2020. február 12., szerda

SIMSON SCHWALBE KR 51/2 - 1983

A technikáért rajongó ember úgy van vele, hogy tiszteli a múlt járműveit. És még ha nem is akar vagyonokat költeni, hogy birtokoljon egyet, mert szívesebben használ újabbat vagy más jellegűt, akkor is ott motoszkál a gondolat, hogy mi lenne, ha állna a garázsban egy szobor. És ezt bizony 50 ezerért is meg lehet tenni.

Sőt, még olcsóbban is, de ebbe nem mennék bele, mert az orosz csodákat olcsón meg lehet kapni, de gyakran tényleg csak a szobor funkciót töltik be, amíg rájuk nem költesz egy vagyont, és a lutri még utána is benne van.
A Schwalbe viszont még olcsó, és van is belőle, mert egykor népmotor volt. Konkrétan számomra az első kétkerekű jármű, amit láttam életemben, cirka 1 évesen, amikor az ember talán már felfog valamit. Annak idején a kevés típus közül ez volt az egyik segédmotor, ami hozzáférhető volt újonnan a Keravillban. A formája annyira jellegzetes, hogy simán megmaradt.
Sokan nem tudják, hogy az általunk Schwalbe-ként ismert jószág alapvetően két verzióban kapható ma a használtpiacon. Az egyik a turbóhűtéses verzió és annak különféle változatai, amelyet 1968-tól 1980-ig gyártottak. A henger oldalán egy lemezburkolat van, ami alatt egy turbinakerék forog mechanikusan hajtva, ez fokozza a hűtés hatásfokát - hasonlóan, mint a mai léghűtéses robogókon. Létezett kormányváltós is, olyat talán soha nem láttam: a lábváltós változat terjedt el nálunk. Ezt hívták KR51 típusnak. Az elődje a közhiedelemmel ellentétben nem a Simson Star volt, hanem a KR 50-es, egy nálunk szinte ismeretlen típus.
Az evolúció 1980-ban hatalmas változásokat hozott az akkor már nagyon retrónak tűnő Schwalbénak, amelyek kívülről alig látszanak: megkapta a közismert és igen népszerű S51 blokkját. Az S51-et azért szerette akkor mindenki, mert motornak nézett ki, nem robogónak, bár akkor még nem nagyon tudtuk, mi az a robogó. Az S51 "kockahengeres" blokk modernebb volt, de csak sima léghűtéses, turbó nélkül. Ez volt a KR 51/2, amit már nemcsak három, de négygangos váltóval is gyártottak.
A kockablokkos talán jobban megy, de számottevő előnye nem a papíron 0,1 lóerő többlet, hanem inkább csak a négysebességes verziónak van, annak sem végsebességben. Mind a régi, mind az új típus papíron hatvan körüli végsebességre képes, 80 kiló önsúllyal. A turbós blokk állítólag megbízhatóbb. Elöl-hátul dobfék, hátul hagyományos kettős rugóstag, és meglepetésre elöl is, mert ott is lengőkaros a futómű. Nem mindegyik típus teleszkópja hidraulikus: az alaptípusok dörzscsillapításúak. A kockablokkos változatot kívülről arról lehet felismerni, hogy csakúgy, mint az S51-nek, jobb oldalon van a kipufogója, valamint hogy a kormánytakaró lemez matt fekete.
Az elektromos rendszer 6V-os, állítólag a régiben ez is jobb, de világítani az új képes. A közben beszerzett saját turbósom csak hunyorog, bár az lehet, már nem gyári extra.
Létezett hikomat típus is, ami tényleg a Trabant hasonló nevű automatájához hasonlított: nem volt kuplung, a váltókar maga végezte a kuplung kiemelését. Ilyet se láttam soha. Ha jól tudom, a Schwalbe volt a legtöbb példányszánban eladott Simson: több mint 1 milliót gyártottak belőle.
Körülbelül ennyit tudtam a Schwalbéról. Aztán jött a beteg ötlet, hogy egy komolyabb túra miatt vásároljak egyet, mire egy kedves olvasónk felajánlotta, hogy próbáljam ki előbb az övét, és utána gondoljam át, hogy tényleg akarom-e. Az övé a /2-es típus, én azonban turbósat szerettem volna, mert ha veterán, akkor már legyen tényleg az, nem holmi kockahengeres. Ettől függetlenül örömmel mentem ki a pesti agglomerációba egy gyors tesztre, hogy megtudjam, mennyire rossz.
A mustársárga példány igazi fészerben őrzött példány volt, pozitív értelemben. Még a gyári gépkönyv is megvan hozzá, ami önmagáért beszél. A tulajdonos, István 40 rugóért lőtte, de tudta, hogy lesz vele meló, így vidéken talált egy szakit, aki pontosan vezette a költségeket. Rá kellett költeni a vételérat, és ebbe nem fért bele egy fényezés, de lett új ülés kompletten és új kipufogó is, kopó alkatrész csere, és ha jól emlékszem új dugó-gyűrű is.
Érdemes tudni, hogy még mindig tonnaszám van alkatrész. Nem csak bontott, de gyári és utángyártott is akad, mégpedig baráti árakon. Én magam láttam 6500-ért króm utángyártott kipufogót, de a durva az, hogy a távol-keleten is gyártanak mindenféle biszbaszt hozzá. Innen van István Schwalbéjának új kipufogója is, amit muszáj volt cserélni.
Az eredmény egy patinás, gyári veteránmotor, amit István konkrétan nem nézeget, hanem közlekedni használ. Minden működik rajta. De azért nem menne vele Ausztriába.
A Schwalbénak ugyanaz a buta gyújtáskulcsa van, mint az S51-nek, azaz csavarhúzóval is simán indítható. Mármint ráadható a gyújtás, mert még rúgni kell. A kapcsoló első fokozata gyújtás, második lámpa+gyújtás, de van valahogy parkolófény is, ami egy mókás kis lámpácska a kormány tetején. A lopásgátlás különálló kormányzárral van megoldva.
Rúgásra azonnal indult. A hangja szép tiszta, új Simsonhang. Keravill-fíling. A váltó szépen vette az egyest, azonnali lefulladásra számítottam, mert nem vagyok ilyesmihez szokva. Két ütem ugye. Nagy gáz, kuplung, már megy is. A váltóval bajban voltam: sarokváltó, mint az általam roppantul gyűlölt Honda Wave. Megpróbáltam kihagyni ezt, azaz először egyes le, majd alányúltam lábfejjel, ahogy motoron szoktam, és felhúztam kettőbe. Nagyon nagy úton mozog, nem valami jó. Még egy váltás, három, legmagasabb sebesség, a váltási érzet elég rossz. A motor forog nagyon, de ötvenes, fel kell ezt fogni. Kanyar: a visszakapcsolással semmi gond. Aztán mégis próbát tettem a sarokváltóval, és láss csodát: tökéletesen működik. A dolog annyi, hogy a tengelytől nem csak előre nyúlik a váltókar, hanem hátra is, de hátrafelé rövidebb, így kisebb úton mozog a sarok, amikor rátaposunk. Pillanatok alatt meg lehet szokni. Sok pillanat, de előbb-utóbb meglesz. Az egészben az az érdekes, hogy a sok évvel később kifejleszett SR 50-es robogó váltója valami elképesztő ótvar szar konstrukció ehhez képest. Sajnos az enyémről kompletten hiányzik a sarokváltó rész, úgyhogy váltókart kell cserélnem.
Pár kereszteződés, azaz kanyar, váltás és fékezés után azt mondam: ez átkozottul jó. Ahhoz képest.
Először is: elfogadhatóan megy. A futómű viszonlyag stabil és komfortos, szinte motorozni lehet vele: még dönteni is akár. A műanyag fékkar rohadt ijesztő, de nem maradt a kezemben, és a fék működik. A hátsó is, amit Vespa módra a jobb trepnin kell működtetni, lábbal. Láttam már jobbat akár mezei robogón is, de rosszabbra számítottam.
Nincs szörnyű majom a köszörűkövön érzés, pedig ez az volt. Pár méter után úgy éreztem, ez egy jó városi közlekedési eszköz. Persze ebben benne van, hogy az állapot nem roncs.
A fene gondolná, de van benne akksi is a kormányoszlopot fedő idomzat jobb oldalán. Hátul ezen még megvan a klasszikus Simson-csomagtartó, ami nagyon hasznos lehet: lehet rajta cipelni pl. a keverék olajat a tankoláshoz. Az ülés alatt van a tankbetöltő, minimális parkolóhellyel egyetemben.
Szerencsére nem trendi, de vájtfülűek számára érdekes kis motor ez, ami szerintem van annyira stílustiszta, mint a Vespa. Ár/teljesítményben biztosan tudja azt, mert 120-ért nagyon pöpec Schwalbét kapsz (igaz, a határ itt is a csillagos ég, akad 250-ért is), míg ennyiért Vespát nagyon nem mernék venni. És hogy törjek egy kis szentséget is: jobb, mint a PK, főleg ha az ár/teljesítmény arányt nézzük.

2020. február 6., csütörtök

A RÉGI PARASZTI ÉLET MUNKÁI: Az aratás

  Az aratás, a gabona behordása mezőgazdasági munkák között, az egyik legfontosabb dolog a kenyér előteremtése. Ennek egyik művelete, az aratás viszont az egyik legnehezebb, de egyben legígéretesebb paraszti munka. Egy arató férfi és egy marokszedő nő tartozott össze. Az aratást mindig „Isten nevében „kezdték. A férfi vágta a rendet, a nő sarlóval összeszedte és a leterített kötélre helyezte. A soron visszafelé haladva a nő vitte a férfi kaszáját, a férfi pedig összekötötte a kévéket.

„Aratáskor nagyapám a gabonakévék kötését még bő gatyában, házi szövésű ingben végezte. A kévébe két nagyobb, vagy három kisebb marok került. Az egymásra rakott markokat hónaljig fel kellett szedni, lenyomni, majd rátérdelve a szalmakötéllel megkötni. Nyári forróságban a hónaljig felszedett termés különösen melegített a kalászok szúrták az ember testét. Ennek kivédésére szolgált a nagyapám féle, házi szövésű, nyakig begombolható ruha. A kévék összehordásának is megvolt a szabálya. A kévékbe rakott gabonát keresztekbe rakták, kalásszal befelé." A kévéket úgy kellett csomókba szedni, hogy a kalászok kiszáradása biztosítva legyen, és a meghatározott kéveszámú csomókkal, mint egységekkel a termésmennyiséget számolni lehessen. A kévék összerakásánál arra kellett ügyelni, hogy a kalászok lehetőleg ne érjenek a földre, az esetleges csapadék zavartalanul lefolyjon a kévékről, és a szél se tegyen kárt bennük. Különös rendeltetése volt a legfelső kévének (papkéve, papsapka). A kévék számát, a termény fajtája befolyásolta: árpa- vagy zabkévét általában kevesebbet (7-9) raktak egy kéverakási alapegységbe, a kisebb és könnyebb kévékből többet raktak a kötő kaszás aratók."
Az uraság megbízott egy aratógazdát, hogy szerezzen aratóbandát. Az aratógazda vagy bandagazda vezette az aratást. Ő vágta mindig az első rendet, ügyes marokszedővel a háta mögött. De ugyanígy ügyesnek, pontosnak kellett lennie az utolsó renden markot szedő asszonynak is, hogy a gabonaszálakat egy szálig felszedje. Különben az új rendfogásnál akadozott volna a bandagazda kaszája. Az uraságok ilyenkor aratási szalonnát adtak az aratóknak. Ezen kívül a napi munka után pálinkát és bort is ihattak. Ebédet mindenkinek a családja hordott ki a búza, rozs, vagy árpatáblára. Általában a nagyobb gyerekek, a feleség, vagy az édesanya vitték. Ilyenkor igyekezett mindenki tartalmas, húsos, de legalább sűrű, laktató ételt vinni a nehéz fizikai munkát végző kaszásoknak, marokszedőknek.
Az aratás nem mindig volt örömteli esemény, főképp a háborúk alatt nem. Az élelem is a kézi erő is kevés volt.
A gabona és a takarmányfélék szállításának és tárolásának külön-külön megvolt a sajátos módja. A megrakott gabona-, illetve takarmányszekéren jelentős tömeg és súlymennyiség volt elhelyezve. Azt a barázdákkal határolt földből a hepehupás dűlőútra, majd azon haza kellett szállítani. A rosszul megrakott szekér az egyenetlen utakon felborulhatott. Az újra felrakás nagy időveszteséget, értékcsökkenést és szégyenkezést jelentett. A rosszul megrakott gabona- vagy takarmánykazal megázhatott. Ilyenkor a gabona kicsírázott, a takarmány egy része tönkrement. A növénytermesztés és állattenyésztés minden ágazata tehát a kisparaszti gazdaságban is nagy hozzáértést igényelt.
A gabona behordásához a szekeret át kellett alakítani. Mindkét oldalára hosszú létrát erősítettek, és így rakták a szekérre a kévéket. Miután megrakták, lekötötték és a cséplés helyére vitték. Ez lehetett a lakóház mögötti rész, vagy kint a szérűn. A búza a rozs és az árpa külön kazlakba került.





2020. február 3., hétfő

Tátika vára

  Tátika maradványaihoz felkaptatni nem éppen sétagalopp, de a hegytetőről elénk táruló panorámáért megéri a fáradozás. Még kevésbé tiszta, napfényes időben is szép kilátás nyílik a Zalaszántói-medencére, a Keszthelyi-hegység domborulataira, sőt a távolban a zalaszántói sztúpa hófehér csúcsa is felsejlik.

Zala megyében, Zalaszántó határában egy 413 méter magas vulkanikus bazalt hegycsúcson áll Tátika vára. Nevét első ismert tulajdonosáról, a Tátika nemzetségről kapta. A 13. század közepén IV. Béla a Tátikák hatalmaskodásai miatt elkobozta a várat, és az új tulajdonos a veszprémi püspökség lett, amely egy masszívabb erődítményt épített a régi helyett. Az egyház után a Lackfiak uralkodtak itt, majd a 15. században a gersei Pető család kezébe került. 
A vár hanyatlása a 16. században következett be, miután a portyázó török csapatok kifosztották és felégették. Ettől kezdve már csak várromként említik a könyvek. A kegyelemdöfést a császári csapatok adták meg neki a 18. század elején, amikor egy hadművelet során a maradék várat is felgyújtották. A hányatott sorsú Tátikán néhány évvel ezelőtt némi „ráncfelvarrás” történt, régészeti ásatásokat folytattak, illetve állagmegóvási munkálatokat végeztek. 
A várból igen kevés maradt meg napjainkra, de azok a falak, amelyek még ott magasodnak a hegytetőn, különös hangulatot árasztanak. Akár egy fantasy-film díszletei is eszünkbe juthatnak róluk. A fekete bazaltból épült falmaradványok között állni olyan, mintha egy letűnt civilizáció itt maradt lenyomatai, romjai között sétálnánk, csak a kazamaták, a rejtett kamrák és a kincsesládák hiányoznak. A várromot az Országos Kéktúra, majd a KL turistajelzését követve közelíthetjük meg.

Nyitvatartás

 Nyitva
Egész évben szabadon látogatható.


Tatra 500 HB hegyvidéki használatra tervezett csehszlovák háromtengelyes autóbusz

 Karosa T 500 HB vagy Tatra 500 HB hegyvidéki használatra tervezett csehszlovák háromtengelyes autóbusz, melyet 1950–1958 között gyártottak.
 1948-ban tervezték a Karosa és a Tatra járműgyártók együttműködésében a második világháború utáni rossz útviszonyok, a nehéz terepen és különösen a hegyi viszonyok közötti üzemeltetésre. A felépítményt a Vysoké Mýto-i Karosa járműgyár, a hátsó futóművet és a meghajtást a kopřivnicei Tatra autógyár fejlesztette. Az első prototípus 1949–1950 fordulóján készült el. A jármű először a Tatra 500 jelzést kapta. A konstrukció egyik fő újdonsága az önhordó karosszéria volt, és ez lett Csehszlovákiában az első önhordó karosszériával épített autóbusz. A motor és a hajtás a Tatra teherautóknál már alkalmazott rendszert követte (léghűtéses dízelmotor, független hátsó felfüggesztés).
Az első prototípus tesztelése 1950 elején kezdődött. 1951–1954 között három prototípussal folytak a próbák. Ezek technikai megoldásokban kismértékben különböztek és a karosszériában is voltak különbségek.
1954-ben két járművel összehasonlító teszteket végeztek hegyi terepen. Az egyik járművet a Tatra féle féltengelyes, független felfüggesztésű hátsó meghajtással látták el, a másikat a Praga cég által gyártott merev hátsó híddal szerelték fel. Vélhetően a minél egyszerűbb kialakítás miatt a sorozatgyártáshoz a merev hátsó hidas megoldást választották.
1954-ben kezdődött el a típus sorozatgyártása Karosa T 500 HB típusjelzéssel (a HB a horský bus, magyarul hegyi autóbusz kifejezés rövidítése). 1957-ig gyártották, addig összesen 521 db készült.
A jármű azonban nem vált be. Rossz menettulajdonságai voltak, a léghűtéses motor pedig igen zajos volt. Időközben a javuló útviszonyok sem igényeltek ilyen speciális járművet. Ezért a típus fejlesztése nem folytatódott és a forgalomba állított járműveket az 1960-as évek első felében a mindennapi használatból kivonták. Helyüket az arra az időre általánosan elterjedt Škoda 706 RTO buszok vették át.
A jármű karosszériája önhordó szerkezet. Csak egy ajtaja volt, ez a bal oldalon, az első tengely előtt helyezkedik el. Az utasülések 2x2 sorban helyezkednek el. Maximálisan 60 utas fér el a járműben 31 ülőhelyen és 29 állóhelyen.
A V8-as motor hátul helyezték el. A Tatra T 108 közvetlen befecskendezéses léghűtéses dízelmotoron alapul, a típusjele T500. Ez a Tatra 111 és Tatra 128-as teherautókon is használt V12-es dízelmotor kisebb változata, amely 91,2 kW maximális teljesítmény leadására volt képes. 1900-as percenkénti fordulatszám mellett. A hátsó kerekek a prototípusokban független kerékfelfüggesztéssel rendelkeztek, ahol a négy hajtott hajtott hátsó kerék féltengelyekkel kapcsolódott a hajtóműházhoz. Ez jó terepjáró tulajdonságot biztosított. A sorozatgyártású példányokban azonban már merev hátsó híd volt.
A motor hűtéséhez a levegőt a tetőrész hátulján kialakított beömlőnyíláson keresztül, a hátfal mentén vezették be a motortérbe. Egyedi volt az utastér szellőztetésének a megoldása is. A bevezetett szellőztető levegőt az utastér tetőlemezén lévő 20 ezer kis furaton keresztül vezették el.
Eredetileg PAL Megneton gyártmányú, 4 kW teljesítményű elektromos fűtőberendezéssel látták el. Azonban az nem volt elég hatékony. Ezért kifejlesztettek egy gázolajüzemű fűtőkályhát, amelyet később más csehszlovák buszokban is használtak.

2020. január 30., csütörtök

MZ Troll TR 150 robogó

A trollok a skandináv mitológia szerint félelmetes, misztikus lények, amelyeket gyakorta ábrázoltak nagy fülekkel és hatalmas orrokkal. Ám a keletnémet robogóknak semmi közük a csúnya óriásokhoz.
Forrás: Veterán Autó és Motor

Hatalmas hangtompító edényt rejtettek el a taposólemez alá

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem hiányoznak azok a bumfordi formák, amelyek a robogógyártás stílusát jellemezték a hetvenes évek végéig. A mai világban, amikor a motorhangra felfigyelve belenézek a visszapillantó tükörbe, valami ideges rángás fog el a látványtól, s ennek oka, hogy a motortervezésben (hasonlóan a gépkocsitervezéshez) az agresszív formák az uralkodók. Napjaink robogójának mérges a tekintete, hiányzik belőle a báj és a kellem. Ha cikkem tárgyát, az MZ Troll képeit nézegetem, vagy akár családfájának felmenőit, a Berlint, Wieselt, a Pittyt, melegség járja át lelkem. Az egyik motornak mosolygós, a másiknak csodálkozó az "arca".
Átszabott menyét
A Troll elnevezés eredetéről nem foglal állást egyértelműen az IWL gyár. Egyes feltételezések szerint a stadt és a roller szavakból alakított mozaikszót takarja, mások inkább a touren-roller szóösszetételben látják a kiindulást. Egy internetes lexikon szerint a troll olyan valaki, aki előre megfontolt szándékkal rosszindulatból próbálja megzavarni a közösség nyugalmát. Nos, úgy vélem, ezt a feltételezett névadást Walter Ulbricht országában el kell vetnünk.
Az IWL gyár (Industriewerke Ludwigsfelde) járműgyártási tapasztalata 1936-tól gyűlik, ugyanis akkor hozta létre a Daimler-Mercedes ezt az üzemet repülőgép-motorok gyártására Brandenburg külvárosában. A második világháborúban közel 11 ezer hadifogoly dolgozott itt kényszermunkára vezényelve.
Forrás: Veterán Autó és Motor

Szerelőcsarnok Ludwigsfeldében. Repülőmotrral kezdtek, IFA-val végeztek

Az NDK-ban a robogógyártás 1953-ban kezdődött a Pitty gyártásával. A tervezőtől megkövetelték, hogy olyan motort konstruáljon, amelyet hazai alapanyagokból lehet gyártani. Adott volt az 5 lóerős, háromfokozatú váltós MZ 125 RT blokk, erre került a fémlemezből készült felépítmény, mindez egy központi csöves, nyitott vázra szerelve. Csupán 3 évig gyártották, 11293 darab gurult le a szalagról, fekete, zöld és piros színekben, ám hamar kiderült, hogy a 139 kg tömegű motorhoz gyenge az RT blokk.
1956 májusától jött a Wiesel, azaz a menyét. A Pittynél felmerült esztétikai kifogások és az eladott darabszámból befolyó haszon új lendületet adott a robogógyártásnak. Átdolgozták a hátsó futóművet, a karosszéria első részét szebbre formázták, s kiküszöbölték a láncfeszítési problémákat. A kipufogónál egyedi megoldást találtak. A vázhoz egy dobozt hegesztettek, ebből egy csövön keresztül jutott a kipufogógáz a hangtompítóba, amit a lábdeszka alatt vezettek el a kosz távoltartása érdekében. Csökkent a motorkerékpár saját tömege is, 16 kilogrammal, mert az acéllemez borítást alumíniumra cserélték, és szerény mértékben nőtt a motorteljesítmény: 5,5 lóerőre.
Forrás: Veterán Autó és Motor
1959. áprilisáig 57400 Wieselt gyártottak, és hogy milyen sikeres volt ez a modell, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a biztonság érdekében zárható oldalajtó mögé rejtették a benzincsapot, és ugyancsak a vagyonvédelmet szolgálta a zárható fedél mögött elhelyezkedő kormányzár is. A Wiesel gyártását követően kezdődött az NDK robogógyártásának aranykora. A Berlin SR59 kifejlesztésekor a külalak divatossá tétele és a gyenge pontok kijavítása mellett a gyártási idő további csökkentése is szempont volt. Az elnevezést nem bonyolították túl, SR mint stadtroller, 59 mint a gyártás kezdete. 1959 májusától 1962 decemberéig 114 ezer Berlin gördült le a gyártósorról. Ezt már nem a 125 RT blokkja, hanem egy 7,5 lóerős, 150 cm3-es, négyfokozatú váltós motor hajtotta. A motorkerékpár fényezését is a kor divatja diktálta, hiszen lehetőség volt kétféle színnel fényezett SR59-et rendelni: fehér-smaragdzöld, fehér-narancs, fehér-kék és fehér-fekete szerepelt a kínálatban.
IFA-szomszéd
A Berlin utódjának tervezése idején - mivel a "nemzetközi helyzet fokozódott" - újra megjelent a nyugati nyersanyagok importjának tilalma, ezért az importalumínium helyett ismét acéllemezből készítették a felépítményt. Az NDK-ban állandóvá vált a munkaerőhiány, amit racionalizált gyártási folyamattal próbáltak kompenzálni.
Esetünkben az ésszerűsített gyártás az MZ alkatrészek nagyarányú felhasználását jelentette a lámpáktól az elektromos alkatrészekig. A 9,5 lóerős teljesítmény, az aszimmetrikus fényszóró, a fénykürt, a hidraulikus rugóstagok, a kényelmes ülések a Berlin utódját sikert ígérő modellé tették. Az éves terv 30 ezer robogó gyártása volt és már csak egy találó márkanév hiányzott. A gyári dolgozók körében kiírt ötletbörzének a Troll 1 megnevezés lett a győztese, melynek jelentése: túrarobogó, Ludwigsfelde, 1. fejlesztés. Az északi országokba exportált robogók a Berlin S nevet kapták, mert félő volt, hogy a Troll elnevezés (mint mondavilágbeli gonosz lény), rossz hatással lesz az eladásokra.
Forrás: Veterán Autó és Motor

Szputnyikkort idéz a hátsó traktus. A lámpa az MZ-ről való

1963. január 17. történetünk főszereplőjének születésnapja. Igaz, 1962. december 21-én az NDK minisztertanácsa rendeletet hozott, hogy Ludwigsfeldében a továbbiakban tehergépkocsi-felépítményeket fognak gyártani, ettől függetlenül a motorkerékpár-üzemben tovább folyt a termelés, sőt a fejlesztés is. (Milyen ismerős ez a helyzet Csepelről.)
A fejlesztési munkálatok a műanyag karosszéria, illetve az elektromos indítás irányába haladtak. A Troll árusítása sajnos vontatottan haladt. Ekkorra már megszűntek a motorkerékpárok várólistái, de az emelkedő életszínvonal gerjesztette vágy tárgya a Trabant lett. Az eladási számok növelésére megbízhatósági versenyt rendezett 1964 áprilisában a ludwigsfeldei sportklub. Az útvonal Drezda-Rostock-Drezda, ez több mint 1000 kilométeres távolságot jelent. Az első két helyezett a 200 cm3-es osztályban Troll 1 motorral induló versenyző lett, de ez sem segített. 1964. december 24-én hagyta el a gyártószalagot az 56 513. MZ Troll, amely az utolsó darab volt. Tizenegy hónappal később, 1965. július 1-jén Ludwigsfelde városi rangra emelkedett, és ezzel egy időben legördült a szalagról az első IFA W50 tehergépkocsi.
Sem az MZ Troll, sem a felmenői esetében magyarországi hivatalos importra nem került sor, a néhány hazai darabot a baráti NDK-ban dolgozó magyar munkavállalók hozták be maszekúton.
Családi robogás
A részben eredeti, barna-vajszín fényezést viselő robogót a Péli-gyűjteményben találtuk. Nem sokat tudtunk meg róla, mert egy közvetítőn keresztül jutott a tiszajenői kollekcióba, s ahogy lenni szokott, az értékes információk kézen-közön elsikkadtak. Üzemképes, jó állapotú motor, amelyet a kilométeróra tanúsága szerint csak keveset használtak korábbi tulajdonosai. A próbaúton kiderült, hogy a nyereg kényelmes és hosszú, elfér rajta akár egy háromtagú család is. Valószínűleg erre gondolhattak az Autó-Motor szerkesztői, amikor a lap 1972. októberi számában bemutattak egy házilag átalakított Troll motorkerékpárt és felhívták a figyelmet, nem javasolják senkinek, hogy a mégoly stabilnak látszó és esztétikailag is a legkorszerűbb elvek szerint épített kétkerekű járművön utasként kisgyermeket vigyen.
Forrás: Veterán Autó és Motor
A másik modellt az egyik használt motorokat is hirdető honlapon találtam. Felhívtam a megadott telefonszámot, és rövid egyeztetés után jutottam el Dunakeszire, Szenes Zoltánhoz. Ő gyermekkora óta ismerte a kék-szürke Trollt, és egyre csak vágyakozott a nyergébe. Amikor betöltötte a 16. életévét, korengedménnyel letette a nagymotor-jogosítványt, és duruzsolni kezdett a szomszéd bácsi fülébe, lehet, hogy vannak gyorsabb motorok, az is lehet, hogy vannak szebb motorok, de neki ez a robogó a vágyai netovábbja. Láss csodát, pár hónap alatt elérte célját, és boldog tulajdonosa lett a kék túrarobogónak. Sokáig elválaszthatatlan párost alkotott a motor és új gazdája, hiszen Dunakesziről nap mint nap együtt jártak Zoltán fóti munkahelyére, de eltelt néhány év, és ezt a Trollt is elérte a tipikus NDK-s motorvégzet: gazdája vásárolt egy Trabantot.
Műszaki adatok
Motor. 
Kétütemű, léghűtéses, ventilátoros rásegítéssel. Furat 56 mm, löket 58 mm, hengerűrtartalom 143 cm3. Sűrítés 8,75. Legnagyobb teljesítmény 9,5 LE, 5500/min. Karburátor BVF 24KN 1-3 (Berliner Vergaser und Filter Werke). Benzin-olaj keverési arány 1:33. Akkumulátoros gyújtás, 6 V 60 W-os világítótekercs. Akkumulátor 6 V 12 Ah. Gyújtógyertya Isolator M14x240.
Erőátvitel. Többtárcsás, olajban futó tengelykapcsoló, négyfokozatú, lábkapcsolású váltómű. Primer hajtás 9,5x7,5-es, 48 szemből álló lánccal, szekunder hajtás 1x12,7x6,4-es, 108 szemből álló lánccal.
Felépítés. Acéllemezből préselt váz, elöl-hátul rugóstag hidraulikus lengéscsillapítással. Elöl-hátul 160 mm-es fékdobok. Gumiméret elöl-hátul 3,50-12. A benzintartály 11,5 literes.
Méretek, tömeg. Tengelytáv 1450 mm, magasság 1190 mm, szélesség 840 mm. Saját tömeg 122 kg.
Menetteljesítmények. Legnagyobb sebesség 80 km/óra. Üzemanyag-fogyasztás 3,9 l/100 km 80 km/óra mellett.

Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...