Kihalt szakmák..../ Folytatáshoz katt a posztra !
Van
pár szakma, amely nevében és olvasmányélményeink alapján még benne van a
köztudatban, de az elmúlt évtizedekben teljesen és maradéktalanul
kihaltak, eltűntek. Ezekből adok most egy csokorra valót.
Pákász
Pákásznak
nevezték azokat a lápvidék környékén élő embereket, akik kimondottan a
rétből, mocsárvidékből szerezték jövedelmüket. Földműveléssel, iparral
egyáltalán nem foglalkoztak, de ezen kívül mindennel.
Ha a pákászra gondolunk, sokunk szeme előtt Matula bácsi jelenik meg a Tüskevárból
A
halat szigonnyal, varsával, hurokkal fogták meg. A vízimadarakat is
különböző maguk készítette hurkokkal ejtették el. A nagyvadaknak, mint
például a farkas, csapdát készítettek, vermet ástak, a repülő madarakat
íjjal, hajítófával próbálták elejteni. Vadméhek mézét, ehető- és
gyógynövényeket, orvosi piócákat, szóval mindent begyűjtöttek, amit csak
találtak, majd amikor "kiélték" a területet (ez kb. 5-6 hét
volt) továbbálltak.
A lápok lecsapolása után eltűnt az ezerszínű vízi világ, az ötvenes évek végére ez az ősi foglalkozás teljesen kihalt.
Töltőtollas
Ez a rövid életű szakma a húszas években született. A magyar
töltőtollas kisiparosok többnyire Mittenwaldból hozták a szebbnél szebb,
gyöngyházas, mintás műanyag rudakat és a legfinomabb amerikai
tollhegyeket. Kis műhelyükben a tolltesteket kiesztergálták, menetelték,
réz gyűrűkkel, csíptetővel, szivattyúval látták el, majd pedig az
elkészült tollat eladták.
Magyar, kisipari gyártású töltőtollak
(a szerző gyűjteményéből)
A harmincas-negyvenes-ötvenes években a töltőtoll, csakúgy mint
a zsebóra vagy a szemüveg, nagy becsben tartott személyes használati
tárgynak számított. Tulajdonosaik többször javíttatták őket, és
évtizedekig is használtak egy-egy darabot. A tárgy személyes jellegét mi
sem mutatja meg jobban, minthogy sok darabba a tulajdonos nevét is
belegravíroztatták. (Egy ilyen, jelölt toll esetében nyilvánvaló, hogy
tulajdonosának nem állt szándékában belátható időn belül megválni a
tőle.)
Egy ideig még a golyóstollak is hasonló becsben voltak, de a
hatvanas évek végére elterjedtek az olcsó, eldobható darabok, és ezzel a
tollas ipar kihalásra ítéltetett. Budapest utolsó töltőtoll készítő
manufaktúrája a Kiskörúton állt, a Babaklinika mellett. A tulajdonos
Marosán József, egy jócskán nyolcvanon túl járó bácsika volt. A fekete
celluloid töltőtollat 1000 Ft-ért, az ezüst csíkost 3500 Ft-ért árulta.
Az elromlott szivattyúk javítása pár száz forintba került. Valamikor az
ezredforduló környékén számolták fel az üzletet.
Ezután már csak a Tollklinika nevű javító műhely maradt, ahol
új tollak ugyan nem készültek, de a még közkézen forgó darabokat
szervizelték. 2012 karácsonyáig működött a Kossuth Lajos utca és a Szép
utca sarkánál. Amióta bezárt, ez a mesterség - életre hívása után alig három emberöltőnyivel - hivatalosan is kihaltnak nyilvánítható.
Kár, mert igazán szépen (és gyorsan) csakis töltőtollal lehet
írni, és e téren a magyar kisipar csakugyan ott volt a világ
élmezőnyében, Azt a minőséget, amelyet a magyar kisiparosok töltőtollai
képviseltek, ma már a legdrágább presztízsmárkák sem érik el.
Rákász
A
folyami rák vagy nemes rák a felsőbbrendű rákok osztályának a tízlábú
rákok (Decapoda) rendjéhez, ezen belül az Astacidae családjához tartozó
faj.
