisztítása után a betonhajó pedig víz alá került. Végül az Árvai bukó megépítése a hajó megrongálása nélkül fejeződött be, így a betonhajót ma is bárki szabadon megcsodálhatja, szárazabb időszakban pedig közel is mehet hozzá.

Jelenleg enyhén a bal oldala felé megdőlve fekszik a Bagaméri-Duna ágmedrében.

Frissítés:

A meder rehabilitációja után a hajó víz alá került, 2016 szeptemberében csak alacsony vízállásnál látszik belőle valami:

7 magyar elhagyatott falu / Folytatás a posztban

A nyüzsgő nagyvárosban szinte elképzelni is nehéz, hogy az országhatáron belül mennyi aprócska falu és község áll már most elhagyatottan, és mennyi az, mely hasonló sorsra vár - legalábbis a szakértők szerint, akik azt jósolják, a nem is olyan távoli jövőben több száz magyarországi aprófalu halhat ki teljesen.

Korábban olvasóink körében is komoly érdeklődésre tett szert a Bakonyban található, elhagyott faluról, Zsörkről szóló írásunk, melynek apropóján számos ötletet vetettek fel, miként lehetne megmenteni a hasonló településeket.

Véleményük szerint például nagyobb figyelmet kellene fordítania a kormánynak is arra, hogy a hasonló helyeken való letelepedést támogassa, akár a fiatalok, akár a gazdálkodni vágyók számára - bár a vidékfejlesztési program támogatja a hátrányos helyzetbe került településeket, sokak szerint ez még mindig nem elég. Azt, hogy egy település újjáélesztése igenis sikeres lehet, Gyűrűfű példázza a legjobban, amely a semmiből vált főnixmadárrá, hogy ökofaluként szolgálhassa a közösséget.

Nagyecséren vett birtokot 10 évvel ezelőtt Tóth Rudolf, de akkor már egy lélek sem lakta a települést. A faluban az övén kívül az összes ház üres, de ez nem keseríti el a férfit, elmondása szerint még élvezi is a csendet. Önfenntartó gazdálkodásából tartja el magát Rudolf.

A kétszer felrobbantott Mária Valéria híd rövid története

A MÁRIA VALÉRIA HÍD Az esztergomi Prímás-sziget és a szlovákiai Párkány között, a Duna 1718,5 folyamkilométerénél található. A helyiek 2001-ig csak Csonkahídnak nevezték. A határátkelőhely a szlovák hídfőnél volt. A mederhíd 5 db sarló alakú kéttámaszú rácsos hídból áll. Ehhez kapcsolódik egy rakparti kéttámaszú öszvérhíd a magyarországi oldalon. A hidat Feketeházy János tervezte, és 1894 februárjában a Cathry Szaléz hídépítő cég kezdte építeni, Az eredeti, ötnyílású, 496 méter hosszú acélhidat két év alatt építették fel. A kész hidat 1895. szeptember 28-án adták át hatalmas ünnepség keretében, Vaszary Kolos bíboros-hercegprímás szentelte fel. A hidat Mária Valéria főhercegnőről, I. Ferenc József lányáról nevezték el. Az átadás napján a hidat éjfélig vám fizetése nélkül lehetett használni. Ezután 1918-ig az átkeléskor vámot szedtek. Esztétikai okokból változó nyílásmérettel épült, a középső pillérei közötti távolság 118 méter volt, ami abban a korban rekordnak számított. Felszerkezete folyóméterenként 5 tonna körüli volt, ami nagyon könnyűnek mondható. A hidat Mária Valéria főhercegnőről, I. Ferenc József lányáról nevezték el. ELSŐ ÚJJÁÉPÍTÉS A hídon 24 éven át élénk forgalom zajlott. A trianoni döntés értelmében a Duna államhatárrá vált, a hidat lezárták. A csehszlovák légionáriusok 1919. július 22-én (egyes feltevések szerint véletlen baleset folytán) felrobbantották a párkányi oldalon lévő nyílást, amit később ideiglenes gyaloghíddal pótoltak. A gazdasági szükségesség és a Nemzetközi Duna Bizottság ösztönzésére Csehszlovákia 1922-ben megkezdte a hídszerkezet helyreállítását. A munkálatokat 1923-1924-ben a Ceskomoravska Koiben cég, 1926-ban a pilseni Škoda Művek végezte. 1927-ben a pozsonyi Artur Komlós cég a korszerűtlen fa útpályát vasbetonlemezre cserélte és aszfaltburkolattal látta el. A hídon a forgalom 1927. május 1-jén indult újra, az autóforgalmat pedig 1928-tól engedélyezték. Másodszor 1944. december 26-án a visszavonuló német csapatok a három középső nyílást felrobbantották. A második rombolás nyomai több mint fél évszázadig láthatók voltak. MÁSODIK ÚJJÁÉPÍTÉS 1998-ban jött létre miniszteri szintű megállapodás, és végül 1999. szeptember 16-án megszületett a híd újjáépítéséről és a kapcsolódó létesítmények megépítéséről szóló kormányközi megállapodás. A beruházás 19,4 millió euróba került. Az építkezés 2000 októberében kezdődött. A két épségben megmaradt parti nyílást felújították, a felrobbantott hármat újragyártották. Az elkészült hidat 2001. október 11-én adta át Mikuláš Dzurinda szlovák és Orbán Viktor magyar miniszterelnök, valamint Günter Verheugen, akkori EU-bővítési biztos. Míg a híd nem állt, a két város között komppal zajlott a közlekedés. Az újjáépült híd valódi határvárossá tette Esztergomot és Párkányt. A határátkelő 2005-ös forgalma hússzorosa a 2001 előttinek. A Mária Valéria híd nemcsak e két város jelképévé vált, hanem a közvetlenül a hídnak köszönhetően létrejött Ister-Granum Eurorégióévá is.

Olasz-erőd a Bakonyban - Amiről a történelemkönyvek nem írnak

A Bakony hegyei közt megbúvó, Európában egyedülálló, százéves völgyzáró erőd története.

A XX. század első éveiben megnyílt az Osztrák Magyar Monarchia egyik legnagyobb és legkorszerűbb tüzérségi kiképzőbázisa Hajmáskéren. Itt állomásozott a császári és királyi hadsereg 4. számú tarackos osztálya, valamint a 11. tábori tüzérezred két osztálya.

Lipót Szalvátor főherceg a  hajmáskéri katonaváros átadásán (Fotó: Vasárnapi Újság)

1914. július 28-án megkezdődött az első világháború. Olaszország ekkor még a központi hatalmak tagja volt, de politikai megbízhatatlansága kezdettől azzal a veszéllyel fenyegette az Osztrák-Magyar Monarchiát, hogy egy váratlan pillanatban átáll az ellenséges antanthatalmak oldalára. (Ami 1915. április 26-án meg is történik.)
Olaszországot ugyan kötötte Németországhoz és az Osztrák-Magyar Monarchiához az 1882-es “hármas szövetség”, miszerint a szövetség három tagja közül egyik sem léphetett háborúba más nemzettel, mielőtt a másik kettővel ne konzultálna. Miután Németország és Ausztria-Magyarország úgy léptek be a háborús konfliktusba, hogy előtte nem értesítették Olaszországot, így az tárgyalásokat kezdett az Antanttal, amit a hármas szövetség tagjai árulásnak minősíttek.

A XX. század elején egy esetleges Olaszország elleni háborúban szinte leküzdhetetlen akadályt jelentettek az Alpok hegyei közt kiépített, úgynevezett "völgyzáró erődök". A Bakonyban található építmény azért kapta az Olasz-erőd nevet, mert az Olaszországban található erődök mintájára épült, hogy így gyakorolhassa a Monarchia hadserege az ilyen, és ehhez hasonló olasz hadi bástyák megsemmisítését egy esetleges háború kitörésére felkészülve.

Az ilyen olaszországi erődök, mint például a Casa Ratti, tökéletes építészeti pozíciójuk miatt szinte észrevehetetlenek áthatolhatatlanok voltak, ugyanis akár több kilométerről is ki lehetett szúrni a közeledő ellenséget, vasbeton elemei pedig ellenálltak az akkori korban legmodernebbnek számító ágyúknak is.

