Egyórányi ismeretlen filmanyag került elő a húszas évek Magyarországáról

Két ismeretlen filmanyag került elő a húszas évek Magyarországáról - közölte a Filmalap. Csaknem 100 éve francia operatőrök járták a magyar falvakat és városokat, hogy megörökítsék az ott élők mindennapi életét. A tekercseket a 3. Budapesti Klasszikus Film Maraton szakmai programján mutatta be a holland filmarchívum.

A nemrég véget ért filmszemle értékes hozadéka az a néhány most közzétett, Magyarországot bemutató riportfilm, amelyet a Budapesti Francia Intézetben megtartott szakmai napon Elif Rongen holland filmtörténész ismertetett. A tekercsek az elmúlt években kerültek hollandiai magángyűjteményekből a Magyar Nemzeti Filmalap Filmarchívum igazgatósággal szoros együttműködésben dolgozó amszterdami EYE Filmmuseumba, ahol már eddig is számos elveszettnek hitt magyar némafilmet találtak meg, köztük a világhírű Kertész Mihály (Michael Curtiz) 1918-as drámáját, Az utolsó hajnalt.

A most közzétett riportfilmek mindegyikét a legendás francia Pathé filmgyár készítette a húszas évek elején, és elsősorban vidéki életképeket mutatnak be. A képsorokon Móricz Zsigmond világa elevenedik meg, regényeinek alakjai néznek ránk a filmkockákról, és az ő mindennapjaikat láthatjuk a Debrecen környéki tanyákon, vagy éppen a város utcáin, piaci forgatagában.

Külön érdekessége a most közzétett, összesen egy órányi filmanyagnak, hogy egy részük a francia mozikban oly népszerű kézi színezési eljárással készült, ami azt jelenti, hogy a fekete-fehér kópiákat utólag vegyszeres festékkel színezték kockáról-kockára. A most előkerült felvételeken kívül nem tudunk más olyan magyar vonatkozású filmről, amely hasonló eljárással készült volna. A színezés oka ugyanakkor nyilvánvaló, hiszen a messze földön híres mezőkövesdi hímzéseket és a matyó népviseletet mutatja be a tudósítás apró részletességgel.

A sok hortobágyi és matyóföldi képsor mellett láthatunk néhány snittet Kassáról is, ami azt feltételezi, hogy a képek talán még korábban, a trianoni határok meghúzása előtti másodpercekben készülhettek. Ugyancsak erre utalnak azok a kis falvakat bemutató képsorok is, melyek ily módon készülhettek akár Erdélyben vagy Kárpátalján.

Az 1927-es, Magyarországról készült félórás „országimázsfilmben” felbukkan Budapest is, melynek legnépszerűbb helyszínei mellett láthatunk néhány kevéssé ismert részletet is a városból.

Halászat Magyarországon / Folytatás a posztban

 A birtokosok vagy név szerint felsorolt halászok, vagy a faluközösség kötelességévé tették, hogy a tilalmas vizeken halászva a zsákmány meghatározott részét beszolgáltassák. A „halászként” megkülönböztetett jobbágyok esetében az jelentette a halászfoglalkozást, hogy csak halászattal szolgáltak, más úrbéres kötelezettségük nem volt. Bár – a vagyoni összeírások ezt tükrözik – ők is rendelkeztek paraszti gazdasággal. A halászó jobbágyok társadalmi helyzetét jól megvilágítja a sárospataki „magyar szeresi vagy réti halászok” és a „szegedi vagy gyalmos halászok” 1632. és 1648. évi s még a 18. században is megújított rendtartása (Makkai L. 1954: 191–192, 264–265). Az előbbiek, akiket lakóhelyük alapján neveztek magyarszeresieknek s nyolcan voltak, a tilalmas tavakat rekesztették. Az egyik tóból az öreg hal harmadát adták uruknak, az apró hal mind az övéké maradt; a többi tilalmas tóból fogott nagyja halat teljes egészében be kellett szolgáltatniuk. Ezen túl – ami azt is bizonyítja, hogy egész évben folyamatosan halásztak – minden pénteken, nagyböjtkor pedig naponta, közösen egy 10 iccés dézsa halat és csíkot, a Sulymos tóból pedig, amikor annak termése volt, külön-külön egy dézsa sulymot szolgáltattak a konyhára. A gyalmos halászok hatan voltak, s alkalmasint – ők maguk vagy elődeik – a töröknek hódolt Szegedről menekültek Sárospatakra. Heti négy nap (hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton) halászták a tilalmas vizet, s két napon a zsákmány aprajának-nagyobbjának a harmada volt az övék, két napon pedig csak ételükre valót kaptak az apró halból. Két nap semmivel sem tartoztak, tehát ha halásztak, maguknak foghatták a halat. Bár a közös tulajdonú hálójuk, a 114 öl (kb. 200 méter) hosszú gyalom értékesebb halászeszköznek tűnik, mint a réti halászok rekesztőszerszámai, a halászat főfoglalkozás voltában, illetve abban, hogy többségük igavonó állatokkal is rendelkezett, tehát mellesleg földművelést folytatott, nem volt alapvető különbség a két halászcsoport között. Az is a kiegészítő földművelésről árulkodik, ahogyan a gyalmo-sokat – időszakosan – mentesítik a halászat alól: „Amikor az aratast Isten elő hozza,  szabadsagok vagyon az halászoknak az aratasra kimenni es eledelekre valot keresni.”

