Málenkij robot / Folytatás a posztban

„Malenkaja robotka”

Érd históriáskönyvének lapjaiba fekete tintával íródott be 1945. január nyolcadikának szomorú napja. Az oroszok bejövetelekor nagyon sok férfiember tartózkodott otthon. Sokan a budai harcokból, az értelmetlennek tűnő háborúból, mint katonák szökdöstek haza, másrészt az érdiek többsége Budapesten vagy környékén dolgozott és a közlekedési eszközök leállása miatt már nem tudott bemenni munkahelyére.

1945. január elejétől megszállóink, – akiket később felszabadítóként kellett emlegetnünk – a községben mind nagyobb számban szedtek össze embereket a polgári lakosság köréből. Kezdetben valóban csak kisebb munkákra, hadianyagot rakodni, hulláikat temetni stb. Ők még munkájuk végeztével hazamehettek. De aztán január 6-án egy kb. 100 főt kitevő, éjjeli álmukból keltett férfi csoportot szedtek össze, akiket már az Alsó utcában egy pincébe zártak. Másnap útnak indították őket Ercsibe. Azt mondták, ott valami munkát fognak végezni aztán igazoló írást, bumáskát kapnak és haza jöhetnek. Természetesen nem jöhettek. Január 7-én községszerte kidobolták, hogy minden 16 és 60 év közötti férfinak másnap reggel 8 órára meg kell jelenni a vásártéren, ami a mai Ritmus Áruház helyén volt. Itt fegyveres orosz őrök aztán ötös sorokba rendezték az összegyűlteket. Kiszólították azokat, akik a közellátásban nélkülözhetetlenek voltak, vagy már eleve az oroszoknak végeztek valamilyen munkát. Ezen kívül orvosokat, közéleti személyiségeket, néhány iparost, és oroszul tolmácsolni tudókat is kivettek a sorból. Jáki Antal, – akiről már az előzőekben írtam, és akiből az oroszok csináltak sztarosztát – sem úszta meg, őt is elvitték. De szerencsére Dunaföldvárnál meg tudott szökni, hazajött. Apám úgy úszta meg, hogy neki kenyeret kellett sütni egyrészt az oroszoknak, másrészt a polgári lakosságot kellett ellátnia. Asztalosokat például azért tartottak vissza, mert azok meg koporsókat, fejfákat készítettek halottaiknak, mankókat sebesültjeiknek. Ugyanide a vásártérre gyűjtötték be a környező községek: Tárnok, Sóskút, Pusztazámor, Diósd, Százhalombatta férfilakosságát is. Így az érdieken kívül további kétezer, vagyis összesen négyezer (egyes források szerint hatezer) főt szedtek össze és hajtottak el községünkből. (13)

Most is azt mondták: Ercsibe mennek valami munkára és igazolásért. Ám ez a munkavégzés egy kicsit távolabbra sikeredett, mert az elhajtottak további sorsa, vagyis az elhajtók ígéretei, végül is a Szovjetunió valamelyik fogolytáborában teljesedtek be. Mert Ercsi helyett ez lett útjuk végállomása, kinek-kinek melyik a beláthatatlanul sok orosz munkatábor közül. Hiszen a valóban hatalmas ország egész területe egy nagy fogolytábor, láger volt, ahol saját nemzetük korábban még magas beosztású fiai köréből is sokan megfértek.

A volt Szovjetunió területén 5700 munka és hadifogolytábor volt, ezek közül mintegy 3500 olyan ahová magyarok is kerülhettek. Helyenként a katonaként fogságba esett katonák keveredtek a civilként elhurcoltakkal, akiket ugyancsak hadifoglyoknak nyilvánítottak. Az oroszok egyszerűen nem hitték el, hogy Magyarországon a hadköteles korúak közül civilként is élhetnek emberek. Náluk, otthon a haditermelést főleg nők meg öregek végezték, a fiatalok mind a frontokon voltak. Ebből következtetve azt mondták, hogy akiket civilként találtak és vittek el, azok mind kivetkőzött szökött katonák és akként is kezelték őket. Mivel azt hirdették ki, hogy csak igazolásért kell megjelenni a vásártéren majd utána hazamehetnek, ennek reményében sokan csak hevenyészve öltözötten, kiskabátban nem is reggelizve jelentek meg a gyülekezőhelyen. Aztán pedig így indulhattak útnak a fegyveres orosz őrök által tereltetve szomorú sorsuk beteljesedése felé.

A fogolymenetet általában idősebb és inkább csak puskákkal felszerelt őrök kisérték, akik nem is voltak sokan, talán még könnyű is lett volna lefegyverezni őket. Ám ezt azért senki nem kockáztatta, annál is inkább, mert a csúnyán félrevezetett emberek eleinte még hittek is a valahová „csak igazolásért kell menni” csalfa ígéretnek. Hitüket erősíthette, hogy az oroszok olyan cseleket is alkalmaztak, miként civil ruhába öltöztetett, magyarul beszélni tudó orosz katonákból álló kiesebb embercsoportot meneteltettek a foglyokkal szembe, akik kezükben papírdarabot lobogtatva „mi már megkaptuk, megyünk haza” hazugsággal ámították az elhurcolt szerencsétleneket.

Az elhurcolások elsődlegesen a Szovjetunió nagy emberveszteségének pótlását szolgálták, de ezen kívül megtorló jellegük is volt. Sztálin már 1943-ban a brit miniszterelnökkel folytatott beszélgetése során úgy nyilatkozott, hogy a:
„magyarokat meg kell büntetni”. Egy diplomáciai levelezésben Molotov pedig azt írta:

„A Szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, melyet Magyarország Németországnak nyújtott, a felelősséget nem csak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb nagyobb mértékben a magyar népnek is.”

Vagyis Sztálin kiterjesztette a háborúban való részt vételünk felelősségét, a felelőtlen magyar felsőbb vezetésen túl, a vétlen egyszerű magyar állampolgárokra is. Ez pedig az elhurcolásokon és az egyéb háborús szenvedéseken túl, még a ránk mért hatalmas hadisarcban is realizálódott, amit hosszú évekig nyöghettünk. Ez volt a „Szovjet népnek okozott károkért” kirótt úgynevezett „jóvátétel” amit busásan kellett megfizetnünk. De még ez sem volt elég a falánk „nagymedvének”, az elhurcolt emberek és a hadifoglyok országhatárig történő hazaszállítási költségeit is még külön meg kellett térítenünk a Szovjetuniónak.

A polgári lakosság köréből való elhurcolások nem csak Érdre voltak jellemzők, ez szinte az egész országra kiterjedt. Ezért nem valós az az elterjedt érdi közhiedelem, hogy az érdi elhurcolások miértje egy első világháborús hadifogolyként oroszul jól megtanult Szentirmai János nevű emberhez köthető, akit az oroszok községvezetőnek, sztaroszta - nak tettek meg bejövetelük után. Az terjedt el, hogy ő vitette el a férfilakosságot, mert, hogy Érden sok nyilas és szökött katona volt abban az időben. Ennek volt ugyan némi igazságtartalma, de Szentirmai legfeljebb csak végrehajtója volt annak, amit tőle az oroszok követeltek. Együttműködött velük, kidoboltatta a gyülekeztetés időpontját, mást azonban aligha tehetett volna se értük, se ellenük.

A történelmi határainkat átlépő szovjet hadsereg azonnal alkalmazni kezdte ezt az elhurcolásos galád gyakorlatot. A 4. Ukrán Front parancsnoksága, a 0036. sz. hadparancsában elrendelte minden 15 - 60 éves korú katonaköteles személy letartóztatását és hadifogolytáborokba gyűjtését. Álláspontjuk ugyanis az volt, hogy a katonaköteles korúak, még ha nem is a frontokon, hanem otthonaikban tartózkodnak akkor is „civilbe öltözött szökött katonák”, s az ilyenképpen civilként elfogottakat is hadifogolyként kell kezelni. Ez az álláspont azonban nem volt egyértelmű. A hadifoglyok és internáltak közötti különbség értelmezésében még maga a szovjet felsőbb vezetés is bizonytalan volt kezdetben. Mígnem a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa szabályzatot alkotott, amely kimondta, hogy: „…úgyszintén hadifoglyoknak számítanak a külföldi állampolgárok, akiket a Szovjetunióba internáltak”. (14)

Amikor az oroszok egy-egy elfoglalt helységben berendezték helyőrségi parancsnokságaikat, első teendőik közé tartozott a közigazgatás megszervezése, ezen belül pedig a német nemzetiségűek (svábok) összeíratása. Természetesen Érden is ezt tették, itt is lajstromba kerültek a „német nemzetiségű” családok, későbbi elhurcolásuk, kitelepítésük előkészítése
céljából. Felsőbb utasításra ugyanis az egész ország területéről meghatározott létszámú német nemzetiségű lakosságot kellett produkálni. Ezzel kapcsolatban azt olvastam egy „malenkij robot”- ról szóló tanulmányban, hogy egy zempléni településen is svábokat kellett volna begyűjteni, holott nem is laktak ott ilyenek. De kellett az előírt létszám. Ezért aztán a jegyzővel összeíratták mindazokat, akiknek a nevük „r”- betűvel végződik, legyen az akár német akár magyar hangzású. Például: Berger, Bognár, Tisler, Kádár, Kellner, Kazár, Pintér, Göndör, Suszter, Molnár, Vágner, stb. S aztán őket vitték el német nemzetiségiként csupán azért, mert mint mondták: Hitler neve is „r”- betűvel végződik.

Érden azért nem ekképpen történt a német nemzetiségű férfiak elhurcolása, hiszen őket nem külön vitték el, hanem együtt a magyar férfi lakossággal, vagyis bekerültek az 1945. január nyolcadikai elhurcolásba. Azokat a sváb családokat viszont, akik még a magyar hatóságok által 1941-ben elrendelt összeíráskor német nemzetiségűnek vallották magukat, később 1947-ben a magyar államnak kellett németországi kijelölt területekre áttelepíteni. Helyükre, házaikba a Csallóközből és Bukovinából telepítettek át magyar anyanyelvű családokat.

Levéltári kutakodásaim során találkoztam egy olyan 1946-ból származó érdi rendőrségi irattal, (407/1946) amelyben azt jelentik a községi elöljáróságnak, hogy Érden 1706 db német nevűekről kiállított bejelentőlap van.

KORMÁNYRENDELET

„A nemzeti kormány 12330/1945. M.E. számú rendelete a magyarországi német lakosság Németországba való áttelepítéséről szóló határozat végrehajtásának tárgyában az 1945. évi XI. t.c. 15 §-ában kapott felhatalmazás alapján a következőket rendeli: 3. paragrafus: Az áttelepítésre kötelezett személyeknek – tekintet nélkül arra, hogy az ország területén, vagy azon kívül tartózkodnak, – minden ingatlan és ingó vagyonát a jelen rendelet hatálybalépése napjától kezdődően zár alá vettnek kell tekinteni, a tulajdonos (birtokos) abból semmit el nem idegeníthet és azt meg sem terhelheti. A zár alá vett készletekből (élelmiszer, takarmány, tüzelő stb.) a tulajdonos (birtokos) csak a rendes háztartási és gazdasági szükségletének megfelelő mennyiséget használhatja fel. „

Amikor vége lett a háborúnak, és később már a hadifoglyok is hazajöhettek, rendelet szólt arról, hogy a hazatérő foglyokat orvosi vizsgálatnak kell alávetni, és maximum 200 Ft segélyt kaphatnak. Ebből a magyar illetőségű, de német nemzetiségű foglyokat kirekesztették, mivel ők a német hadseregben szolgáltak, s ezért az ő segélyezésük: ”ellenkezik a demokratikus rendelettel”. Tombolt a ránk erőszakolt németgyűlölet, mindenkinek megvetni kellett a németeket, beleértve természetesen a hazánkfia svábokat is.

Itt megjegyezném, hogy később, amikor a sváboknak menniük kellett, nagyon sajnáltuk, meg is sirattuk őket. Szívszorító volt látni, amikor szinte semmi nélkül kellett elhagyniuk egy élet munkája árán megteremtett javaikat. Házaikat, vagyontárgyaikat, szépen művelt földjeiket. De a génjeikben hordozott tartásuk új lakóhelyükön is megbecsült polgárokká avatta őket, szorgalmuk is meghozta erőfeszítéseik gyümölcsét, új környezetük befogadta, megszerette őket. Pár évtized után, amikor már hazajöhettek vendégségbe, igen csak mi irigyeltük a Mercédeszeiket, amikor nekünk még csak Trabantjaink meg Ladáink lehettek.

Visszaemlékezéseit lejegyezte:  POKORNY FERENC