A parasztok
úgy tartották, hogy az volt a legbátrabb ember, aki a rákot először
megette. Maguk nem is nagyon fogyasztották, hisz nem volt rajta mit
falni. A rákleves viszont az urak asztalán gyakori és kedvelt
csemege volt. Már a XVI. század elején keletkezett Szent Margit
legendában is említés történik róla, és még Krúdy Gyula korában is
általánosan elterjedt volt a rákfogyasztás szokása.
A rákászok egyes vidékeken puszta kézzel
dolgoztak, de a legelterjedtebb eljárás az volt, hogy kissé
megbüdösödött májjal csalták hálójukba az ollós jószágot, majd a hálóval
együtt emelték ki.
Vizeink rák állománya a múlt század elejére jelentősen megfogyatkozott, így rákászat, mint foglalkozás teljesen kiveszett
Vándorüveges
Amikor
még az üveggyárak még nem nagyon tudtak 60 x 80 centisnél nagyobb
üvegtáblát csinálni, vándorló üvegesek jártak faluról falura, és a
hátukon cipelt táblákból kivágott darabokkal beüvegezték a parasztházak
kitört vagy frissen készült ablakait. Akadt köztük, akik befőttes
üvegeket, ivópoharakat, üvegkancsókat és palackokat is árult, utóbbi
portéka általában a csehországi üveggyárak kissé szépséghibás,
másodosztályú darabjai közül került ki.
A II. világháború után faluhelyen is divatba jöttek a bauhaus
stílusú, három szárnyas ablaktáblák, és mivel ekkora üveglapokat
hátizsákban cipelni lehetetlen, ez a vándoripar ellehetetlenült.
De
még most, bő 50 évvel az utolsó vándorüveges eltűnése után is
mondogatjuk ha baj ér: "Úgy kellett ez nékem, mint üveges tótnak a
hanyatt esés!"
Teknővájó
Jellemzően
cigányok űzték e foglalkozást. Hatalmas farönkből fateknőt, kisebb
darabokból mosogatótálakat vájtak. Ezekben mostak, mosogattak a
parasztasszonyok. Az iparilag előállított bádog- és lemezkádak,
vájdlingok elterjedése óta kihalt szakmának számít.
Szénégető
Legtöbben már csak a Süsü a sárkány c. bábfilmsorozatból ismerjük ezt az ipart. Kik is voltak ők?
Erdei emberek, akik a lapos tisztásokon dolgoztak. A hosszú hasábokra darabolt bükk- és tölgyfát szabályos
rendben egymás mellé és egymásra állítgatták. Ez volt a boksa, amit
lehullott falevelekkel, majd földdel betakartak. Belsejében üreget
hagytak, melyet gyúlékonyabb anyaggal (forgács, fahulladék) töltöttek
ki. A boksát a tetején keresztül gyújtották meg.
A
boksa lassan, füst nélkül, gőzölögve 8–12 napig izzott. Ezután a földet
lehúzták róla, és szénporral betakarták, hogy teljesen kialudjon. A
faszenet kis zsákokba csomagolták. A szenesemberek faluról-falura jártak
szekerükkel, árujukat a szenes vasalókhoz és a kovácstűzhelyek
fűtéséhez vásárolták.
A dissous gázzal működő hegesztőapparátok valamint a villanyvasalók elterjedése óta ez a szakma is kihalt.
Vándorköszörűs
Általában zöldségpiacok
közelében volt megtalálható a köszörűs kisiparos, aki - míg a
háziasszony a tojásra alkudott - élesre kifente a konyhakéseit, ollóit.
Utoljára a Lehel téri metróállomás északi kijáratánál láttam dolgozni
ilyen köszörűs bácsit, még a kilencvenes évek közepén.
A
piacok plázává átépítése, és a hiánygazdaságból fogyasztói társadalommá
való átalakulás miatt erre a szolgáltatásra ma már nincs komoly igény.
Különféle rideg pásztorok
Kondás,
juhász, gulyás, csikós... Szent György napján a parasztok rájuk bízták
jószágukat, kinek amennyi volt, s ők kihajtották az összeset a végtelen
pusztákra. Feladatuk nem annyira a jószág felvigyázása volt, sokkal
inkább az ellátása. Ők voltak azok, akik órák hosszat, fáradhatatlanul
húzták a vizet a gémeskutakból, hogy megitassák a jószágot, majd másnap
továbbhajtották őket a következő kúthoz, mert hát nem volt az a kút,
amelynek oly bő vízhozama lett volna, hogy minden nap meg lehessen
itatni belőle egy ménest vagy gulyát.
Késő
ősszel, "amikor a jószág hátán már megmaradt a hó" (vagyis Márton nap
környékén) állatseregletüket visszahajtották a falvakba, városokba. A
számadó pásztor visszaadta kinek-kinek a maga állatát ("elszámolt velük"),
a községi bíró pedig megfizette egész nyári munkájuk bérét. A telet
a jószágok tulajdonosuk istállójában, a pásztorok pedig falusi házukban,
családjukkal töltötték.
Hortobágyi csikós nóniusz lovon, valamikor a húszas években
A
pásztorélet végét a hatvanas évek elejének téeszesítése hozta el. A
nagyüzemi gazdaságok ridegtartásra alkalmatlan, nyugati állatfajtákat
honosítottak meg és istállós állattartásra tértek át.
Kerékgyártó
Külön
mesterség volt a lovaskocsik kerekének elkészítése. Egykoron minden
faluban dolgozott egy-egy kerékgyártó, mert ez volt a lovaskocsik egyik
legjobban igénybe vett, leggyakrabban meghibásodó alkatrésze, amelyet
éppoly gyakran kellett cserélni, mint a mai automobilokon a
gumiabroncsokat. (Szóval nem túl gyakran, de azért belátható időn
belül.)
A
kerékgyártóknak majdnem sikerült átmenteniük mesterségüket, a húszas
évek közepéig még az automobilok is fakerekeken gördültek. Azonban ahogy
az utazási sebesség növekedni kezdett, szükségessé vált az erősebb
kerekek készítése, megszületett a lemezből sajtolt, ponthegesztett
kocsikerék, amely még maguknál az automobiloknál sokkalta tartósabbnak
bizonyult, így a levitézlett automobilok, utánfutók és traktorok kerekei
idővel fölszereltettek a szekerekre. A kerékgyártók a hatvanas években
tűntek el, ma már nagyon nehéz ehhez értő iparost találni, és még
nehezebb megfizetni a tudását.
Szemfelszedő, műstoppoló
Ezen kisiparosok a textilnemű javításával foglalkoztak.
A
hatvanas években nejlonharisnyát venni csak ritka alkalmakkor,
általában üzérektől (tipikusan kamionosoktól) lehetett, ezért aki
hozzájutott egy-két párhoz, az nagyon megbecsülte. Ám ha egy óvatlan
pillanatban a harisnya beakadt valamibe, "leszaladt a szem" rajta. Ekkor
került képbe a szemfelszedő kisiparos, aki a kiszakadt harisnyát olyan
szépen meg tudta javítani, hogy csak egészen közelről lehetett
észrevenni, hogy sérült.
A
műstoppoló pedig a vastagabb anyagokat tudta kijavítani oly módon, hogy
a szivarral kiégetett vagy moly által kirágott szövetet hasonló színű
és vastagságú fonallal, kézi munkával beszőtte. Húsz évvel ezelőtt velem
is megesett, hogy vadonatúj öltönyömben hasra estem, és a nadrágom
térdénél körömnyi kis lyuk keletkezett, amelyet egy öreg nénivel
bestoppoltattam. Elmondhatom, hogy csak egy egészen minimális
árnyalatbeli eltérés látszott közelről megnézve, éppen csak annyi, mint
egy halovány pecsét. Azt az öltönyt még évekig hordtam utána.
Igazándiból
ezek a szolgáltatások még nincsenek teljesen kihalva, de manapság már
lámpással kell keresni szemfelszedő vagy műstoppoló kisiparost, és nincs
kétségem a felől, hogy néhány éven belül ők is végleg el fognak
süllyedni a Thomas Mann-i kútban.
Ószeres, handlé
Jellemzően
vándor zsidók, akik mindenféle hasznavehetetlen dolgot gyűjtöttek:
ócska ruhákat, hulladék nyersanyagokat, bőrt, tollat, rongyot, csontot
stb. Cserébe fémedényeket, pipákat, borotvát, törülközőket, csizmákat,
gyerekjátékokat adtak.