Halszárítás siófokon

A REKESZTŐHALÁSZAT

A saját konyha szükségletének kielégítésén túl a piacot is számításba vevő paraszthalászok legelterjedtebb fogási módjai és eszközei a rendszeres halvonulást használták ki. A mederbe rögzített fogófejes nádfalazat – a vejsze – az ármentesítések után a vízinövénnyel borított tavak, a valamikori vízfolyásokból, az erekből megmaradt tocsogók fogószerkezete volt. A történeti forrásokból azonban arra következtethetünk, hogy a szabályozás előtt a periodikusan ismétlődő, tehát kiismerhető víz- és halmozgást igyekeztek kihasználni a vejszéző paraszthalászok. A Sárrét vidékén például azért kellett a 18. században a mezőváros elöljáróságának kijelölnie a halászok vészeinek helyét, hogy elejét vegyék a torzsalkodásnak: aki úgy építette, hogy másoké elől teljesen elrekesztette a vonuló halakat, vagy lerombolták a vészét az ellenérdekeltek, vagy a tanács rendelte el az eltávolítását (Szilágyi M. 1992a: 63–75). A varsának azt a változatát, melyet a Sárrét, az Ecsedi-láp vidékén nádtörmelékből-földből felhalmozott gát – hurcagát, csíkgát – átereszeibe, nyílásaiba állítottak, s a mocsár vizének halmozgását használták ki általa, csak a „régi vizes világra” hivatkozó {129.} emlékezésekből ismerjük – eltűntek a mocsarakkal együtt. A 18. századi térképeken viszont rátalált ezekre a közlekedési útként is szolgáló gátakra Ecsedi István (1934: 139–141), ha pedig annak idején térképen is jelölték, okkal következtetett kivételes jelentőségükre.

E rekesztő szerkezetek – a recens gyűjtési tapasztalatok igazolják – két ok miatt lehettek különösen kedveltek a szabályozatlan vizek paraszthalászai körében:

– A megépítésük nem igényelt anyagi befektetést, mert a nád és a vessző a rétek majdnem értéktelen mellékterméke volt; ha a tanács szabályozta is a „nádosztást” (mint a Nagykunság mezővárosaiban), a szükséglet mértékéig ingyen lehetett hozzájutni. A megépítés, a lerakás után – ami persze szakértelmet és munkát kívánt – „magától” fogta a halat: csak ki kellett szedni a vészfejből vagy a varsából a zsákmányt. Ami azért volt különösen előnyös a parasztok számára, mert a halászati munkákat – a vejsze-építést is, a zsákmány kiszedését is – el lehetett végezni a földművelő munkák szüneteiben.

– E fogóeszközökkel automatikusan megoldódott az elfogyaszthatatlan, értékesíthetetlen zsákmány időleges tárolása: akkor szedték ki természetes közegükből a halakat, amikor „ráéheztek” a halételre, illetve amikor érdemes volt piacra vinni.

 Az emelőháló, emecső, csuhé, pók, csempely, tesziveszi egy négyzet alakú léhésből áll, melynek sarkait két keresztbe tett és meghajlított vesszőkáva négy ágához erősítik. A háló mérete az 1 × 1 m-től a 4 × 4 m-ig is terjedhet (Ecsedi I. 1934: 185–192; Solymos E. 1965: 160–166; Szilágyi M. 1995: 60–74). Az egyszerűbb változatoknál a kávák kereszteződéséhez egy rudat kötnek, s ennél fogva karral emelgetik. A nehezebbeknél a rúd végére egy keresztfát szegelnek, amit az emelős a parthoz feszít, és kötéllel húzza fel, majd ereszti vissza a vízbe a hálóját. Ismét más megoldás, ha a nyelet egy villás oszlopba fekteti, és kétkarú emelőként mozgatja. A legnagyobb emelőhálókat csigán át csörlővel emelgetik.

Hogy az emelőzés eredményesebb legyen, vagy beetetik a helyet, hogy a halakat odacsalogassák; vagy olyan helyet keresnek, ahol haljárás van. Ilyenek az átfolyások, a fokok, ahová karókból emelvényt is építenek, és az emelős erre ül (Herman O. 1887–88: I. 499–504).

Az emelőhálót általában öblösre készítik, hogy a hal ki ne ugorjon belőle. A Tolna alatti Duna-szakaszon viszont feszesre húzzák a hálót, de négy sarkán az inakra piskóta alakú fácskát vagy drót pöcköt fűznek, emeléskor, ahogy a háló kiöblösödik, a pöckök az ínon elcsúsznak, azokat összetartják (Solymos E. 1974: 43).

Az emelőhalászat általában a legnagyobb csendben folyik, hogy a halakat el ne zavarják. A csobbantás, mely szintén Baja környékén ismert, ennek épp az ellenkezője. A halász a nyelénél fogott csobbantót, mely 1,5 × 1,5 m-es emelőháló, háromszor a víz felületéhez üti, s úgy teszi le, hogy dobbanjon a fenéken. Néhány perc múlva felhúzza, 15 lépésnyire továbbmegy, újra csobbant. Mint mondják: ez a hang csalja oda a halakat, de csak ősszel és éjszaka eredményes.

Az emelőhálónak van érzős, őrös változata is. A háló fölött átlós irányban 3 szál {173.} zsinórt feszítenek ki, ehhez függőlegesen egy nádszálat erősítenek vagy egy zsinórt vezetnek fel az ujjukhoz. Ha a hal nekiütődik az őrmadzagnak, jelet ad a halásznak. Éjszakai halászatnál a nádszál végére parázsló taplót tűznek, ennek mozgása figyelmezteti a halászt (Herman O. 1887–88: I. 309, 499–504; Andrásfalvy B. 1975: 209) .

KERÍTŐHÁLÓS HALÁSZAT

Sok 16–18. századi adat idézhető arra, hogy zsákmánytömeg elérésére alkalmas tavi kerítőhálókat is használtak a jobbágyparasztok. Olyan hálóféléket tehát, melyek elsősorban az árutermelő halászok üzemét szokták jellemezni, mivel a komoly befektetést feltételező eszközöket csak folyamatos használattal s a zsákmány biztos eladhatóságára számítva lehet rentábilisan működtetni. Ez a látszólagos ellentmondás azonban könnyen feloldható. A „gyalmos társaság” ugyanis nem csupán a háló kezeléséhez szükséges halászbokrot (Herman O. 1887–88: 67–71) jelentette, hanem vagyoni társulást is: a gyalom közös tulajdonban volt. Az előállítási költség nem jelentett tehát egy-egy résztulajdonos számára túl nagy befektetést, különösen ha figyelembe vesszük, hogy – lévén földművelők – maguk termelték meg, dolgozták fel a kendert, s a hálót is maguk kötötték. Ezzel a parasztgazdaságban, házimunkaként előállított nagyhálóval nyilván megérte, ha nem napról napra, hanem csak a halfogásra legkedvezőbb időszakban – télen, jég alatt, illetve tavasszal és ősszel, a mezőgazdasági munkák szüneteiben – halásszanak; olyan rendszerességgel, ahogyan a zsákmány értékesíthető.

Nemcsak maguknak a paraszthalászoknak volt közös tulajdonában a nagyháló, hanem olyan gazdáknak is, akik bérelvén a halászóvizet, halásztattak. A nagyobb részben házimunkaként előállított, kisebb részben vásárolt halászati felszerelésüket tehát közös vállalkozásban hasznosították. A kerítőháló „haszna” ilyen esetben a zsákmány egyharmada volt, mind a történeti, mind a recens adatok ugyanis ezt az elosztási elvet fogalmazzák meg: „a fogott hal egyharmada a halászoké lett, másik harmada a szerszámé, harmadik harmada a tó tulajdonosáé” (például Kiss L. 1961: 69 – Dombrád, Szabolcs m.). A nagyháló közös birtoklása mint a parasztgazdaságok „tőkebefektetése” ilyen adatokkal igazolható: 1777-ben egy özvegyasszony, aki maga {130.} természetesen nem akart halászni, azért emelt panaszt az egyik túrkevei (Jász-Nagy-Szolnok m.) „halásztársaság” ellen, mert a férje halála után helyette új társat vettek be, noha – így érvelt – „a hajóban kötelben is szinte annyi Jussa vagyon, mint akár melyik[nek] a Társaság közül, ugy a hálónak inában”. Hódmezővásárhelyen – ugyancsak a 18. században – egy tanácsi rendelet, mely a hálótulajdonosok érdekében fogalmazódott, a halászokat huzamosabb munkavállalásra kötelezvén, megkülönböztette a hálótartó gazdát, megbízottját-alkalmazottját, a halászmestert és a napszámban halászó legényeket (vö. Szilágyi M. 1992a: 147).

Akár a halászbokoré volt a közös kerítőháló, akár parasztok alkotta bérlőközösség halásztatott vele, mindenképpen az árutermelés szolgálatában állott: a saját konyha szükségletét messze meghaladta az egyszerre partra húzható zsákmány. Ott és akkor halásztak tehát a paraszthalászok kerítőhálóval, ha a városi halpiacon biztosan értékesíteni lehetett a zsákmányt.

 Halászok siófokon

Ráckevei (Soroksári)-Duna.

A HALÁSZAT TECHNIKAI FELTÉTELEI

A SZERSZÁMKÉSZÍTÉS

A halászszerszámokat és segédeszközöket a halászok többnyire maguk készítették el, s készítik még ma is. A megmunkálás technikája a felhasznált anyagtól függ, s ez nem különbözik a házimunkában és a háziiparban szokásos eljárásoktól. A halászatban felhasznált anyagokat három csoportba oszthatjuk:

a) nád, gyékény, fa

b) rostos anyagok (kender, len, pamut, műszál)

c) fémek (vas, ólom).

24. ábra. Hálókötés: a) netzkötés; b) parsztkötés, Baja környéke (Bács-Bodrog vm.)

A nádat elsősorban vejszékhez s a kunyhókhoz használták. Az előbbinél a válogatott nádszálakat egyenként helyezik egymás mellé, s gyékénnyel, napjainkban dróttal kötik össze, erősítésül két oldalt több sorban vesszőkből vagy háncssodralékból, esetleg nádból korcot kötöznek rá. Az így elkészített daraboknak lésza a neve (a vejszekészítésre lásd Szilágyi M. 1971: 284–285; Bárdosi J. 1994: 68–70). A kunyhó építéséhez a nádat vastagabb rétegben helyezik a korcok közé.

A gyékényt, a sást, a háncsot, a vékony vesszőt kötözésekhez használják összesodorva.

A sövényt – rekesztésekhez, kunyhófalakhoz – úgy készítik, hogy függőlegesen karókat vernek le, s ezek közét hajlékony vesszőkkel ide-oda hajtogatva befonják. A vesszővarsák készítése a kosárkötő technikához tartozik (lásd Szilágyi M. 1995: 150–152). A különböző vastagságú vesszőket, karókat a szerszámok merevítéséhez, kifeszítéséhez nagy mennyiségben használják. Ezek megmunkálásához elegendő a balta és a kés; esetenként előkerül a vonókés vagy a gyalu is.

A deszka haltartók vagy ladikok készítése már az ács- és asztalosmesterséghez tartozik, bár a halászok is értenek hozzá.

A rostos anyagok közül elsősorban a kendert kell említenünk mint a hálók egykor legáltalánosabb anyagát. A kender termelése, kikészítése, megfonása a nők feladata volt. A viszálást – a fonal összesodrását kétszálúra – többnyire már a férfiak végezték (Solymos E. 1965: 77–79). A házi fonalkészítés a gyári fonalak elterjedésével már a {148.} 20. század első évtizedeiben visszaszorult, csak a két világháború utáni anyaghiányos időkben éledt újra, amikor a régi technikákat felelevenítették.

A halászszerszámok döntő többsége hálóból készül. A háló kötését – míg a gyári hálók el nem terjedtek – maguk a halászok végezték, de segített a család is. Egyesek bérmunkában is vállaltak hálókötést.

A hálókötés eszközei a hálókötőtű és a hálókötődeszka (béce, börc), melyeknek a szélessége a szem bőségét is meghatározza. E két segédeszközt nem szálkásodó fából szokták faragni. (A hálókötésről, hálóállításról és -karbantartásról lásd Solymos E. 1965: 79–89; vö. Sziklai Gy. 1982.) A kemény fonalat fonalpuhítón átvezetve megtörik, így vetik fel a tűre. A hálókötésnek két változatát ismerték a magyar halászok. Az egyszerűbb és a régiesebb a nyakkötés vagy parasztkötés. A német céhes halászok révén terjedt el a biztosabb csomót eredményező netzkötés, melyet főleg a hivatásos halászok ismernek. A kötés menete azonos mindkét változatnál. Kezdéskor a deszkára kétszer rácsavarják a fonalat, megkötik, s az így képződött szemet egy szögre akasztják. Ebbe kötnek egymás alá annyi szemet, ahány szem hosszúra a hálót tervezik. Ezt a szemszámot elérve zsinórra szedik, s most már ezekbe a szemekbe kötik a következő sort, s a végére érve megfordulnak. Így haladnak, míg a háló mélységét el nem érik. Egy sor fél szemnek felel meg. A szemek bőségét eredetileg az ujjukkal mérték: ahány ujj belefért, akkora volt a hálószem. Az 1870-es években kiadott megyei szabályrendeletekben írták elő legelőször, majd az 1888. évi halászati törvénybe is belefoglalták (23. §) a legkisebb használható szemméretet, a 4 centimétert vagy 40 millimétert, amit a szem szárán, két csomó közt mértek (vö. Szilágyi M. 1988: 21–22, 34). Ma is ez a méret és a mérési gyakorlat, tehát például egy negyvenmilis hálószem teljes hossza 8 cm.

A kötés közben lehet szaporítani vagy fogyasztani is. Az előbbi esetben két szemet kötnek ugyanabba a szembe, az utóbbi esetben két szemet összefognak. A több száz szem hosszú nagyháló-darabokat úgy készítették, hogy az első sort egy hosszú rúdhoz kötötték, s több halászlegény ült eléje. A bal szélső addig kötötte a második sort, míg kézre esett neki, akkor a tűt átadta a mellette ülőnek, aki folytatta, majd továbbadta. Az első pedig egy új tűt kötött a második sor szélébe, és kezdte kötni a harmadikat. Ha egyedül dolgozók készítettek ilyen nagy hálót, valamilyen állványt vagy ládát szerkesztettek, amire felcsavarták a megkötött hálót. A zsák alakú hálókat körben is köthették, ha viszont lapban kötötték, utólag összevarrták.

A kész háló neve léhés, amit még állítani kell, vagyis a célnak megfelelően kialakítani: kötél-, vessző- vagy farámára szerelni. A léhés felső szemeibe 3–4 mm vastag zsinórt, insléget húznak, s ezzel hurkolják a kötél- vagy fakerethez. A lekötéseket ütésnek, puntnak nevezik. Egy ütésbe 3–4 szem kerül, s a két lekötés távolsága, vagyis az ütés hossza megegyezik a bele kerülő szemek teljes hosszával. Ezt egy vesszővel mérik ki, s a továbbiakban ehhez szabják a távolságokat. Az állítás közben fűzik fel a felső ínra az úszókat, a parákat, melyeket eredetileg fakéregből vágtak ki. Az 1930-as évektől parafát, az 1980-as években műanyag úszókat is használnak paraként. Az alsó ínra egyes hálóknál golyó alakú ólomsúlyokat fűznek, más hálóknál később verik rá az ólmozást.

A fémek közül a halászatban mint súlyozásnak az ólomnak van legnagyobb szerepe. A nagyhálókhoz való ólmot téglába vésett mélyedésbe öntik, a vetőhálóhoz való {149.} golyókat pedig ólomöntő fogóba (lásd Solymos E. 1974: 24–25). A régebben súlyozásra használt kövek, megformált cserépsúlyok, tégladarabok helyett gyakran alkalmaznak hulladék vasdarabokat (a hálósúlyokról lásd Herman O. 1887–88: I. 161–170; Csallány G. 1907). A vesszőgúzsok helyettesítésére a drótnak, a bádog- vagy vaspántnak is szerepe volt az elmúlt évtizedekben.

A különféle hálók gondozásához hozzátartozott a rendszeres szárítás. A kisebbeket faágakra aggatták, a nagyhálókat gyepre, parti kövekre terítették, élő fákra akasztották, de építettek állandó jellegű szárító állványokat is (tericsfa). Ahol elegendő hely volt, egymástól több méterre hosszú póznákat ástak le, s ezekre akasztották száradni a hálót. Ahol kisebb volt a hely, ott állványzatot ácsoltak ilyen célra (Solymos E. 1955b: 459).

A kenderfonal gyorsan rothadt a vízben, ezért a napi szárítás mellett konzerválni is ajánlatos volt (vö. SMJ 1918b). A 19. század közepe óta elterjedt volt a kátrányozás, bár ez nagyon nehézzé tette a hálókat, a ruhát, a kezet pedig bepiszkolta. A varsákat, állítóhálókat rézgálicos oldatban áztatták. Az 1940-es években kezdődött a csersavas impregnálás. Napjainkra a kender- és a pamutfonalat teljesen kiszorította a műszál; az ebből kötött hálókat már nem kell impregnálni.

A horgok, a szigonyok és egyéb vaseszközök készítése a kovácsok munkája volt, így a fémmegmunkálásnak ez a része nem tartozott a halászok szerszámkészítéssel kapcsolatos ismeretanyagához.

A szerszámok folyamatos javítása ugyanolyan fontos feladata volt a halásznak, mint az elkészítés. A kiszakadt hálók foltozása napi munka. Sürgős esetben – munkavégzés közben – a szakadást egyszerűen összehúzzák, később azonban kifoltozzák, szemre reperálják. Ez utóbbi sok gyakorlatot, kombinatív készséget kíván: a mindig más alakban támadt szakadást úgy kell bekötni egyik szemtől a másikig, hogy sehol se kelljen visszamenni vagy a fonalat elvágni. A céhes időkben a foltozás hozzátartozott a mestervizsgához.

 A sekély vízbe került halat legegyszerűbben kézzel kapják el (a kézzel való halfogás különféle módszereiről összefoglalóan: Szilágyi M. 1981; lásd még Banner J. 1929a; Unger E. 1939). A meredek partokba a hal lyukat váj magának, s abban húzódik meg. A halász a vízbe ereszkedik, kitapogatja a lyukat, benyúl, és kopoltyúja mögött megszorítva emeli ki a halat. Nagyobb ügyesség kell a fenéken fekvő halak felszedéséhez. A vízben alábukva mindig a banda közepéből emeli ki a halfogó a halakat. Ha mélyebb a víz, a segítő egy hosszú karót szorít a fenékre, s a halász ezt fogva merül le.

Köves medrű patakoknál a kövek közé bújó halakat szedik ki. Ugyancsak a patakoknál alkalmazható módszer, hogy a vízfolyást egy másik mederbe terelik, s a szárazon maradt halakat szedik össze. Ezt nevezik dugának, dugásnak. Egy idő után visszavezetik a vizet az anyamederbe, s akkor a mellékágat halásszák le (Bátky Zs. 1905).

A csuka szokása, hogy a víz színén, a csatornákban, kisebb vízfolyásokban mozdulatlanul áll. Hajlékony vesszőből vagy drótból hurkot készítenek, hosszú botra kötik, elölről a csuka fejére úsztatják, s egy hirtelen mozdulattal a partra rántják (lásd Dobó F. 1928: 121–122; Gunda B. 1938c; Kovács A. 1987: 48, 64).

Magyarországról nincs igazán hiteles leírásunk a madarakkal való halászatról, ha csak azt nem számítjuk ide, amit Birtalan Szilágyi említ 1827-ből a Nagy-Sárrétről. Eszerint a pákászok a réti sas fiókáit a lábuknál fogva a fészekhez kötötték, hogy el ne repülhessenek. Az anyjuk nappal vadmadarakat, éjjel halakat hordott táplálásukra, olyan mennyiségben, hogy nem győzték elfogyasztani, és reggel a pákászok összeszedték a szép potykákat és csukákat (Györffy I. 1922: 44).

A további módszereket a bódítás címszóval foglalhatjuk össze. Az iszapos fenekű vizet taposással úgy felkeverik, hogy a halak oxigén hiányában fulladozva vergődnek, így könnyű megfogni és összeszedni őket. A pásztorok – az ilyen módszerű halfogás érdekében – marhákkal, lovakkal vagy disznókkal is tapostatták a tavakat (például Banner J. 1929a – összefoglalóan lásd Szilágyi M. 1981: 339–341).

A halaknak méreggel való elbódítása világszerte ismert halfogási módszer. Két változata van. Az egyik, hogy a mérgező növény megfelelő részeit a vízbe szórják, a méreg kioldódik, és az összes halat elbódítja vagy megöli. A másik módszer, hogy mérgezett csalétket szórnak a vízbe, és amelyik hal eszik belőle, elbódul vagy elpusztul tőle. Lényeges, hogy a méreg ne tegye élvezhetetlenné a zsákmányt. A halmérgek alkalmazását a növényföldrajzi körülmények jelentősen befolyásolják. A Kárpát-medencében az Euphorbia- és a Verbascum-félék voltak a leggyakoribbak, melyeknek a nedvét juttatták a vízbe, a Hyoscyamus niger (beléndek) magját pedig összezúzott állapotban a csalétekbe gyúrták bele (Gunda B. 1966c: 65–106; 1967a; 1984).

A robbantás ugyancsak a bódítás körébe tartozik. Egyszerűbb módja, hogy egy üvegbe oltatlan meszet tesznek, bedugaszolják, úgy azonban, hogy a víz beszivároghasson. A vízbe dobva a mész forrni kezd, az üveget szétvágja, s a közelben tartózkodó halakat megöli vagy elbódítja (Gunda B. 1966c: 106–108). Modernebb változat a dinamit vagy – főleg háborús időben – a kézigránát.

Mind a mérgezést, mind a robbantást káros volta miatt az első halászati szabályrendeletek óta szigorúan tiltják (Szilágyi M. 1989a: 42–43).

A kövek alatt meghúzódó pisztrángokat úgy bódítják el, hogy a felettük levő kőre {153.} egy másikkal ráütnek. Télen az átlátszó ún. tükörjég alatt álló hal fölé bunkóval vagy fejszével nagyot csapnak a jégre, majd gyorsan léket vágnak, és kiemelik az elkábult halat (Szilágyi M. 1963).

FOTÓK : Fortepan

Emlékek a Városligeti vidámparkból / Folytatáshoz kattints a posztra

A Regnum Marianum templom / Folytatáshoz kattints a posztra

 A Regnum Marianum pályaterve 1926-ból

A Regnum Marianum (magyarul: Mária Országa) a Rákosi-rendszer által lerombolt templom. Hivatalos neve Magna Domina Hungarorum, azaz Magyarok Nagyasszonya volt, népszerűbb nevét az építést kezdeményező szervezetről kapta.

Az erzsébetvárosi plébániának a Városliget felé húzódó részén lakó hívei messze laktak a templomtól. Ezért az ifjúság nevelésével foglalkozó Regnum Marianum Közösség épített egy kápolnát házának udvarán (Budapest VII. Damjanich u. 50.), de ebben csak kevesen fértek el. 1901. december 8-án szentelték fel. 1919-ben az érsekség az erzsébetvárosi plébániából leválasztva megalapította a Magyarok Nagyasszonya plébániát, melynek hivatalos neve Magna Domina Hungarorum lett. Átmenetileg a Damjanich u. 50. alatt működött.
A Városliget szélén, a Damjanich utca tengelyében kezdődött meg a templom építése. A templom alapkövét 1925-ben rakták le, a tényleges munkálatok 1926 nyarán kezdődtek Kotsis Iván tervei alapján. Az épület, amely a budapesti Városliget szélén, a Dózsa György úton állt, 1820 négyzetméter volt, kupolás, erősen emlékeztet a jeruzsálemi Szent Sír- templomára. Tornyát, egyedülálló módon a Szent Korona másolata díszítette. Az első plébános a Regnum Marianum Közösség házfőnöke, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök lett 1927-től 1928-ig. A közbeszédben így lett a templom a Nagy Regnum, a kápolna a Kis Regnum. Shvoy Lajos utóda már nem regnumi atya volt, így a közösség és a plébánia elvált egymástól. Gróf Mailáth Gusztáv támogatásával készült el a templom, délfrancia stílusban (pénzhiány miatt a harangtorony nem készült el). 1931. június 14-én szentelte fel Serédi Jusztinián hercegprímás.
1951-ben Rákosi Mátyás, Sztálin születésnapjára szánt ajándékként építtetni kezdte a nagy felvonulási teret, a templomot pedig lebontásra ítélték. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy a templomot az 1919-es kommün bukása után építették, és ezt a gondolatot megörökítették az alapkő letételénél és a benne elhelyezett dokumentumokban. Emberek élőlánca próbálta megakadályozni a pusztítást, ám az ÁVH tagjai szétoszlatták a tömeget, és a templomot felrobbantották. Az ingoványos területen beton cölöpökre épült vasbeton szerkezetű templom bontása több mint fél évig tartott és csak katonai segédlettel, robbantásokkal sikerült porba tiporni. Ifjú regnumisták, köztük Hajnal György atya, követték a maradványok sorsát és figyelték azok nyughelyét. A templomnak még a nyomait is igyekezett eltüntetni a szocialista kultúrpolitika, fényképeit még az építészeti szakirodalomban sem engedték megjelentetni, mintha nem is létezett volna. A lerombolt templom helyét hamarosan elfoglalta a szocialista Felvonulási tér, majd a Magyarországi Tanácsköztársaság emlékműve. A Sztálin-szobor és a tribün a mai Városligeti fasor tengelyébe épült.

 A Regnum Marianum templom helyén épített tribün, a fölé magasodó Sztálin szoborral

Elhelyezkedése

Regnum Marianum Pozíció Budapest térképén

é. sz. 47° 30′ 37″, k. h. 19° 04′ 60″

KITELEPÍTETT SVÁBOK / Folytatáshoz kattints a posztra

Nincstelenül távoztak a svábok Magyarországról

1945. december 22-én - bő másfél évvel a magyarországi zsidóság deportálása után - a magyar minisztertanács rendeletet alkotott arról, hogy a 300-400 ezer fős magyarországi németségnek el kell hagynia Magyarországot, vagyonuk pedig a magyar államra száll. Az első vonat 1946. január 19-én indult Budaörsről.

Magyarország és a németség története közel ezer éve egybefonódik. Közös történelmünk során a békés együttélés és a háborúskodások váltották egymást: a háborúk jellemzően kívülről érkeztek, míg az országban megtelepedett németek alapvetően konfliktusmentesen élték mindennapjaikat a többi nemzettel.

Magyarországra már a középkorban megérkeztek az első németek: Erdélyben és a mai Szlovákia északi részén telepedtek meg a szászok, akik jellemzően városlakók voltak, jelentős részben hozzájuk kötődik a magyarországi városok és kereskedelem születése. A második nagy betelepítési hullám a 18. században következett be: a török háborúk okozta lakosságcsökkenést a bécsi udvar szervezett betelepítésekkel próbálta pótolni. Az ekkor Magyarországra költözött német csoportokat nevezzük sváboknak: ők főként a török háborúk által leginkább sújtott területeken, vagyis a Pest-Buda környékén, Fejér, Veszprém, Somogy és Tolna megyében, Duna-Tisza közén és néhány egyéb helyen telepedtek meg.

 A 19-20. század fordulójára a magyarországi németség jelentős szerepet töltött be az ország életében. Számarányát tekintve a mai Magyarország területén élők kb. 7%-át tették ki 1910-ben, míg az egész történelmi Magyarország lakosságának kb. 10%-át alkották a szász és sváb kisebbség tagjai. Társadalmi megoszlásuk is jellegzetes: a magyarországi németek egyrészt városlakók voltak, másrészt pedig a főként a Dunántúlon és a Duna-Tisza közén élő svábok virágzó földműves gazdaságokat vezettek.

ÉLET A TANYÁN-RÉGI KÉPEKKEL / Többi képért katt a posztra !