2018. november 14., szerda

Apró nukleáris katasztrófát okozott egy Budapest ostroma elől menekülő teherautó

Rádium volt a Németország felé menekülő teherautó rakterében. Bombatámadás érte.


A második világháború milliónyi emberi története, vagy apró történése közül számos még ma sem ismert, hiszen családi legendáriumok, vagy rég elégett, vagy eltűnt beszámolók őrzik, így mindig érdekes ráakadni egy-egy új (de legalábbis számunkra új) történetre – így az Autó című folyóirat első évfolyamának 7. számában (1948. június 1.) megjelent
Rádiumbánya a teherautóban
címet viselő, első olvasásra nem túl hihető anyagra, ami a Budapest ostroma elől két teherautón Nyugatra menekített csomagokról mesél.
A raktérben a főváros polgármestere, Dorogi Farkas Ákos személyes ingóságai mellett a harmincas évek derekától a második világháborúig Budapest Székesfőváros Közkórházainak Eötvös Loránd Rádium és Röntgen Intézete néven működő, a Bakáts téren álló gyógyintézményből (az épület eredetileg az Erdey Szanatórium nevet viselte, de később több néven is működött – legutóbb a Schöpf-Mérei Kórház és Anyavédelmi Központ része volt, de 2009 óta üres) származó három grammnyi rádium is helyet kapott. A Németország felé tartó járműveket útközben viszont bombatámadás érte.
A lángoló autókból semmit sem tudtak kimenteni, így az összes érték hamuvá vált – kivéve persze a rádiumot, ami a nagy hőtől az országútba, illetve az autóroncsba olvadt. A cikk szerint a hamarosan érkező amerikai csapatok is felismerték a veszélyt, és megállapították, hogy tizennyolc méteres körzetben a szokásosnál jóval magasabb a radioaktivitás mértéke.
A jelenséget végül a belgák szüntették meg: eltávolították az út egy darabját, majd a belga rádiumkutató intézetben kinyerték belőle a rádiumot, az írás végszava szerint pedig
a hazahozatali kormánybiztos, aki nemrégiben érkezett vissza Belgiumból, munkatársunk kérésére elmondotta, hogy a rádium kiolvasztásának munkálatai már megkezdődtek Belgiumban, s így számítani lehet arra, hogy azoknak legalább egy része most már belátható időn belül ismét visszakerül hozzánk, s ezzel fokozottabb méreteket ölthet a rákos betegségek elleni küzdelem.
A teljes írás:
 


Gúnynevekben is erős volt a középkori magyarság

A királyok, nemesek és urak nevéhez az emberek már az ókor óta előszeretettel kapcsolt különböző jelzőket, vagy ragadványneveket. Így lett Hunyadi Mátyás Igazságos, IX. Alfonz leóni király Nyálas (ha ideges volt, folyt a nyála), I. Lipót pedig Teveszájú (köszönhetően a jellegzetes alsó ajkainak).


A szokás legerősebb példáit azonban nem a modern kornak, hanem a középkori, illetve kora újkori magyarságnak köszönhetjük. Nézzünk is erre néhány példát, mellettük egykori lakhelyükkel, illetve az ismert említés évével!
Méretes fenék:
  • Hétseggű László (Ladislao Hethsegew, Pályi, 1415)
Impotencia:
  • Lágyfaszúnak nevezett László (Ladislaus dictus lagfazou, ?, 1370-es évek)
A rendszeres – persze távolról sem napi – tisztálkodás hiánya:
  • Mocskos Fülöp (Philippum Moczkos, Nyék, 1425)
  • Mosdatlan András dési ispán (?, Dés, 1370-es évek)
A táskákat felmetsző, visszaeső tolvaj, akinek büntetésként levágták a fülét:
  • Szatyorvágónak nevezett Pál, másik nevén Fületlen Pál (Paulum dictum Zagyurwagou alio nomine filetlenpal, ?, 1364)
Az újító, aki pottyantós vécét használt:
  • Polconszarónak mondott György (Georgius Polczonzaro dictus, ?, 1429)

Településnevek terén sem maradtunk ám le: így bukkant fel a nagykanizsai váruradalom 1493-ban készült birtokösszeírásában a kedves nevű Anyadwaloga, ma azonban be kell érnünk Pornóapátival, a Szerencshez közeli Ondótanyával, Beleddel, a történelmi Magyarország területén fekvő Vércsoroggal és Dögmezővel, illetve a Veszprém megyei Apácatornával.

Fejlékelés és trágyagyógyítás: Bizarr szokások a múltból

Teljesen másképp gondolkodtak az életről, a helyes viselkedésről, a vallásról, és az egész világról száz évvel ezelőtt is, így aztán ne csodálkozzunk, ha az 500 vagy 1000 éves szokások igen furcsának tűnek a szemünkben.


Trágya

Legyen szó tüzelésről, fogamzásgátlásról vagy gyógyításról, az állati ürüléket túl gyakran használták már az ókortól kezdve. Különböző állatok potyadéka különböző betegségekre volt gyógyír, esetleg megelőző kezelés. Még a sebeket is ezzel kenték, nem kevés fertőzést előidézve. A szokás sajnos a mai napig tartja magát,  egyes népek tagjai még ma is trágyát kennek a frissen megszületett kisbaba köldöksebére,  növelve a csecsemőhalandóságot. .
Ólom, kén és üveggolyók
A szépségért rengeteg káros, olykor halálos kezelést viseltek el a nők. Arzénnal zöldre festett ruhákat, ékszereket hordtak, kénnel festették a hajukat – legalábbis az ókorban – , s még az 1700-as években is lúgos, maró hatású oldatba áztatták a hajukat az itáliai asszonyok. A kismellű, vagy mellrák miatt megoperált nők testébe jó ideig üvegből, gyapotból, elefántcsontból, vagy gumiőrleményből készítettek implantátumot. Az arc fehérítésére ólmot tartalmazó púdert használtak, nadragulyával növelték a pupilla méretét,  az ötvenes években pedig vígan reklámozták a radioaktív arckrémeket.
Fejlékelés
Hasonlóan az érvágáshoz annak idején a gyógyítók szerettek lyukat fúrni valahol a betegen, hogy a gonosz vér, a gonosz szellem távozni tudjon a testből. A koponyalékelések is ezt a célt szolgálták, fertőzéseket, fejfájást próbáltak ily módon orvosolni, még a középkorban is. A legtöbb páciens belehalt az eljárásba, de a leletek alapján néhány szerencsés túlélte a beavatkozást. Történészek szerint a honfoglaló magyarok is lékeltek, de valószínűleg inkább rituális, mint gyógyító céllal.
Meghalt a macska, jöhet a borotva
Az ókori egyiptomiak oly mértékben bálványozták kedvenc macskáikat, hogy ha a szeretett állat elpusztult, nemcsak bebalzsamoztatták a testét, de gyászuk jeléül leborotválták a szemöldöküket. Aki akkoriban bántott akár csak egy macskát is, sokszor saját halálos ítéletét írta alá.
Ha nem tetszett az udvarló, az apa megölte
A legtöbb kultúrában az apa volt a család szigorú feje, s nemcsak a mindennapos ügyekben döntött, hanem a nagy horderejűekben is. Ha egy apának nem tetszett lánya udvarlója, egy időben törvényesen megölhette, de csak akkor, ha fennállt a házasság előtti nemi érintkezés gyanúja. Ilyen esetekben sok apa nemcsak a szeretőt, de a lányát is a másvilágra küldte haragjában.

2018. november 13., kedd

Nőnek lenni a középkorban / Folytatás a posztban

Ha a középkori lovagi irodalmat olvassuk, könnyen azt hihetjük, hogy a középkorban nőnek lenni azt jelentette, hogy a hölgyeket maximális tisztelettel és hódolattal vették körül a férfiak. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk.

Ezt mondja az egyház a nőről és a házasságról


A Biblia szerint Isten a nőt a férfi oldalbordájából teremtette, ebből tehát az következik, hogy a férfi a felsőbbrendű, és az asszonyt az Úristen a férfi kedvéért teremtette. Az egyház szerint a házasságnál magasabb rendű a szűzies élet, de ha már az ember eredendően ilyen gyenge, hogy szüksége van a szexre, akkor azt már jobb a házasságon belül gyakorolni. Persze kizárólag csak gyereknemzés céljából. Szent Ágoston szerint a nemzéshez nem vezető szexuális kapcsolat paráznaság, és meggyónásra való bűn. Persze azért voltak realistább szentek is. Firenzei Szent Antal például azokat az asszonyokat ostorozta prédikációiban, akik hosszan piszmogtak az éjszakai imájukkal, csakhogy elkerüljék házastársi kötelességeik teljesítését.