Sorompóőr, bakter
Közismerten kihalt mesterség, csak a teljesség kedvéért említem meg,
A
sorompóőr olyan személy volt, akinek semmi egyéb dolga-gondja nem volt
az életben, minthogy a szintbeli vasúti keresztezéseknél menetrend
szerint leeressze a sorompót, majd amikor a vonat elhaladt, ismét
felkurblizza azt. Mindezért havi fix fizetés, szolgálati lakás, és
nyugdíjjogosultság járt neki, úgyhogy aki bakter lett a MÁV-nál,
elmondhatta magáról, hogy megfogta az Isten lábát.
Az
ötvenes években faluhelyen is kiépült az elektromos hálózat, ez
lehetővé tette a biztosító berendezések gépi erővel való működtetését,
és a bakterek munka nélkül maradtak.
"Én
utoljára a Kaposvár-Fonyód közötti vasútvonalon Várdánál - ahol a
főutat keresztezi a vasút - láttam utoljára kézzel tekert sorompót, kb.
7-8 éve." -Jtom
Drótostót
A
drótostót a törött fazekakat, porcelánokat javította meg. Mivel
akkoriban megfelelően szilárd ragasztók nem voltak, az edényeket
kívülről dróthálóval befonta, hogy a beléjük töltött anyag szét ne
feszítse őket.
Az öntöttvas, majd később a lemezfazekak elterjedésével a drótozásra többé már nem volt szükség, és a drótostótok egyéb mesterségekre, általában épület bádogozásra nyergeltek át.
Tutajos
A
milleniumi újjáépítés során Budapestnek rengeteg épületfára volt
szüksége. Ezek szállításának legolcsóbb módja volt a kidöntött
fatörzsekből tutajt összeróni, és a Dunán a városba úsztatni. Rendesen
8–10 tutaj úszott egymás után, lécekkel, deszkával, zsindellyel
megrakva, egy ilyen tutajcsoport tett ki egy szállítmányt. A tutajosok a
fakereskedő alkalmazottai voltak, de minden szállítmány egy-egy ún.
faktorra volt bízva, vagyis olyan értelmesebb és módosabb gazdára, aki
vagyonával felelt a megérkezéséért.
Bár
a szállítás e módja olcsó volt, de kockázatos, ráadásul az átázott
faanyagot még sokáig kellett szárogatni felhasználás előtt. A 19. század
végére a vasúti szállítás kiszorította.
Vándormozis
Risavi Ernő bácsi, a beledi vándormozis
és a Tertasound vetítőgép, amivel egykor dolgozott
Az
ötvenes években a kisebb falvakba, tanyavilágba hetente egyszer elment a
vándormozis, és a kultúrházban, vagy az iskolában levetítette maroknyi
közönségének a filmhíradót, rövidfilmet és egy éppen akkoriban sikeres
mozifilmet. 16 mm-es vetítőgépeket használtak, amelyet oldalkocsis
motorkerékpárral, télidőben lovas szánnal szállítottak a helyszínre. A
MOKÉP a vándorüzemen szeretett fukarkodni, rengeteg színes filmet
fekete-fehérben másoltattak "jó lesz vidékre, parasztnak" felkiáltással.
Így járt egyebek közt a Két férfi a városban vagy a Csillagok Háborúja
is, amit a tanyasiaknak fekete-fehérben, felirattal mutattak be.
"Ezt
nem mondod komolyan, hogy a Csillagok háborúját is!! Azt '79 nyarán
mutatták be nálunk. Akkor még képesek voltak fekete-fehérben levetíteni
valahol?" - Jtom
A
hetvenes évekre kiépült országos televízióhálózat erősen
megcsappantotta az érdeklődést a vándormozi iránt, a kegyelemdöfést
pedig a képmagnók elterjedése adta be az iparnak. Az utolsó 16mm-es
méretben is forgalmazott film a Rémálom az Elm utcában 2. volt, melyet a
Vico adott ki 1992-ben.
Pár évig még matinéztak a vándormozisok, de amikor a filmek játszási jogai lejártak, a szakma végleg kihalt.
Jeges
A
régi időkben is hidegen kellett tartani valahogy bizonyos romlandó
élelmiszereket. Jobb ötlet híján eleink télen jeget gyűjtöttek a
folyamokból, tavakból és elvermelték. (Ennek emlékét őrzi a hasonlat:
"hűvös mint a jégverem.")
