Cipész
A cipész a lábbelik készítésével foglalkozó szakember. Magyarországon valaha az egyik legjellegzetesebb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló szakma volt. Minden faluban tucatnyi ezzel foglalkozó mester dolgozott. A hazánkban dolgozó mesterek igen komoly szakmai hírnévre tettek szert a bécsi cipészekkel való vetélkedés közben.
Míg a géppel készült cipők előállításához megfelelő a betanított munkások közreműködése, a hagyományos, kézzel készült, varrott, faszeges cipők elkészítéséhez magasan képzett cipész szükséges. Már csak igen kevés cipészműhely létezik, ahol még mindig a régi módszerekkel készítenek lábbeliket (angol-varrott, goiser-varrott, német-varrott, keresztülvarrott, faszeges).
Csizmadia
A csizmadia a kézműves csizmák elkészítésével és javításával foglalkozó
szakember. A szó török eredetű, első előfordulása az 1500-as évek
végére tehető. Már a török kor előtt is készítettek kifordított
varrással lábbeliket. Egészen a múlt század elejéig jelen volt ez a
varrástípus, sőt a csizmákat szimmetrikus kaptafákra készítették (tehát
egylábasok voltak). A XX. század elejétől megjelentek
a kaptafamásoló gépek, amelyekkel olcsón és gyorsan lehetett kétlábas
kaptafákat is előállítani - ettől kezdve a "kétlábas" csizma kezdett
elterjedni.
A különböző társadalmi osztályokra a különböző
csizmaviselet volt a jellemző. A parasztok egyszerű csizmáinak fejrészét
elég volt kézzel, ványolófán formázni, míg a tehetősebb viseletnek
számító, egy darabból kiszabott ványolt csizmához speciális (és igen
drága) berendezés kellett. Ezt általában közösen használták a
csizmadiák.
További újdonság volt a varrógépek megjelenése és
elterjedése. A csizmakészítéshez hosszú jobbkaros stoppológép, ill.
balkaros csizmavarrógép az ideális, de technológiától függően
elkészíthető síkágyas géppel, ill. kézi munkával is. Jellemzően a csizma
elkészítése a faszeges technológiával történik, de a vadászcsizmáknál
találkozhatunk a jóval szélesebb talpszélt eredményező, jellegzetes
hármas varrásképet adó goiser technológiával is.
A csizmadia
klasszikus termékei közé tartozik a ványolt csizma, a parasztcsizma, a
lovaglócsizma, a bilgeri csizma és a vadászcsizma. A csizmadia
hagyományosan a kész bőrtől kezdi a csizma elkészítését. A felsőrészt és
az "alját" egyaránt el tudja készíteni. A létező, csizmával foglalkozó
(általában nem specializált) műhelyek szinte mindegyike modern
technológiákkal vegyíti a klasszikus módszereket, így lassan nemcsak a
szakma, de a technológiák is feledőbe merülnek.
A csizmadia
egyike a Magyarországon valaha létezett cipővel foglalkozó, nagyon
jellegzetes, de gyakorlatilag kihalt mesterségeknek.
Fazekas
A fazekasság égetett agyagból használati tárgyak, elsősorban edények
előállításával foglalkozó ősi mesterség. A fazekas mestert tájnyelven
gelencsérnek (szláv) vagy gerencsérnek vagy gölöncsérnek is nevezik. Az
iparművészet egyik, talán a legősibb válfaja. A középső kőkorszak, a
mezolitikum vége felé a mezőgazdaság kialakulásának kezdetével
egyidejűleg jelenik meg a történelemben. A növénytermesztés
és állattenyésztés már biztosít ételfelesleget, amit tárolni kell. A
letelepült életforma pedig helyet ad a tároláshoz. Így szükségszerű volt
a fazekasság létrejötte i.e. 8000 körül.
A fazekas (gerencsér,
gölöncsér) mester keze alól kikerülő tálak, korsók, fazekak stb.
képlékeny állagú agyagból készülnek, amelynek anyaga a szárítást követő
égetés során szilárd, időtálló anyaggá válik. Ebben az állapotában a
cserép a folyadékot átengedi magán, ezért az edényeket legtöbb esetben
mázzal vonják be. Az így kapott szilárd bevonat lehetővé teszi, hogy az
edényben folyadékot is tárolni lehessen.
A fazekasságból
fejlődött ki a kerámia, kerámia művészet. A kerámia készítő művészt
egyszerűen keramikusnak vagy keramikusművésznek nevezzük.
A
régészet egyes kultúrákat sok esetben az agyagedények és kerámiák
formája és díszítése alapján említi. Például harangedényes kultúra,
szalagkerámiás kultúra, zsinórdíszes kerámia kultúrája.
Kádár
A bodnárok - más kifejezéssel kádárok vagy pintérek - fából készített
használati tárgyakat, főként az úgynevezett ,,faedényeket" előállító
mesteremberek voltak. Bodnárok készítettek többek között vödröket,
köpülőket, puttonyokat, hordókat, kádakat és a vékát. Az első permetező
kannákat is fából munkálták ki.
A legtöbb faedény-típus a borászathoz kapcsolódik, így e mesterségek gyakorlóinak másik,
régies elnevezése a ,,borkötő" volt. Ezek a faedények többségükben
faragott faléc, a ,,donga", a fenék, és az egészet összefogó ,,abroncs"
nevű szerkezeti egységekből állnak, melyeket különféle speciális
eszközök és sablonok segítségével, a tervezett űrtartalomhoz pontos
méretek alapján készülnek. A (nem készen kapott) dongafát a kádár a
tönkből repesztéssel választotta le, így a hosszirányú szálak nem
sérültek, a késztermék pedig tartósabbnak bizonyult. Ezután nagyoló
faragás, majd néha évekig tartó szárítás következett. A megrendelt edény
méreteihez tartozó különféle méretű és ívelésű sablonok léteztek,
melyekkel történő ellenőrzés közben a rövid nyelű kádárbárddal a dongák a
megfelelő alakra lettek faragva majd gyalulva. Az így megfaragott
dongákat a sablonrácsba rakosgatva összeállították, közben növényi
rostokkal (pl. káka) tömítették majd beabroncsozták. Ezt követően
készült a fenék, majd az összefaragott és kéthegyű kádárszeggel
megszegezett fenékkel a behúzóvas (kádárvilla) segítségével az edényt
befenekezték. Mivel az edény feneke egy nútba ült bele, ezt a nútot is
ki kellett alakítani egy különleges magyar fejlesztésű szerszámmal: a
csínvágó gyaluval.
A hordók készítése bonyolultabb volt: a
dongák maradandó ívelését, az ún. hordóalakot az összeállított dongák
belülről történő hevítésével (faforgácsot égettek belül az ún.
tűzkosárban) - és kívülről történő hűtésével (locsolással), a szorítóval
(cúggal) történő fokozatos összehúzatás következtében érték el. A még
meg nem fenekezett hordót kívül is, belül is meggyalulták, azaz
összegyalulták a dongák esetleges egyenetlenségeit, majd a fenekek
berakása után az emiatt levett abroncsokat visszaütötték. A feneket (sőt
néha a gyalutesteket is) a 17. század óta szőlőfürtök, jelenek
faragásával díszítették, esetleg borivásra buzdító pár szavas mondatot,
illetve monogramot, évszámot véstek még rá. Később szokássá vált, hogy a
fenékdíszítő gyaluval a kádár azt csak a rá jellemző alakú, egyedi
körkörös barázdákkal díszítse. Ez mintegy mesterjelként szolgált, a
munkájára ezzel vállalt garanciát, de más jelzésűt ritkán is javítottak,
mondván: ,,- Vigye vissza ahhoz, aki ezt csinálta Magának!"
A
római kortól a hordók alakja is fokozatosan változott, ma kétféle
ívelésűt ismerünk, illetve a sörös hordók dongái pedig vastagabbra
készülnek. Változott az abroncsozás is, az eredeti faháncs, kötél majd
fűzfavessző anyagú abroncsot a 19. században fölváltotta a szegecselt
vaslemez-abroncs.
A hatalmas méretű, nem mozdítható hordókra
azok mosásához ún. hordóajtókat készítettek, mely egy lefelé néző U
betűt formált, és a legszélesebb fenékdeszkához méretezve vágták ki
ferde fűrészeléssel,hogy majd azt belülről beillesztve, egy külső vaspát
és csavar (a hordóajtózár) segítségével rögzítsék. Itt nyitották a
csaplyukat is.
Kádárok ma is dolgoznak még, igaz egyre
kevesebben, pedig a nehezebb munkákat speciális, külföldi gyártmányú
gépekkel végzik. A szakma termékei is beszűkültek a kisebb-nagyobb
alumínium és fröccsöntött műanyag edények megjelenésével, jórészt csak
közepes vagy kisebb dísz-hordókat készítenek, tölgyfa híján sajnos csak
akácfából.
A bodnárok - más kifejezéssel kádárok vagy pintérek - fából készített használati tárgyakat, főként az úgynevezett ,,faedényeket" előállító mesteremberek voltak. Bodnárok készítettek többek között vödröket, köpülőket, puttonyokat, hordókat, kádakat és a vékát. Az első permetező kannákat is fából munkálták ki.
A legtöbb faedény-típus a borászathoz kapcsolódik, így e mesterségek gyakorlóinak másik, régies elnevezése a ,,borkötő" volt. Ezek a faedények többségükben faragott faléc, a ,,donga", a fenék, és az egészet összefogó ,,abroncs" nevű szerkezeti egységekből állnak, melyeket különféle speciális eszközök és sablonok segítségével, a tervezett űrtartalomhoz pontos méretek alapján készülnek. A (nem készen kapott) dongafát a kádár a tönkből repesztéssel választotta le, így a hosszirányú szálak nem sérültek, a késztermék pedig tartósabbnak bizonyult. Ezután nagyoló faragás, majd néha évekig tartó szárítás következett. A megrendelt edény méreteihez tartozó különféle méretű és ívelésű sablonok léteztek, melyekkel történő ellenőrzés közben a rövid nyelű kádárbárddal a dongák a megfelelő alakra lettek faragva majd gyalulva. Az így megfaragott dongákat a sablonrácsba rakosgatva összeállították, közben növényi rostokkal (pl. káka) tömítették majd beabroncsozták. Ezt követően készült a fenék, majd az összefaragott és kéthegyű kádárszeggel megszegezett fenékkel a behúzóvas (kádárvilla) segítségével az edényt befenekezték. Mivel az edény feneke egy nútba ült bele, ezt a nútot is ki kellett alakítani egy különleges magyar fejlesztésű szerszámmal: a csínvágó gyaluval.
A hordók készítése bonyolultabb volt: a dongák maradandó ívelését, az ún. hordóalakot az összeállított dongák belülről történő hevítésével (faforgácsot égettek belül az ún. tűzkosárban) - és kívülről történő hűtésével (locsolással), a szorítóval (cúggal) történő fokozatos összehúzatás következtében érték el. A még meg nem fenekezett hordót kívül is, belül is meggyalulták, azaz összegyalulták a dongák esetleges egyenetlenségeit, majd a fenekek berakása után az emiatt levett abroncsokat visszaütötték. A feneket (sőt néha a gyalutesteket is) a 17. század óta szőlőfürtök, jelenek faragásával díszítették, esetleg borivásra buzdító pár szavas mondatot, illetve monogramot, évszámot véstek még rá. Később szokássá vált, hogy a fenékdíszítő gyaluval a kádár azt csak a rá jellemző alakú, egyedi körkörös barázdákkal díszítse. Ez mintegy mesterjelként szolgált, a munkájára ezzel vállalt garanciát, de más jelzésűt ritkán is javítottak, mondván: ,,- Vigye vissza ahhoz, aki ezt csinálta Magának!"
A római kortól a hordók alakja is fokozatosan változott, ma kétféle ívelésűt ismerünk, illetve a sörös hordók dongái pedig vastagabbra készülnek. Változott az abroncsozás is, az eredeti faháncs, kötél majd fűzfavessző anyagú abroncsot a 19. században fölváltotta a szegecselt vaslemez-abroncs.
A hatalmas méretű, nem mozdítható hordókra azok mosásához ún. hordóajtókat készítettek, mely egy lefelé néző U betűt formált, és a legszélesebb fenékdeszkához méretezve vágták ki ferde fűrészeléssel,hogy majd azt belülről beillesztve, egy külső vaspát és csavar (a hordóajtózár) segítségével rögzítsék. Itt nyitották a csaplyukat is.
Kádárok ma is dolgoznak még, igaz egyre kevesebben, pedig a nehezebb munkákat speciális, külföldi gyártmányú gépekkel végzik. A szakma termékei is beszűkültek a kisebb-nagyobb alumínium és fröccsöntött műanyag edények megjelenésével, jórészt csak közepes vagy kisebb dísz-hordókat készítenek, tölgyfa híján sajnos csak akácfából.
Kender gerebenezés
A palóc család gazdálkodása, állattartása is meglehetősen sajátos volt,
így a ruházat előállítása is. A falu határában „szinte” mindenütt
kijelölt hely volt a „kenderföld”, ahol elsősorban asszonyok
foglalatoskodtak. Kendervászonból varrták viseletük jelentős részét:
ágyneműt, háztartási felszereléseket (asztalterítő) és személyes
tárgyaikat (tarisznya) is. Erre a gazdasági kényszerűség is rávitte az asszonyokat.
A kendert gyökerestől szedték ki a földből, „kinyőtték,” áztatták,
szárították és tilolták. A puhítás után jött a„ gerebenezés”, és ősszel
már fonhatták is a „szöszt”. A rokkákon kézzel fonták a kendert.
A fonáshoz és a szövéshez szerveződtek a fonó-, és szövőházak. Ezek még
a 20. század 30-as és 40-es éveiben is megvoltak. A hosszú téli estéken
itt zajlott a fiatalság szórakozása. Lehetett énekelni, játszani és
táncolni is. Ide a legények is bejöttek.
Kosár fonó
A kosárfonás a fa megmunkálásának egyik legősibb szerkezeti formája.
Története a legrégibb időkig nyúlik vissza és valamilyen formában – az
alapanyagtól függően – szinte minden népnél előfordul.
Első
adatunk az agyagedény-készítéssel kapcsolatos; ezeken az égetett
agyagedényeken vízszintes és függőleges irányban rövidebb-hosszabb
rovátkákat találunk, amelyek pontosan olyanok, mint a fonott
kosár. A fazekaskorong feltalálása előtt az agyagedényeket úgy
készítették, hogy előbb megfelelő alakú kosarakat fontak, ezt agyaggal
körültapasztották, tűzbe tették és kiégették. A fonott kosár elégett
nyomai az agyagedényben lenyomódtak.
Az ember a természet
megfigyelése közben ébredt rá a kosárfonás titkaira, tanítómestere
többek között a fészekrakó madárvilág is lehetett. Eleink nyilván
ismerték a kosárfonás titkait, bár erre – a fa romlékonysága okán –
bizonyíték nem maradt.
Hazánkban a középkorban a kosárkészítés
virágzó kézműipar volt, a piacaikon a kosarasoknak mindig külön standjuk
volt. Hogyan történhetett meg az, hogy egy nemzetközi mesterséget éppen
a magyarok fejlesztettek művészi fokra?
