A Kisfaludon található Simay-Holczer kastélyról sajnos nagyon kevés adat van, de annyi biztos, hogy az 1900-as évek elején épült, romantikus stílusban.
A második világháború után a termelőszövetkezet tulajdonába került, ekkor számolták fel a parkját, szovjet katonai temetőt hozva így létre.
A kastély utolsó tulajdonosa Simay Lajos volt, aki a háborút követő üldöztetések elől külföldre menekült, majd később vissza akarta igényelni az államtól az épületet, de a tulajdonjogát nem tudta igazolni, mert az ehhez szükséges papírokat annak idején elkobozták tőle.
A második világháború után a kastély udvarába egy szovjet temetőt létesítettek, ahol - mint utóbb kiderült -, németek és magyarok is voltak eltemetve.
A kastély az obeliszkkel
Az ötvenes években sok más család mellé egy bányászcsalád is beköltözött a kastélyba, ezért az épület alagsorában egy robbantásokra specializálódott kémiai labort is létrehoztak, hogy a közeli bányákban robbantásos eljárással tudjanak dolgozni.
A ’90-es években antiszociális, kisebbségi családok költöztek az épületbe, és az évek alatt teljesen lelakták, még a padlót is felszedték és eltüzelték. Egyes források szerint őket később erőszakkal költöztették ki onnan.
1998-ban a fehérvári önkormányzat eladta a kastélyt egy magánszemélynek, de a katonai temető felszámolási költségei túl magasak lettek volna, így inkább továbbadott a kastélyon. A temető nagyban megnehezítette az ingatlan értékesítését, hiszen a halottak exhumálása és újratemetése, az új tulajdonos kötelezettsége lett volna.
2000-ben a kastélyt egy gazdasági társaság vásárolta meg, de az ügyben előrelépés ezúttal sem történet. Az eladást tovább nehezítette a közelben lévő sertéstelep bűze. A vázig lecsupaszított kastély egyre rosszabb állapotba került, falai már nem bírtak ellenállni a természet erőinek.
A szovjet temetőben álló obeliszket a 2010 környékén eltávolították, a halottakat pedig 2012 és 2013 között exhumálták, a temetőt pedig felszámolták. A föld 73 szovjet, 24 német és 3 magyar katonát rejtett. A szovjetek közül csak egyet, Csaban Mihail Szemjonovicsot tudták azonosítani a kitüntetései alapján. Őt és bajtársait katonai tiszteletadással helyezték örök nyugalomra.
Újratemetés katonai tiszteletadással (forrás: szekesfehervar.hu)
Kutatásaim során sikerült felvennem a kapcsolatot Németh Évával, aki az 1956-os forradalom idején élt a kastélyban családjával. Ő ekkor mindössze 5 éves volt, de édesanyja segítségével sikerült pár emléket felidéznie, sőt, még néhány fotót is mellékelt a történetéhez:
- „1955 és 57 között éltünk a kastélyban, öt másik családdal együtt. Abban az időben a kastély az akkori Nehézipari Minisztérium tulajdonát képezte. Mivel édesapám bányamérnökként végzett, a minisztérium kiutalt számunkra egy lakást a kastélyban.
Pátkán folytak bányászati kutatások, ahol nagy valószínűséggel uránt kerestek, a feltárás vezetője pedig édesapám volt. Naponta vonattal kellett a kastély és Pátka között ingáznia. Akkoriban a kastély alagsorában működött egy bányászati laboratórium is, amit édesanyám szerint titokban kellett tartani.
Az 1956-os forradalom idején az orosz katonák tankokkal jöttek a kastélyhoz, - valószínűleg sejtették, hogy ott van egy laboratórium. Ez idő alatt nekünk is a pincében kellett elbújnunk, de a testvérem valahogyan kiszökött a kastélyból. Mikor édesanyám észrevette, hogy nincs velünk, utána rohant, és legnagyobb megdöbbenésére János öcsémet az orosz katonák a tank tetején "utaztatták", majd kapott egy tábla csokoládét és visszaadták édesanyámnak. Ezután pedig elmentek.”
1955-1957
A műemlékké nyilvánított kastély eladó, aminek egy kopott, szinte olvashatatlan táblán lévő telefonszám az utolsó reménye…
Az egycsavaros utasszállító gőzhajó 1918-ban került ki az újpesti Shlick-Nicholson Hajógyárból. Ebből a típusból kilencet építettek, és mindegyiket római számmal jelölték. Ez a hajó a II-es számot kapta.
A második világháború viharaiban, a Markó utca magasságában elsüllyedt. Egy évvel később emelték ki, majd a helyreállítást követően ismét forgalomba állították.
1930-as évek
1940-es évek
A II. világháború alatt a balatoni hajókat mind felrobbantották és az ország újjáépítését követő, lassan meginduló turizmus munkástömegeit nem volt mivel kiszolgálni. Ekkor jutott eszébe valakinek, hogy három dunai gőzöst felúsztassanak a hat-hét éve átadott Sió-csatornán. Ezek egyike volt a későbbi Pajtás.
A nagy átalakításon átesett hajó 1950-ben került a Balatoni Hajózási Vállalat tulajdonába, majd 1951-ben áthelyezték a Balatonra, hogy az ott meginduló turisztikai hajózás első hajója legyen. Ekkor kapta a Pajtás nevet is. Az átalakítás azonban nem vált a Pajtás előnyére, ráadásul az alapvető stabilitási követelményeket sem vették figyelembe. A módosításokkal a hajó befogadóképessége 150 főről 200-ra nőtt, aminek egyenes következménye volt a stabilitását romlása.
A Pajtás gőzhajó 1954. május 30-án vasárnap 10.15-kor indult menetrend szerint Siófokról, Balatonfüred érintésével Tihanyba. A füredi kikötés után a hajó 11.30-kor indult el Tihanyba fedélzetén 178 utassal és 6 főnyi személyzettel. Az utasok között rengeteg gyerek is volt, mert sokan gyereknapi ajándékként kapták az utazást.
A Pajtás megérkezik Balatonfüredre
Az indulás előtti pillanatok. Már itt is látszik a zsúfoltság
Amikor Füredet készült elhagyni a hajó, az épp aznap rendezett vitorlásversenyen eldördült a startpisztoly. Mindenki kíváncsi volt a rajtra, ezért az utasok a fedélzet bal oldalán tömörültek, és onnan bámészkodtak. Csakhogy a hajó dőlni kezdett, és ezt észlelve az emberek pánikszerűen rohantak át a hajó jobb oldalára, mire az imbolygó Pajtás jobbra dőlt. Az utasok ezért ismét átszaladtak a baloldalra, a hajó kapitánya, Heisz János pedig megpróbálta ellenkormányozással egyensúlyban tartani, de hiába. A hajó ismét, ezúttal végleg balra dőlt, majd fel is borult.
Hogy valóban így történt, azt máig nem tudni, ugyanis néhány túlélő szerint olyan sokan voltak a hajón, hogy képtelenség lett volna átmenni az egyik oldalról a másikra.
A hajó oldalra borulása utáni pillanatok
A utasok várják a visszaérkező mentőket
Itt még javában folyik a mentés és a túlélők utáni kutatás. A hajó oldalán látható a kivágott rész, ahol a bennrekedt utasokat kihúzták
Az utasok rémülten menekültek, a lent rekedt fűtő, Vámosi Gyula azonban megőrizte a hidegvérét. Miközben süllyedt a hajó, a bezúduló vízzel mit sem törődve kiengedte a gőzt a kazánból, hogy megakadályozza a robbanást. Így rengeteg ember életét mentette meg, de ő maga a hullámsírban lelte halálát.
Vámos Gyula fűtő kinyitotta a kazán vészszelepét megelőzve ezzel a még nagyobb tragédiát. Hősiességéért az életével fizetett
A Balaton ezen a részen nem volt túl mély, így az oldalára dőlt Pajtás félig kiállt a vízből, miután elsüllyedt. Az emberek megpróbáltak az oldalán megkapaszkodni, amíg megérkezik a segítség. Szemtanúk szerint a partról is hallani lehetett az utasok segélykiáltásait.
A vitorlásverseny indulói – amint észrevették a bajt -, azonnal megindultak a gőzhajó felé, és akit csak tudtak, kimentettek a vízből, de így is 23-an vesztek oda, a legfiatalabb áldozat alig volt 7 éves. A sebesültek száma elérte az 56-ot. Még napok múlva is találtak egy iszapba süllyedt áldozatot, akit a hajótest nyomott le a víz aljára.
A vitorlások is segítettek a mentésben
„Orosz katonák is voltak a hajón, és őket meg lehúzta a csizma. Lehetett látni, hogy úsztak, úsztak, aztán egyszer csak lehúzta őket, elsüllyedtek. Egy pólyás baba is úszott a víz felszínén. A pólya fenntartotta” – így emlékezett vissza a történtekre az egyik túlélő, Simonné Zákonyi Tünde, aki a rendszerváltás után kezdeményezte egy emlékmű létrehozását, sőt, számos túlélőt is felkeresett, akik a saját szemszögükből emlékeztek vissza a borzalmas napra.
Az akkor hat éves óvodás füredi Szoboszlay Máriát az édesapja vitte el a Pajtással kirándulni, hogy ne csak bátyjának, Ferencnek legyen meg ez a gyereknapi ajándék az iskolai hajókirándulással. "- Amikor el kezdett billegni a hajó, édesapám engem kidobott a vízből a móló felé, hogy rám ne dőljön a hajó. Ő is kiugrott, próbált utánam úszni, de a fuldoklók lehúzták, még a ruháját is letépték. Én annyira tudtam már úszni, hogy kalimpálva lebegtem a vízen. Mikor végre utolért, már annyira kimerült, hogy mindketten elmerültünk. Egy vitorlás mentett ki bennünket. Édesapámat lefektették a parton, engem meg bevittek a Vitorlásba átöltözni" - mesélte Mária néni, aki még azon a nyáron újra hajózott, és később úszni is rendesen megtanult az apukájától.
Szoboszlay Mária a hajókatasztrófa évfordulóján rendezett megemlékezésen
Az akkor 21 éves Halmosi Lajos épp az akkor indult vitorlásversenyt otthagyva sietett segíteni a bajbajutottaknak.
- "A vitorlásversenyen vettem részt kalózommal. A nagyobb hajók már elindultak, mi a mólótól távol, a Tihany felőli vízfelületen cirkáltunk, hogy a rajtlövéskor a lehető legjobb pozícióból tudjunk indulni a két lehorgonyzott bója közötti feltételezett rajtvonalon át. Egyszer csak hatalmas zajra lettünk figyelmesek, és a versenybíró, Dolesch Iván a réztölcsérén át az kiáltotta, hogy felborult egy hajó, menjünk menteni az embereket. Szél igazán nem volt, leeresztettük a vásznat, és inkább lapáttal, meg a víz kimerésére szolgáló mericskével eveztünk, hogy mielőbb odaérjünk."
Azt nem igazán tudja utólag pontosan megbecsülni, hogy mennyi idő alatt értek a hajóhoz. Talán öt perc telhetett el, amire a nem igazán evezésre készült eszközökkel a felborult hajótesten kapaszkodó embereket elérték.
"- Borzalmas kiabálás, jajgatás, sikoltozás fogadott bennünket. Aki a közelünkben volt, mindenki be akart mászni a vitorlásba. Attól lehetett tartani, hogy mi is elsüllyedünk. Köteleket dobtunk ki, hogy abba kapaszkodjanak, meg azt kértünk, hogy maradjanak a vízben, úgy fogják csak a hajó oldalát. Nagyon nehezen tudtuk megértetni magunkat, mert pánikban voltak. Talán 4-5 embert tudtunk egyszerre kivinni. A móló oldalához mentek velük, ahol a partvédőmű kövein álló sétálók segítették ki az embereket."
Halmosi Lajos a megemlékezésen
A hajótestben rekedt utasok után kutatnak (Bojár Sándor (MTI) fotója)
A túlélők kimentése után egy közeli, Beloiannisz nevű motoros hajóval akarták újra "lábra állítani" a Pajtást, ami egyes források szerint többszöri próbálkozás után sem járt sikerrel.
Napokkal a mentés után a felborult Pajtás visszaállításához érkezik a Beloiannisz nevű hajó
A csónakból rendőrök figyelik a gőzös kiemelését
A hajót végül más módszerrel sikerült kihúzni a vízből
Egyesek látni véltek egy ismeretlen katonatisztet, aki belevetette magát a vízbe, sikerült is valakit a partra vonszolnia, aztán újra visszaúszott, és megint megmentett valakit, majd harmadszor is fordult, de akkor már a saját életet sem tudta megmenteni.
Az államvédelmisek perceken belül a helyszínre értek, de őket nem a mentés érdekelte, mert Rákosi Mátyás teljes hírzárlatot rendelt el. Az egész mólót lezárták, még a rendőröket sem engedték oda, a turisták fényképezőgépeit elkobozták, illetve kihúzgálták a filmtekercseket belőlük, nehogy kiszivárogjon valamilyen kép a történtekről. Persze a hatalmas káoszban nem tudtak mindent felvételt megsemmisíteni, így maradhatott fent ez az anyag is.
Egyes források szerint szemtanúkat megfenyegették, arra utasították őket, hogy senkinek se szóljanak egy szót se. Még a telefonközpontot is az ellenőrzésük alá vonták, nehogy valaki telefonon mesélje el ismerőseinek, mi történt. Visszaemlékezések szerint még Kalász Antal rendőrkapitányt sem engedték a helyszínre, a mólóra csak a vele együtt érkező Bebrics Lajos közlekedési minisztert engedték az ÁVH emberei. A tragédiáról csupán egy szűkszavú, bagatellizáló írás jelenhetett meg a Szabad Nép hasábjain, de ebben is csak 12 halottról és néhány könnyebb sérültről írtak.
A hír szövege így szólt:
„ A Magyar Távirati Iroda közli, hogy Pajtás nevű balatoni csavargőzös 1954. május 30-án, délelőtt 11.45 órakor Balatonfürednél felborult. A hajón a személyzettel együtt 185 ember tartózkodott. A mentési munkálatok a szerencsétlenség után haladéktalanul nagy erővel megindultak. A hajón utazók közül 12 személy: Csomai Antalné, Csomai Piroska, Csernus Ferencné, Wittman Sándor veszprémi lakos, Villányi Mária mözsi, Vituska Mária őcsényi, Ötvös Iván mesterszállási, Bernhárdt Gyuláné pesterzsébeti, Huszti Mária hajdúnánási, Homonnai Imre beregdaróci, özv. Domenic Gyuláné budapesti és Göbölyös László szekszárdi lakos életét vesztette. Többen kisebb sérüléseket szenvedtek. A felborult hajó felemelése, valamint a szerencsétlenség okainak és a felelős személyeknek megállapítása folyamatban van."
Természetesen az nem zárható ki, hogy a hatóságok titkolódzni akartak, de egy más vélemény szerint akkor igazán nem logikus, hogy a Szabad Nép által idézett MTI közleményben a 12 halott nevét és korábbi lakhelyét is megírták. Sokkal valószínűbb, hogy a közlemény kiadásakor ennyi információja volt a tudósítónak. A mentés sokáig elhúzódhatott, hisz ahhoz is sok idő kellett, hogy a hajótest oldalán lángvágóval nyílásokat csináljanak a bennrekedtek közül esetleg még élők kimentésére. A fotók szerint még az esti órákban is folyt a munka a hajón felállított reflektorok fényénél. Azokat holttesteket pedig meg csak napokkal később, a Pajtás felállításakor találhatták meg, akiket a hajótest maga alá temetett.
A kapitányt letartóztatták és társaival együtt, összesen 33 évnyi börtönnel fenyegették. Csakhogy a vízben később megtalálták a hajónaplót, ami bizonyította, hogy a hajó nem volt túlterhelve, és minden szabályszerű volt. A kapitányt 8 hónapnyi előzetes letartóztatás után a legfelsőbb bíróság döntésének értelmében szabadon engedték, ahogy társait is, de a balesetről soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem beszélhettek.
A legfontosabb kérdés máig az, mi okozta a balesetet. Lucz Endre, a füredi hajóállomás nyugalmazott vezetője néhány éve leíratta egykori kollégájával, a ma 92 éves Pordán Józseffel az emlékeit. Ezekben a feljegyzésekben a Beloiannisz akkori kormányosával beszámol azokról a beszélgetésekről is, amiket a baleset után a Pajtás akkori vezetőjével, Heisz Pállal folytatott. Heisz szerint azért következett be a borulás, mert hajó ilyen terheléssel alkalmatlan volt arra a hirtelen fordulásra, amit neki meg kellett volna csinálni az elindulásnál a füredi kikötőben. Korábban ugyanígy feldőlhetett volna, de egyszerűen nem volt ilyen forgalmi helyzetük. Két éven át Badacsonyban és Fonyódon járt a hajóval, de két kikötőben a meder eleve kizárta, hogy ilyen fordulót tegyenek.
A szomorú történetnek van egy nagyon szerencsés momentuma is. A füredi óvodások aznap elsétáltak a kikötőbe, hogy gyereknap alkalmából hajózni menjenek a Pajtással. Az lett a szerencséjük, hogy a hajó vezetője nem engedte fel őket. Azt mondta, olyan sokan vannak már fenn, hogy a végén még megtipornák a gyerekeket. Inkább később elviszi majd őket - ígérte. A gyerekek még ott szomorkodtak a parti büféknél, amikor a hajó felborult. Most hatvanöt-hatvanhat évesek lehetnek azok a fürediek, akik valószínűleg annak köszönhetik életüket, hogy óvodásként nem mehettek el kirándulni 1954. május 30-án a Pajtás gőzössel.
A baleset után Pajtás nevét előbb Siófokra, majd Dömsödre változtatták. Ezután ismét a Dunán szolgált egészen 1987-ig, amikor végleg kivonták a magyar hajózási forgalomból. Jelenleg osztrák tulajdonosa van, a 2002-es hírek szerint motorjachtnak építették át.
Itt már Siófok néven látható, amint az 1956-os átépítése után befut a fonyódi kikötőbe
A Pajtás "Dömsödként" 1961-ben a Dunán
Emlékmű a balatonfüredi kikötő közelében
A balatonfüredi Tagore sétányon 1999-ben, a baleset napján adták át Raffay Béla szobrát. A hajóablakot formáló bronz talapzatból egy segélykérő kéz nyúlik az ég felé, emléket állítva a magyar hajózás legsötétebb napjának…
Ásványráró közelében, az Árvai-zárásnál található a vasbetonból épült szállítóhajó roncsa. A világháborús roncs több mint hetven éve pihen a Bagaméri-Duna mellékágában, hihetetlen látványt nyújtva az arra járóknak.
Közhiedelmek szerint a betonhajót azért építették meg, hogy a háború során az ellenség által a Dunába telepített aknákat is ki tudja védeni ez a masszív, vízi jármű.
Mivel az internetes források semmiféle információval nem tudtak szolgálni a hajóval kapcsolatosan ezért magam mentem a helyszínre, ahol több helyi emberrel is beszéltem, akik ugyan hallottak a hajóról, de semmit nem tudtak mondani róla.
Végül az ásványrárói községházán érdeklődtem, ahol egy telefonszámot kaptam, aminek tulajdonosa egy helyi vízügyi műszaki mérnök volt.
"- Az igazság az, hogy az olasz mérnökök által tervezett és irányításuk alatt megépített, németek által üzemeltetett hajó a második világháború során szállítási feladatokat látott el, legénysége nem volt." – cáfolta meg a mítoszt Nagy Gyula Károly, nyugalmazott vízügyi műszaki mérnök.
A betonhajó a '80-as években
A hajó igen ritka technikával készült, ugyanis mivel a háború alatt kevés volt a fém, nem vaslemezt használtak, hanem az acélszerkezetet öntötték ki betonnal. Ekkoriban ezekből a harminc méter hosszú és hét méter széles, bárka jellegű betonhajókból hét darabot kötött le a vontatóhajó a Duna egyik mellékágában, valamikor a háború vége felé. Magas vízállásnál, viharos időszakban egy nagyobb hullám az egyik hajót átdobta a záráson túlra és az léket kapott, majd megfeneklett.
Kérdésemre, hogy hogy lehet a hajó még hetven év után is a vízben, így felelt:
" - A vasbeton hajó szétvágása, kiemelése, – még ha sikerrel is járt volna -, tetemes összeget emésztett volna fel, így a legkézenfekvőbb megoldást választották, otthagyták. Ugyanakkor tudomásom szerint pár éve pedig hivatalosan is levédették!" - fogalmazott Nagy Gyula Károly.
A betonhajó 2013 nyarán. Dőlésszöge miatt a bal oldalát kimosta a víz
Ennek is utánajártam és valóban védettséget élvez a betonhajó. Felkerestem Dr. Tóth János Attilát, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat búvárrégészeti szakosztályának vezetőjét is, aki már régóta érdeklődött a roncs iránt.
Csapatával 2007-ben felméréseket végzett a területen, de a jármű szakszerű dokumentálását és bemutatását is indokoltnak tartotta. Szerinte turistaattrakció lehetne, már csak azért is, mert a szigetközi kerékpáros túraútvonal és egy pihenőhely közelében fekszik. A zárás oldalán kisebb bozótirtással és egy fa panorámastég megépítésével képzeli el látogathatóvá tételét.
Nehézséget jelent viszont, hogy sem műemléknek, sem régészeti lelőhelynek nem számít, „csak" egyedinek, akárcsak a hasonló korú emlékek, de mindenáron le szerette volna védetni.
Pár évvel később már Búvárrégész blogjában írja, hogy kezdeményezése sikerrel járt, a betonhajót védett műtárggyá nyilvánították!
A hajó 2014 nyarán (Anngerla fotója)
A meder rehabilitációja előtt és után
Az elmúlt időszakban nagy építkezések folytak az Árvai-zárás közelében, a mellékág rehabilitációja és kitisztítása után a betonhajó pedig víz alá került. Végül az Árvai bukó megépítése a hajó megrongálása nélkül fejeződött be, így a betonhajót ma is bárki szabadon megcsodálhatja, szárazabb időszakban pedig közel is mehet hozzá.
Jelenleg enyhén a bal oldala felé megdőlve fekszik a Bagaméri-Duna ágmedrében.
Frissítés:
A meder rehabilitációja után a hajó víz alá került, 2016 szeptemberében csak alacsony vízállásnál látszik belőle valami:
A nyüzsgő nagyvárosban szinte elképzelni is nehéz, hogy az országhatáron belül mennyi aprócska falu és község áll már most elhagyatottan, és mennyi az, mely hasonló sorsra vár - legalábbis a szakértők szerint, akik azt jósolják, a nem is olyan távoli jövőben több száz magyarországi aprófalu halhat ki teljesen.
Korábban olvasóink körében is komoly érdeklődésre tett szert a Bakonyban található, elhagyott faluról, Zsörkről szóló írásunk, melynek apropóján számos ötletet vetettek fel, miként lehetne megmenteni a hasonló településeket.
Véleményük szerint például nagyobb figyelmet kellene fordítania a kormánynak is arra, hogy a hasonló helyeken való letelepedést támogassa, akár a fiatalok, akár a gazdálkodni vágyók számára - bár a vidékfejlesztési program támogatja a hátrányos helyzetbe került településeket, sokak szerint ez még mindig nem elég. Azt, hogy egy település újjáélesztése igenis sikeres lehet, Gyűrűfű példázza a legjobban, amely a semmiből vált főnixmadárrá, hogy ökofaluként szolgálhassa a közösséget.
Nagyecséren vett birtokot 10 évvel ezelőtt Tóth Rudolf, de akkor már egy lélek sem lakta a települést. A faluban az övén kívül az összes ház üres, de ez nem keseríti el a férfit, elmondása szerint még élvezi is a csendet. Önfenntartó gazdálkodásából tartja el magát Rudolf.
A MÁRIA VALÉRIA HÍD
Az esztergomi Prímás-sziget és a szlovákiai Párkány között, a Duna 1718,5 folyamkilométerénél található. A helyiek 2001-ig csak Csonkahídnak nevezték. A határátkelőhely a szlovák hídfőnél volt.
A mederhíd 5 db sarló alakú kéttámaszú rácsos hídból áll. Ehhez kapcsolódik egy rakparti kéttámaszú öszvérhíd a magyarországi oldalon.
A hidat Feketeházy János tervezte, és 1894 februárjában a Cathry Szaléz hídépítő cég kezdte építeni,
Az eredeti, ötnyílású, 496 méter hosszú acélhidat két év alatt építették fel.
A kész hidat 1895. szeptember 28-án adták át hatalmas ünnepség keretében, Vaszary Kolos bíboros-hercegprímás szentelte fel. A hidat Mária Valéria főhercegnőről, I. Ferenc József lányáról nevezték el. Az átadás napján a hidat éjfélig vám fizetése nélkül lehetett használni. Ezután 1918-ig az átkeléskor vámot szedtek.
Esztétikai okokból változó nyílásmérettel épült, a középső pillérei közötti távolság 118 méter volt, ami abban a korban rekordnak számított. Felszerkezete folyóméterenként 5 tonna körüli volt, ami nagyon könnyűnek mondható. A hidat Mária Valéria főhercegnőről, I. Ferenc József lányáról nevezték el.
ELSŐ ÚJJÁÉPÍTÉS
A hídon 24 éven át élénk forgalom zajlott. A trianoni döntés értelmében a Duna államhatárrá vált, a hidat lezárták. A csehszlovák légionáriusok 1919. július 22-én (egyes feltevések szerint véletlen baleset folytán) felrobbantották a párkányi oldalon lévő nyílást, amit később ideiglenes gyaloghíddal pótoltak. A gazdasági szükségesség és a Nemzetközi Duna Bizottság ösztönzésére Csehszlovákia 1922-ben megkezdte a hídszerkezet helyreállítását. A munkálatokat 1923-1924-ben a Ceskomoravska Koiben cég, 1926-ban a pilseni Škoda Művek végezte.
1927-ben a pozsonyi Artur Komlós cég a korszerűtlen fa útpályát vasbetonlemezre cserélte és aszfaltburkolattal látta el. A hídon a forgalom 1927. május 1-jén indult újra, az autóforgalmat pedig 1928-tól engedélyezték.
Másodszor 1944. december 26-án a visszavonuló német csapatok a három középső nyílást felrobbantották. A második rombolás nyomai több mint fél évszázadig láthatók voltak.
MÁSODIK ÚJJÁÉPÍTÉS
1998-ban jött létre miniszteri szintű megállapodás, és végül 1999. szeptember 16-án megszületett a híd újjáépítéséről és a kapcsolódó létesítmények megépítéséről szóló kormányközi megállapodás. A beruházás 19,4 millió euróba került. Az építkezés 2000 októberében kezdődött. A két épségben megmaradt parti nyílást felújították, a felrobbantott hármat újragyártották.
Az elkészült hidat 2001. október 11-én adta át Mikuláš Dzurinda szlovák és Orbán Viktor magyar miniszterelnök, valamint Günter Verheugen, akkori EU-bővítési biztos.
Míg a híd nem állt, a két város között komppal zajlott a közlekedés. Az újjáépült híd valódi határvárossá tette Esztergomot és Párkányt. A határátkelő 2005-ös forgalma hússzorosa a 2001 előttinek. A Mária Valéria híd nemcsak e két város jelképévé vált, hanem a közvetlenül a hídnak köszönhetően létrejött Ister-Granum Eurorégióévá is.
