2017. február 1., szerda

Baranya felszabadítása-1921 / Folytatás a posztban

A szerbek 1918 novemberében kezdték meg Dél-Magyarország megszállását: 9-én elfoglalták Újvidéket, 13-án Szabadkát, 18-án már Mohácson voltak. Jelentősen megkönnyítette dolgukat a Károlyi-kormányzat katonai leszerelési döntése, amelynek következtében a megszállók kis csoportja lényegében minimális akadály nélkül tudta elfoglalni Magyarország ezen részét. Súlyosbította a helyzetet, hogy Károlyi Mihály egy szedett-vedett delegáció élén a belgrádi katonai konvenció aláírásával önként vállalta, hogy ideiglenes demarkációs vonal húzódjék a történelmi határokon belül. Megszállás alá került jóformán egész Baranya megye.

 A szénbányászat miatt stratégiailag is kiemelt jelentőségű Pécsre a belgrádi aláírás másnapján, 14-én, csütörtökön érkeztek a szerb csapatok. A párizsi konferencia tárgyalásai alatt lassan egyértelművé vált, hogy a Délvidéket elcsatolják az országtól, a délszláv kormány azonban további területek megszerzésére törekedett. A sajtóban is arról cikkeztek, Baranyát elcsatolják Magyarországtól, bár néhány nappal később már csak annyit írtak, hogy a vármegye felét kapják meg a jugoszlávok. 1919. július 25-én jelölte ki a békekonferencia legfelsőbb tanácsa a végleges határokat, Baranya vármegye területének csak egy kisebb részét kívánták elcsatolni Magyarországtól. 1919. augusztus 19-én hivatalosan is értesítették a jugoszláv delegációt a magyar–jugoszláv határ baranyai szakaszának megvonásáról. A dokumentum a jelentős és gazdasági szempontból értékesebb baranyai területeket Pécs városával együtt Magyarországnak hagyta. Csakhogy a szerbek még ekkor sem tettek le a térség megszerzéséről.
 Időközben Pécs valóságos kommunista gyülekezőhellyé változott, a megbukott Magyarországi Tanácsköztársaság hívei – Bécs mellett – innen próbálták újjászervezni erőiket. Noha a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban üldözték a kommunistákat, Baranyában inkább a szélsőbaloldali és radikális elemeknek kedveztek, mint a konzervatívoknak és keresztényszocialistáknak. Előbbiek például szabadon gyűlésezhettek, lapokat alapíthattak és terjeszthettek, utóbbiaknak ez tiltott volt. A megszálló csapatok parancsnoksága elnézte azt is, hogy a szakszervezetek 1920 februárjában politikai gyűléseket tartottak, amelyeken olyan kijelentések hangzottak el, hogy ők „egyek az orosz proletárokkal”. Amint Mályusz Elemér fogalmazott A vörös emigráció című könyvében: „elnézte, mert ugyanezek az emigránsok jóindulatának megnyerése végett nem késtek hangoztatni, hogy egy esetleges népszavazásnál inkább a »demokratikus« Jugoszláviára, mint a »reakciós« Magyarországra adnák le szavazatukat.”
 A pécsi központúvá vált vörös emigráció 1920 augusztusának végén létrehozott egy ún. Nemzeti Tanácsot, amely önhatalmúlag saját magát nevezte ki a pécsi polgárság és munkásság, az egész helyi magyarság egyedüli képviselőjének. Törvényhatósági „választásokat” tartottak (ezen a polgárság és a munkásság tekintélyes része tiltakozásul nem vett részt), majd törvényhatósági bizottság alakult egy bizonyos Doktor Sándor vezetésével. A korábbi tisztségviselők elbocsátása után az addigi pozíciók csaknem kétszeresét töltötték fel emigránsokkal, köztük nagy számban exponált kommunistákkal. A megnövekedett bürokrácia eltartását a polgárságra kivetett óriási adókból kívánták fedezni. A bizottság Linder Bélát, Károlyi Mihály első – ittasan elmondott beszédei és az ország ütőképes haderejének lefegyverzése révén hírhedetté vált – hadügyminiszterét nevezte ki Pécs városának polgármesterévé, aki nem sokkal ezután kijelentette: mindenféle párizsi döntés ellenére nem engedi bevonulni a magyar hadsereget Pécsre és Baranyába.

 Linder és Jászi Oszkár – aki ekkoriban a Bécsi Magyar Ujságban Lenint dicsőítette – memorandumot adtak át Belgrádban, amelyben kifejtették, Magyarországot csakis katonai megszállással lehet semlegesíteni, ami Jugoszláviának is érdeke, ők viszont magukra vállalnák a „kellemetlen feladatot”, ha a szerbek által megszállva tartott területek közigazgatását kézbe kapnák. Tehát ne adják át a pécsi területet Magyarországnak, hanem hozzanak létre önálló közigazgatási kerületet. 1920. november 18–23. között tárgyalásokat folytattak Belgrádban Nikola Pašić miniszterelnök részvételével. A jugoszláv kormány Jásziékénál mérsékeltebb álláspontra helyezkedett, többek közt hadsereg szervezésébe sem mentek bele – leginkább azért, mert egy vörös sereget magukra is veszélyesnek tartottak. Átvették viszont azt a kitételt, hogy Jugoszlávia „zálogként” kezeli a területet, és csak akkor hajlandó átadni Magyarországnak, ha az betartja a párizsi béke rendelkezéseit – mivel ez egybevágott annexiós törekvéseikkel. Későbbi tárgyalásokon Linder előterjesztette önkormányzati tervezetét, amely szerint a Pécs–bajai Autonóm Terület elszakadna az anyaországtól, a magyar törvények nem terjednének ki rá, de a jugoszláv jogszabályokat átvehetné. Jászi javaslata volt, hogy a jugoszláv valutát is bevezethetnék. Linder az utódállamok és az antant képviselőinél is kilincselt 1921 első felében memorandumával, a kisantant államok követei természetesen minden Magyarország ellen irányuló akcióban partnerek voltak, az angol, francia és olasz követ azonban nem is fogadta Lindert, a nagyhatalmak kitartottak Baranya kiürítése mellett.
 A nagyhatalmak határozottan Jugoszlávia értésére adták, nem térhet ki a kiürítési parancs elől, így 1921. augusztus 18-án megkezdték a csapatkivonást. Ám még ezt megelőzően, a bécsi emigráció folyamatos, uszító propagandájának hatására augusztus 14-én Pécs főterén a „tömegek” nagygyűlésen a fegyveres ellenállás és a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság kikiáltása mellett határoztak. A sajátságos, önmagát Jugoszlávia protektorátusa és az antant védelme alá helyező, hat napon át fennállott „államalakulat” intézőbizottságának elnöke Dobrovics Péter (Petar Dobrović), egy pécsi dekoratőr-festő lett – aki háromtagú küldöttséggel máris Belgrádba indult. Linder 19-én – életében utoljára – megjelent még Pécsett, csomagolni. Egy beszédet még elmondott a városháza erkélyéről, azt hangoztatva, nem lesz kiürítés. Majd távozott, hogy élete hátralévő részét Jugoszláviában töltse. Halála után, 1962-ben díszsírhelyet kapott a jugoszláv kommunista vezetéstől.

 1921. augusztus 21-én, vasárnap már Gosztonyi Gyula magyar királyi kormánybiztos volt Baranya és Pécs közigazgatásának legfőbb ura. Este előbb tíz, majd még 108 magyar csendőr érkezett Pécsre, csákójukon a Szent Koronával ékesített magyar címer. Másnap, augusztus 22-én kora hajnaltól pedig a magyar nemzeti hadsereg kijelölt egységei lépték át az addigi demarkációs vonalat, és ujjongó, önfeledt tömegünneplés közepette megkezdték a magyar területek újbóli birtokbavételét.

2017. január 31., kedd

MUNKÁCSY MIHÁLY TEMETÉSE./ Folytatás a posztban

Részlet a VASÁRNAPI ÚJSÁG 1900. május 13. számából .

ELTEMETTÜK Munkácsy Mihályt. A mi benne halandó volt, átadtuk a hazai földnek, annak a drága hazai földnek, a melytől egykor vérző szívvel vált meg a fiatal művész, s a hová visszavágyakozott a mester akkor is, mikor a Hugó Viktor által a világ fővárosának nevezett Paris rakta le lábai elé elismerésének koszorúját.
 Vajha szívére hallgatott volna ! — mondják azok, kik korai végéért az idegeket emésztő világvárost, a nemes ambíció égető lángját okozzák. Vajha visszatért volna hozzánk első nagyobb sikere után, megelégedve azzal az elismeréssel és jutalommal, melyet ez a hálás, de szegény magyar föld nyújthat munkás fiainak. S festette volna itthon az egyszerű, becsületes magyar népet, mely őt első műveinek megalkotására lelkesítette, s melyet ő a soha ki nem hűlő rokon-vérnek vonzalmával és melegével szeretett ! A művész pályafutása azonban másképpen volt megírva a végzet könyvében. Neki az jutott hivatásául, hogy hazájától hosszú időre elszakadva, Istentől nyert nagy tehetségével saját nyugalmának, boldogságának árán szerezzen megbecsültetést, soha el nem múló dicsőséget nemzetének. Neki a magyar géniusz erejét, hatalmát kellett hirdetnie idegen népeknél, a melyek keveset tudtak rólunk, s inkább csak szabadságszeretetéről, s az elnyomatás, lealáztatás éveiben tanúsított nemes kitartásáról ismerték a magyar fajt. Munkácsy a művész ambíciójával s a hazafi lelkesedésével teljesítette ezt a föladatot. Erezte, hogy erejét csak ott fejtheti ki egész teljességében, a hol a lángelme érvényesüléséhez szükséges föltételek nem hiányzanak: a hol ép úgy föltalálható a leviharzott századok gazdag kultúrája, mint a legújabb korszak ezer és ezer vívmánya; a hol a kedvező körülmények összehordtak mindazt, amiből tanúiságot, ízlést és buzdítást meríthet a művész-lélek. Neki világváros kellett ahhoz, hogy szárnyait kibonthassa, hogy az eszmény magasabb régióiba emelkedhessek. És kellett a nagy világnak a művészetért áldozni inkább tudó közönsége is, hogy mindannak alakot, testet adhasson, a mi szívében élt, a mi képzelő tehetségét, elméjét foglalkoztatta. Kérdés, hogy ha mindjárt első sikerei után visszatér hazájába, csak felét is megteremtheti-e azoknak a mesterműveknek, melyek tehetségének hírét s ezzel együtt a magyar szellem alkotó erejének hírét a világ minden részébe elvitték ? Megfestheti-e azokat a világra szóló nagy képeket, melyeknek vándorútja mindenkor valóságos diadal-út volt, s a melyeknek kapcsán mindenkor úgy emlegették a magyar nemzetet, mint a mely ma már nem csak a szabadság őre, hanem a kultúra terén is szerepet visz, s az előretörő, munkás nemzetek sorában követel helyet magának. Mert Munkácsy még a legnagyobb diadalok kábító mámorában is mindenkor erősen hangsúlyozta magyar származását. Nem akart, nem tudott világpolgár lenni, még akkor sem, ha netalán néha megcsendült fülében a költő szava: • művész hazája széles e világ». Ez a nagy faj szeretet, ez az erős hazafiúi érzés magyarázza meg azt a nagy ragaszkodást, azt a tiszteletet és szeretetet, melyet hazájá­ ban iránta még akkor is mindig éreztünk, a mikor távol élt tőlünk, s csak újabb és újabb nagy diadalainak híre jutott el hozzánk. Meg- éreztük, tudtuk, hogy ezek a nagy diadalok, a magyar géniusz, a magyar nemzet diadalai, hogy Munkácsy, a mi Munkácsynk, a messze távolban is közöttünk él, velünk érez, velünk gondolkozik, s csak a kedvező időre várakozik, hogy koszorúival, világhírének nimbuszával visszatérjen, s a magyar kultúra oltárára rakja le mindazt a dicsőséget, melyet lángelméjével és csodás termékenységével a magyar nemzetnek, az ő kedves nemzetének szerzett. Már útban volt haza felé, hogy vágyakozásunkat megvalósítsa. A kérlelhetetlen végzet ekkor toppant eléje: ne tovább! A halandónak, ki glóriafényt követel, előbb meg kell ismernie a szenvedések töviskoszorúját. És Munkácsy hordta ezt a töviskoszorút négy hosszú éven át. A «via crucisi) véget ért. A mester hosszas és kínos szenvedései után most már megnyugodhatik. Porai a hazai földdel vegyülnek össze, azzal a földdel, melyből alkotásaihoz színt, erőt és lelkesedést merített. Emlékének nemzet adózik soha el nem múló kegyelettel.
 Az elhalt mesterről egész sora maradt ránk az érdekesnél - érdekesebb arcképeknek. A mint a hír Munkácsy nevét szárnyaira vette: mindenki bírni óhajtotta képmását s nem csak ő maga osztott szét sok fényképet barátai, ismerősei és tisztelői között, hanem a műkereskedőket és fényképészeket is minduntalan sürgették újabb fölvételekért.



 MUNKÁCSY MIHÁLY SZÜLŐHÁZA MUNKÁCSON. Gyászlobogó leng most ama ház felett is, melyben a nagy művész született s melyen márványlap hirdeti, hogy Munkácsy Mihály bölcsője itt ringott. . . Midőn Munkácsy, már mint világhírű művész 1882. évben március 2-án Munkácsra, szülő­ helyére érkezett, útja diadalmenethez hasonlított. Diadalkapukkal, mozsárlövésekkel, szónoklatokkal, virágkoszorúkkal fogadták s a helybeli és távol vidékről beözönlőit nép lelkesen üdvözölte. Az ünnepelt meghatva fogadta szülőhelye lakóinak tiszta szívből eredt üdvözleteit. Közéletünk számos jelese kisérte ekkor Munkácsyt szülővárosába, köztük Jókai és több kiváló író és művész. Ott volt Munkácsy neje és több rokona is. Március 3-án leplezték le a szülőházra illesztett márvány emléktáblát, melyre Szász Károly által szerzett eme felirat van vésve:  E házban született 1844. február 20-án Munkácsy Mihály. Honszerző Árpád e helyütt pihené ki nagy útját, Sasszeme itt villant őse hazája felé. Itt született Munkácsy Mihály, innen kelé útra S új eszményi hazát hódit a láng-ecsete.» Az itt közölt fénykép azt a jelenetet tünteti fel, midőn néhai Literáty Ödön akkori Munkács-kerületi országos képviselő tartá ünnepi beszédét, melynek elmondása közben ezernyi embertömeg jelenlétében leplezték le az emléktáblát, mely megkoszorúzottan ott a lombfüzérekkel ékített ház falán látszik. 
 Az endenichi halottas szoba. A nagy művész holttestét ugyanazon szobában terítették ki, melyben utolsó éveit töltötte. Az endenichi intézet, mely Bonn mellett fekszik, semmiben sem árulja el szomorú rendeltetését. Egyszerű, de csinos egy emeletes épület, gondosan ápolt kert közepén. Munkácsy utolsó napjaiban elég jól érezte magát e gyógyintézetben és senki sem gondolta, hogy a végső órák már oly közel vannak. Május elsején a beteg állapota hirtelen rosszabbra fordult, úgy hogy az orvos, dr. Helm, táviratban hívta Munkácsynét férjéhez. Munkácsyné sietve utazott Endenichbe, s délelőtt tizenegy órakor érkezett. A beteg ekkor már ágyba kívánkozott, lefeküdt, neje felé fordult megszorította kezét és mondani akart neki valamit, de nem tudta magát kifejezni. Zavarodott tekintettel nézett feleségére és az orvosra. «Ezek utolsó percei», szólt meghatva az orvos. Csakhamar meg is kezdődött a halálküzdelem, mely azonban csak néhány percig tartott. Déli egy órakor Munkácsy Mihály csendesen elszenderedett s elaludt örökre. Virágot, rózsákat hoztak, azzal vették körül halottas ágyát.
 Május 9-ikén délelőtt a budapesti iskolák növendékeit tanáraik vezették hosszú sorban a ravatalhoz. Délután két órakor elzárták a Műcsarnokot, mert a temetés ideje elérkezett.
 Bár a temetés idejét ötödfél órára tűzték ki, már két órakor a városligetnek az Andrássy- útról nyíló torkolata megelevenedett, s aztán egyre jobban szaporodó sokaság igyekezett ott is helyhez jutni. A Műcsarnok előtt az Andrássy-úton, az Erzsébet-kőrúton, a Kerepesi-út külső részén, a hol a gyászmenet a temetőbe ment, megszámlálatlan sokaság sorakozott. A Műcsarnok belseje szűk volt annak a tömérdek előkelőségnek befogadására, m e ly ott megjelent. A palota oszlopos lépcsőzetén is fényes egyenruhákat, közös hadseregbeli tábornokokat és a honvédtiszti aranyos atillákat lehetett látni. A ravatal mögött levő emelvényen gyűltek össze a kormány tagjai, a hadsereg képviselői s közéletünk kitűnőségei, a kik közül ott voltak: Széli Kálmán miniszterelnök, Fejérváry Géza báró, Wlassics Gyula, Lukács László, Hegedűs Sándor, Darányi Ignácz és Plósz Sándor miniszterek, Gromon Dezső, Tarkovich József és Vörösmarty Béla államtitkárok, Lobkovitz Rudolf herceg hadtestparancsnok, Bohonczy György altábornagy, térparancsnok, a honvédség és hadsereg számos törzstisztje, főpapok országgyűlési képviselők s a társadalom és közélet kiváló tagjai. A koporsó mellett most is, mint mióta felállították, művészek 6—6 képviselője állt tiszteleti őrségül. A Műcsarnok előtt az egyesületek sorakoztak és csapatjaik messze kiértek az Andrássy útra, a hol az iskolák növendékei álltak sorban.
  A gyászkocsit a tulipánokon kívül még két pálmaág díszítette két oldalt, a tetőre hajtva. Tisztán látszott a nehéz, nagy koporsó, nemzeti színű selyemmel körülvéve. Az egyetemi ifjúság kivont karddal ment két oldalt. Feketébe burkolt fáklyavivők velők együtt. A kocsik elsejében az özvegy kísérte a koporsót. Közben harsonások adtak jelt a menet érkezéséről, majd a honvéd-zenekar játszott. A gyászmenet a műcsarnoktól csak egy óra múlva ért az Andrássy-úton, Erzsébet-kőrúton a Kerepesi- útra. Csaknem hét órakor jutott a temetőhöz, szép, enyhe, májusi alkonyatkor. Ének mellett vitték a koporsót az örök nyugalomra. Az ősz Dessewffy püspök a sírig gyalog kísérte a koporsót.
Mikor le akarták bocsátani a sírba a koporsót, az özvegy ráborulva zokogott. A mint a koporsót lebocsátották, egész virágözön szakadt utána; ibolya, gyöngyvirág egészen ellepték a koporsót, s ekkor omlott csak rá a föld. Este lett, mire a temetés bevégződött. Némán oszlott szét a gyászkíséret és a temető halotti csöndje ismét helyreállott.  

Az özvegy ajándéka. Munkácsy özvegye, ki a temetés után elutazott Budapestről, értesítette a közoktatási minisztert rokona Brasseur luxemburgi ügyvéd útján, ki Budapestre kísérte, hogy Munkácsy utolsó képének, az «Ecce homo*-nak kidolgozott nagy vázlatát a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozza.



2017. január 2., hétfő

Magyar Szentföld-templom / Folytatás a posztban

Magyar Szentföld-templom egy soha be nem fejezett templom volt, melyet Majsai János Mór ferences atya kezdeményezésére tervezett részben Bauhaus, részben bizánci stílusban Molnár Farkas, és amely a ferences szerzetesrend beruházásában épült meg 1940 és 1949 között. Befejezéséhez nem sok hiányzott volna, de a munkákat 1949-ben leállíttatták, a tetőszerkezet már elkészült részeit is visszabontatták. A monumentális épület ma csonkként áll, évtizedekig levéltárként használták, 2013 óta ismét a ferencesek tulajdona.
 Budapest II. kerületében, a hűvösvölgyi Heinrich István utcában álló Magyar Szentföld-templom építését 1937-ben kezdeményezte P. Majsai János Mór ferences szerzetes, szentföldi hivatali biztos. Elképzelése, amelyet egy 1932-es zarándoklata szült meg, az volt, hogy valósuljon meg egy olyan épületegyüttes, amely a szentföldi kegyhelyek minél pontosabb hazai másaként lehetőséget teremthet a valódi szentföldi utazást maguknak meg nem engedhető szegényebb rétegek számára is a szentföldi zarándoklat élményének megszerzésére. Az úgynevezett Szentföld-mozgalom ezekben az években világszerte erősödést mutatott, így a Budapestre elképzelt templomhoz hasonlók épültek például Washingtonban és a hollandiai Nijmegenben is.
 Molnár Farkas 1938-ban állt elő az első tervváltozatokkal, a Heinrich István u. 5. számú telekre vonatkozóan, amit addigra már meg is várásoltak a ferencesek – jelentős mennyiségű adományból – e templom felépítésének céljára (a szomszédos, 7-es számú telken akkor már működött egy ferencrendi zárda és kápolna, valamint az ugyancsak Majsai által megálmodott Szentföldi Múzeum, amit később a 3-as szám alá költöztettek át). Az első tervekben egy, a később megvalósulthoz hasonló, de egyszerűbb kivitelű, kupolával lefedett, ovális alakú, modernista homlokzatú templom szerepelt, a hozzá csatlakozó 12 kápolnával, amelyeket a zarándokhelyek másolataiként alakítottak volna ki.
 A tervekkel a Szentföldi Hivatal valószínűleg csak részben lehetett elégedett, mert kiutaztatta Palesztinába Molnár Farkast, hogy végezzen részletes építészeti felmérést a lemásolni tervezett kegyhelyekről, és szerezzen minél több benyomást a helyszínen. Az építészre az utazás során nagy hatással volt a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika, amit világosan mutatnak azok a változások is, amiket az 1939 augusztusára elkészített harmadik tervváltozatban, a korábbiakhoz képest eszközölt.
A harmadik, az épület főtömbjét illetően már nagyrészt végleges tervben egy külső megjelenését tekintve bizánci hatású épület jelent meg, melynek teljesen körbejárható belső terét a kupola alatt körbefutó ablaksor volt hivatott megvilágítani, hasonlóan a jeruzsálemi bazilika kiképzéséhez. A szakrális térbe a korábban tervezett 12-höz képest 20 oszlop került, és minden oszlopközbe egy-egy kápolna is épült volna, míg a Szent Sír idézet helye középre került, vagyis főoltárrá vált; az építmény egészét illetően pedig csökkent a modernista megoldások száma csökkent.
 Az építkezés a betlehemi barlang 1940. augusztus 4-i alapkőletétele után a kápolnák alapozási munkálataival indultak, ez utóbbi tervváltozat alapján, 1940 nyarán; az építkezést Molnár Farkas személyesen vezette. Közben még tovább finomította a terveket, amikben a legnagyobb változtatás az lett, hogy a főbejárat kiképzését teljes egészében a jeruzsálemi bazilika bejáratának hasonmásaként tervezte meg.
A világháborút a félkész épület különösebb sérülések nélkül úszta meg, Molnár Farkas azonban 1945 januárjában bombatámadás következtében elhunyt, az építkezés vezetését így Szendrő Jenő vette át. A politikai és anyagi nehézségek miatt a munka lelassult, 1949-re így is elkészült a vasbetonból megálmodott kupola ácsolata és vasalata. Ekkor azonban az épületet államosították, a szerzeteseket elhurcolták és elrendelték a tetőszerkezet elemeinek visszabontását is, így a templomból csak a szerkezetkész falak maradtak meg.
 Az épület hosszú ideig üresen, kihasználatlanul állt, a mozdítható építőanyagok egy részét elhordták. Többféle hasznosítási kísérlet után - melyek során működött itt traktorgyári összeszerelő műhely és exportraktár, művésztelep, sőt könnyűzenei koncertek helyszíne is volt - levéltári hasznosításba került. A levéltár előbb 5, majd 10 kilométernyi iratanyagot telepített ide, a jogszolgáltatási szervek iratanyagából, s a belső térben a funkcionalitás érdekében több kisebb átalakítást végeztek - többek között a nyitva álló kápolnákban lefalazással raktárhelyiségeket és irodákat alakítottak ki. [Paradox módon az itt tárolt népbírósági iratok között lehetett kutatni azon pernek az iratait, amelyben Majsai János Mórt 10 év börtönbüntetésre ítélték.]
 Az 1970-es évek végén újabb terv született az épület befejezésére, Pomsár János és Péterfia Borbála munkájaként, immár a levéltári funkciónak megfelelő igénnyel, de ez sem valósult meg.
Miután 2004. novemberében elkészült a Fővárosi Levéltár új épületegyüttese a XIII. kerületi Teve utcában, az intézmény kiköltözött a Heinrich István utcai épületből, amely 2006. január 13. óta műemléki védettséget élvez. 2013-ig az épület a Fővárosi Önkormányzat, míg a körülötte levő telekrészek a II. kerület tulajdonát képezték, 2013 novembere óta ismét egyházi fenntartásban van az ingatlan, kezelője a ferences rendtartomány.
A ferences rend az épülethez tartozó ingatlanon és a közeli telkeken már 1936-tól több olyan funkciót honosított meg, amelyek közvetlenül kapcsolódtak a majdani templom szándékolt funkciójához. A szomszédos, 7-es számú telken szentföldi ferencrendi zárda, árvaház és kápolna létesült, ugyanott nem sokkal később megnyitotta kapuit a Szentföldi Múzeum, amely három teremmel fogadta a zarándokokat és egyéb érdeklődőket. A múzeumot kibővített anyagával már 1937-ben a Heinrich István utca 3-as számú épületbe, a Heinrich Kálmán és neje által végrendeletileg a ferencesekre hagyott villába költöztették át, 1946 végéig mintegy kétszázezren keresték fel.

Elhelyezkedése
Magyar Szentföld-templom (Budapest)
Magyar Szentföld-templom
Magyar Szentföld-templom
Pozíció Budapest térképén
é. sz. 47° 32′ 18″k. h. 18° 58′ 10″

2016. december 30., péntek

Szilveszteri és újévi népszokások / Folytatás a posztban

SZILVESZTER NAPJA (DECEMBER. 31.)
Szent Szilveszter pápa (314-335) ünnepe, a polgári év utolsó napja, az újesztendő vigíliája. Este a templomokban óévi hálaadást tartanak. Szilveszterkor és újévkor a szokások és hiedelmek célja az hogy, biztosítsa a következő esztendőre az emberek egészségét, szerencséjét, az állatállomány szaporaságát és a termés bőségét.
A szilveszteri szokásokban különösen fontos szerepe van a zajkeltésnek, melynek elnevezései: kongózás, csergetés, pergőzés, gulyafordítás. Az óév kiharangozása és az újév énekkel köszöntése elsősorban az erdélyi protestáns vallású falvakra volt jellemző, de szórványosan előfordult másutt is. Pl. a kalotaszegi Nyárszón fél tizenkettőtől fél egyig húzták a harangokat: elbúcsúztatták az óesztendőt és összekötötték az óesztendőt az újjal, majd aranyosvizet merítettek a kútból, vagy a forrásvízből. A kalotaszegi Magyarlónán, amikor megkondul a harang, tüzes kerekeket eregettek le a hegyről és kiáltották: "Boldog újévet!" Az idősebbek szerint minden évben gurítottak egyet, ezzel jelezték, hogy: "Tüzes kereken jött be az újév!"
Szilveszter éjjelén gombócfőzéssel, ólomöntéssel tudakozódtak a lányok jövendőbelijük neve és foglalkozása iránt. A szilveszteri időjárásjóslás az aznapi időből történt.
HARSOGTATÁS, HEJGETÉS (DECEMBER 31.)
Gyimesbükkön (Csík vármegye) a fiúgyerekek óesztendő délután indulnak el, 2-6 fős csoportokban. Általában 10-18 éves korukig járnak harsogtatni. Az egyik szereplő neve a"pap", aki a ház előtt mondja el a történetet Szent Szilveszterről. Ezután minden jót kíván a ház lakóinak. A házba betérve már együtt éneklik el a "Jó estét, jó estét kedves házigazdánk..." kezdetű dalt. A harsogtatás további szereplőinek fontos eszköze az ostor, amelyet kenderszöszből, 8-10-12-es fonattal készítenek.
A moldvai hejgetés vagy urálás a legények óévbúcsúztató, köszöntő, bőségvarázsló, adománykérő szokása. A hégető vagy uráló a szöveget mondja és a "bikát" szólaltatja meg. A bika fadézsából készül, melynek száját vékony báránybőrrel lekötik, s közepére egy lyukat fúrnak, s azon át vezetnek ki egy lószőrköteget. A hangszert a lába között tartja a földön az uráló és megnedvesített kezét húzogatja a lószőrön, amely dörmögő, bikát utánzó hangot ad. A csoporthoz tartozhat a medvealakoskodó és a gazdája (cigánynak öltözve), vőlegény, menyasszony, ostorosok. Társulhatnak még zenészek. pl. dobos, furulyás.
Lujzikalagoron (Bákó megye) a hejgető legények ostorpattogtatással, kürtöléssel, csengettyűszóval, nagy zenebonával mennek. Mikor egy lányos házhoz elérkeznek, megkérdezik:"Szabad-e, gazda, urálni dobval, csengettyűkvel, s bikával?" Megállnak az udvaron és az uráló elkezdi hangosan recitálni a köszöntő szövegét.
A refréneknél az uráló megrázza a csengettyűit, s a többieket is zajkeltésre biztatja. Mire azok is nagy lármát csapnak ostoraikkal, a bikával, a harangocskákkal és közbe-közbe nagyokat kurjongatnak. Ezt követően a búza élettörténetét mondja el az uráló a mag elvetésétől a belőle történő kenyérsütésig, majd jókívánságokat mondanak a ház népének. Az urálás közben a medve is táncol egyet, ijesztgeti a háziakat, elsősorban a lányokat meg a fiatalabb menyecskéket, gyermekeket. A szokás elsődleges célja a gabona, a kenyér tehát a termékenység mágikus, rituális biztosítása volt az elkövetkezendő esztendőre.
ÚJÉV NAPJA (JANUÁR 1.)
Január elseje a polgári év kezdőnapja. A középkorban december 25-én, azaz Krisztus születésének napján kezdődött az év. A XIII. Gergely pápa-féle naptárreform (1582) a polgári év kezdetévé január elsejét tette, az egyházi év mindmáig advent első napjával (a karácsonyt négy héttel megelőző vasárnappal) kezdődik. A változó évkezdet miatt az újévet sokfelé kiskarácsonynak nevezték. A január elseji évkezdet Magyarországon már 1587-ben életbe lépett.
Úgy tartották, hogy amit ezen a napon cselekednek, az hatással lesz az egész elkövetkező esztendőre. Tilalmak fűződnek ehhez a naphoz. Közismert az a hiedelem, hogy újév napján semmit sem adnak ki a házból, mert akkor egész éven át minden kimegy onnan. Nem volt szabad főzni, mosni, varrni, állatot befogni stb. Általános hiedelem, hogy ami e napon történik valakivel, az ismétlődik egész évben, ezért igyekeztek a veszekedéstől is tartózkodni.
Január első napja alkalmas idő a férjjóslásra. Pl. a bukovinai magyarok úgy vélték, hogy újév reggelén amilyen nevezetű férfit látnak először, olyan nevezetű lesz a férjük. Szokás volt újévkor kora reggel a kútnál mosdani, hogy egész évben frissek legyenek. Az újesztendei jósló, varázsló eljárásoknak igen fontos része volt a táplálkozás, megszabott ételek fogyasztása, illetve bizonyos ételek szigorú tiltása. Jól ismert a baromfihús evésének tilalma e napon, mert úgy tartják, a baromfi elkaparná, elrepítené a szerencsét. Disznóhúst kell enni, mert a disznó előre túrja a szerencsét. Előnyben részesítik ilyenkor a szemes terményeket (lencse, rizs, köles), abban a hitben, hogy a sok apró mag pénzbőséget jelent a következő esztendőben. Szokás volt egész kenyeret szegni, hogy mindig legyen a családnak kenyere. Újévkor megrázzák a gyümölcsfákat, hogy bőven teremjenek. Újévi első látogatónak férfit vártak, mert úgy vélik, hogy szerencsét hoz. Az időjárásra is jósoltak, többnyire úgy tartják a jó idő jó esztendőt jósol. Ezen a napon fiúgyerekek jártak házról házra köszönteni. Az köszöntő gyakran nem más, mint a jókívánságok versbe szedése.


Kecskealakoskodás

Szűzgulyafordítás

Szilveszteri tűzgyújtás

Szabadság téri bankrablás / Folytatás a posztban

A Szabadság tér fél évtizeddel később. A rablók a bal oldali épületet támadták meg.

Szabadság téri bankrablás a két világháború közötti időszak egyik legsúlyosabb magyarországi bűncselekménye volt. 1934 utolsó napján egy bűnözőkből szerveződött csoport megkísérelt kirabolni egy Szabadság téren álló bankfiókot. A mészárlásba torkoló rablást a fiók egyik ügyfele szakította meg, aki megfutamította a támadókat. A támadók zsákmány nélkül kényszerültek menekülni. A bűnüldöző szervek egy napnál kevesebb idő alatt elfogták a bűnszervezet tagjait.

Szepesi László és Radovics László autószerelők 1934 februárjában szabadultak egy két hónapos börtönbüntetésből, amelyet autólopásért kaptak. (A Városligetben akartak elkötni egy várakozó kocsit, de elfogták őket) Szepesi és Radovics László már korábban is követtek el rablásokat. A börtönben ismerkedtek meg Tari Nándor asztalostanonccal, akinek szintén volt autószerelői tapasztalata. A három férfi szabadulásuk után is kapcsolatban maradt és közösen kezdtek bűncselekmények megtervezésébe. Szepesi szabadulása után elhelyezkedett az autóimporttal foglalkozó Nemzetközi Gépkereskedelmi Részvénytársaságnál. A bankrablások ötletét Tari Nándor vetette fel, ő szerzett fegyvereket is, amelyekkel a bankrablásokat bonyolítani akarták. A csoport első akciójára 1934. május 15-én a budapesti Klauzál utcában került sor, ám a csoport zsákmány nélkül volt kénytelen távozni. November 22-én a Bank utcából mindössze 2000 pengőt sikerült elrabolni, a november 30-i Széchenyi utcai rablás szintén kudarccal végződött. A csoportnak nem szegte kedvét a kudarc, újabb akciókra készültek.

A bűnözők választása a budapesti Szabadság téren álló, a Tőzsdepalotával szomszédos és nagy forgalmat bonyolító Pesti Magyar Kereskedelmi Bank fiókra esett. A rablásra való felkészülés egy lényeges pontja 1934. december 28-a volt, amikor a banditák egy külterületen kipróbálták a fegyvereiket. Azt is eldöntötték, hogy a támadást december 31-én a délelőtti órákban kell elkövetni, mivel ilyenkor a fizetések felvételéhez a bankok nagyobb mennyiségű készpénzt küldtek fiókjaikba. A rabláshoz autót is szereztek, amelyet a legjobb vezetői tudással rendelkező Szepesi vezetett. A bank kirablásának tényleges feladatát Radovicsra és Tarira osztották. A rajtaütés előtti órákban Buda hegyvidéki területein elmaszkírozták magukat, hogy a rablás során ne legyenek felismerhetőek.

1934. december 31-én délelőtt a trió autóval érkezett a bankhoz. A két-két pisztollyal felszerelt Radovics és Tari a fiókba mentek, Szepesi pedig az autónál maradt. A bankfiókba belépő Tari és Szepesi előbb úgy tettek, mintha beállnának az ügyeiket intézők közé, majd a pénztárfülkékhez érve hangosan felkiáltottak: „Bankrablás, fel a kezekkel!”, illetve „Mindenki távozzon a helyéről, mert lövök!”. Az ezután következő mintegy fél percben elszabadult a pokol. A rablók tüzet nyitottak és a banki dolgozók irányába célzott lövéseket adtak le. A pénztárfülkében ülő Jójárt Gézát több lövés is érte, a férfi utolsó erejével a bank üvegajtajához ment, azon keresztülesve kizuhant az épület előtt futó járdára és meghalt. A két rabló mindeközben folyamatosan lőtte a fiókban tartózkodókat, akik közül többet meg is sebesítettek. Az alkalmazottak menekülését látva Radovics megpróbált beugrani a pénztárfülkébe, ám ekkor a rablás menetében váratlan fordulat állt be. Az egyik oszlop mögött a világháborús veterán Szalay Miklós rejtőzött. Szalay az Országos Gyermekvédő Liga főkönyvelője volt és a Liga munkatársainak béréért érkezett a fiókba. A nagyobb összegek felvételekor Szalay mindig fegyvert hordott magánál, így volt ez a rablás napján is. Már a sorban állás ideje alatt kiszúrta a két bankrablót, még a rablás megkezdése előtt egy oszlop mögé húzódott és elővette táskájába rejtett pisztolyát. Szalay Miklós pont akkor lépett elő az oszlop mögül, amikor Radovics megpróbált átmászni a pénztárfülkét védő rácson. A főkönyvelő tüzet nyitott a rablókra és Radovicsot el is találta a jobb lapockáján. A bankrablók annyira meglepődtek Szalay közbelépésétől, hogy menekülőre fogták, kifelé indultak a fiókból. A bank ajtajában Tari egy egykori tanulótársával, Benyák Józseffel találta szembe magát, aki pénzt váltani érkezett a fiókba. Tari megrémült, hogy egykori tanonctársa felismeri, ezért a férfit szinte gondolkozás nélkül agyonlőtte.

A bankból kirohanó társakat Szepesi László várta autóval. A két rabló beült az autóba, még leadtak egy lövést az őket megállítani akaró taxisofőrre, majd Szepesi gázt adott és elhajtottak. A tűzharc utolsó lövését egy Mocsai Géza nevű közelben tartózkodó autószerelő adta le a menekülő bankrablókra. Mocsai ügyesen célzott, lövése az autó karosszériáját átütve eltalálta Radovics csuklóját. A bankrablókat ez nem akadályozta meg abban, hogy kereket oldjanak. A helyszínen több könnyebb sérült mellett két halott és két életveszélyesen megsérült áldozat maradt. (Az egyik sebesült banktisztviselő három nap múlva belehalt sebeibe, így a rablás mérlege három halott volt.)

A rablók elmenekültek a tett helyszínéről. A helyszínt elhagyva a Svábhegyre mentek, ahol átöltöztek és megpróbálták bekötözni a sérült Radovics sebeit, ám csak leragasztani tudták azokat.
A rendőrök nagy erőkkel szálltak ki a Szabadság térre. Az akció helyszínén tartózkodó tanúknak feltűnt a rablókat menekítő autó vezetőjének a korszakban szokatlan vezetői tudása, így a rendőrök kezdettől fogva autóvezetéssel szoros kapcsolatban álló személyt kerestek. A nyomozók körbejárták a környékbeli garázsokat, a Nemzetközi Gépkereskedelmi Részvénytársaságnál pedig jelezték számukra, hogy az ott foglalkoztatott Szepesi László aznap nem ment be dolgozni. A rendőrök a lakóhelyén keresték fel Szepesit, aki bűnözői múltja miatt eleve gyanús volt a rendőröknek, ezért a rablót bevitték a rendőrségre. Tari nem törődve a kockázattal felszállt a Szepesiéket szállító villamosra és szemeivel jelezte Szepesinek, hogy kész agyonlőni az detektíveket. Szepesi azonban leintette Tarit és jelezte, hogy szerinte csak egy régebbi autólopási ügye miatt kísérik be a rendőrök. Tari így végül leszállt a villamosról és eltűnt. A rendőrségre beszállították Szepesi ismert barátait, Radovicsot és Tari Nándort is. A nyomozóknak a rendőrségen feltűnt, hogy Radovics tétován, esetlenül mozog. Levetkőztették, testén megtalálták Szalay Miklós és Mocsai Géza lövéseinek nyomait. Radovics lelepleződése után bevallotta a rabláskísérlet és a gyilkosságok elkövetését. A rendőrök hamarosan elfogták Tari Nándort is, a három bankrabló pedig beismerte a korábbi rajtaütéseket is.
A rablókat alig másfél hónappal később bíróság elé állították. A tárgyalások során mindhárom bűnöző a többiekre nézve terhelő vallomást tett, saját szerepüket kisebbíteni igyekeztek. Az első fokon eljáró Budapesti Büntetőtörvényszék előtt Tari bűnösnek vallotta magát. Vallomásában azt állította, hogy lövéseiket úgy irányították, hogy ne legyenek sebesültek, a lövöldözéssel pusztán meg akarták rémíteni és együttműködésre bírni az alkalmazottakat. A Büntetőtörvényszék 1935. február 16-án hozott ítéletet. Radovicsot két ember, Tarit egy ember meggyilkolásában találták bűnösnek, ezért mindkettőjüket halálra ítélték. Bár nem vett részt a lövöldözésben és a gyilkosságokban, de szervezői és felbujtói szerepe miatt halálos ítéletet mondtak ki Szepesi Lászlóra is. A másodfokon eljáró Ítélőtábla 1935 júniusában tartotta az ügy tárgyalását és egyetlen nap alatt jóvá is hagyta a halálos ítéleteket. A harmadfokon eljáró Kúria a halálos ítéleteket november végén tárgyalta és jóváhagyta azokat.
A három bűnözőt 1936. január 22-én a reggeli órákban a Gyűjtőfogház udvarán kivégezték.

Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...