királylánynak lenni valójában nagy szívás volt

Minden kislány álma, hogy bárcsak egyszer királylány lehetne. Pedig ha tudnák, hogy milyen sorsuk volt például a Habsburg család lányainak, egy percig sem álmodoznának erről.

Királyi családba születni sajnos a legtöbb esetben garantáltan boldogtalan életet jelentett.

Házasság a dinasztia fennmaradása érdekében

A Habsburgok házasságpolitikáját kiválóan összefoglalja a híres idézet: "Háborúzzanak csak mások, te, boldog Ausztria, házasodj! Mert amit másoknak Mars isten ad, azt neked Venus uralma nyújtja." Vagyis a dinasztikus házasságok hátterében egyáltalán nem a szerelem, hanem a politikai számítás és a terjeszkedés vágya állt. Így szerezték meg a XV. században Burgundiát, Spanyolországot, majd Csehországot és Magyarországot is. (Magyarország megszerzését dupla házassággal biztosították be: 1521-ben I.Ferdinándot és Jagelló Annát, illetve Anna testvérét, a mi II. Lajosunkat házasították össze Habsburg Máriával. Persze, azért egy kicsit még Magyarország birtoklásáért harcolni kellett.)

Mária Terézia és gyermekei

Házasság a legfelsőbb körökből

Persze egy Habsburg akárkivel nem házasodhatott össze. A jövendőbelinek minimum a főnemességhez kellett tartoznia, és igazolnia kellett hetedízig, hogy ősei főnemesek voltak. Az előkelő származásnak ez az alapelve azonban minimumra csökkentette a választékot. Így aztán két lehetőség maradt: házasság a családon belül vagy európai dinasztiákból. Ez utóbbi lehetőséget a reformáció tovább szűkítette, ugyanis a protestáns dinasztiák rögtön kiestek.

A rokonok közötti házasság nem volt ritka, bevett szokás volt elsőfokú unokatestvéreket összeboronálni, esetleg a nagybácsit az unokahúggal összeházasítani. Persze hivatalosan az egyház tiltotta a vérrokonok házasságát, ám a pápa kiadhatott ún. diszpenzációt, amellyel az egyház szemében rögtön elfogadhatóvá lett a házasság. A pápai kegyet egy csinos összeggel könnyen meg lehetett vásárolni, így viszont a pápa befolyásolni tudta az európai uralkodók politikáját. Az engedékenység eredményeként a XVI-XVII. században a Habsburgok spanyol és osztrák ága között keresztül-kasul szövődtek házasságok, aminek tragédiák sora lett az eredménye: infantilis, elmebeteg, testi fogyatékossággal, meddőséggel, nemzésképtelenséggel küzdő Habsburg sarjak.

I. Lipót magyar király (1640-1705) Kép: wikipedia

Ha belegondolunk, ez a házasságpolitika a királylányokra nézve súlyos következményekkel járt. Mivel a házasságkötés oka mindig politikai érdek volt (területszerzés, egy béke megpecsételése), az érintett kislányoknak egyáltalán nem volt beleszólásuk abba, hogy kivel kötötték össze az életüket. Sajnos sokszor előfordult, hogy olyan férj mellett kellett leélniük az életüket, akit még csak nem is kedveltek. Ezek a királyi kislányok bizonyos értelemben előkelő babák voltak, akiket azért hoztak létre, hogy hosszas diplomáciai tárgyalás után már néhány éves korukban elküldjék őket egy nagyon távoli királyi udvarba, ahonnan a legtöbb esetben soha többé nem térhettek haza.

Amikor megérkeztek új otthonukba, aminek sem a nyelvét, sem a szokásait nem ismerték, amikor már valamelyest felserdültek, befektették őket a férjük ágyába, többnyire a fél királyi udvar végignézte, hogy valóban elhálják-e a házasságot. A férj lehetett akár 20-30 évvel is idősebb, lehetett olyan ronda mint egy majom, esetleg elmebeteg vagy nemzésképtelen, a lánynak ki kellett bírni a dolgot. A feladata ettől kezdve az volt, hogy annyi utódot szüljön a férje dinasztiájának, amennyit bír, és próbálja meg túlélni a szüléseket. Mindeközben tisztában volt azzal, hogy a férje sem szereti, a boldogságot más hölgyek ágyában keresi. A Habsburgok javára írható, hogy náluk nem alakult ki metresszek olyasfajta intézménye mint a francia királyi udvarban, ahol a szeretők nyíltan komoly politikai hatalmat gyakoroltak az udvarban. Bécsben és Madridban a szeretőt a legritkább esetben vitték be a királyok a saját otthonuk falai közé, és nyilvánosság előtt sem mutatkoztak vele.

Annyi öröm azért jutott a királynéknak, hercegnőknek, hogy számolatlanul szórhatták a pénzt ünnepségekre, vadászatokra, bankettekre, vagy belemenekülhettek nagy zabálásokba. Ha sikerült túlélniük a férjüket, kiskorú fiuk helyett régensként kormányozhattak. Valójában azonban életük nagy részét aranykalitkába zárva élték, ahol nem volt más, csak gyerekszülés, reprezentáció, csillogás, pompa, unalmas kötelességek és magány. Szeretetet, szerelmet ők is csak titkos szeretők karjaiban lelhettek.

Mária Terézia spanyol infánső, I. Lipót felesége Kép: wikipedia

A királylányokat, hercegkisasszonyokat gyakran már pelenkás korukban eljegyezték, és még félig gyerekként meg is tartották az esküvőt serdületlen fiúkkal, aggastyánokkal, utált nagybácsikkal. Olyan is előfordult, hogy egyszer az egyik kis Habsburg-hercegnőt egy még meg sem született gyermekkel jegyeztek el, bízván abban, hogy amikor megszületik, fiú lesz. Ha egy lány az eljegyzését követően meghalt, az egyik lánytestvére állt a helyébe, és ő ment hozzá elhalt húga, nővére jövendőbelijéhez.

A lányokat születésükkor sem fogadta túl nagy lelkesedés, bár azért kicsit örültek neki, végül is férjhez adható gyereket jelentett. De hogy milyen keveset értek a lányok a Habsburg családban, arra jól rávilágít I. Lipót császár megjegyzése, amit lánya halála után tett: "Ha fiú lett volna, mint ahogy annak kellett volna lennie, akkor most nagy fájdalmat okozott volna, de egy lányt kevésbé gyászolunk."

Nos, akar még valaki királylány lenni?

1898 szeptember 10. – Wittelsbach Erzsébet magyar királyné a Genfi-tó partján anarchista merénylet áldozatává válik

 1898. szeptember 10-én Genfben tartózkodott. Kísérőjével, Sztáray Irma grófnővel (1863–1941) a Genfi-tó partján hajókirándulásra igyekezett, amikor egy Luigi Lucheninevű olasz anarchista egy hegyesre fent reszelővel szíven szúrta.

A merénylő saját bevallása szerint meg akarta ölni bármely királyi család valamelyik tagját, mindegy, hogy kit. A szoros fűzőt viselő Erzsébet a támadás után még felállt, és saját lábán ment fel a hajó fedélzetére. A hajó elindulása után rosszul lett, összeesett, ekkor találták meg súlyos sebét. A hajó visszafordult, de hiába vitték a sebesültet vissza a szállodájába (az Hôtel Beaurivage-ba), az orvos már csak a halál beálltát állapíthatta meg. A királyné utolsó mondata a „Was ist mit mir geschehen?” vagyis a „Mi történt velem?” volt.

Valami misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett. Hogy mit tett, nem bírjuk elemezni, történetkönyvek, okmányok, krónikák nem hirdetik világosan, de az érzésekben ott él és mint bizonyosság él az a tudat, hogy ez a szent asszony örködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szivéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel. A másik szőke asszony az isten anyja, akinek az alakja a pénzeinkre van verve, csak édestestvére ennek a mi érzéseinkben. Egyforma rangban él a kettő a hármas halom és kettős kereszt országában.

”

– Mikszáth Kálmán: A királyné meghalt. Országos Hírlap, (1898) 1. o.

Luigi Lucheni (Párizs, 1873. április 22. – Genf, 1910. október 19.) olasz anarchista, Erzsébet császárné és királyné gyilkosa.

Olasz munkásnő törvénytelen gyermekeként született, árvaházban és különböző nevelőszülőknél nőtt fel. Tízéves korától munkára fogták. Három és fél évig a lovasságnál szolgált, az 1896-os abesszíniai hadjáratban kitüntette magát. Ezután Svájcban telepedett le, alkalmi munkákból élt.

Mivel nyomorúságos körülmények között nőtt fel, és egész életét a létminimumon töltötte, egyre nőtt benne a gyűlölet az uralkodó osztály iránt. Egyre inkább az anarchizmus felé fordult, ezzel foglalkozó műveket tanulmányozott. Miután I. Umbertó olasz király rendőrsége és katonasága Milánóban vérbe fojtott egy munkásfelkelést, Lucheni bosszút esküdött, de nem volt pénze Olaszországba utazni.

Úgy döntött, mindenképpen megöli az arisztokrácia egyik tagját, lehetőleg valamelyik uralkodócsaládét. Eredetileg az orleansi herceget akarta meggyilkolni, később azonban Erzsébet császárné mellett döntött, mert a herceg a várttal ellentétben nem utazott Genfbe, Erzsébetről pedig köztudott volt, hogy kevés testőrrel járkál. Lucheni felkészült a gyilkosságra, egy anatómiai atlaszban nézte meg, hol van az ember szíve, és vásárolt egy reszelőt, melyet élesre köszörült.

Erzsébet inkognitóban utazott Genfbe, de egy újság – máig nem tudni, honnan szerzett információ alapján – megírta érkezését. A királyné a Beau Rivagehotelban szállt meg; Lucheni 1898. szeptember 10-én délelőtt ott várakozott a hotel előtt, jobb kabátujjába rejtve a gyilkos eszköznek szánt reszelővel. Mikor Erzsébet és udvarhölgye, Sztáray Irma grófnő elsétáltak mellette, ő odarohant, bepillantott a napernyő alá, hogy megbizonyosodjon róla, valóban a királyné az, majd fellökte és közben szíven szúrta. Erzsébet elesett, de a járókelők felsegítették. Ekkor még nem tudta, hogy halálos sebet kapott, olyan erősen be volt fűzve, hogy a szúrást is alig vette észre, és azt hitte, az ismeretlen csak az óráját akarta ellopni. A menekülő Luchenit időközben a járókelők feltartóztatták és átadták a rendőrségnek.

Erzsébet még saját lábán eljutott a sétahajóig, amivel kirándulni indultak volna; itt esett össze, sebét csak ekkor vették észre. Sztáray grófnő elmondta a kapitánynak, hogy az inkognitóban utazó hölgy Ausztria császárnéja és súlyosan megsebesült. A hajó visszafordult, a kikötőből a szállodába vitték Erzsébetet, de az orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani.

Lucheni büszke volt tettére és örült, mikor megtudta, hogy Erzsébet valóban meghalt. November 10-én életfogytiglani börtönbüntetése ítélték. Több mint tíz évnyi raboskodás után, 1910-ben felakasztotta magát cellájában a nadrágszíjával.

A császárné-királynét Bécsben, a kapucinusok templomának császári kriptájában (Kaisergruft) temették el fia, Rudolf koronaherceg mellé. Még 61. életévét sem érhette meg.

KISVÁRDAI VÁR / Folytatáshoz kattints a posztra

A vár területén talált őskori leletek alapján azt feltételezik, hogy a helyen őskori földvár lehetett. Várdát és birtokosát, a Várday nemesi családot első ízben egy 1280-as oklevél említi.

