Eger történelmi múltú városát a hasonló nevű patak két oldalán találhatjuk a Bükk déli lábainál. Szent István király itt alapította meg az első püspökségek egyikét, az Egri főegyházmegyét, melynek területe egészen a Kárpátok gerincéig húzódott. Az 1970-es, majd az 1990-es évek ásatásai tárták fel a 11. századi, román stílusú rotunda maradványait (makettje a vártörténeti kiállításon látható). Falait sárba rakott kőből építették. A templom keleti végét kis, patkó alakú szentély zárta le. A csaknem pontosan a körépítmény közepén talált, kőből épített, kőfejtámaszos sírhelyen feltehetően az első püspökök egyikét temették el. A körtemplom melletti temető sírjaiból előkerült gazdag leletanyagból (zománcberakásos függők stb.) nyugati hittérítők letelepedésére következtetnek. A rotundához nyugat felől egy hosszú építmény csatlakozott: vélhetőleg ez volt az első püspöki palota.
Az Árpád-kor elején az egri püspök menedékvára a felsőtárkányi Várhegy hatalmas erődítménye volt, de ezt a tatárok lerombolták. Az egri Várhegyen a 13. században csak kisebb erősség volt, a magas kőfalakat az országos újjáépítés részeként, az egri püspök parancsára emelték. ASzent János evangélista tiszteletére szentelt, háromhajós, román stílusú székesegyházat föltehetően Szent László király idején, a 11. század végén emelték. A székesegyházról a 14. századi krónikákban a várat is Szent János evangélista várának nevezték.
A kőfalak anyaga az egri borvidék fő talajképző anyagának tekintett riolittufa, ami könnyen faragható, de könnyű, meglehetősen puha és nagyon kevéssé fagyálló. Ezért a nagyobb hidegek utáni olvadások idején egyes falszakaszok rendre leomlottak, a vár rendszeres karbantartást igényelt. A tüzérség megjelenésével a klasszikus lovagvár jellegű (magas, vékony falakkal épített) egri erődítés több szempontból is kritikusan elavult. A fő probléma az volt, hogy a Várhegy melletti, annál magasabb Almagyar dombról át lehetett lőni a falak fölött. Ezért (először a Felvidéket uraló cseh husziták elleni védekezésül) a domb jelentős részét elkerítették.
A hódító Oszmán Birodalommal szemben kialakított végvárrendszer fontos tagjának számító várat a 16. század első felében külső és belső részre osztották, a védműveket Alessandro Vedani tervei alapján korszerűsítették. Eger élére 1548-ban nevezték ki Dobó Istvánt várkapitánynak. Dobó elsődleges feladatának tartotta, hogy a várható török támadás ellen minél jobban megerősítse a végvárat. Ehhez növelte mind a helyőrség, mind a hadieszközök számát. A hadjáratot Kara Ahmed vezír, Szokoli Mehmed ruméliai és Hadim Ali budai beglerbég irányította. Egyesített hadaik 1552 szeptemberében vették ostrom alá az egri végvárat, de a védők visszaverték próbálkozásaikat.
Mire az ostromlók elvonultak a vár alól, a falak többsége súlyosan károsodott. Az évtizedekig tartó újjáépítés közben (Ottavio Baldigara , Bornemissza Gergely és Christoporus Stella tervei alapján) jelentősen korszerűsítették is a védműveket, a helyőrség létszámát hétezer főre emelték. Intézményesítették a várban működő lőpormalom alapanyag-ellátását (az évi 500 tallér értékű salétromot évi adójának fejében Debrecen szállította). Német (osztrák) tüzéreket alkalmaztak (békeidőben 8–10 tűzmestert fejenként 2-3 segéddel).Mindezek dacára 1596-ban a több nemzetiségű helyőrség rövid viadal után III. Mehmed szultán kezére adta a várat.
A hódoltság 91 esztendeje alatt a törökök nemcsak fenntartották, de bővítették is az erődrendszert. A várat a Habsburgok 1687-ben vették vissza, miután kiéheztették a védőket. 1701-ben a császári haditanács felrobbantatta a feleslegessé vált külső vár védőműveit, így a kuruc szabadságharcban csak a belső vár kapott kisebb szerepet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése