A KOVÁCS / Folytatáshoz kattints a posztra

Elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mesterember. Régi magyar neve: vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, ill. foglalkoztak a vas előállításával (→ vasművesség). A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. sz.-ban több ágra is szakadt (→ lakatos). A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkozik, szerepe egy község vagy táj életében jelentős. A mesterségnek különféle szakmai típusai alakultak ki, így van cigánykovács, uradalmi kovács vagy gépészkovács, községi vagy kommenciós kovács. Többnyire közülük kerültek ki a múlt század elejétől a paraszti munkaeszközöket újító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott, volt, aki baromorvosi iskolát végzett. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, az üllőket, fujtatókat manufaktúrákban vásárolták. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem fűződik.

SZEGKOVÁCS / Folytatáshoz kattints a posztra

szegkészítő, szegverő, a kovácsmesterség egyik ágához tartozó mesterember. Épületekhez különféle lécszegeket, pántszegeket, patkószögeket, boronaszögeket, vasúti talpfa-csavarokat, hajóács-szegeket készít. 1846-ban alapították a Kassa melletti Csernely-völgyben az első szeggyárat, melynek gépeit a Csernely patak vize hajtotta. Itt nagy mennyiségben készítettek lécszegeket, melyeket Mo.-on kívül Erdélybe és Galiciába is szállítottak. Később a gyárat → lakatos műhellyel kötötték össze, ahol különféle ajtó és ablakvasalásokat is készítettek. Kisebb falvakban, mezővárosokban a cigányok is foglalkoztak szegkovácsmesterséggel. A fahajó építésénél használt iszkábát rendszerint cigánykovácsok készítették. Néhányan a közelmúltban is űzték ezt a foglalkozást. Leghíresebbek voltak a felsőőri, csobánkai és pomázi szegkovácsok, utóbbiak szövetkezetet is alakítottak.

Teknővájó

A Magyarországon élő cigányság rendszeresen dolgozó rétegét alkotják a teknős cigányok. A magyar lakosság körében is őket becsülik meg a legjobban, mert állandó munkával keresik meg kenyerüket és készítményeik a paraszti háztartások számára sokáig nélkülözhetetlenek voltak. ,,A mi munkánk mindig értékes volt, meg tudtunk élni a munkánkból" - mondta Oláh József teknővájó mester.1

A teknővájás öröklődő mesterség, Oláh József is apjától tanulta. A Szabolcs megyei Vencsellőn laktak és 12 éves korától rendszeresen járta apjával a környékbeli falvakat. Négy-öt év alatt elsajátította a teknőkészítést.,, Tanult mesterség a mienk " -tartja a teknővájásról. Nősülés után önállósodom és előbb Vencsellőn. majd a Zemplén megyei Felsőbereckiben telepedett le. Itt azonban főleg csak télen lakik, az év nagy részében a Bodrogköz, Hegyalja és a Hegyköz falvaiban dolgozik, ahol megfelelő fát tud beszerezni.

A két világháború között még bőven volt munkája. Egyrészt az ipar fejletlensége miatt több fiiedényre (leknő. fatál, kanál) volt szüksége a lakosságnak, másrészt több fa is állt rendelkezésre. Régebben az uradalmakban és azoknál a parasztgazdáknál dolgozott, ahol megfelelő fát tudott szerezni.2 A nagybirtokosoknál rendszerint az erdőben telepedett le, maga válogatta ki a fát. Gyakran 100-150 darab teknőt is készített egy helyen. A késztermékeket vagy kettéosztották és mind a fa tulajdonosa, mind a teknővájó értékesítette a sajátját, vagy pedig a cigány adta el az összes teknőt és a pénzt elfelezték. A parasztgazdáknál úgy dolgozott, hogy a gazda adta a fát, a teknővájónak kellett kivágni és azt készített belőle, amit a fa tulajdonosa kívánt. Az árut itt is megfelezték, de előfordult, hogy az teljes egészében a gazdáé lett, a teknőkészítő pedig pénzt, esetleg kosztot kapott a munkájáért. Nagyon ritkán a fát vette meg valamelyik faluban, ott helyben elkészítette a különböző faedényeket és vásáron értékesítette.

A teknővájó cigányok - mesterségük természetéből következően - vándorló életmódot folytattak. Oláh Józsefnek régebben saját lova és szekere volt, ezzel járta Zemplén és Szabolcs megye községeit. Magával vitte családját is és a legszükségesebb felszerelési tárgyakat.

Ha erdőben dolgoztak, mindig ott is telepedtek le arra az időre, amíg volt munka. Itt szabadabban élhettek, könnyen megszerezhették a tüzelőt. Az erdőben rendszerint hosszabb ideig dolgozott, ezért kunyhót építettek a család számára. Anyagát az erdő adta így könnyen elkészült vele. Nagysága a család létszámától függően változott: szélessége kb. 2 méter, hosszúsága 3-4 méter. A kunyhót nem a föld színére építették, hanem kb. fél méterre lemélyítették a földbe. A kunyhó vázát egymáshoz sátor alakúra támasztott vastag rudak alkották, amit gallyal fedtek, majd beföldeltek. Kis ablakot is hagytak rajta, a bejáratot pedig deszkaajtóval záiták. A kunyhó belsejét jó vastagon berakták szénával és ezen aludt a család.3 Ha előfordult, hogy télen is ilyen kunyhóban laktak, akkor kis masinával (tűzhely) fűtöttek.

A teknőket és egyéb edényeket a családfő készítette, a fiúgyerekek csak a fa kivágásában segítettek. Az asszony a kész áruval járta azt a falut, ahol éppen dolgoztak. Elsősorban a kisebb darabokat adták el helyben, a nagy teknőket a vásárra vitték. Aszakajtókért (fatál) gyakran kaptak élelmiszert (krumplit lisztet, szalonnát), amit az erdőn főztek meg. A főzés a kunyhó előtt történt, három kőre helyezett fazékban. Saját készítésű faedényekből ettek, fakanállal.

Ha parasztcsaládok számára dolgoztak, akkor nyári időszakban a csűrökben, hidegebb évszakokban pedig kunyhóban aludtak. Ilyen helyen leggyakrabban úgy vállalta a munkát, ha a gazda kosztot is adott vagy csak a hozzávalót és ebből a felesége tőzött.

Az 1950-es években még volt elegendő munkaalkalom, de a termelőszövetkezetek megalakulása után egyre nehezebben lehetett fához jutni. A fa a termelőszövetkezetek tulajdonába került, így a gazdáknak egyre kevesebbet dolgozik. Ha valakinek nagyobb mennyiségű faedényre van szüksége, tartalékolja a szükséges fát és helyben dolgoztatja fel a teknővájóval. Újabban néhány termelőszövetkezet is készíttet vele sózóteknőket. Pl. 1969 nyarán a sárospataki Rákóczi Termelőszövetkezet végardói telepén dolgozott. A faanyagot a Tsz adta. Oláh József elkészítette a teknőket, majd megfelezték és ki-ki értékesítette a magáét. A Tsz vezetősége eredetileg az istálló melletti gondozószobát jelölte ki szálláshelyül, de feleségével ragaszkodtak a régi életmódhoz és kunyhót építettek maguknak a tsz telepén. Ez némileg eltér az erdőben épített kunyhóktól. Négy nagy tuskóra két vastag gerendát helyeztek, erre keresztben két vékonyabbat raktak és oldalról deszkákkal, rudakkal támasztották meg. A tetejét deszkával, kátránypapírral borították, majd az egészet körülrakták szalmával. A szalmát kívülről nekitámasztott rudak tartják, hogy a szél meg ne bontsa. A bejáratot széles deszkalapokkal zárták el. A kunyhónak semmilyen berendezése nincs, kb. fél méter magas szénán alszanak és a kunyhó egyik sarkában tartják a szerszámokat, fazekat. (1. kép)

A teknővájó cigányok általában háromféle árut készítettek: teknőket, szakajtókat és kanalakat.4

Teknőkészítés

A paraszti háztartások elsősorban a sózóteknő és a dagasztóteknő készítését igényelték a teknővájó cigányoktól. A sózóteknőegységes méretben készült, a dagasztóteknőből kellett egy nagyobb méretű kenyérsütéshez és egy kisebb - a dagasztóteknőnek kb. a fele - amiben fánknak való tésztát dagasztottak.

A teknőkészítés szerszámai:/í'/réc, balta, kapocska, kétnyelű kés v. gyalukés, fénkö. (2. kép)5 A fiirészt csak a vastag fák feldarabolására használta. Feleségével vagy fiával fűrészelte el, a vékonyabb törzsű fiiból azonban csak baltával szabja ki a szükséges méretet. A teknős cigány egyik legfontosabb szerszáma a balta. A kiszemelt fa elhasításától a nagyolásig (a teknő formájának durva kitaragása) minden munkát baltával végez. A balta mellett a kapocskával, illetve kopacskc'ival végzik a legkülönbözőbb műveleteket, s ezeket tisztulásnak nevezik.

A kapocska kapa formájú,'hajlított pengéjű, rövid nyelű szerszám. Részei: foka, éle, nyele. Kétféle méretben használatos, az egyik szélesebb, a másik keskenyebb élű. A kapocskát kovácsokkal készíttette és egy szerszámmal 4-5 évig is dolgozhatott. A teknő vagy szakajtó simára faragását a kétnyelű késsel végzi. Használaton kívül hozzátartozik a kétnyelű kés fa, ami a kés élét védi. Amikor a kétnyelű késsel dolgozik, egy enyhén hajlított deszkalapot, mellvédőt akaszt a nyakába. Ehhez szorítja az éppen lesimítandó munkadarabot; hogy a ruháját megvédje a késtől. A fenőkő a munka közben kitompult szerszámok élesítésére szolgál.

A teknőkészítés legelső mozzanata az alkalmas fa kiválasztása. A fa állapota és minősége gyorsíthatja vagy lassíthatja a munkát és meghatározza a teknő minőségét. A teknővájó cigányok általában fűzfából és nyárfából dolgoznak. A nyers fát a legkönnyebb faragni. A száraz fa „már be van sülve" és könnyebben megrepedezik a belőle készült teknő. Arra is ügyelni kell, hogy a fa ne legyen görcsös. A fa kiválasztása után a teknő méretének megfelelően fűrésszel levágják a fatörzsből a megfelelő hosszúságot. Sosem dolgozik méretre, mindig „csak úgy szemre" készíti a teknőket. Az általában 140-160 cm hosszú fatörzset faékek segítségével kettéhasítja úgy, hogy ebből két teknő készülhessen.

Az elhasított fél fatörzset egy fadarabbal alátámasztja és a baltával egyenesre faragja a tetejét, „egyenesbe hozza". A következő mozzanat a nagyolás. amikor baltával kiszedik a félbevágott fa belsejét. Egyszer bal, egyszer jobb oldalról vágva hasít ki egy-egy darabot. Miután a fa belsejét kinagvolva, a két végét gömbölyűre lefaragja és megformálja a teknő füleit is. A felállított teknő alját egyenesre faragja és ezzel befejezte baltával a munkát.

Ekkor veszi elő a kapocskát, amit először is élesre fen a fenőkővel. (3. kép) A faragáshoz a teknőt egy gerendához támasztja, ő pedig leül a bal oldalára. A tisztulást a teknő belsejével kezdi, először a szélesebb pengéjű kapocskát használja. Belülről a teknő mindkét végét és az alját egyenletesen görbülő formára faragja. A belső rész kiképzése után felfordítja a teknőt és a sarkait pucolja le a kapocskával. Pontosan ki faragj a a teknő alakját megformálja a füleket is, de véglegesen csak a kétnyelű késsel alakítja ki. Ezzel simítja le a teknő fenekét, tetejét és körül az oldalát.

Bármilyen gondosan ellenőrzi is a fát felhasználás előtt, előfordul, hogy, görcs van a teknő falában. Ilyenkor hicskm'cil kiszedi a görcsöt és a keletkezett lyukba fadugót üt. A dugót is nyersfából készíti, belülről üti a lyukba, majd megékeli, hogy szorosabban tartson. Ha esetleg még akad rés, ezt kis ékekkel bedolgozza és kapocskával simára faragja.

Oláh József fiatalabb korában naponta 2-3 nagy sózóteknöt is elkészített (4. kép), a kisebb méretűből pedig öt-hatot. A kisebb méretű teknő ára 1969-ben 80-100 forint volt.

Szakajtó

Anyaga azonos a leknőével és fö mozzanataiban a munka menete is megegyezik. A szakajtó készítéséhez azonban sokkal keskenyebb törzsű fa is megfelelő. Ennél a méretet már baltával is el tudja vágni, nem használ fürészt. Az egyenesre lefaragott és félbevágott fa belsejét kör alakúan szedi ki a baltával. Durván kifaragja a szikajtó alakját úgy, hogy a lábát a fára teszi és ezzel biztosítja a stabilitását. Baltával formálja ki a szakajtó alakját és két fiúét is. (5. kép) A durva kifaragás után kapocskával folytatja a munkát. A forgácsra ül, két lába közé teszi a szakajtót úgy, hogy a bal lába egy gerendán van áttéve. s ennek a gerendának támasztja a szakajtót az. egyik fii lénél, jobb lábával pedig leszorítja a másik fülénél. Bal kézzel fogja a szakajtó fülét, jobb kezében akapocskával a szakajtó belsejét faragja. Ezután másik oldalára fordítja, mellé térdel és a külső oldalát formálja simára. A szakajtó végleges kifaragása a kétnyelű késsel történik. Ehhez a munkához leül, jobb lábát térdben behajlítva a bal lába alá helyezi. Két lába közé teszi a megmunkálandó szakajtót, így mindkét kezével kezelheti a kést. (6. kép) Először a tetejét, majd az alját és az oldalát simítja le egyenletesen gömbölyűre, végül a fülek méretét szabja ki. Munka közben gyakran meg kell fenni a kétnyelű kést, mert„hamar kiveszi az élét. "

Oláh József fiatalabb korában, ha jó nyers fából dolgozott, akkor naponta 6-8 szakajtót is elkészített. Az 1960-as évek végén egy szakajtót 25-30 Ft-ért értékesít.

Kanalak

A használattól függően, több fajta kanalat készített. Régebben egyaránt faragott zsírkavaró, rántáskavaró fakanalat és evőkanalat.Újabban már szinte egyáltalán nem készít evőkanalat, mert csak néhány idősebb ember kér ilyet. Korábban azért szerették a fakanalat, mert „ezzel jobb ízű az étel, és nem melegszik át olyan könnyen, mint. az alumíniumkanál. "

A kanálkészítés során a balta és a kapocska mellett kétfajta kést használ: egyenes kés, görbe vagy kanálvájó kés.

A kanál hosszának megfelelő méretre levágott fahasábot négyfelé hasítja. Az egyes cikkekből baltával durván kifaragja négy kanál formáját, az alakját azonban kapocskával adja meg. Először a kanálfejet dolgozza ki. A kapocska sarkával szedi ki a fa belsejét, majd a nyelet faragja. A késsel egyenesre vágja a kanálfej peremét. A kanálfej mélységét a kanálvájó késsel szedi ki úgy, hogy egyszer a végétől, másszor a nyelétől metszi ki. (7. kép) Végül a kés hátuljával vagy egy üvegdarabbal simára csiszolja a kanalat és néhány bevágással, rovátkával díszíti a nyelét. A kanálkészítéssel több munka van, mint a teknővel vagy a szakajtóval. Sokkal nehezebb a kis méretű kanalat faragni, mint a többit és lassabban is halad vele. Kanalat főleg télen készít, amikor a nagyobb darabokon kint nem lehet dolgozni. A nagy zsírkavaró kanalak ára 6-10 forint, a kisebbeké 2-3 forint, a fa evőkanalat pedig 5 forintért árulja.

Megjelent / Published in: PETERCSÁK Tivadar: Adatok a teknővájó cigányok munkájához. A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14. 1975. pp.98-104., ill.

1. Teknővájó cigáiy kunyhója Hut of a tub-making Gypsy
2. Teknővájó cigány szerszámai: a/ balta; b/ kapocska; c/ mellyvédő; ál kétnyelü kés, kétnyelü kés-ta; el kanálvájó kés. Tools of a tub-making Gypsy: axe, kapocska breast-shield, double-handle knife and case, spoonrcarving knife
4 Oláh József a kész sózóteknökkel. József Oláh with ready salting troughs
5. A szakajtó iáragása baltával. Carving a bread-bowl with anase
6. A .szakajtó faragása kényelem késsel. Cramvig a hread-bowl with a double-handle knife
7. Fakanál készítése. Making a wooden spoon

A tűz és vas ura - A kovácsmesterség

Szép zene, ha két hű szívben egy a dobogás, szép zene, ha Gretna Greenben ráver a kovács. Nászmuzsika! Csengő rímben szól a kalapács. Száll a szava: Gretna Greenben titkon esket a kovács. Ugyan honnan származott a Gretna Green-i kovács házasságkötő hatalma? E hatalmat az 1856. évi parlamenti végzés szüntette meg, de csak elvileg, mert mesterünk még évtizedekkel később is összeadta a hozzászökött szerelmespárokat. Sőt nemcsak a skót kovács ősi joga volt az effajta ténykedés: 3000 kilométernyire keletre, a kaukázusi abházoknál is a kovács volt a házasságok fő ceremóniamestere. Ugyanakkor bírósági ember is, akinél a gyanúsított – ártatlansága bizonyítására – félelmetes esküt tett, e szavakkal: „Ha nem mondtam igazat, Csazmu isten ezen az üllőn loccsantsa szét a fejemet.” A gyógyítást szintén a kovácsok végezték a régi időkben. Jó száz évvel ezelőtt még hazánkban is általánosan virágzott orvosi tevékenységük. A Szécsényben lakó híres orvos-kovács alakját Mikszáth örökítette meg: „Lakott az én gyermekkoromban a mi vidékünkön egy Strázsa János nevű kovácsmester, kinek a keze olyan könnyű volt, mint a hab, úgyhogy a legcsodálatosabb szemoperációkat tudta végezni, olyan ügyesen, hogy a híre elszárnyalt egészen Kassáig–Pestig. Különösen a zöld hályogot tudta megoperálni, melyet pedig az akkor híres Lippay sem tudott.” Ez a bizonyos Lippay Gáspár, a pesti egyetem szemorvos professzora, hogy bécsi kollégáinak eldicsekedhessen vele, egyszer felhívta a nevezetes hályogkovácsot Pestre. „Strázsa János uram hagyta a ló patkolást a legényére, felköté újdonatúj mándliját, kiélesíté vágó-nyeső szerszámát a kis köszörűkövön, még pofon is vágta a kovácsinast, aki a köszörűkövet forgatta, mert elbámészkodott valahova, aztán – csizmaszárba dugva késeit, útnak eredt. Minthogy a »füstösre« nem mert ülni, gyalogosan indult el Pestre, egész éjjel bandukolván, reggel, öreg fölösötköm idejére, vergődött el az Újvilág utcai egyetemre!” Itt azon melegében, a bécsi szemorvosok nagy csodálkozására, egy mozdulattal eltávolította a beteg egyik szeméről a hályogot. De amikor Lippay professzor megdöbbenten magyarázni kezdte neki a szem érzékenységét, bicskát tartó keze remegni kezdett, és a másik szemmel már nem próbálkozott meg. „Azontúl, hogy megtudta, milyen komplikált, külön világ a szem, és mennyi veszély származhatik kezének parányi rezzenéséből, vérének sebesebb lüktetéséből, késének egy gondolatnyi elsiklásától, soha többé nem mert, hályogot operálni.” Más vonást is tulajdonítanak a kovácsnak: a bölcsességet. „Okos arca van ennek az embernek, mint egy kovácsnak” – ítélkezik a csukcsok egy közmondása. Héphaisztosz „elmés, bölcs, ravasz” jelzői a kultuszának legrégibb rétegéhez tartoznak. Sok népnél fontos tanácsadó volt a kovács, hazánkban is többfelé a falu eszének tartották őket. És ha még közelebbről vesszük szemügyre az emberiség emlékezetében kirajzolódó kovács alakját, meglehet, hogy itt nagy befolyású, előkelő emberek, tekintélyük sokszor királyira növekedett – másutt viszont a társadalomból kitaszított, megvetett páriák. XVII. századi kovácsműhely. J. A. Comenius: A látható világ, 1668.

A régi briteknél a három kiváltságos kaszt egyike: a kelta druidák (papok) és az énekes bárdok rendjével a kovácsok osztálya társult. A mongoloknál Dzsingisz kán történetét festették ki a szent kovácshagyomány színeivel. A XIX. század elején még élt a hit és bizonygatták, hogy valahol még mindig őrzik üllőjét. Iránban a zsarnok legyőzőjének, a nép szabadítójának tartotta az őshagyomány a rézzel kivert bőrkötényét zászlóként lobogtató kovácsot, s Firduszi énekelte meg. A finnek népeposzt teremtettek köréje, hisz mi más a Kalevala, mint az „örökélő művész”, a „tudós kovács Ilmarinen” magasztalása. Hasonlóan magasra értékel egy XVI. századi közmondásunk: „Külömb azert Máthiás király s Máthyás kouácz.” Népmeséinkben is él a vaskovács vagy kovácskirály alakja; hajlékát vasfal veszi körül, s a vasorrú bábát agyonkalapálja.

Viszont Nepálban a kovácsot kitagadta a közösség. A szomáli dinka–négereknél a törzsből nem nősülhetett, és a településen kívül kellett laknia. A szaharai tibbuknál pedig a kovács szóval szidalmazó olyan sértést követett el, amelyet csak vérrel lehetett lemosni.

Honnan származik hát a kovács ilyen sokféle tisztsége és eltérő értékelése, miért e szélsőséges társadalmi ítélkezés?

A válaszadáshoz sok évszázaddal vissza kell tekintenünk időszámításunk elé, a vaskorszak kezdetéig.

A vas az őskor diadalmas, új anyaga. A belőle készült fegyver és eszköz használhatóbbnak, jobbnak bizonyult, mint a korábbi kő-, réz- vagy bronzszerszámok. Akik már ismerték és használták, előbb-utóbb a többi törzs fölé kerekedtek. Ily módon a vas birtoklása biztonságot és hatalmat jelentett. De a primitív népek hiedelme szerint nem az anyagi tulajdonság, hanem a vas természetfeletti varázsa győzedelmeskedett a bronzon. Innen a vas babonás ereje: szelleműző, szerencsét hozó képesség, mely évszázadokon át hatalmában tartotta az embert, és alacsonyabb kultúrfokon még ma is sokfelé így hiszik.

A vas megmunkálásához azonban tűz-re volt szükség, és a tűz talán a legelső természeti jelenség, amelyet az ember észrevett. Az égi eredetéről táplált egyetemes emberi hit öltött költői alakokat a Prométheusz-féle tűzrabló demiurgoszokban. A tűz iránti tiszteletet egyrészt a félelem, másrészt a birtoklásából fakadó hatalomtudat hajtotta virágba.

A primitív népek gondolatvilágában a tűz és a vas misztikuma átháramlott a velük dolgozó mesterre, a kovácsra. Így lett csodálatos tulajdonságok birtokosa a tűz és a vas ura.

Ez a hit szabta meg a kovács őstörténeti, sőt jóval későbbi társadalmi helyzetét is.

A Biblia özönvíz előtti Tubál Káinja, az indus Rigvéda Tvasterja, aki Indra isten mennyköveit kovácsolja, s a vele rokon Héphaisztosz–Vulcanus, aki az olümpiai Zeusz–Jupitert látja el villámokkal, a germánok Vülundja, és a Kalevala tudós Ilmarinenje nemcsak e mesterség dicsőítése, több annál. Annak az elismerése, hogy a legfőbb úr hatalmának megszerzését és megtartását a kovácsnak köszönheti, hisz az készítette az uralom nélkülözhetetlen eszközeit, afegyver-eket.

De nem minden nép értette a vasmegmunkálás titkait, s a vasérc hiányos előfordulása miatt nem is terjedhetett el mindenhová e mesterség. És ha egy ilyen, a kovácsot nem ismerő nép a kovácsost legyőzte, a behódoltak kovácsait nemcsak idegeneknek, alávalóknak tekintette – mint a többit –, hanem félelmetes mesterségük miatt teljes kirekesztésre kárhoztatta őket.

Minthogy azonban a kovács az ősi hit szerint nemcsak az anyagon uralkodott, hanem az anyag „szellemein” is, mesterségét varázslásnak nézték. „A kovácsok és sámánok egy fészekből bújtak ki” – tartja egy jakut közmondás. A varázslás pedig, amelyet, mint a primitívek főnöke, papja a közösség érdekében végzett, tekintélyhez juttatta mindenütt. Kezébe kaphatta ennek révén a házasságkötő hatalmat és a gyógyítás feladatát. És mivel e mesterség rendszerint apáról fiúra öröklődött, a gyógyítói gyakorlat sok tapasztalattal gazdagodott, tudást szerzett a kovácsnak.

Messze földről felkeresték, sokan, idegenek is gyakran megfordultak nála. Sok hírt hallhatott, és jó emberismeretre tehetett szert. Később pedig, a dohány elterjedésével, még inkább a falusiak gyülekezője lett a kovácsműhely, mert ott mindig pipára lehetett gyújtani. Ott beszélték meg a világ folyását, és cserélték ki híreiket. A kovács tudása, bölcsessége, tanácsadó szerepe ebben gyökerezik.

Maga a kovácsmesterség egyébként már a vaskorszak elején kialakult, hisz aki rájött arra, hogy a felhevített vas, ütögetéssel alakítható, az már megalkotta a legfontosabb szerszámokat – kohó-t, üllő-t, kalapács-ot, fogó-t – és a technológiát is. E mesterség lényegében nem sokat változott az idők folyamán, csupán szerszámai tökéletesedtek, eljárása finomodott.

Már az ókorban ismerték a vas három fajtáját: a kovácsvas-at, az acél-t és az öntöttvas-at, sőt a görögök az acélt nemcsak edzeni, hanem megereszteni is tudták – Homérosz Iliász-ában mesteri kézzel rajzolta meg Héphaisztoszt, az ókori kovács alakját, s leírta műhelyét, munkáját:

…ment a fuvókhoz: tűz fele fordítván azokat, sürgette dologra. És a kemencéknél húsz fúvó fútt szakadatlan, fürgén árasztották szét sokféle fuvalmuk, egyszer a gyors munkát segitették, másszor elültek, úgy, ahogyan Héphaisztosz akarta, s a munka kivánta. Lángra vetette a nem puhuló rezet is, meg az ónt is, és a nagyértékű aranyat s az ezüstöt; utána üllőtalpra nagy üllőt tett, a kezébe ragadta jó kalapácsát, míg a fogót másik keze fogta. (Devecseri Gábor ford.)

És kovácsolt Akhilleusznek pajzsot, páncélt, sisakot és fegyvert.

Európa népei az etruszkoktól és a rómaiaktól lesték el a kovács munkáját. Az utóbbiaknál már szervezett mesterség volt, törvény szabályozta működésüket, főleg a fegyverkovácsokét.

Eleink az iráni műveltség hatásaként jutottak a vas ismeretéhez, előbb csak a kereskedők révén az áruhoz, majd kezelésének tudományához is. A magyarok felszerelése a vezérek korában e mesterség gyakorlását tételezi fel. A letelepült magyarságnak még nagyobb szüksége lett a kovácsra, hisz a mezőgazdasági eszközöket, majd az ipari szerszámokat mind vele készíttették.

A kovácsmesterségnek a rómaiaknál megkezdődött szakosodása folytatódott, sőt terebélyesedett. Megjelennek a kardcsiszár-ok, lándzsakészítő-k,pajzsgyártó-k, fegyvercsiszoló-k, zablakészítő-k, szegkovács-ok, patkolókovács-ok, kocsikovács-ok, akik sokszor külön-külön céhekbe tömörültek. E mesterségből származott ki és alapított saját családot az ötvös, puskaműves, bádogos, a lakatos és sok más fémmunkás. És ahogyan az élet rendje változott, a sokféle fegyverkovács szerepét átvették a szer-, vagyis a szerszám-kovácsok, akik aztán később tovább különültek, és a XIX. századra önálló mesterség lett a fazon-, a fűrész-, a reszelő-, a kés-, a fúró– és az üllőkovács.

De a kovács alakja s munkájának lényege nem változott. Mintha saját emlékeinket idézné, vagy – úgy vélhetnénk – Vergiliusnak Aeneas fegyverzetét készítő Vulcanusnak és ciklopszainak munkájáról szóló sorait ismételné meg Gyöngyösi István 1693-ban megjelent verses munkájában, amikor a Kemény János részére bilincseket készítő tatár kovácsokról s műhelyükről szól. Pedig csak szűkebb hazájának két szeme látta kovácsait és munkájukat ábrázolja, oly híven, hogy szinte keretbe kívánkozik a kép:

…mintha jöttek vólna az Etnából, Vulkan Műv-helyének szennyes barlangjából, Most-is füst gőzölög némellyek szájából. Vas-por szennye ülte hízott pofájokat, Szenek pozdorjája füstölte nyakokat, Sok szikra csípdeste fel-tűrött karokat, Egy-egy pőröly tölté béfogott markokat. Ritkult a szakállok csapdosó tüzekkel, Éktelen homlokjok pörzsöllött szemekkel, Orcájok varasult gyakor égésekkel, Merő fél-ördögök kormos személyekkel. De mint Óriások, temérdek tagokkal, Hegyeket bírnának emelni vállokkal, Lapdaként jádzanak az ülő-vasokkal, Mindent végbe visznek erőss munkájokkal.

A kovácsok leírása után a munkáé következik:

Fel-gerjedvén a tűz, a szikrák ropognak, Hevül a vas, arrúl a rozsdák pattognak, Az erőss kovácsok mellette forognak Kezdett munkájokhoz serénységgel fognak. A Fúvó gégéje körül szít ez tüzet, Pemete-bojtjával az hint reá vizet. A verő pőrölyhöz készít némely kezet, Fogó szájátúl falt vasat némelly vezet. Hajnal-színt mutat már a vas setétsége, Megpirossította a tűz melegsége. Minden mocska, szennye, rozsdája leége, Engedelmeskedik lágyúlt keménsége. Zúgnak a pőrölyök fel-emelt kezekben, Üti ki-ki, lehet mennél erősebben. A tűz és a munka hevíti testekben, A repülő szikrák dongnak műhelyekben.

Ha a kovácsmunka lényege nem is változott, a feldolgozás módjait, eszközeit és az ezek szerint elkülönülő termékeket sok lenne felsorolni. Vertvasmunka, vagdalt, áttört, hidegen készült, domborított, vésett, faragott és kötözött munka került ki a kovácsok kezéből, amelyek mint fegyverek és szerszámok, eszközök és gépek, épületelemek és dísztárgyak elégítették ki a társadalom szükségletét. Vörösmarty szép soraival összegezve a kovácsmunka eredményét:

Kard, eke, lánc készűl a vasnak gazdag eréből, Táplál, véd, büntet: hármasan őrzi e hont. Kard s lánc kínszer lesz hódító s zsarnoki kézben; Csak használni tud a pór-eke, ártani nem.

E kovácsművek egy része már használhatatlanná kopott, vagy megette a rozsda, más része ma is megvan, és több közülük elcsodálkoztat minket gondos és sokszor művészi kidolgozásával. Ki nem szemlélné megdöbbenő áhítattal az ismeretlen magyar mesterek reneszánsz műveit, mint II. Lajos hadipáncélját vagy Bebek György szablyáját; aztán a fertődi Eszterházy-kastély barokk kapurácsát, és még inkább Fazola Henriknek, a diósgyőri vashámor alapítójának 1760 körül az egri megyeházhoz készített, rokokó stílű vasrácsait, a vasművesség világhírű remekeit.

A XIX. század közepén rohanóra forduló technikai fejlődés e mesterség hagyományos kereteit sem hagyta érintetlenül. Bessemer, Siemens, Martin forradalmi jelentőségű találmányaival egyidőben megjelenik a nagyipari munkásság soraiban a gyári kovács is. A régi kovácsműhelyt és szerszámait felváltja avasmű, a korszerű kovácsüzemek hatalmas közlőműves– vagy gőzkalapács-a, amelynek ütőereje 150 tonnát is elér. A kovácsvas-at kiszorítja az öntöttvasés az acél. A kovács munkáját átveszi részben a vaskohászat, részben a gép– és szerszámgyártás. A nagyolvasztó, a Martin-kemence, a 26 000 tonnás nyomással dolgozó óriás hidraulikus sajtó, a hengermű, a nagy teljesítményű forgácsoló, fúró-, esztergáló, maró-, gyaluló-, fűrészelő, daraboló,koptató-, hegesztő-gépek és berendezések ontják termékeiket.

De faluhelyen azért még mindig látni kétkezi pöröly-t, öregverő-t, amellyel a külső verő sújtott oda, ahova a mester a félkézkalapáccsal ütögetve a baljában fogóval tartott vasra, csörgetéssel mutat, mondván: rátarts! És ha már-már el is búcsúzunk e mesterségtől, bizonyosak lehetünk abban, hogy az emberiség emlékezete megőrzi a kovácsnak a társadalom érdekében végzett jelentős munkáját. Akár úgy, miként Illyés Gyula, A mester című versében:

Szeretem a szerszámokat, egész belepték a falat. A satu fölött léc futott. A csavarhúzók ültek ott. A fogók, nagy és kicsi, mind; a vasvágók, hosszuk szerint; mint az orgona sípjai készen kéz alá ugrani. Járt közöttük az orgonás, apám, a pusztai kovács, hogy melyiket emelje le, csinálni, amit kell vele. Attól, mit javított s csinált, örömöt kapott a világ. Megtisztult egy-egy hangja, vagy zengetett merő újakat.