Varsányi István helytörténész szerint az Olasz-erőd valószínűleg 1915-ben épülhetett. Az ilyen vasbeton erődök ellen az osztrák-magyar hadsereg már 1911-ben konstruált egy hatalmas erejű mozsárágyút, amely a 350 kilogrammos lövedéket 8,5 kilométerre lőtte el.

Egy vasúti szerelvényen szállított 11 méter hosszú, 30,5 centiméteres mozsarat beállásoztak Eplénytől délre, a vasút és az országút kereszteződésénél, és onnan hajtottak végre gyakorló-bemérő lövéseket az erődre. Részben már ekkor szétlőtték az objektumot, majd 1915-1918 között továbbra is tüzérségi gyakorló célpontnak használták.
A Horthy korszak alatt az erődöt felújították, amit az akkor készült képek is bizonyítanak:

1930-as évek:

A második világháború alatt továbbra is tüzérségi célpontként szerepelt. A 150. gépvontatású nehéz tüzérosztály két utolsó 30 és felesét innen, Hajmáskérről vitték ki a doni frontra, többek között a veszprémi 4/III. és 34/III. zászlóaljak védelmi vonalai mögé, 1942. december elején.

A második világháború után, 1945 és 1991 között a megszálló szovjet csapatok is tüzérségi célpontnak használták az Olasz-erődöt. A rendszerváltás után sokáig szétlőve állt.
Még a kilencvenes évek végén is járható volt az erőd bunkere, ami népszerű turisztikai látványosságnak számított a kalandvágyók körében, aminek a Magyar Honvédség nem feltétlenül örült, hiszen az erőd katonai területen helyezkedik el. Ezért később a bunker bejáratait teletömték betonnal.

2011:

Egy ismerősöm talált az erőd egyik vaselemében egy szöveget és egy évszámot: Resicza 1883. Resicabánya volt az Osztrák-Magyar vasúttársaság gépgyárának központja.
Resicabányán készült a képen látható sín is, amit később felszedtek a hajmáskéri vasútból, hogy felhasználhassák az erőd építéséhez.

Amikor végre eljutottam oda, hogy személyesen is megcsodálhatom ezt a Magyarországon egyedülálló építményt, akkor vettem észre, hogy elkéstem: Az Olasz-erődöt 2012-ben teljesen betemették.

Bár a kilátás azért kárpótolt:

Legyőzte Trianont a legbátrabb magyar város

Balassagyarmat lakossága nem volt hajlandó hűségesküt tenni a csehszlovák államra, inkább lesz ami lesz alapon fegyverrel fordult a megszállók ellen.

A „Mi lett volna, ha…” kérdése viszonylagos közelsége és máig érezhető brutális hatása miatt talán Trianon kapcsán merül fel leggyakrabban. Mi lett volna, ha az ország – nyilvánvalóan erőn felül és hatalmas áldozatok árán – felveszi a harcot? A Károlyi-kormány elvetette a fegyveres ellenállás lehetőségét azt gondolva, a leendő békekonferencián demokratikus, Wilson elnök a népek önrendelkezési szabadságáról kinyilvánított elvei alapján születik majd döntés.

Nem így történt. Utólag pedig csak példaként hivatkozhatunk azokra az esetekre, ahol a helyiek a maguk kezébe vették az irányítást és győzelmet arattak országgal-világgal szemben. Mint Balassagyarmat, ahol a lakosok fegyvert fogtak, és ma 100 éve, 1919. január 29-én a maguk erejéből kiűzték ki a cseh megszállókat. Otthonuk magyar földön maradt, a város pedig az Országgyűlés 2005-ös döntése értelmében kiérdemelte a „Civitas Fortissima”, azaz a legbátrabb város címet.

A Duna és az Ipoly a határ

Miközben a magyar közigazgatás 1918 végén az antant által kijelölt demarkációs vonalak mögé húzódott vissza, az újraéledő román, a szerb és a cseh haderő biztosra ment. A győztes mindent visz elve alapján nyomultak előre, a békekonferenciára pedig úgy tekintettek: minél nagyobb területet tudnak addig elfoglalni, annál többet tarthatnak meg a status quóra hivatkozva.

A Károlyi Mihály vezette küldöttség 1918. november 13-án írt alá fegyverszüneti megállapodást az antanttal, amely Románia és Szerbia felé meghatározta mely területeket kell kiüríteni, ám északon nem követelt meg csapatkivonást. A Cseh Légió ennek ellenére akadálytalanul haladt előre, miután november elején betört a Felvidékre.

A győztes nagyhatalmak egy december 23-ai jegyzékben szentesítették a „hódítást”, amikor a cseh-magyar demarkációs vonalat a Duna és az Ipoly mentén jelölték ki.

Kiállítóterem, előtérben egy Schwarzlose MG M.07/12 géppuska az új Civitas Fortissima Múzeumban, Balassagyarmaton 
Fotó: Komka Péter / MTI

Cseh impérium

Eduard Benes külügyminisztert, későbbi elnököt ez kevésbé hatotta meg, az Aszód-Gyöngyös-Miskolc vonal elérésével törekedett ama „kész helyzet” megteremtésére, ami az Északi-középhegység ásványkincseit is a leendő Csehszlovákiának juttatja. Ennek szellemében lépték át a Cseh Légió egységei az Ipolyt, elfoglalták a folyó déli partján futó vasútvonalat, az Augustin Lauka vezette kontingens pedig január 15-én bevonult Balassagyarmatra.

A forgatókönyv ugyanaz volt, mint a korábbiakban. A nemzetőrséget lefegyverezték, az itt állomásozó magyar csapatok távoztak, megtörtént az „impériumváltás”:

kimondták Balassagyarmat önkéntes csatlakozását Csehszlovákiához, lecserélték a magyar nyelvű táblákat, betiltották a magyar újságokat, cseh körözvényeket adtak ki, elbocsátották a magyar tisztviselőket, alkalmazottakat és hűségesküt követeltek.

Január 25-én Bazovszky Lajos (korábban losonci ügyvéd) a csehszlovák állam képviseletében átvette a közigazgatás irányítását, mint az Ipolyon túli területek zsupánja. Nyílt megszállás volt ez, sőt hódítás, teljesen világos volt, hogy a cseheknek eszük ágában sincs távozni, Balassagyarmatot államuk részének tekintik.

Csehkiverés

A döntően magyar anyanyelvű lakosság nem hagyta szó nélkül nemzeti jogai megtiprását, és ami ezzel együtt járt, munkája, egzisztenciája elvesztését. Január 27- én Rákóczi István kormánybiztos vezetésével gyűlést rendeztek a vármegyeházán, ahol a város minden társadalmi rétege képviseltette magát, és egyhangúan kijelentették: történjen bármi, nem tesznek esküt a csehszlovák államra.

Másnap a vasutasok küldöttséget menesztettek Magyarnádorba, az ott állomásozó katonaság segítségét kérve a csehek ellen.

A támadás január 29-én hajnali négy órakor indult, délutánra a honvédek, vasutasok, felfegyverzett balassagyarmati polgárok közös erővel elűzték a cseh katonákat, Balassagyarmat felszabadította önmagát.

A „csehkiverés” híre futótűzként terjedt a környéken, támadásba lendültek a Drégelypalánkon állomásozó és a Salgótarjánt biztosító magyar egységek, másnapra a csehszlovák haderőt mindenhol visszaverték az Ipoly túlpartjára.

Civitas Fortissima

A cseh és magyar áldozatok együtt nyugszanak a katonai temetőben, Balassagyarmatot a legbátrabb városként kezdték emlegetni, 1922-től a városháza falán tábla őrzi a hőstett emlékét. Horthy Miklós szavaival:

Akikről e tábla szólani fog, igaz magyarok voltak, mert forrón szerették hazájukat, és hősök voltak, mert hazaszeretetüknek életüket is feláldozták