Rádiófigyelő 1944 / Folytatás a posztban

Héder Károly emlékei - Tatabánya 1966 / Folytatás a posztban

Így élt a középkor embere / Folytatás a posztban

A korai időszak, vagyis az 5. és 6. század élete teljesen más képet mutat, mint a reneszánszhoz és humanizmushoz közeledő 15. század. Ami mégis közös, és ami miatt mégiscsak egyetlen korszaknak tekinthetjük a középkort az az emberek társadalmi helyzetének, „értékének” és jogainak az egész korszakon végighúzódó sajátos meghatározási módja. Konkrétabban fogalmazva: a lakosság lehetőségeit alapvetően határozta meg a származást mindenek fölé helyező szemlélet, szokásjog és törvénykezés, mely a személyi függés vagy a nemesi kiváltságok megléte alapján differenciálta a társadalmat. Aki jobbágyszülők gyermekeként látta meg a napvilágot, az eleve egy földesúrtól függött (minden téren), aki pedig egy arisztokrata dinasztiába született az eleve megkapta a korszak legnagyobb kiváltságait. Persze a társadalmi rétegek közt – mint a parasztság, polgárság (mely a korszak 90 százalékában még elhanyagolható), nemesség – volt bizonyos átjárhatóság, csak ez rendkívül ritkán, mondhatni elvétve fordult elő. Jó példa Bakócz Tamás vagy a Széchenyi család esete. Bakócz 1442 –ben jobbágy-gyermekként jött a világra, ám 70 évvel később majdnem pápává választották, és mint Európa egyik legbefolyásosabb érseke fejezte be életét. A Széchenyiek ősei a 15-16. században szabó mesterséget folytató egyszerű kézművesek voltak, ám a 17. század legvégére nemesi címet szereztek, majd a 19. századra hazánk második leggazdagabb családjává váltak. Voltak tehát példák arra, hogy egyes emberek jobbágysorból felemelkedjenek, de ez annyira ritka volt mint az a bizonyos fehérholló.
Ezen a ponton vetődik fel a kérdés: mekkora volt a parasztság aránya a középkori királyságokban? (A köztársasági forma a középkorban még csak elvétve fordult elő, pl. Velencei Köztársaság, Firenzei Köztársaság … stb) A válasz a kérdésre: a parasztság aránya elsöprően magas, 85-95% körüli volt a középkorban, de hozzá kel tenni, hogy a korszakon belül és Európa egyes országai közt is nagy eltéréseket mutatott. A középkor végére a polgárság megjelenésével szinte mindenhol mérséklődött a parasztság túlsúlya, és Európán belül is keletről nyugat felé haladva érzékelhető volt a jobbágyok arányának csökkenése. Hogyan élt tehát a társadalom túlnyomó részét adó középkori parasztság? Mennyiben tért el a jobbágyok életétől a kevéske polgár életmódja? És milyen kiváltságok szerint, hogyan élt a nemesség? Nézzük először a parasztokat.

A középkori parasztság mindenhol Európában rendkívül sokat dolgozott, iszonyúan magas adókat fizetett, igen nagy nyomorban élt és teljes mértékben ki volt szolgáltatva földesurának. Persze itt is meg kell említenünk: országonként és időszakonként jelentősek voltak az eltérések. (Egy 11. századi orosz jobbágy és egy 15. századi holland földműves közt igen nagy differenciát találnánk, nem beszélve arról, hogy a korszak második felében sok helyen már markáns réteget képeztek a gazdag-parasztok, másutt pedig kialakult a földnélküli zsellérség rétege. Ám ezek a csoportok a 15. század előtt elenyésző helyen alkottak meghatározó létszámot.) Nagyjából kijelenthető, hogy jellemzően a középkori parasztok fa, vagy vályog házikókban, sokszor földbe vájt odúkban éltek (pl. Angliában, Skóciában), napi 12-15 órát dolgoztak földjeiken, és többnyire egyoldalúan táplálkoztak, húst a legritkábban fogyasztva. A legtöbb forrás a kását jelöli meg tipikus paraszti ételként, amihez csak kivételes napokon társult valamiféle állati termék (pl. tej vagy tojás), és a lehető legritkábban hús. A középkori parasztok Európa nagy részén, akkora földdarabon gazdálkodtak, mely éppen csak eltartotta családjukat. És persze ez a föld nem volt a tulajdonuk, csupán gazdálkodhattak rajta, aminek fejében pénz-, termény-, és munkajáradékkal tartoztak a földet valóban birtokló földesuraknak. A pénzjáradékot Magyarországon a korszak nagyobb részét tekintve évente kétszer fizették: tavasszal Szent György napján, és ősszel Szent Mihálykor. A terményjáradék a betakarított termés 10% -a volt. Nálunk ezt kilencednek vagy nonának nevezték, megkülönböztetve a püspöknek adandó decimától, azaz tizedtől. A munkajáradék vagy robot (servitum) pedig olyan ingyen-munkát jelentett, amit időnként (eltérő mértékben az egyes korszakok és országok szerint) a földesúr saját földjén (allódiumán, vagy majorságán) kellett letölteni. (A robot Magyarországon a középkor végén havi majd heti egy nap lett.) A parasztok a földesúr és a püspök mellett a királynak is adóztak, mégpedig három formában is: egyrészt a házuk után (nálunk ez volt füst-, vagy telek adó), másrészt hadiadó formájában (nálunk évente egyszer vagy kétszer kellett kifizetniük) és időnként a hadiszállítások és hadi-beszállásolások kötelezettsége révén. Mindehhez társultak bizonyos „egyéb” kötelezettségek is, mint például a földesúrnak évente többször (később havonta) teljesítendő kötelező „ajándék” (munera) és a gabona megőrléséért fizetendő pénz, vagy termény. Összességében a középkori paraszt rengeteg adót fizetett több formában is, és abból, ami számára megmaradt keservesen tudott csak megélni.

Az életkörülményeket tekintve kiemelendő, hogy a középkori parasztság nagyrészt önellátó volt, vagyis amit csak lehetett maga állított elő, és gyakran csereberélte holmijait. A jobbágyság pénzt csak elvétve használt. A legtöbb országban a parasztok maguk varrták ruháikat, maguk készítették cipőiket és javítgatták házaikat. Csupán a fontosabb szerszámok, fémeszközök beszerzéséért fordultak kézművesekhez, kereskedőkhöz. A házak belső bútorai a lehető legegyszerűbbek voltak: többnyire ládák, asztalok, székek és egy kályha jelentette az össz berendezést. Kémények csak a 11. századtól voltak a házakon (előtte a füst az ablakokon távozott), az üvegablak pedig csak 15-16. században jelent meg. (Gárdonyi Géza saját kutatásai alapján írta az Egri csillagokban az egri vár bemutatásakor, hogy az épületek egy részének még lantornás volt az ablaka, ami állati bélből, marhabendőből vagy pergamenből készült áttetsző hártyát jelentett. Mindez 1552 –ben.) Az ételeket fatányérokból fogyasztották, a poharaik fakupák voltak. A porcelánból és üvegből készült tányérok, poharak, edények csak az újkorban jelennek meg a háztartásokban.

A középkori paraszt-családokban többnyire mindenhol sok gyerek született (jellemzően 6-8), ám ezeknek az apróságoknak csak fele érte meg a felnőttkort. Jellemző volt, hogy 3-4 generáció élt egy fedél alatt (déd-, és nagyszülők, szülők, gyerekek). Ám ugyanakkor a sok munka, az egészségtelen életkörülmények, az egyoldalú táplálkozás, az orvosi ellátás hiánya és a mindezekkel összefüggő járványok, illetve gyakori háborúk miatt az emberek ritkán éltek meg magas kort. Sőt minden korábbra tolódott. Egy 14-15 éves gyermeket már felnőttként kezeltek, sőt a fiatalok 17-18 évesen többnyire meg is házasodtak, majd 20 évesen szülőkké váltak (40 évesen pedig nagyszülőkké). Harmincöt felett a legtöbb embernél már az öregség jelei jól látszódtak: az emberek korán megőszültek, korán kihullottak a fogaik és megfáradt a testük. A gyerekek nevelésére egyébként nem fordítottak figyelmet: például a korabeli ábrázolások szerint speciális gyerekruhák helyett épp ugyanolyan ruhákat viseltek, mint a felnőttek, csak kicsiben. Amellett a látványosságnak számító kivégzéseket, kínzásokat is végignézhették ugyanúgy, mint a felnőttek. A középkor nagy részében nem voltak jellemzőek az iskolák. A parasztságot illetően a szülők tanították meg a legszükségesebbeket gyermekeiknek. (Mikor kell vetni, aratni, hogyan kell befizetni az adót ... stb) Magasabb szintű tudásra, írásra-olvasásra csak a pap-tanonc novíciusok közt lehetett szert tenni (ha valaki papi útra lépett). A nemesifjak kivételt képeztek: őket az egyes arisztokrata családok saját házitanítói (házipapjai) tanították a latin műveltségre. Ugyanakkor a középkorban jöttek létre Európa első egyetemei is (pl. bolognai egyetem, Sorbonne) A középkor első felébenritkaságszámba ment az írástudó világi ember. (Még a királyok többsége sem tudott írni-olvasni.) A korszak közepétől megjelent és elterjedt azonban a skolasztika, és a kolostorokban megindult valamiféle oktatás a nem egyházi pályára lépő világi közemberek számára is. Bár hozzá kell tennünk ekkoriban még a "tudás" leginkább a latin nyelv elsajátítását és a Biblia ismeretét jelentette.

A parasztok életére három körülmény gyakorolta a legnagyobb hatást: az időjárás (mely meghatározta a termést), a földesúr, akitől mindenben függtek és az egyház, mely minden lényeges dologba beleszólhatott. A földesúr határozta meg az adó mértékét és időnként ő ült törvényt is a jobbágyok felett. A földesúr törvényszéke döntötte el a parasztok vitáit, és ő torolta meg ellenszegüléseiket, adómegtagadásaikat. Az egyház tanításait minden parasztnak betéve kellett tudnia és kötelező volt a rendszeres templomba járás. Az élet három legfontosabb fordulópontján is jelen volt az egyház: keresztelés, esketés, temetés. Amellett a középkorban mindenki mélyen hitte a dogmákat, féltek Isten büntetésétől és a purgatóriumtól. Az egyház kezében volt a betegápolás (ispotályokban), az oktatás, sőt a különböző iratok, adásvételek, oklevelek megírása, kezelése is (hiteles-helyek, káptalanok). Az időszámítás is az egyház által meghatározott ünnepekhez kötődött (pl.: az úr 1440. évében, a húsvét utáni 5. napon.) Az egyház tartotta kezében még az úgynevezett” szórakozási lehetőségeket” is, hiszen minden ünnep valami módon a Bibliához, a szentek életéhez vagy egyéb vallási rítushoz kötődött.

A polgárság a középkorban csak elenyésző réteget jelentett. Az úgynevezett polgárok nem álltak földesúri joghatóság alatt és többnyire városokban éltek. Ők voltak a kereskedők, kézművesek, árusok, pénzkölcsönzők, ötvösök, fegyver- és patkoló kovácsok, vargák, bodnárok, szabók, szállítók, pékek, boltosok, kőműves-mesterek, hajókészítők … stb. A középkor végén Észak-Itáliában, Flandriában, Angliában, Lotaringiában és a Német-Római Birodalom illetve Franciaország bizonyos vidékein megszaporodott a polgárok száma, ám Kelet-Európában – főleg Lengyelország és Oroszország vidékein - még a 19. században is csak elenyésző részét alkották a társadalomnak. A középkori városok, koszosak voltak, a házakat többnyire tervezés nélkül építették, így az utcák szűkek voltak és girbe-gurbák. Többnyire a város urának vára köré épült az egész település, nagyrészt földes, kisebb részben kövezett utakkal. A legtöbb középkori várost fal övezte a rablók és ellenséges nemesurak támadásai miatt. A házak nem voltak csatornázva, az emberek éjjeli-edényeket használtak szükségük elvégzésére, aminek tartalmát használat után egyszerűen az utcára öntötték. A szenny és kosz miatt gyakoriak voltak a járványok. Érdekesség, hogy sok európai nagyvárosban időről-időre úgy végeztek „nagytakarításokat” hogy kiéheztetett sertéscsordákat tereltek végig a fontosabb utcákon. A disznók felzabálták a szemetet, így néhány hónapra újra megszűntek a szeméthegyek. Minden középkori város hemzsegett a koldusoktól és útonállóktól és prostituáltaktól. Egyébként a középkor végén, a 14-15. században Európa két legnagyobb városa Párizs és Velence volt, mindkettő 150 ezer feletti népességszámmal.

Ami az egyházi személyeket illeti: majdnem ugyanolyan kiváltságos réteget alkottak, mint a nemesek. Ám hozzá kell tennünk: az a fajta önmegtartóztató életmód, melyet ma gondolunk a papokról, alig jellemezte őket. Valójában csak a szerzetesek éltek Istenhez méltó, visszafogott életet. A világi papság karriert és vagyont hajszolt, amellett pedig nemesekhez hasonló körülmények közt élt egy erősen hierarchizált rendszerben. Legalul voltak a novíciusok (pap tanoncok), majd az egyszerű áldozópapok, felettük a perjelek (egy-egy templom, katedrális vezetői), majd az esperesek, püspökök, érsekek és bíborosok következtek. Egy-egy püspök akkora befolyással, hatalommal és vagyonnal rendelkezett, mint egy nagybirtokos gróf, az érsekek pedig hercegi tekintéllyel bírtak. (Magyarországon az esztergomi érsek a hercegprímás megnevezést is viselte.)

Ami a nemességet illeti, a középkor legnagyobb részét az úgynevezett „lovagkor” életmódja határozta meg. A nemesek erős kővárakban éltek, magánhadseregeikkel, szolgáikkal, saját iparosaikkal. Váraikat a földjeik, parasztjaik és falvaik vették körül. A földesurak legfőbb elfoglaltsága a katonáskodás volt, vagyis háborúban a harc, békeidőben pedig a lovagi tornákon való részvétel töltötte ki legtöbb idejüket. Emellett igen sok nemes állt rablólovagnak, ha másod vagy harmad-szülöttként nem örökölt semmit. A nemességet a hűbériség szabályrendszere kötötte a királyhoz és egymáshoz, vagyis ha a hűbérúr kérte, hadba vonultak az oldalán (minden fegyveresükkel). Minden nemes gyarapítani próbálta birtokait részben a királynak tett szolgálatokkal, részben lányaik - fiaik előnyös kiházasításával. A szerelemből kötött házasság ritkaságszámba ment, a legtöbb esetben a két család birtokai alapján a szülők döntötték el, hogy mely fiatalok házasodhatnak össze. Az előkelők díszes ruhákban, nemes lovakon jártak, és mindig fegyvert viseltek. A parasztság és a városi szegények durva-szövésű, egyszerű ruhákat viseltek (rendszerint az egyik rend ruha a hétköznapokra a másik az ünnepekre volt „fenntartva.) A középkorban egy-egy ember megjelenése azonnal elárulta az illető társadalmi rangját, mert óriási különbségek voltak az öltözetek minőségét, anyagát, színeit és formáit tekintve. Amellett a parasztok gyalogosan jártak, a legtöbbnek nem volt lova, legfeljebb igáslova vagy ökre, de ebben az esetben már módos gazdának számított. A nemesség gyakran tartott óriási lakomákat, fogadásokat, bálakat melyeken persze kizárólag nemesek vehettek részt. A korszak három legfőbb úri passzióját a vadászat, a lovagi torna és a lakomákon való részvétel jelentette. (A parasztoknak maradtak a búcsúk, farsangok, egyházi ünnepek, aratásnapok, és a nyilvános kivégzések.) Persze a legrangosabb eseményekre a királyi központokban került sor. A legtöbb középkori államban több királyi központ is volt, melyekben időről-időre újra és újra megjelent az uralkodó, több napos bálakat rendezve. Ezeken szinte minden nemesnek ajánlatos volt néha megjelennie, mert az udvari intrikák során a bárók, grófok időnként egymás beárulásával vagy befeketítésével próbáltak előnyökhöz jutni.

