RÉGI MESTERSÉGEK.../ Folytatáshoz katt a posztra !

Cipész

A cipész a lábbelik készítésével foglalkozó szakember. Magyarországon valaha az egyik legjellegzetesebb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló szakma volt. Minden faluban tucatnyi ezzel foglalkozó mester dolgozott. A hazánkban dolgozó mesterek igen komoly szakmai hírnévre tettek szert a bécsi cipészekkel való vetélkedés közben.

Míg a géppel készült cipők előállításához megfelelő a betanított munkások közreműködése, a hagyományos, kézzel készült, varrott, faszeges cipők elkészítéséhez magasan képzett cipész szükséges. Már csak igen kevés cipészműhely létezik, ahol még mindig a régi módszerekkel készítenek lábbeliket (angol-varrott, goiser-varrott, német-varrott, keresztülvarrott, faszeges).

 

 Csizmadia

A csizmadia a kézműves csizmák elkészítésével és javításával foglalkozó szakember. A szó török eredetű, első előfordulása az 1500-as évek végére tehető. Már a török kor előtt is készítettek kifordított varrással lábbeliket. Egészen a múlt század elejéig jelen volt ez a varrástípus, sőt a csizmákat szimmetrikus kaptafákra készítették (tehát egylábasok voltak). A XX. század elejétől megjelentek a kaptafamásoló gépek, amelyekkel olcsón és gyorsan lehetett kétlábas kaptafákat is előállítani - ettől kezdve a "kétlábas" csizma kezdett elterjedni.

A különböző társadalmi osztályokra a különböző csizmaviselet volt a jellemző. A parasztok egyszerű csizmáinak fejrészét elég volt kézzel, ványolófán formázni, míg a tehetősebb viseletnek számító, egy darabból kiszabott ványolt csizmához speciális (és igen drága) berendezés kellett. Ezt általában közösen használták a csizmadiák.

További újdonság volt a varrógépek megjelenése és elterjedése. A csizmakészítéshez hosszú jobbkaros stoppológép, ill. balkaros csizmavarrógép az ideális, de technológiától függően elkészíthető síkágyas géppel, ill. kézi munkával is. Jellemzően a csizma elkészítése a faszeges technológiával történik, de a vadászcsizmáknál találkozhatunk a jóval szélesebb talpszélt eredményező, jellegzetes hármas varrásképet adó goiser technológiával is.

A csizmadia klasszikus termékei közé tartozik a ványolt csizma, a parasztcsizma, a lovaglócsizma, a bilgeri csizma és a vadászcsizma. A csizmadia hagyományosan a kész bőrtől kezdi a csizma elkészítését. A felsőrészt és az "alját" egyaránt el tudja készíteni. A létező, csizmával foglalkozó (általában nem specializált) műhelyek szinte mindegyike modern technológiákkal vegyíti a klasszikus módszereket, így lassan nemcsak a szakma, de a technológiák is feledőbe merülnek.

A csizmadia egyike a Magyarországon valaha létezett cipővel foglalkozó, nagyon jellegzetes, de gyakorlatilag kihalt mesterségeknek.

Fazekas

A fazekasság égetett agyagból használati tárgyak, elsősorban edények előállításával foglalkozó ősi mesterség. A fazekas mestert tájnyelven gelencsérnek (szláv) vagy gerencsérnek vagy gölöncsérnek is nevezik. Az iparművészet egyik, talán a legősibb válfaja. A középső kőkorszak, a mezolitikum vége felé a mezőgazdaság kialakulásának kezdetével egyidejűleg jelenik meg a történelemben. A növénytermesztés és állattenyésztés már biztosít ételfelesleget, amit tárolni kell. A letelepült életforma pedig helyet ad a tároláshoz. Így szükségszerű volt a fazekasság létrejötte i.e. 8000 körül.

A fazekas (gerencsér, gölöncsér) mester keze alól kikerülő tálak, korsók, fazekak stb. képlékeny állagú agyagból készülnek, amelynek anyaga a szárítást követő égetés során szilárd, időtálló anyaggá válik. Ebben az állapotában a cserép a folyadékot átengedi magán, ezért az edényeket legtöbb esetben mázzal vonják be. Az így kapott szilárd bevonat lehetővé teszi, hogy az edényben folyadékot is tárolni lehessen.

A fazekasságból fejlődött ki a kerámia, kerámia művészet. A kerámia készítő művészt egyszerűen keramikusnak vagy keramikusművésznek nevezzük.

A régészet egyes kultúrákat sok esetben az agyagedények és kerámiák formája és díszítése alapján említi. Például harangedényes kultúra, szalagkerámiás kultúra, zsinórdíszes kerámia kultúrája.

Kádár

A bodnárok - más kifejezéssel kádárok vagy pintérek - fából készített használati tárgyakat, főként az úgynevezett ,,faedényeket" előállító mesteremberek voltak. Bodnárok készítettek többek között vödröket, köpülőket, puttonyokat, hordókat, kádakat és a vékát. Az első permetező kannákat is fából munkálták ki.

A legtöbb faedény-típus a borászathoz kapcsolódik, így e mesterségek gyakorlóinak másik, régies elnevezése a ,,borkötő" volt. Ezek a faedények többségükben faragott faléc, a ,,donga", a fenék, és az egészet összefogó ,,abroncs" nevű szerkezeti egységekből állnak, melyeket különféle speciális eszközök és sablonok segítségével, a tervezett űrtartalomhoz pontos méretek alapján készülnek. A (nem készen kapott) dongafát a kádár a tönkből repesztéssel választotta le, így a hosszirányú szálak nem sérültek, a késztermék pedig tartósabbnak bizonyult. Ezután nagyoló faragás, majd néha évekig tartó szárítás következett. A megrendelt edény méreteihez tartozó különféle méretű és ívelésű sablonok léteztek, melyekkel történő ellenőrzés közben a rövid nyelű kádárbárddal a dongák a megfelelő alakra lettek faragva majd gyalulva. Az így megfaragott dongákat a sablonrácsba rakosgatva összeállították, közben növényi rostokkal (pl. káka) tömítették majd beabroncsozták. Ezt követően készült a fenék, majd az összefaragott és kéthegyű kádárszeggel megszegezett fenékkel a behúzóvas (kádárvilla) segítségével az edényt befenekezték. Mivel az edény feneke egy nútba ült bele, ezt a nútot is ki kellett alakítani egy különleges magyar fejlesztésű szerszámmal: a csínvágó gyaluval.

A hordók készítése bonyolultabb volt: a dongák maradandó ívelését, az ún. hordóalakot az összeállított dongák belülről történő hevítésével (faforgácsot égettek belül az ún. tűzkosárban) - és kívülről történő hűtésével (locsolással), a szorítóval (cúggal) történő fokozatos összehúzatás következtében érték el. A még meg nem fenekezett hordót kívül is, belül is meggyalulták, azaz összegyalulták a dongák esetleges egyenetlenségeit, majd a fenekek berakása után az emiatt levett abroncsokat visszaütötték. A feneket (sőt néha a gyalutesteket is) a 17. század óta szőlőfürtök, jelenek faragásával díszítették, esetleg borivásra buzdító pár szavas mondatot, illetve monogramot, évszámot véstek még rá. Később szokássá vált, hogy a fenékdíszítő gyaluval a kádár azt csak a rá jellemző alakú, egyedi körkörös barázdákkal díszítse. Ez mintegy mesterjelként szolgált, a munkájára ezzel vállalt garanciát, de más jelzésűt ritkán is javítottak, mondván: ,,- Vigye vissza ahhoz, aki ezt csinálta Magának!"

A római kortól a hordók alakja is fokozatosan változott, ma kétféle ívelésűt ismerünk, illetve a sörös hordók dongái pedig vastagabbra készülnek. Változott az abroncsozás is, az eredeti faháncs, kötél majd fűzfavessző anyagú abroncsot a 19. században fölváltotta a szegecselt vaslemez-abroncs.

A hatalmas méretű, nem mozdítható hordókra azok mosásához ún. hordóajtókat készítettek, mely egy lefelé néző U betűt formált, és a legszélesebb fenékdeszkához méretezve vágták ki ferde fűrészeléssel,hogy majd azt belülről beillesztve, egy külső vaspát és csavar (a hordóajtózár) segítségével rögzítsék. Itt nyitották a csaplyukat is.

Kádárok ma is dolgoznak még, igaz egyre kevesebben, pedig a nehezebb munkákat speciális, külföldi gyártmányú gépekkel végzik. A szakma termékei is beszűkültek a kisebb-nagyobb alumínium és fröccsöntött műanyag edények megjelenésével, jórészt csak közepes vagy kisebb dísz-hordókat készítenek, tölgyfa híján sajnos csak akácfából.

Kender gerebenezés

A palóc család gazdálkodása, állattartása is meglehetősen sajátos volt, így a ruházat előállítása is. A falu határában „szinte” mindenütt kijelölt hely volt a „kenderföld”, ahol elsősorban asszonyok foglalatoskodtak. Kendervászonból varrták viseletük jelentős részét: ágyneműt, háztartási felszereléseket (asztalterítő) és személyes tárgyaikat (tarisznya) is. Erre a gazdasági kényszerűség is rávitte az asszonyokat.

A kendert gyökerestől szedték ki a földből, „kinyőtték,” áztatták, szárították és tilolták. A puhítás után jött a„ gerebenezés”, és ősszel már fonhatták is a „szöszt”. A rokkákon kézzel fonták a kendert.

A fonáshoz és a szövéshez szerveződtek a fonó-, és szövőházak. Ezek még a 20. század 30-as és 40-es éveiben is megvoltak. A hosszú téli estéken itt zajlott a fiatalság szórakozása. Lehetett énekelni, játszani és táncolni is. Ide a legények is bejöttek.

 Kosár fonó

A kosárfonás a fa megmunkálásának egyik legősibb szerkezeti formája. Története a legrégibb időkig nyúlik vissza és valamilyen formában – az alapanyagtól függően – szinte minden népnél előfordul.

Első adatunk az agyagedény-készítéssel kapcsolatos; ezeken az égetett agyagedényeken vízszintes és függőleges irányban rövidebb-hosszabb rovátkákat találunk, amelyek pontosan olyanok, mint a fonott kosár. A fazekaskorong feltalálása előtt az agyagedényeket úgy készítették, hogy előbb megfelelő alakú kosarakat fontak, ezt agyaggal körültapasztották, tűzbe tették és kiégették. A fonott kosár elégett nyomai az agyagedényben lenyomódtak.

Az ember a természet megfigyelése közben ébredt rá a kosárfonás titkaira, tanítómestere többek között a fészekrakó madárvilág is lehetett. Eleink nyilván ismerték a kosárfonás titkait, bár erre – a fa romlékonysága okán – bizonyíték nem maradt.

Hazánkban a középkorban a kosárkészítés virágzó kézműipar volt, a piacaikon a kosarasoknak mindig külön standjuk volt. Hogyan történhetett meg az, hogy egy nemzetközi mesterséget éppen a magyarok fejlesztettek művészi fokra?

Mézeskalács formák

A méz drágasága miatt, csak ünnepi alkalmakkor készítettek belőle süteményt. Az 1200-as évektől kolostorok készítettek vallásos tárgyú figurákat, életképeket. Idővel "mézesbábos" céhek is alakultak, melyek míves díszítéseket készítettek rá, így kedvelt ajándékká vált. A meseirodalomban is fellelhető, Grimm testvérek meséjében, a "Jancsi és Juliskában" szerepel egy mézeskalács ház, a csábítás szimbólumaként. A századok alatt a díszítésnek jelképi rendszere alakult ki, vagyis mind a formájában, mind a díszítésében meghatározott eseményhez köthető egy szépen elkészített mézeskalács.

Kenyér sütés

A kenyér kialakulása

A gyűjtögető életmódot folytató ősember a magvakat először természetes formájában, majd a tűz megismerésével megpörkölve rágcsálta el. Hamarosan rájött arra, hogy a rágás fáradságát megtakaríthatja, ha vízzel megfőzve kását készít. Egyszerűbbé vált munkája, amikor felfedezte, hogy a sokáig puhuló magvakat meg is lehet őrölni, vízzel pedig lepény készíthető. A régészek gyakran találtak olyan nagyméretű lapos edényeket, amelyekben feltehetően lepényeket lehetett sütni. Étkezésre legkorábban árpát és zabot használtak. A rozs a népvándorlás korában terjedt el, a búza pedig a hagyományok szerint Ázsiából származik.

A magyarok már az őshazában a téli szállások környékén étkezési célra gabonát termesztettek. A lepénykészítés fárasztó munkáját asszonyok végezték.

A lepényből – azaz a kovásztalan kenyérből – fejlődött ki a kovászos kenyér.

Az őrlés is nagy változáson ment át. A malomkerekeket először rabszolgák, majd állatok hajtották. Hamarosan munkába fogták a víz és a szél erejét is. A szélmalmok először 1100 körül Franciaországban kezdtek elterjedni.

A kenyér eredete mondákban, eposzokban, vallásos szövegekben írásos formában megtalálható a mezopotán, asszír, egyiptomi, görög, római írásokban. Megjelenik a fáraók sírjainak díszes falán, a görög frízek életképeiben. A keresztény vallás különös tiszteletet adott a kenyérnek. A vallási szertartásokon a kovásztalan kenyér – az ostya – Jézus testét szimbolizálta.

A kenyér az idők folyamán a legfontosabb élelmiszer lett és értelmezésében az életfenntartás összes szükségletét jellemezte. Gondoljunk csak a kenyérrel és sóval történő vendégfogadás szokására, a kenyere javát megevő idős emberre, vagy a kenyérgondokkal küszködő szegényekre.