Mézeskalács formák
A méz drágasága miatt, csak ünnepi alkalmakkor készítettek belőle
süteményt. Az 1200-as évektől kolostorok készítettek vallásos tárgyú
figurákat, életképeket. Idővel "mézesbábos" céhek is alakultak, melyek
míves díszítéseket készítettek rá, így kedvelt ajándékká vált. A
meseirodalomban is fellelhető, Grimm testvérek meséjében, a "Jancsi és
Juliskában" szerepel egy mézeskalács ház, a csábítás szimbólumaként. A
századok alatt a díszítésnek jelképi rendszere alakult ki, vagyis mind a
formájában, mind a díszítésében meghatározott eseményhez köthető egy
szépen elkészített mézeskalács.
Kenyér sütés
A kenyér kialakulása
A gyűjtögető életmódot folytató ősember a magvakat először természetes
formájában, majd a tűz megismerésével megpörkölve rágcsálta el.
Hamarosan rájött arra, hogy a rágás fáradságát megtakaríthatja, ha
vízzel megfőzve kását készít. Egyszerűbbé vált munkája, amikor
felfedezte, hogy a sokáig puhuló magvakat meg is lehet őrölni, vízzel
pedig lepény készíthető. A régészek
gyakran találtak olyan nagyméretű lapos edényeket, amelyekben
feltehetően lepényeket lehetett sütni. Étkezésre legkorábban árpát és
zabot használtak. A rozs a népvándorlás korában terjedt el, a búza pedig
a hagyományok szerint Ázsiából származik.
A magyarok már az
őshazában a téli szállások környékén étkezési célra gabonát
termesztettek. A lepénykészítés fárasztó munkáját asszonyok végezték.
A lepényből – azaz a kovásztalan kenyérből – fejlődött ki a kovászos kenyér.
Az őrlés is nagy változáson ment át. A malomkerekeket először
rabszolgák, majd állatok hajtották. Hamarosan munkába fogták a víz és a
szél erejét is. A szélmalmok először 1100 körül Franciaországban kezdtek
elterjedni.
A kenyér eredete mondákban, eposzokban, vallásos
szövegekben írásos formában megtalálható a mezopotán, asszír, egyiptomi,
görög, római írásokban. Megjelenik a fáraók sírjainak díszes falán, a
görög frízek életképeiben. A keresztény vallás különös tiszteletet adott
a kenyérnek. A vallási szertartásokon a kovásztalan kenyér – az ostya –
Jézus testét szimbolizálta.
A kenyér az idők folyamán a
legfontosabb élelmiszer lett és értelmezésében az életfenntartás összes
szükségletét jellemezte. Gondoljunk csak a kenyérrel és sóval történő
vendégfogadás szokására, a kenyere javát megevő idős emberre, vagy a
kenyérgondokkal küszködő szegényekre.
A palóc család gazdálkodása, állattartása is meglehetősen sajátos volt, így a ruházat előállítása is. A falu határában „szinte” mindenütt kijelölt hely volt a „kenderföld”, ahol elsősorban asszonyok foglalatoskodtak. Kendervászonból varrták viseletük jelentős részét: ágyneműt, háztartási felszereléseket (asztalterítő) és személyes tárgyaikat (tarisznya) is. Erre a gazdasági kényszerűség is rávitte az asszonyokat.
A kendert gyökerestől szedték ki a földből, „kinyőtték,” áztatták, szárították és tilolták. A puhítás után jött a„ gerebenezés”, és ősszel már fonhatták is a „szöszt”. A rokkákon kézzel fonták a kendert.
A fonáshoz és a szövéshez szerveződtek a fonó-, és szövőházak. Ezek még a 20. század 30-as és 40-es éveiben is megvoltak. A hosszú téli estéken itt zajlott a fiatalság szórakozása. Lehetett énekelni, játszani és táncolni is. Ide a legények is bejöttek.
Kosár fonó
A kosárfonás a fa megmunkálásának egyik legősibb szerkezeti formája. Története a legrégibb időkig nyúlik vissza és valamilyen formában – az alapanyagtól függően – szinte minden népnél előfordul.
Első adatunk az agyagedény-készítéssel kapcsolatos; ezeken az égetett agyagedényeken vízszintes és függőleges irányban rövidebb-hosszabb rovátkákat találunk, amelyek pontosan olyanok, mint a fonott kosár. A fazekaskorong feltalálása előtt az agyagedényeket úgy készítették, hogy előbb megfelelő alakú kosarakat fontak, ezt agyaggal körültapasztották, tűzbe tették és kiégették. A fonott kosár elégett nyomai az agyagedényben lenyomódtak.
Az ember a természet megfigyelése közben ébredt rá a kosárfonás titkaira, tanítómestere többek között a fészekrakó madárvilág is lehetett. Eleink nyilván ismerték a kosárfonás titkait, bár erre – a fa romlékonysága okán – bizonyíték nem maradt.
Hazánkban a középkorban a kosárkészítés virágzó kézműipar volt, a piacaikon a kosarasoknak mindig külön standjuk volt. Hogyan történhetett meg az, hogy egy nemzetközi mesterséget éppen a magyarok fejlesztettek művészi fokra?
Mézeskalács formák
A méz drágasága miatt, csak ünnepi alkalmakkor készítettek belőle süteményt. Az 1200-as évektől kolostorok készítettek vallásos tárgyú figurákat, életképeket. Idővel "mézesbábos" céhek is alakultak, melyek míves díszítéseket készítettek rá, így kedvelt ajándékká vált. A meseirodalomban is fellelhető, Grimm testvérek meséjében, a "Jancsi és Juliskában" szerepel egy mézeskalács ház, a csábítás szimbólumaként. A századok alatt a díszítésnek jelképi rendszere alakult ki, vagyis mind a formájában, mind a díszítésében meghatározott eseményhez köthető egy szépen elkészített mézeskalács.
Kenyér sütés
A kenyér kialakulása
A gyűjtögető életmódot folytató ősember a magvakat először természetes formájában, majd a tűz megismerésével megpörkölve rágcsálta el. Hamarosan rájött arra, hogy a rágás fáradságát megtakaríthatja, ha vízzel megfőzve kását készít. Egyszerűbbé vált munkája, amikor felfedezte, hogy a sokáig puhuló magvakat meg is lehet őrölni, vízzel pedig lepény készíthető. A régészek gyakran találtak olyan nagyméretű lapos edényeket, amelyekben feltehetően lepényeket lehetett sütni. Étkezésre legkorábban árpát és zabot használtak. A rozs a népvándorlás korában terjedt el, a búza pedig a hagyományok szerint Ázsiából származik.
A magyarok már az őshazában a téli szállások környékén étkezési célra gabonát termesztettek. A lepénykészítés fárasztó munkáját asszonyok végezték.
A lepényből – azaz a kovásztalan kenyérből – fejlődött ki a kovászos kenyér.
Az őrlés is nagy változáson ment át. A malomkerekeket először rabszolgák, majd állatok hajtották. Hamarosan munkába fogták a víz és a szél erejét is. A szélmalmok először 1100 körül Franciaországban kezdtek elterjedni.
A kenyér eredete mondákban, eposzokban, vallásos szövegekben írásos formában megtalálható a mezopotán, asszír, egyiptomi, görög, római írásokban. Megjelenik a fáraók sírjainak díszes falán, a görög frízek életképeiben. A keresztény vallás különös tiszteletet adott a kenyérnek. A vallási szertartásokon a kovásztalan kenyér – az ostya – Jézus testét szimbolizálta.
A kenyér az idők folyamán a legfontosabb élelmiszer lett és értelmezésében az életfenntartás összes szükségletét jellemezte. Gondoljunk csak a kenyérrel és sóval történő vendégfogadás szokására, a kenyere javát megevő idős emberre, vagy a kenyérgondokkal küszködő szegényekre.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