Házassági törvények


A törvények szerint a házasság alsó korhatára lányok esetében 12, fiúk esetében pedig 14 éves kor volt. A házassági ceremónia több részből állt: először tárgyalások zajlottak a családok között, majd következett az eljegyzés, a házasulandók kihirdetése a templomban, végül a házassági szertartás a templomkapuban.
3 héttel az esküvő előtt a templom ajtajában kihirdették a jövendő házasságkötést, hogy ha valakinek tudomása van valamelyik fél házasságáról, vagy a felek egymással való rokonságáról, akkor még időben szólhasson. Törvények tiltották ugyanis, hogy vérrokonok házasodjanak össze negyedik fokig. A házasság megkötéséhez nem a menyasszony, hanem annak apja, fivére adta a beleegyezését. Bár az egyház kizárólag a házasulandó felek önkéntes beleegyezése esetén érvényesítette a házasságot, tudjuk, hogy a legtöbb esetben a lányokat hozzákényszerítették ahhoz a férfihoz, akit az apjuk kiválasztott számukra. A lány ugyanis szigorú engedelmességgel tartozott az apjának, aki engedetlenség esetén keményen megfenyíthette (megverhette..), és amúgy sem volt sok esélye egy családból kitagadott lánynak arra, hogy tisztességesen megéljen. Tehát a vagyonos családok lányai hozzámentek ahhoz a férfihoz, akit az apjuk kiválasztott számukra.
Persze azért volt egy kiskapu a szerelmesek számára. Az egyház ugyanis elismerte azt a házasságot, amelyet a jegyespár tanúk jelenlétében vagy akár anélkül kölcsönös megegyezéssel kötött. Ha senki nem fellebbezett a házasság ellen, az ifjú házasokat nem büntették, és egyházi szertartásra sem kényszerítették őket. Sőt, akkor is érvényesnek tartották a házasságot, ha a szülők akarata ellenére köttetett, és az egyház ebben az esetben sem engedélyezte a válást.
Maga a házasságkötés rendszerint a templom ajtajában történt. A jegyespár kifejezte házasulási szándékát, és egymásra ruházta a házasság szentségét. Szavatolták a hozományokat, majd a pár belépett a templomba, hogy részt vegyenek a nászmisén. Utána pedig következhetett a lakodalom.
A válást az egyház csak nagyon ritkán engedélyezte. Például akkor, ha kiderült hogy a pár tagjai vérrokonok, egyikük már házas, esetleg ha a férj impotenciája miatt nem hálták el a házasságot. Nem véletlen, hogy a királyi nászéjszakák gyakran az udvar és a család jelenlétében zajlottak. Egyrészt meg kellett győződni arról, hogy a menyasszony szűz, másrészt pedig arról, hogy valóban megtörtént a házasság elhálása, és érvényes lett a frigy.
hazassag_a_kozepkorban.jpg

A férjes asszonyok helyzete


A házasságkötés pillanatától kezdve a nő új ura a férje lett, és mindenben engedelmeskednie kellett neki. A korabeli jogtudósok részletesen taglalták azokat az eszközöket is, amelyekkel a férj engedelmességre bírhatta a feleségét. Egy 14. századi flandriai törvénykönyv szerint a férj verheti a feleségét, "melegítheti lábát az asszony vérében". Ha ezek után a feleség felépül, a férj nem hágta át a törvényt.
A házasság alatt a férj kezelte a közös vagyont, a feleségnek nem volt joga eladni, elzálogosítani, elcserélni a saját tulajdonát sem. Férjezett asszony nem köthetett szerződést, nem vehetett fel kölcsönt, nem indíthatott pert férje beleegyezése nélkül.
masikboleyn1.jpg

Az özvegyek helyzete


Az özvegyek a házas nőknél egy fokkal kedvezőbb helyzetben voltak. Az egyház védelmét élvezték, mert az elnyomottakhoz sorolták őket, hiszen a "védelmező" férjük meghalt. Sokan közülük újra megházasodtak, sajnos a többségük nem önszántából. A hűbérurak olykor belekényszerítették a nemes özvegyasszonyokat az újabb házasságba, és ugyanígy jártak a parasztok is, akiket az uruk kényszerített ismét házasságra, hogy legyen aki gondot visel a földre.
Ugyanakkor aki tehette, inkább özvegy maradt, ugyanis az anyagi biztonságban élő özvegyasszony több szabadságot élvezett mint bármelyik nő a középkorbanAki megözvegyült, annak nem kellett többé más akaratának alávetnie magát, így nagyfokú önállóságot élvezett. Például kiskorú gyermekei gyámjaként kezelhette a családi vagyont is.


Anyának lenni


A középkorban anyának lenni nem jelentett különösebb értéket. A gyerek világra hozása csak azért fontos, hogy megtaníthassák nekik Isten tiszteletét. Sem a Mária-tisztelet, sem az nőt piedesztálra emelő udvari költészet nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy egy nő anya is volt egyben. A kortárs irodalom szinte kivétel nélkül a feleség férje iránti kötelességeit hangsúlyozza, nem pedig a gyermek gondozásának kötelezettségét. Egyes irodalmi művek úgy beszélnek a rossz anyákról, mint akik direkt azzal bosszantják a férjüket, hogy hagyják sírni a gyereket éjszaka.
Hogy mi az oka az anyaszerep ilyen elutasításának? A válasz leginkább a középkori ember gyermekek iránti attitűdjében keresendő. A középkorban a gyereknek szinte egyáltalán nem volt helye a társadalomban. Ha a gyerekek életben maradtak, megélték a felnőttkort, akkor részt vehettek a közös családi vállalkozásokban, és újabb munkáskezet jelentettek. Egy didaktikus mű szerzője így írt a szülőknek: "Ha vannak gyermekeid, teljen bennük kedved, és neveld őket rendesen. Ha meghalnak kiskorukban, fogadd el a sorsodat. Ne keseregj, ne bánkódj túlzottan. Gondolj arra, mennyi törődést kíméled meg magadat!"
Valószínű, hogy a szülők magukat is védték a magas gyerekhalandóság okozta fájdalom ellen azzal, hogy érzelmileg távol tartották magukat gyermekeiktől. A kisgyermekek iránti hozzáállás a középkor végétől kezdett csak lassan, óvatosan változni.

Így dolgoztak a tolvajok a századfordulós Budapesten

Az 1900-as évek elején a szépülő, fejlődő Budapestnek megvoltak a maga árnyoldalai is. Az egyre élénkebben nyüzsgő nagyváros kitűnő megélhetést biztosított a csibészeknek és tolvajoknak is, akik loptak az utcán, a kávéházakban, belopóztak a lakásokba és a szállodai szobákba is. Sőt olyan is volt, hogy egy egész házat elloptak!

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10

Tolvaj iskola


A tolvajlás komoly szakma, alaposan ki kell tanulni a mesterséget, mert a szakmai hiányosságoknak kemény következményei vannak. A tolvaj népség utánpótlását a városi szegények gyerekei adják, akik gyakorlatilag az utcán nőnek fel. A szülőket elfoglalja  a kenyérkereset, így a még egészen kicsi gyerek is az utcán bandázva éli az életét. A kicsi csibészeket aztán bűnbe viszi az alkalom: egy-egy mellényzsebből kikandikáló óra, őrizetlenül maradt árusbódé.
Az igazi tolvajok azonban valóságos zsebtolvaj-iskolákban képződnek.Felöltöztetett bábukon vagy egymáson tanulják meg a mesterséget, és csak ha átmentek a vizsgán, akkor eresztik őket ki az utcára dolgozni. A magyar zsebtolvajok nem kötik magukat Budapesthez, szívesen dolgoznak külföldre tartó vonatokon. Különösen szeretik Bécset, a német, a svájci az olasz vonalakat. Így aztán amikor ezeken a vasútvonalakon lopás történik az egyes országok rendőrei azonnal értesítik magyar kollégáikat.

A tolvaj társadalom


A zsebtolvajokat két csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba tartoznak a toprongyos tolvajsuhancok, akik vásárokon, a városligeti mutatványos bódék között vadásznak szakácsnék, mesterlegények erszényei után. A másik csoport viszont úrnak öltözve, disztingvált külsővel indul "dolgozni". Az ő célcsoportjuk már az úri középosztályból kerül ki.
Mindkét csoport tagjainál elengedhetetlen "munkaeszköz" a hajlékony kéz, a hosszú ujjak. Az óra és pénztárca kiemelésénél kizárólag a mutató és középső ujjukat használják, hosszan, villaszerűen kiegyenesítik, így horgásszák ki a zsákmányt az áldozat zsebéből.
A zsebmetszés már magasabb képzettséget igényel, mert ők tényleg ki kell hogy metsszék az áldozat zsebeiből az aranyórát vagy a pénztárcát. Náluk az alapfelszerelés része egy kicsi, rendkívül éles ollócska vagy rövid, hegyes kés, amelyet a tolvaj gyakran a pecsétgyűrűjében vagy a karperecében rejteget, és rugóval hoz mozgásba. Vannak, akik egy éles csíptetővasat hordanak maguknál, amivel a zsebórákat tudják meglovasítani.

Így dolgoznak


Általában ketten-hárman összedolgoznak, és lételemük a tolongás. Különösen szeretik a pályaudvarok világát, ahol könnyű nekiütközni a vonatról le- és felszállóknak, és a "véletlen" érintkezés során egy pillanat műve ellopni egy-egy tárcát. Vannak, akik már a pénztárnál kilesik, melyik utas pénztárcája dagad a bankóktól. Követik a delikvenst, egyikük udvariasan figyelmezteti, hogy sáros a kabátja, és előzékenyen porolgatni kezdi. Amíg a szerencsétlen megköszöni a segítséget, az  "udvarias" tolvaj társa villámgyorsan kikapja az áldozat zsebéből a pénztárcáját.
Forrás: Fortepan

Besurranó tolvajok


A módszerek nagyjából ugyanazok mint ma. Csöngetnek, a cseléd kisiet. Az ajtó előtt egy munkaruhás ember, kezében különböző szerszámok, és azt állítja, hogy a házmester küldte, hogy szerelje meg a telefont, a csengőt, a kályhát vagy a vízvezetéket. A gyanútlan cseléd beengedi a "munkást", és a ház urai csak órákkal később jönnek rá, hogy eltűnt a családi ezüst, az ékszer és a pénz.
Hasonlóan dolgoznak a szállodákban munkálkodó tolvajok is. Kifigyelik, melyik lakó, mikor hagyja el a szobáját, álkulccsal kinyitják a zárat, és néhány perc alatt ki is rámolták a szobát. A merészebbje attól sem riad vissza, hogy mindezt éjszaka tegye, amikor a vendégek békésen alszanak a szobáikban. Ha esetleg egy éberebben alvó vendég felriad, kloroformmal gyorsan ártalmatlanná teszik.

Biciklitovajok


A biciklitolvajok egy része élelmes népség. Sportembernek öltözve járkálnak a Városligetben, és szánakozva figyelik a kerékpározni tanuló újdonsült biciklitulajdonosokat. Egy idő után segítőkészen felajánlják neki, hogy megmutatják, hogyan is kell elegánsan felszállni a kerékpárra. A hálás "tanítvány" örömmel adja át a bringáját, mire az "oktató" felpattan a járgányra, és meg sem áll a lakatos haverjáig, aki átalakítja a bringákat, így a tulaj soha többé nem fogja felismerni a sajátját.
bicikli1.jpgForrás: Fortepan

A pititótok


A tolvajvilágban pititótoknak hívják azokat, akik az épülőben lévő házakat részesítik előnyben. Ők általában járatlanok a tolvaj-fortélyokban. Óvatosan belopóznak az épülő házakba, ott éjszakáznak, majd hajnalban magukkal visznek egy ólomcsövet, pár vasdarabot, amit aztán eladnak.
Volt azonban egy ennél érdekesebb épület-lopás is. Budán állt egy szép villa, amit a tulajdonosa csak nyaralónak használt, így hószámra üresen állt. Egy szép napon megjelent vagy tíz kőműves, akik szorgalmasan elkezdték bontani az épületet. Sorra jöttek a teherkocsik, felrakták a téglát, vasat, cserepet, a szomszédok, járókelők pedig tudomásul vették, hogy a tulaj bontja a házát. Egy hét múlva már üres volt a telek. Néhány nap múlva jött a tulaj, és nem akart hinni a szemének: a ház volt -  nincs. Kiderült, hogy az ismeretlen tolvaj egy vállalkozónál járt, kiadta magát a ház tulajdonosának, munkásokat fogadott fel, és a ház darabjait jó áron azon melegében eladta.

Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...