Viszonylag későn, a Luxemburgi Zsigmond király által 1400-ban kiadott okiratból értesülünk róla, hogy a nemesi család engedélyt kapott egy vár(castrum) létesítésére. Mivel ez a vidék messze található a hegyektől, építőanyagául az agyagos talaj felhasználásával készített, kiégetett téglát választották, melyből egy hosszúkás, minden oldalán lakóhelyiségekkel övezett erősséget emeltek az egykori mesteremberek. Szerencsés módon fennmaradtak az évtizedekig elhúzódó építkezésről szóló feljegyzések, így tudni, hogy a robotban dolgozó jobbágyok mellett mintegy harminc mesterember s(téglaégető, pallér, kőműves) szorgoskodott a Várday família új rezidenciájának létrehozásában.

A belső lakótömböt egy többszörösen levert facölöpökből álló külsővár is kerítette, melyben a helyőrség, az istállók és a raktárak kerültek elhelyezésre. Az egész nagy területű várat mély vizesárok és mocsaras terep oltalmazta a váratlan lerohanástól.

A viszonylagos békés éveket a 16. században felváltották a törökkel vívott mohácsi vesztes csata utáni belháborúk. A Szapolyai János király ellenében szintén magyar uralkodóvá választott Habsburg Ferdinánd híveinek évtizedekig tartó csatározásai során többször is gazdát cserélt Kisvárda. Birtokosai a várat igyekeztek az ágyúkkal vívott hadviselésekkel szemben ellenállóvá tenni. Jelentős hadi szerepe földrajzi helyzetéből eredt, mivel falai a királyi Magyarország és a török árnyékában függetlenné váló Erdélyi fejedelemség közötti ütközőzónában emelkedtek.

A II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharc kitörése idején, falai mögé húzódtak a megriadt szabolcsi nemesek. A szabadságharc alatt Rákóczi utánpótlási központja, foglyok őrzőhelye és átvonuló szállás volt. Maga a fejedelem négyszer is megfordult falai között, utolsó seregszemléjét 1711 januárjában itt végezte el.

A békésebb évszázadokban a környékbeli lakosság szekérszámra vitte el értékes téglaanyagát, mígnem 1828-ban a vármegyei hatóságok ezt megtiltották, hogy a „vár fennálló falát, mint betses régiséget meg hagyja a Földes Uraság a mostani állapottyába”. Ez a határozat a magyar műemlékvédelem egyik első dokumentuma. A vár maradványait a 19. században parkkal vették körül, ahol különböző szabadtéri ünnepségeket tartottak. Az első világháború után elhanyagolt állapotba került. 1954-ben a sportpálya építés előkészületei kapcsán a várat feltárták, ennek eredményeképpen 1958-1960 között a maradványokat helyreállították.

Ónodi vár / Folytatáshoz kattints a posztra

 A Sajó mentén meghúzódó Ónod település legrégebbi történelmi műemléke a négy sarokbástyás, sok háborút túlélt végvára, az ónodi vár

 A vár a falu és a Sajó között található. Egykor mocsaras környezetéből 5-6 méterre kiemelkedő kavicsos-homokos folyami eredetű teraszon fekszik. A környéken számos folyó és patak (Sajó, Hernád, Hejő, Szinva) található, melyek a középkorban nehezen megközelíthetővé, jól védhetővé tették az árvízmentes kiemelkedésen épült erősséget. A vár a Sajó átkelőhelyét és a kelet felé tartó fontos utakat védelmezte.

A legkorábbi oklevelek tanúsága szerint 1350 körül itt birtokos Cudar főnemesi család tagjai vették körbe erős kőfallal a helybeli plébániatemplomot, hogy abból uradalmi birtokközpontot létesítsenek. A építkezést királyi engedély nélkül kezdte meg Bulchidi Domokos fia, Cudar Péter. Az ő fiai, Simon és Jakab már engedélyt is szereztek Zsigmond királytól. 1413-ra biztosan elkészült, ekkor említik először oklevelek.

A Cudar-család férfiágon való kihalása után Hunyadi Mátyás király 1470-ben a Rozgonyi Jánosnak és fiainak adományozta a környező jobbágyfalvakat összefogó várbirtokot. 1508-ban II. Ulászló királynéi várnak nyilvánította, majd 7000 forintért elzálogosította Tótselymesi Tarcai János ispánnak és fiainak, majd 1511-ben eladta 13000 forintért Ákosházi Sárkány Ambrus pozsonyi főispánnak. Tőle 1514-ben enyingi Török Imre vette meg, aki 1516-ban elcserélte azt Perényi Péter abaúji főispánnal más birtokokért.

A XVI. század fordulópontot jelentett Ónod lakóinak életében, ekkor ugyanis az egyre súlyosbodó török rablótámadások kivédésére a tulajdonos Perényi család – az itáliai Alessandro Vedani hadmérnök tervei szerint – ágyúbástyákkal ellátott erős végvárrá formálta át a már meglévő várat. Erre a két török ostrom miatt is szükség volt (1561, 1582). 1585-ben Báthori István örökölte, majd tőle Losonczy Anna szerezte meg.

A Habsburg hadvezetés által kialakított végvárrendszer első sorába 1596 után lépett, amikor a török szultáni sereg sikeresen megostromolta Eger várát, így a továbbiakban az ónodi katonaságra hárult a Sajó völgyének védelme. 1602-ben az országgyűlés végvárra nyilvánította és elrendelte felújítását. Ezután felsővadászi Rákóczi Zsigmond vásárolta meg.

Az egri és szolnoki törökök 1639 október 10-én váratlanul rajtaütöttek a palánkfallal övezett mezővároson, majd megostromolták a négyszögletű kővárat: a palánkot szétrombolták, a várat felgyújtották, miközben kiszabadították az ott őrzött török foglyokat. A romokat ezután Lorántffy Zsuzsanna 2000 forintos hozzájárulásával Keglovich Miklós kapitány építette újjá. A várat fapalánkkal övezték és kiegészítették egy huszárvárral, így jelentős helyőrség, 400 gyalogos és 500 lovas állomásozhatott benne.

A XVII. század végén kibontakozott kuruc felkelésben többször is gazdát cserélt a katonai szempontból már gyengének számító végvár. 1670-ben I. Rákóczi Ferenc katonái foglalták el, akiktől 1671-ben vette vissza Spandau császári tábornok. 1672-ben a kurucok ismét felgyújtották. A budai pasa és szövetségese, Thököly Imre 1682-ben foglalták el, majd Thököly elrendelte kijavítását. 1685-ben a császári hadsereg újra elfoglalta, 1688-ban török segítséggel ismét Thököly foglalta el, majd felgyújtatta. A várnak katonai szerepe ezután nem volt.

Végzetét 1688-ban a kurucokkal szövetséges, de egyébként mindenfelé rabló, fosztogató krími tatár lovasok okozták, akik felgyújtották az épületeit.

A hegyalja felkelés során a kurucok kétszer is megpróbálták elfoglalni Ónodot, ám mindkétszer súlyos vereséget szenvedtek. Ide érkezett a császári erősítés is Vaudemont és Corbelli vezetésével. Vaudemont Ónodról indult Tokaj és Patak elfoglalására.

1701-ben egy összeírás "puszta-vár"-ként említi. A Rákóczi-szabadságharc idején, 1707-ben tartott ónodi országgyűlést a Sajó áradása miatt nem a várban, hanem a közeli Köröm falu mezején nyitották meg.

A rommá vált ónodi várat rövid ideig gabonaraktárnak használták a helyi lakosok, majd az erődítményt fokozatosan lebontották. A gróf Török család köveinek felhasználásával emelt a faluban kastélyt, majd a római katolikus templom építéséhez használták fel. A kőbányászatot csak a 19. század közepén tiltották meg. Nagyban hozzájárult pusztulásához a Sajó is, melynek 1845-ös és 1855-ös árvizei a falakat alámosták, gyengítették.