Összességében a középkor mai, XXI. századi szemmel nézve egy különösen érdekes és sajátos világot jelentett, melynek megértéséhez valóban érdemes elmélyednünk a korszak forrásaiban, könyveiben, leírásaiban.

1970-ben ezek voltak a menő cuccok / Folytatás a posztban

• Dolgozók Lapja, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)

  

TOP 10 bizarr higiéniai szokás a középkorból!

1. Legközelebb, ha kézmosás közben úgy tűnik, túl hideg a víz, gondolj a következőkre: Angliában 1500 körül a legtöbb esküvőt júniusban kötötték, mivel a hagyomány szerint az évi fürdést májusban végezték el és júniusban még elég jó szagúak voltak. Az esetleges kellemetlen szagok elfedéséért a menyasszonyok nagy csokor illatos virágot tartottak kezükben. Ez lett a későbbi menyasszonyi csokor.

2. A fürdő egy nagy, forró vízzel teli kádból állt. A tiszta vízben való mosdás a ház urát illette meg. Utána a fiai és a ház többi férfitagjai fürödtek, majd a nők, végül a gyerekek, utolsónak maradva a csecsemők. Időközben a víz olyan piszkos lett, hogy el is lehetett
tűnni benne. Innen ered a mondás is: "Don't throw the baby out with the bath" – Ne
dobd ki a fürdővízzel a gyereket is!

3. A házaknak magas, nádból készült teteje volt, alatta nem volt kideszkázva. A meleg háztetőn sütkéreztek az állatok, macskák, kutyák, patkányok, bogarak. Esős időben piszkos és nedves lévén, az állatok gyakran lepotyogtak a tetőről. Innen a mondás is: "It's raining cats and dogs"- Macskák és kutyák potyognak az égből! Mivel a szobák felett csak a háztető volt, különösen a hálószobában kellett kitalálni valamit, hogy az ágy ne teljen meg bogarakkal és más szeméttel. Így jelent meg a baldachinos ágy rudakon kifeszített lepedő az ágy felett.

4. A gazdag házak padlója kőlapokból volt kirakva. Esős időben, télen síkossá vált, ezért szalmával (thresh) hintették le, hogy járni tudjanak a házban és melegebb legyen. Idővel annyi szalma gyűlt össze, hogy ajtónyitáskor egyszerűen kicsúszott az ajtón. Ekkor kitalálták, hogy egy fadarabot tettek az ajtó elé. Így jelent meg a küszöb (angolul threshold)

5. Disznóhúshoz ritkán jutottak, ilyenkor nagyon különlegesnek érezték magukat. Ha ekkor vendégük is volt, tüntetően lelógatták a sonkát a gerendáról. Tehetősnek számított az a férfi, aki "could bring home the bacon" ("sonkát tudott hazahozni"). Keveset vágtak a sonkából, szétosztották a vendégek között, és elégedetten "chewed the fat" rágcsálták a zsíros darabokat az asztalnál.

6. A kenyérosztásnak is megvolt a sajátos szabálya: A dolgozók kapták a kenyér égett alját, a család a kenyér belét, és a vendégek, megtiszteltetésképpen, a kenyér felső kérgét ("upper crust").

7. Ólomkupákból itták whiskyvel a sört és ez a kevert ital napokig leverte lábáról fogyasztóját. Úgy feküdtek az útszélen, mintha kómában lettek volna. Rendszerint kinyújtóztatták a részeget a konyhaasztalon 2 -3 napig, a körülötte egybegyűlt család evett ivott és várta, hogy felébred-e.... Így vált szokássá a virrasztás ("to wake up" - felébredni)!

8. Mivel a temetők beteltek, kiásták a koporsókat, és a csontokat és az úgynevezett csontok házába vitték ("bone-house"), így a sírhelyeket újból fel tudták használni. Amikor ezeket a koporsókat megnyitották, elég sok koporsó falán karcolásokat vettek észre és rájöttek, hogy azokban élve voltak eltemetve az emberek. Ekkor gondolták ki azt, hogy temetéskor rákötözzenek egy zsinórt a halott kezére, azt kivezetve a koporsón, síron keresztül csengettyűt
kötöttek a végére. Kijelöltek egy személyt, aki egész éjjel a temetőt járta és figyelte
az esetleges csengőszót. Így jelent meg az éjjeli őrjárat "graveyard shift" – ami ma az
éjszakai műszakot jelöli - és a csengő hangja életet mentett ("saved by the bell").

9. A középkori Angliában az emberek nem szexelhettek, csak a király jóváhagyásával
(kivétel a királyi család). Mikor egy család gyereket akart, a királyhoz kellett fordulniuk kérelemért, aki küldött nekik egy táblát, amit az ajtóra kellett kitűzniük, amikor házas életet éltek. A táblán ez állt: Fornication Under Consent of the King. (F. U. C. K.), azaz paráználkodás a király engedélyével. Innen ered a mai "fuck" angol szó.

10. Hihetetlen, de az, amire a 21. században egy egész ipar épült, azt régen sokkal egyszerűbben oldották meg: igaz, így szabadítva el betegségeket, járványokat. A középkorban ugyanis nemes egyszerűséggel az éjjeli tálba "végzett" dolgokat kiöntötték az ablakon, egyenesen az utcára. A másik megoldás is valami hasonló volt: a várakba úgynevezett
gardróbot építettek, vagyis egy olyan terasz-szerűséget, amely zárt volt, és amely kívülről a fal síkjából kiemelkedett. Az alján egy lyuk volt, ezen keresztül pottyant ki a bent ülő salakanyaga. Az angol WC-t csak a 16. században egy Sir John Harrington találta
fel, ám az még évtizedekig nem terjedt el, bár Erzsébet királynő próbálkozott vele, és udvarában építtetett egy illemhelyet - nem nagy sikerrel, nem szerették ugyanis használni az alattvalók. Az angol, vízöblítéses toalett végül csak a 19. században vált széles körben ismertté és használttá, ám még sokáig nem volt hozzá WC-papír, bármilyen hihetetlennek is tűnik.
A tekercses segítség egyrészt egy Gayetty nevű New York-i vállalkozó nevéhez fűződik,aki kitalálta, hogy a papírral könnyen tisztán tarthatják alfelüket az emberek. Ám egy távoli országban már jóval korábban rájöttek erre: Hung Wu kínai császár bizonyíthatóan használt már lepedő nagyságú papírt a 14. században.
Mára pedig - mint említettük - egy egész iparág épült a WC köré: illatos, zenélő, önmagától működő toalettek, intelligens illemhelyek egész arzenálja várja a magukon könnyíteni vágyókat.