Egy tipikus jégverem metszete
A jeget a nyári hajnalokon kocsira rakták, a városba vitték, és kimérték a háziasszonyoknak.
A háziasszonyok otthon ilyesféle bádoggal bélelt fa szekrénykébe, un. jégszekrénybe tették:
Másnapra a jég persze elolvadt, az olvadékvizet le kellett ereszteni az ajtó melletti csapon át, és új jeget venni beléje.
A
szakma sorsát az első elektromos hűtőszekrények megjelenése már a
harmincas években megpecsételte, de a háború és az azt követő
jóvátételezési kötelezettség miatt még további 25-30 esztendeig tartott,
mire a "fridzsiderek" általánosan elterjedtek.
A hatvanas évek végén eltűntek a jegesek az magyar utcákról.
Vándorórás
A
19. század közepén kezdtek általános elterjedni hazánkban az órák. A
parasztházak pitvarában schwarzwaldi faórák pöcsögdögéltek, és a
módosabb gazdák már cilinderjáratú zsebórákat is vettek.
Ébresztős schwarzwaldi faóra(a feketeerdei parasztok tucatjával fabrikálták őket télidőben)
"Brauswetter János Szegeden" - hirdeti e zsebóra számlapja.
Nevezett 1847-től 1903-ig működtette órásműhelyét a hírös városban
Ezeket
a szerkezeteket 2-3 évenként szét kellett szedni, alkatrészeiket
elmosni, és friss olajjal összerakni ahhoz, hogy megbízhatóan
működjenek. Néhány száz fős falvakban nem élt meg az órás, ahhoz
túlontúl ritkán volt szükség a szolgálataira, ezért a ritkán lakott
régiókban az iparosok faluról-falura vándoroltak, megjavították azt az
egy-két órát, ami éppen rosszan állt, majd továbbutaztak.
Az
nagyipari óragyártás beindulása és a szabad gátszerkezetek elterjedése
sokkal megbízhatóbbá tette az órákat. Ezzel párhuzamosan létrejött a
személy- és teherszállítási infrastruktúra, és a 20. század elején már
nagyon kevés olyan világtól elzárt falu volt, ahol ne akadt volna
hétről-hétre valaki, akinek a városba kellett utaznia, és akivel el
lehetett volna küldeni az elromlott órát a városi órásmesterhez. A
vándorórások lassan eltűntek.
Lámpagyújtogató
Budán
1777-ben, Pesten 1790-ben kezdték el kiépíteni a közvilágítást.
Ekkoriban természetesen még szó sem lehetett villanylámpáról, legfeljebb
olajmécsesről. Ezeket pedig valakinek meg kellett gyújtania este és el
kellett oltania reggel.
A
19. század közepén az olajmécseseket gázégők és petróleumlámpák
váltották fel, de a villamos lámpákkal csak 1909-ben kezdtek
kísérletezni, és azok igazándiból elterjedni csak az első világháború
utolsó éveiben tudtak, amikor a városi gáz gyártásához való, kokszolható
szenet mind nehezebb lett beszerezni. (Villamos energia a hazai szénnel
is fejleszthető volt.) A lámpagyújtogatók azonban még több, mint tíz
évig rótták az utcákat és kapcsolgatták egyesével vagy utcánként a
villanylámpákat, míg végül 1931-ben kiépítették a közvilágítás
távkapcsolásához szükséges berendezéseket.
Írnok
Mária
Terézia bevezettette a népoktatást, és szép eredményeket ért el az
analfabetizmus felszámolásában, az írnokok mégis még kb. száz évig
hivatalban maradtak. Ennek két fő oka volt: először is írásképük a csak
néha-néha ceruzát ragadó paraszténál sokkalta szebb volt, így hivatalos
leveleket illő volt írnokkal tisztáztatni, a másik pedig az, hogy
egészen a XIX. század végéig a nyomdai eljárásokon kívül semmiféle
sokszorosítási eljárás nem létezett. Hivatalos levelezéshez,
szerződéskötésekhez stb tehát kellettek az írnokok, akik a másod- és
harmadpéldányokat kézzel lemásolták.
Kézzel írott hivatalos levél egy talált sarkantyú tárgyában.
Érdemes kisilabizálni. ;-)
A szakma a mechanikus írógépek, indigópapír és a stencilmásoló megjelenésével a századforduló környékén kihalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése