MUNKÁCSY MIHÁLY TEMETÉSE./ Folytatás a posztban

Részlet a VASÁRNAPI ÚJSÁG 1900. május 13. számából .

ELTEMETTÜK Munkácsy Mihályt. A mi benne halandó volt, átadtuk a hazai földnek, annak a drága hazai földnek, a melytől egykor vérző szívvel vált meg a fiatal művész, s a hová visszavágyakozott a mester akkor is, mikor a Hugó Viktor által a világ fővárosának nevezett Paris rakta le lábai elé elismerésének koszorúját.

 Vajha szívére hallgatott volna ! — mondják azok, kik korai végéért az idegeket emésztő világvárost, a nemes ambíció égető lángját okozzák. Vajha visszatért volna hozzánk első nagyobb sikere után, megelégedve azzal az elismeréssel és jutalommal, melyet ez a hálás, de szegény magyar föld nyújthat munkás fiainak. S festette volna itthon az egyszerű, becsületes magyar népet, mely őt első műveinek megalkotására lelkesítette, s melyet ő a soha ki nem hűlő rokon-vérnek vonzalmával és melegével szeretett ! A művész pályafutása azonban másképpen volt megírva a végzet könyvében. Neki az jutott hivatásául, hogy hazájától hosszú időre elszakadva, Istentől nyert nagy tehetségével saját nyugalmának, boldogságának árán szerezzen megbecsültetést, soha el nem múló dicsőséget nemzetének. Neki a magyar géniusz erejét, hatalmát kellett hirdetnie idegen népeknél, a melyek keveset tudtak rólunk, s inkább csak szabadságszeretetéről, s az elnyomatás, lealáztatás éveiben tanúsított nemes kitartásáról ismerték a magyar fajt. Munkácsy a művész ambíciójával s a hazafi lelkesedésével teljesítette ezt a föladatot. Erezte, hogy erejét csak ott fejtheti ki egész teljességében, a hol a lángelme érvényesüléséhez szükséges föltételek nem hiányzanak: a hol ép úgy föltalálható a leviharzott századok gazdag kultúrája, mint a legújabb korszak ezer és ezer vívmánya; a hol a kedvező körülmények összehordtak mindazt, amiből tanúiságot, ízlést és buzdítást meríthet a művész-lélek. Neki világváros kellett ahhoz, hogy szárnyait kibonthassa, hogy az eszmény magasabb régióiba emelkedhessek. És kellett a nagy világnak a művészetért áldozni inkább tudó közönsége is, hogy mindannak alakot, testet adhasson, a mi szívében élt, a mi képzelő tehetségét, elméjét foglalkoztatta. Kérdés, hogy ha mindjárt első sikerei után visszatér hazájába, csak felét is megteremtheti-e azoknak a mesterműveknek, melyek tehetségének hírét s ezzel együtt a magyar szellem alkotó erejének hírét a világ minden részébe elvitték ? Megfestheti-e azokat a világra szóló nagy képeket, melyeknek vándorútja mindenkor valóságos diadal-út volt, s a melyeknek kapcsán mindenkor úgy emlegették a magyar nemzetet, mint a mely ma már nem csak a szabadság őre, hanem a kultúra terén is szerepet visz, s az előretörő, munkás nemzetek sorában követel helyet magának. Mert Munkácsy még a legnagyobb diadalok kábító mámorában is mindenkor erősen hangsúlyozta magyar származását. Nem akart, nem tudott világpolgár lenni, még akkor sem, ha netalán néha megcsendült fülében a költő szava: • művész hazája széles e világ». Ez a nagy faj szeretet, ez az erős hazafiúi érzés magyarázza meg azt a nagy ragaszkodást, azt a tiszteletet és szeretetet, melyet hazájá­ ban iránta még akkor is mindig éreztünk, a mikor távol élt tőlünk, s csak újabb és újabb nagy diadalainak híre jutott el hozzánk. Meg- éreztük, tudtuk, hogy ezek a nagy diadalok, a magyar géniusz, a magyar nemzet diadalai, hogy Munkácsy, a mi Munkácsynk, a messze távolban is közöttünk él, velünk érez, velünk gondolkozik, s csak a kedvező időre várakozik, hogy koszorúival, világhírének nimbuszával visszatérjen, s a magyar kultúra oltárára rakja le mindazt a dicsőséget, melyet lángelméjével és csodás termékenységével a magyar nemzetnek, az ő kedves nemzetének szerzett. Már útban volt haza felé, hogy vágyakozásunkat megvalósítsa. A kérlelhetetlen végzet ekkor toppant eléje: ne tovább! A halandónak, ki glóriafényt követel, előbb meg kell ismernie a szenvedések töviskoszorúját. És Munkácsy hordta ezt a töviskoszorút négy hosszú éven át. A «via crucisi) véget ért. A mester hosszas és kínos szenvedései után most már megnyugodhatik. Porai a hazai földdel vegyülnek össze, azzal a földdel, melyből alkotásaihoz színt, erőt és lelkesedést merített. Emlékének nemzet adózik soha el nem múló kegyelettel.

 Az elhalt mesterről egész sora maradt ránk az érdekesnél - érdekesebb arcképeknek. A mint a hír Munkácsy nevét szárnyaira vette: mindenki bírni óhajtotta képmását s nem csak ő maga osztott szét sok fényképet barátai, ismerősei és tisztelői között, hanem a műkereskedőket és fényképészeket is minduntalan sürgették újabb fölvételekért.

 MUNKÁCSY MIHÁLY SZÜLŐHÁZA MUNKÁCSON. Gyászlobogó leng most ama ház felett is, melyben a nagy művész született s melyen márványlap hirdeti, hogy Munkácsy Mihály bölcsője itt ringott. . . Midőn Munkácsy, már mint világhírű művész 1882. évben március 2-án Munkácsra, szülő­ helyére érkezett, útja diadalmenethez hasonlított. Diadalkapukkal, mozsárlövésekkel, szónoklatokkal, virágkoszorúkkal fogadták s a helybeli és távol vidékről beözönlőit nép lelkesen üdvözölte. Az ünnepelt meghatva fogadta szülőhelye lakóinak tiszta szívből eredt üdvözleteit. Közéletünk számos jelese kisérte ekkor Munkácsyt szülővárosába, köztük Jókai és több kiváló író és művész. Ott volt Munkácsy neje és több rokona is. Március 3-án leplezték le a szülőházra illesztett márvány emléktáblát, melyre Szász Károly által szerzett eme felirat van vésve:  E házban született 1844. február 20-án Munkácsy Mihály. Honszerző Árpád e helyütt pihené ki nagy útját, Sasszeme itt villant őse hazája felé. Itt született Munkácsy Mihály, innen kelé útra S új eszményi hazát hódit a láng-ecsete.» Az itt közölt fénykép azt a jelenetet tünteti fel, midőn néhai Literáty Ödön akkori Munkács-kerületi országos képviselő tartá ünnepi beszédét, melynek elmondása közben ezernyi embertömeg jelenlétében leplezték le az emléktáblát, mely megkoszorúzottan ott a lombfüzérekkel ékített ház falán látszik. 

 Az endenichi halottas szoba. A nagy művész holttestét ugyanazon szobában terítették ki, melyben utolsó éveit töltötte. Az endenichi intézet, mely Bonn mellett fekszik, semmiben sem árulja el szomorú rendeltetését. Egyszerű, de csinos egy emeletes épület, gondosan ápolt kert közepén. Munkácsy utolsó napjaiban elég jól érezte magát e gyógyintézetben és senki sem gondolta, hogy a végső órák már oly közel vannak. Május elsején a beteg állapota hirtelen rosszabbra fordult, úgy hogy az orvos, dr. Helm, táviratban hívta Munkácsynét férjéhez. Munkácsyné sietve utazott Endenichbe, s délelőtt tizenegy órakor érkezett. A beteg ekkor már ágyba kívánkozott, lefeküdt, neje felé fordult megszorította kezét és mondani akart neki valamit, de nem tudta magát kifejezni. Zavarodott tekintettel nézett feleségére és az orvosra. «Ezek utolsó percei», szólt meghatva az orvos. Csakhamar meg is kezdődött a halálküzdelem, mely azonban csak néhány percig tartott. Déli egy órakor Munkácsy Mihály csendesen elszenderedett s elaludt örökre. Virágot, rózsákat hoztak, azzal vették körül halottas ágyát.

 Május 9-ikén délelőtt a budapesti iskolák növendékeit tanáraik vezették hosszú sorban a ravatalhoz. Délután két órakor elzárták a Műcsarnokot, mert a temetés ideje elérkezett.

 Bár a temetés idejét ötödfél órára tűzték ki, már két órakor a városligetnek az Andrássy- útról nyíló torkolata megelevenedett, s aztán egyre jobban szaporodó sokaság igyekezett ott is helyhez jutni. A Műcsarnok előtt az Andrássy-úton, az Erzsébet-kőrúton, a Kerepesi-út külső részén, a hol a gyászmenet a temetőbe ment, megszámlálatlan sokaság sorakozott. A Műcsarnok belseje szűk volt annak a tömérdek előkelőségnek befogadására, m e ly ott megjelent. A palota oszlopos lépcsőzetén is fényes egyenruhákat, közös hadseregbeli tábornokokat és a honvédtiszti aranyos atillákat lehetett látni. A ravatal mögött levő emelvényen gyűltek össze a kormány tagjai, a hadsereg képviselői s közéletünk kitűnőségei, a kik közül ott voltak: Széli Kálmán miniszterelnök, Fejérváry Géza báró, Wlassics Gyula, Lukács László, Hegedűs Sándor, Darányi Ignácz és Plósz Sándor miniszterek, Gromon Dezső, Tarkovich József és Vörösmarty Béla államtitkárok, Lobkovitz Rudolf herceg hadtestparancsnok, Bohonczy György altábornagy, térparancsnok, a honvédség és hadsereg számos törzstisztje, főpapok országgyűlési képviselők s a társadalom és közélet kiváló tagjai. A koporsó mellett most is, mint mióta felállították, művészek 6—6 képviselője állt tiszteleti őrségül. A Műcsarnok előtt az egyesületek sorakoztak és csapatjaik messze kiértek az Andrássy útra, a hol az iskolák növendékei álltak sorban.

  A gyászkocsit a tulipánokon kívül még két pálmaág díszítette két oldalt, a tetőre hajtva. Tisztán látszott a nehéz, nagy koporsó, nemzeti színű selyemmel körülvéve. Az egyetemi ifjúság kivont karddal ment két oldalt. Feketébe burkolt fáklyavivők velők együtt. A kocsik elsejében az özvegy kísérte a koporsót. Közben harsonások adtak jelt a menet érkezéséről, majd a honvéd-zenekar játszott. A gyászmenet a műcsarnoktól csak egy óra múlva ért az Andrássy-úton, Erzsébet-kőrúton a Kerepesi- útra. Csaknem hét órakor jutott a temetőhöz, szép, enyhe, májusi alkonyatkor. Ének mellett vitték a koporsót az örök nyugalomra. Az ősz Dessewffy püspök a sírig gyalog kísérte a koporsót.

Mikor le akarták bocsátani a sírba a koporsót, az özvegy ráborulva zokogott. A mint a koporsót lebocsátották, egész virágözön szakadt utána; ibolya, gyöngyvirág egészen ellepték a koporsót, s ekkor omlott csak rá a föld. Este lett, mire a temetés bevégződött. Némán oszlott szét a gyászkíséret és a temető halotti csöndje ismét helyreállott.  

Az özvegy ajándéka. Munkácsy özvegye, ki a temetés után elutazott Budapestről, értesítette a közoktatási minisztert rokona Brasseur luxemburgi ügyvéd útján, ki Budapestre kísérte, hogy Munkácsy utolsó képének, az «Ecce homo*-nak kidolgozott nagy vázlatát a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozza.