Teknővájó

A Magyarországon élő cigányság rendszeresen dolgozó rétegét alkotják a teknős cigányok. A magyar lakosság körében is őket becsülik meg a legjobban, mert állandó munkával keresik meg kenyerüket és készítményeik a paraszti háztartások számára sokáig nélkülözhetetlenek voltak. ,,A mi munkánk mindig értékes volt, meg tudtunk élni a munkánkból" - mondta Oláh József teknővájó mester.1

A teknővájás öröklődő mesterség, Oláh József is apjától tanulta. A Szabolcs megyei Vencsellőn laktak és 12 éves korától rendszeresen járta apjával a környékbeli falvakat. Négy-öt év alatt elsajátította a teknőkészítést.,, Tanult mesterség a mienk " -tartja a teknővájásról. Nősülés után önállósodom és előbb Vencsellőn. majd a Zemplén megyei Felsőbereckiben telepedett le. Itt azonban főleg csak télen lakik, az év nagy részében a Bodrogköz, Hegyalja és a Hegyköz falvaiban dolgozik, ahol megfelelő fát tud beszerezni.

A két világháború között még bőven volt munkája. Egyrészt az ipar fejletlensége miatt több fiiedényre (leknő. fatál, kanál) volt szüksége a lakosságnak, másrészt több fa is állt rendelkezésre. Régebben az uradalmakban és azoknál a parasztgazdáknál dolgozott, ahol megfelelő fát tudott szerezni.2 A nagybirtokosoknál rendszerint az erdőben telepedett le, maga válogatta ki a fát. Gyakran 100-150 darab teknőt is készített egy helyen. A késztermékeket vagy kettéosztották és mind a fa tulajdonosa, mind a teknővájó értékesítette a sajátját, vagy pedig a cigány adta el az összes teknőt és a pénzt elfelezték. A parasztgazdáknál úgy dolgozott, hogy a gazda adta a fát, a teknővájónak kellett kivágni és azt készített belőle, amit a fa tulajdonosa kívánt. Az árut itt is megfelezték, de előfordult, hogy az teljes egészében a gazdáé lett, a teknőkészítő pedig pénzt, esetleg kosztot kapott a munkájáért. Nagyon ritkán a fát vette meg valamelyik faluban, ott helyben elkészítette a különböző faedényeket és vásáron értékesítette.

A teknővájó cigányok - mesterségük természetéből következően - vándorló életmódot folytattak. Oláh Józsefnek régebben saját lova és szekere volt, ezzel járta Zemplén és Szabolcs megye községeit. Magával vitte családját is és a legszükségesebb felszerelési tárgyakat.

Ha erdőben dolgoztak, mindig ott is telepedtek le arra az időre, amíg volt munka. Itt szabadabban élhettek, könnyen megszerezhették a tüzelőt. Az erdőben rendszerint hosszabb ideig dolgozott, ezért kunyhót építettek a család számára. Anyagát az erdő adta így könnyen elkészült vele. Nagysága a család létszámától függően változott: szélessége kb. 2 méter, hosszúsága 3-4 méter. A kunyhót nem a föld színére építették, hanem kb. fél méterre lemélyítették a földbe. A kunyhó vázát egymáshoz sátor alakúra támasztott vastag rudak alkották, amit gallyal fedtek, majd beföldeltek. Kis ablakot is hagytak rajta, a bejáratot pedig deszkaajtóval záiták. A kunyhó belsejét jó vastagon berakták szénával és ezen aludt a család.3 Ha előfordult, hogy télen is ilyen kunyhóban laktak, akkor kis masinával (tűzhely) fűtöttek.

A teknőket és egyéb edényeket a családfő készítette, a fiúgyerekek csak a fa kivágásában segítettek. Az asszony a kész áruval járta azt a falut, ahol éppen dolgoztak. Elsősorban a kisebb darabokat adták el helyben, a nagy teknőket a vásárra vitték. Aszakajtókért (fatál) gyakran kaptak élelmiszert (krumplit lisztet, szalonnát), amit az erdőn főztek meg. A főzés a kunyhó előtt történt, három kőre helyezett fazékban. Saját készítésű faedényekből ettek, fakanállal.

Ha parasztcsaládok számára dolgoztak, akkor nyári időszakban a csűrökben, hidegebb évszakokban pedig kunyhóban aludtak. Ilyen helyen leggyakrabban úgy vállalta a munkát, ha a gazda kosztot is adott vagy csak a hozzávalót és ebből a felesége tőzött.

Az 1950-es években még volt elegendő munkaalkalom, de a termelőszövetkezetek megalakulása után egyre nehezebben lehetett fához jutni. A fa a termelőszövetkezetek tulajdonába került, így a gazdáknak egyre kevesebbet dolgozik. Ha valakinek nagyobb mennyiségű faedényre van szüksége, tartalékolja a szükséges fát és helyben dolgoztatja fel a teknővájóval. Újabban néhány termelőszövetkezet is készíttet vele sózóteknőket. Pl. 1969 nyarán a sárospataki Rákóczi Termelőszövetkezet végardói telepén dolgozott. A faanyagot a Tsz adta. Oláh József elkészítette a teknőket, majd megfelezték és ki-ki értékesítette a magáét. A Tsz vezetősége eredetileg az istálló melletti gondozószobát jelölte ki szálláshelyül, de feleségével ragaszkodtak a régi életmódhoz és kunyhót építettek maguknak a tsz telepén. Ez némileg eltér az erdőben épített kunyhóktól. Négy nagy tuskóra két vastag gerendát helyeztek, erre keresztben két vékonyabbat raktak és oldalról deszkákkal, rudakkal támasztották meg. A tetejét deszkával, kátránypapírral borították, majd az egészet körülrakták szalmával. A szalmát kívülről nekitámasztott rudak tartják, hogy a szél meg ne bontsa. A bejáratot széles deszkalapokkal zárták el. A kunyhónak semmilyen berendezése nincs, kb. fél méter magas szénán alszanak és a kunyhó egyik sarkában tartják a szerszámokat, fazekat. (1. kép)

A teknővájó cigányok általában háromféle árut készítettek: teknőket, szakajtókat és kanalakat.4

Teknőkészítés

A paraszti háztartások elsősorban a sózóteknő és a dagasztóteknő készítését igényelték a teknővájó cigányoktól. A sózóteknőegységes méretben készült, a dagasztóteknőből kellett egy nagyobb méretű kenyérsütéshez és egy kisebb - a dagasztóteknőnek kb. a fele - amiben fánknak való tésztát dagasztottak.

A teknőkészítés szerszámai:/í'/réc, balta, kapocska, kétnyelű kés v. gyalukés, fénkö. (2. kép)5 A fiirészt csak a vastag fák feldarabolására használta. Feleségével vagy fiával fűrészelte el, a vékonyabb törzsű fiiból azonban csak baltával szabja ki a szükséges méretet. A teknős cigány egyik legfontosabb szerszáma a balta. A kiszemelt fa elhasításától a nagyolásig (a teknő formájának durva kitaragása) minden munkát baltával végez. A balta mellett a kapocskával, illetve kopacskc'ival végzik a legkülönbözőbb műveleteket, s ezeket tisztulásnak nevezik.

A kapocska kapa formájú,'hajlított pengéjű, rövid nyelű szerszám. Részei: foka, éle, nyele. Kétféle méretben használatos, az egyik szélesebb, a másik keskenyebb élű. A kapocskát kovácsokkal készíttette és egy szerszámmal 4-5 évig is dolgozhatott. A teknő vagy szakajtó simára faragását a kétnyelű késsel végzi. Használaton kívül hozzátartozik a kétnyelű kés fa, ami a kés élét védi. Amikor a kétnyelű késsel dolgozik, egy enyhén hajlított deszkalapot, mellvédőt akaszt a nyakába. Ehhez szorítja az éppen lesimítandó munkadarabot; hogy a ruháját megvédje a késtől. A fenőkő a munka közben kitompult szerszámok élesítésére szolgál.

A teknőkészítés legelső mozzanata az alkalmas fa kiválasztása. A fa állapota és minősége gyorsíthatja vagy lassíthatja a munkát és meghatározza a teknő minőségét. A teknővájó cigányok általában fűzfából és nyárfából dolgoznak. A nyers fát a legkönnyebb faragni. A száraz fa „már be van sülve" és könnyebben megrepedezik a belőle készült teknő. Arra is ügyelni kell, hogy a fa ne legyen görcsös. A fa kiválasztása után a teknő méretének megfelelően fűrésszel levágják a fatörzsből a megfelelő hosszúságot. Sosem dolgozik méretre, mindig „csak úgy szemre" készíti a teknőket. Az általában 140-160 cm hosszú fatörzset faékek segítségével kettéhasítja úgy, hogy ebből két teknő készülhessen.

Az elhasított fél fatörzset egy fadarabbal alátámasztja és a baltával egyenesre faragja a tetejét, „egyenesbe hozza". A következő mozzanat a nagyolás. amikor baltával kiszedik a félbevágott fa belsejét. Egyszer bal, egyszer jobb oldalról vágva hasít ki egy-egy darabot. Miután a fa belsejét kinagvolva, a két végét gömbölyűre lefaragja és megformálja a teknő füleit is. A felállított teknő alját egyenesre faragja és ezzel befejezte baltával a munkát.

Ekkor veszi elő a kapocskát, amit először is élesre fen a fenőkővel. (3. kép) A faragáshoz a teknőt egy gerendához támasztja, ő pedig leül a bal oldalára. A tisztulást a teknő belsejével kezdi, először a szélesebb pengéjű kapocskát használja. Belülről a teknő mindkét végét és az alját egyenletesen görbülő formára faragja. A belső rész kiképzése után felfordítja a teknőt és a sarkait pucolja le a kapocskával. Pontosan ki faragj a a teknő alakját megformálja a füleket is, de véglegesen csak a kétnyelű késsel alakítja ki. Ezzel simítja le a teknő fenekét, tetejét és körül az oldalát.

Bármilyen gondosan ellenőrzi is a fát felhasználás előtt, előfordul, hogy, görcs van a teknő falában. Ilyenkor hicskm'cil kiszedi a görcsöt és a keletkezett lyukba fadugót üt. A dugót is nyersfából készíti, belülről üti a lyukba, majd megékeli, hogy szorosabban tartson. Ha esetleg még akad rés, ezt kis ékekkel bedolgozza és kapocskával simára faragja.

Oláh József fiatalabb korában naponta 2-3 nagy sózóteknöt is elkészített (4. kép), a kisebb méretűből pedig öt-hatot. A kisebb méretű teknő ára 1969-ben 80-100 forint volt.

Szakajtó

Anyaga azonos a leknőével és fö mozzanataiban a munka menete is megegyezik. A szakajtó készítéséhez azonban sokkal keskenyebb törzsű fa is megfelelő. Ennél a méretet már baltával is el tudja vágni, nem használ fürészt. Az egyenesre lefaragott és félbevágott fa belsejét kör alakúan szedi ki a baltával. Durván kifaragja a szikajtó alakját úgy, hogy a lábát a fára teszi és ezzel biztosítja a stabilitását. Baltával formálja ki a szakajtó alakját és két fiúét is. (5. kép) A durva kifaragás után kapocskával folytatja a munkát. A forgácsra ül, két lába közé teszi a szakajtót úgy, hogy a bal lába egy gerendán van áttéve. s ennek a gerendának támasztja a szakajtót az. egyik fii lénél, jobb lábával pedig leszorítja a másik fülénél. Bal kézzel fogja a szakajtó fülét, jobb kezében akapocskával a szakajtó belsejét faragja. Ezután másik oldalára fordítja, mellé térdel és a külső oldalát formálja simára. A szakajtó végleges kifaragása a kétnyelű késsel történik. Ehhez a munkához leül, jobb lábát térdben behajlítva a bal lába alá helyezi. Két lába közé teszi a megmunkálandó szakajtót, így mindkét kezével kezelheti a kést. (6. kép) Először a tetejét, majd az alját és az oldalát simítja le egyenletesen gömbölyűre, végül a fülek méretét szabja ki. Munka közben gyakran meg kell fenni a kétnyelű kést, mert„hamar kiveszi az élét. "

Oláh József fiatalabb korában, ha jó nyers fából dolgozott, akkor naponta 6-8 szakajtót is elkészített. Az 1960-as évek végén egy szakajtót 25-30 Ft-ért értékesít.

Kanalak

A használattól függően, több fajta kanalat készített. Régebben egyaránt faragott zsírkavaró, rántáskavaró fakanalat és evőkanalat.Újabban már szinte egyáltalán nem készít evőkanalat, mert csak néhány idősebb ember kér ilyet. Korábban azért szerették a fakanalat, mert „ezzel jobb ízű az étel, és nem melegszik át olyan könnyen, mint. az alumíniumkanál. "

A kanálkészítés során a balta és a kapocska mellett kétfajta kést használ: egyenes kés, görbe vagy kanálvájó kés.

A kanál hosszának megfelelő méretre levágott fahasábot négyfelé hasítja. Az egyes cikkekből baltával durván kifaragja négy kanál formáját, az alakját azonban kapocskával adja meg. Először a kanálfejet dolgozza ki. A kapocska sarkával szedi ki a fa belsejét, majd a nyelet faragja. A késsel egyenesre vágja a kanálfej peremét. A kanálfej mélységét a kanálvájó késsel szedi ki úgy, hogy egyszer a végétől, másszor a nyelétől metszi ki. (7. kép) Végül a kés hátuljával vagy egy üvegdarabbal simára csiszolja a kanalat és néhány bevágással, rovátkával díszíti a nyelét. A kanálkészítéssel több munka van, mint a teknővel vagy a szakajtóval. Sokkal nehezebb a kis méretű kanalat faragni, mint a többit és lassabban is halad vele. Kanalat főleg télen készít, amikor a nagyobb darabokon kint nem lehet dolgozni. A nagy zsírkavaró kanalak ára 6-10 forint, a kisebbeké 2-3 forint, a fa evőkanalat pedig 5 forintért árulja.

Megjelent / Published in: PETERCSÁK Tivadar: Adatok a teknővájó cigányok munkájához. A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14. 1975. pp.98-104., ill.

1. Teknővájó cigáiy kunyhója Hut of a tub-making Gypsy
2. Teknővájó cigány szerszámai: a/ balta; b/ kapocska; c/ mellyvédő; ál kétnyelü kés, kétnyelü kés-ta; el kanálvájó kés. Tools of a tub-making Gypsy: axe, kapocska breast-shield, double-handle knife and case, spoonrcarving knife
4 Oláh József a kész sózóteknökkel. József Oláh with ready salting troughs
5. A szakajtó iáragása baltával. Carving a bread-bowl with anase
6. A .szakajtó faragása kényelem késsel. Cramvig a hread-bowl with a double-handle knife
7. Fakanál készítése. Making a wooden spoon

Kihalt szakmák..../ Folytatáshoz katt a posztra !

Van pár szakma, amely nevében és olvasmányélményeink alapján még benne van a köztudatban, de az elmúlt évtizedekben teljesen és maradéktalanul kihaltak, eltűntek. Ezekből adok most egy csokorra valót.

Pákász

Pákásznak nevezték azokat a lápvidék környékén élő embereket, akik kimondottan a rétből, mocsárvidékből szerezték jövedelmüket. Földműveléssel, iparral egyáltalán nem foglalkoztak, de ezen kívül mindennel.

Ha a pákászra gondolunk, sokunk szeme előtt Matula bácsi jelenik meg a Tüskevárból

A halat szigonnyal, varsával, hurokkal fogták meg. A vízimadarakat is különböző maguk készítette hurkokkal ejtették el. A nagyvadaknak, mint például a farkas, csapdát készítettek, vermet ástak, a repülő madarakat íjjal, hajítófával próbálták elejteni. Vadméhek mézét, ehető- és gyógynövényeket, orvosi piócákat, szóval mindent begyűjtöttek, amit csak találtak, majd amikor "kiélték" a területet (ez kb. 5-6 hét volt) továbbálltak.

A lápok lecsapolása után eltűnt az ezerszínű vízi világ, az ötvenes évek végére ez az ősi foglalkozás teljesen kihalt.

 

Töltőtollas

Ez a rövid életű szakma a húszas években született. A magyar töltőtollas kisiparosok többnyire Mittenwaldból hozták a szebbnél szebb, gyöngyházas, mintás műanyag rudakat és a legfinomabb amerikai tollhegyeket. Kis műhelyükben a tolltesteket kiesztergálták, menetelték, réz gyűrűkkel, csíptetővel, szivattyúval látták el, majd pedig az elkészült tollat eladták.

Magyar, kisipari gyártású töltőtollak
(a szerző gyűjteményéből)

A harmincas-negyvenes-ötvenes években a töltőtoll, csakúgy mint a zsebóra vagy a szemüveg, nagy becsben tartott személyes használati tárgynak számított. Tulajdonosaik többször javíttatták őket, és évtizedekig is használtak egy-egy darabot. A tárgy személyes jellegét mi sem mutatja meg jobban, minthogy sok darabba a tulajdonos nevét is belegravíroztatták. (Egy ilyen, jelölt toll esetében nyilvánvaló, hogy tulajdonosának nem állt szándékában belátható időn belül megválni a tőle.)

Egy ideig még a golyóstollak is hasonló becsben voltak, de a hatvanas évek végére elterjedtek az olcsó, eldobható darabok, és ezzel a tollas ipar kihalásra ítéltetett. Budapest utolsó töltőtoll készítő manufaktúrája a Kiskörúton állt, a Babaklinika mellett. A tulajdonos Marosán József, egy jócskán nyolcvanon túl járó bácsika volt. A fekete celluloid töltőtollat 1000 Ft-ért, az ezüst csíkost 3500 Ft-ért árulta. Az elromlott szivattyúk javítása pár száz forintba került. Valamikor az ezredforduló környékén számolták fel az üzletet.

Ezután már csak a Tollklinika nevű javító műhely maradt, ahol új tollak ugyan nem készültek, de a még közkézen forgó darabokat szervizelték. 2012 karácsonyáig működött a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkánál. Amióta bezárt, ez a mesterség - életre hívása után alig három emberöltőnyivel - hivatalosan is kihaltnak nyilvánítható.

Kár, mert igazán szépen (és gyorsan) csakis töltőtollal lehet írni, és e téren a magyar kisipar csakugyan ott volt a világ élmezőnyében, Azt a minőséget, amelyet a magyar kisiparosok töltőtollai képviseltek, ma már a legdrágább presztízsmárkák sem érik el.

 

Rákász

A folyami rák vagy nemes rák a felsőbbrendű rákok osztályának a tízlábú rákok (Decapoda) rendjéhez, ezen belül az Astacidae családjához tartozó faj.

A parasztok úgy tartották, hogy az volt a legbátrabb ember, aki a rákot először megette. Maguk nem is nagyon fogyasztották, hisz nem volt rajta mit falni. A rákleves viszont az urak asztalán gyakori és kedvelt csemege volt. Már a XVI. század elején keletkezett Szent Margit legendában is említés történik róla, és még Krúdy Gyula korában is általánosan elterjedt volt a rákfogyasztás szokása.

A rákászok egyes vidékeken puszta kézzel dolgoztak, de a legelterjedtebb eljárás az volt, hogy kissé megbüdösödött májjal csalták hálójukba az ollós jószágot, majd a hálóval együtt emelték ki.

Vizeink rák állománya a múlt század elejére jelentősen megfogyatkozott, így rákászat, mint foglalkozás teljesen kiveszett 

Vándorüveges

Amikor még az üveggyárak még nem nagyon tudtak 60 x 80 centisnél nagyobb üvegtáblát csinálni, vándorló üvegesek jártak faluról falura, és a hátukon cipelt táblákból kivágott darabokkal beüvegezték a parasztházak kitört vagy frissen készült ablakait. Akadt köztük, akik befőttes üvegeket, ivópoharakat, üvegkancsókat és palackokat is árult, utóbbi portéka általában a csehországi üveggyárak kissé szépséghibás, másodosztályú darabjai közül került ki.

A II. világháború után faluhelyen is divatba jöttek a bauhaus stílusú, három szárnyas ablaktáblák, és mivel ekkora üveglapokat hátizsákban cipelni lehetetlen, ez a vándoripar ellehetetlenült.

De még most, bő 50 évvel az utolsó vándorüveges eltűnése után is mondogatjuk ha baj ér: "Úgy kellett ez nékem, mint üveges tótnak a hanyatt esés!"

 

Teknővájó

Jellemzően cigányok űzték e foglalkozást. Hatalmas farönkből fateknőt, kisebb darabokból mosogatótálakat vájtak. Ezekben mostak, mosogattak a parasztasszonyok. Az iparilag előállított bádog- és lemezkádak, vájdlingok elterjedése óta kihalt szakmának számít.

 

Szénégető

Legtöbben már csak a Süsü a sárkány c. bábfilmsorozatból ismerjük ezt az ipart. Kik is voltak ők?

 

Erdei emberek, akik a lapos tisztásokon dolgoztak. A hosszú hasábokra darabolt bükk- és tölgyfát szabályos rendben egymás mellé és egymásra állítgatták. Ez volt a boksa, amit lehullott falevelekkel, majd földdel betakartak. Belsejében üreget hagytak, melyet gyúlékonyabb anyaggal (forgács, fahulladék) töltöttek ki. A boksát a tetején keresztül gyújtották meg.

A boksa lassan, füst nélkül, gőzölögve 8–12 napig izzott. Ezután a földet lehúzták róla, és szénporral betakarták, hogy teljesen kialudjon. A faszenet kis zsákokba csomagolták. A szenesemberek faluról-falura jártak szekerükkel, árujukat a szenes vasalókhoz és a kovácstűzhelyek fűtéséhez vásárolták.

A dissous gázzal működő hegesztőapparátok valamint a villanyvasalók elterjedése óta ez a szakma is kihalt.

 

Vándorköszörűs 

 

Általában zöldségpiacok közelében volt megtalálható a köszörűs kisiparos, aki - míg a háziasszony a tojásra alkudott - élesre kifente a konyhakéseit, ollóit. Utoljára a Lehel téri metróállomás északi kijáratánál láttam dolgozni ilyen köszörűs bácsit, még a kilencvenes évek közepén.

A piacok plázává átépítése, és a hiánygazdaságból fogyasztói társadalommá való átalakulás miatt erre a szolgáltatásra ma már nincs komoly igény.

 

Különféle rideg pásztorok

Kondás, juhász, gulyás, csikós... Szent György napján a parasztok rájuk bízták jószágukat, kinek amennyi volt, s ők kihajtották az összeset a végtelen pusztákra. Feladatuk nem annyira a jószág felvigyázása volt, sokkal inkább az ellátása. Ők voltak azok, akik órák hosszat, fáradhatatlanul húzták a vizet a gémeskutakból, hogy megitassák a jószágot, majd másnap továbbhajtották őket a következő kúthoz, mert hát nem volt az a kút, amelynek oly bő vízhozama lett volna, hogy minden nap meg lehessen itatni belőle egy ménest vagy gulyát. 

Késő ősszel, "amikor a jószág hátán már megmaradt a hó" (vagyis Márton nap környékén) állatseregletüket visszahajtották a falvakba, városokba. A számadó pásztor visszaadta kinek-kinek a maga állatát ("elszámolt velük"), a községi bíró pedig megfizette egész nyári munkájuk bérét. A telet a jószágok tulajdonosuk istállójában, a pásztorok pedig falusi házukban, családjukkal töltötték. 

Hortobágyi csikós nóniusz lovon, valamikor a húszas években

A pásztorélet végét a hatvanas évek elejének téeszesítése hozta el. A nagyüzemi gazdaságok ridegtartásra alkalmatlan, nyugati állatfajtákat honosítottak meg és istállós állattartásra tértek át.

 

Kerékgyártó

Külön mesterség volt a lovaskocsik kerekének elkészítése. Egykoron minden faluban dolgozott egy-egy kerékgyártó, mert ez volt a lovaskocsik egyik legjobban igénybe vett, leggyakrabban meghibásodó alkatrésze, amelyet éppoly gyakran kellett cserélni, mint a mai automobilokon a gumiabroncsokat. (Szóval nem túl gyakran, de azért belátható időn belül.)

A kerékgyártóknak majdnem sikerült átmenteniük mesterségüket, a húszas évek közepéig még az automobilok is fakerekeken gördültek. Azonban ahogy az utazási sebesség növekedni kezdett, szükségessé vált az erősebb kerekek készítése, megszületett a lemezből sajtolt, ponthegesztett kocsikerék, amely még maguknál az automobiloknál sokkalta tartósabbnak bizonyult, így a levitézlett automobilok, utánfutók és traktorok kerekei idővel fölszereltettek a szekerekre. A kerékgyártók a hatvanas években tűntek el, ma már nagyon nehéz ehhez értő iparost találni, és még nehezebb megfizetni a tudását.

 

Szemfelszedő, műstoppoló

Ezen kisiparosok a textilnemű javításával foglalkoztak.

A hatvanas években nejlonharisnyát venni csak ritka alkalmakkor, általában üzérektől (tipikusan kamionosoktól) lehetett, ezért aki hozzájutott egy-két párhoz, az nagyon megbecsülte. Ám ha egy óvatlan pillanatban a harisnya beakadt valamibe, "leszaladt a szem" rajta. Ekkor került képbe a szemfelszedő kisiparos, aki a kiszakadt harisnyát olyan szépen meg tudta javítani, hogy csak egészen közelről lehetett észrevenni, hogy sérült.

A műstoppoló pedig a vastagabb anyagokat tudta kijavítani oly módon, hogy a szivarral kiégetett vagy moly által kirágott szövetet hasonló színű és vastagságú fonallal, kézi munkával beszőtte. Húsz évvel ezelőtt velem is megesett, hogy vadonatúj öltönyömben hasra estem, és a nadrágom térdénél körömnyi kis lyuk keletkezett, amelyet egy öreg nénivel bestoppoltattam. Elmondhatom, hogy csak egy egészen minimális árnyalatbeli eltérés látszott közelről megnézve, éppen csak annyi, mint egy halovány pecsét. Azt az öltönyt még évekig hordtam utána.

Igazándiból ezek a szolgáltatások még nincsenek teljesen kihalva, de manapság már lámpással kell keresni szemfelszedő vagy műstoppoló kisiparost, és nincs kétségem a felől, hogy néhány éven belül ők is végleg el fognak süllyedni a Thomas Mann-i kútban.

 

Ószeres, handlé

Jellemzően vándor zsidók, akik mindenféle hasznavehetetlen dolgot gyűjtöttek: ócska ruhákat, hulladék nyersanyagokat, bőrt, tollat, rongyot, csontot stb. Cserébe fémedényeket, pipákat, borotvát, törülközőket, csizmákat, gyerekjátékokat adtak.

 

Sorompóőr, bakter

Közismerten kihalt mesterség, csak a teljesség kedvéért említem meg,

A sorompóőr olyan személy volt, akinek semmi egyéb dolga-gondja nem volt az életben, minthogy a szintbeli vasúti keresztezéseknél menetrend szerint leeressze a sorompót, majd amikor a vonat elhaladt, ismét felkurblizza azt. Mindezért havi fix fizetés, szolgálati lakás, és nyugdíjjogosultság járt neki, úgyhogy aki bakter lett a MÁV-nál, elmondhatta magáról, hogy megfogta az Isten lábát.

Az ötvenes években faluhelyen is kiépült az elektromos hálózat, ez lehetővé tette a biztosító berendezések gépi erővel való működtetését, és a bakterek munka nélkül maradtak.

"Én utoljára a Kaposvár-Fonyód közötti vasútvonalon Várdánál - ahol a főutat keresztezi a vasút -  láttam utoljára kézzel tekert sorompót, kb. 7-8 éve." -Jtom

 

Drótostót

A drótostót a törött fazekakat, porcelánokat javította meg. Mivel akkoriban megfelelően szilárd ragasztók nem voltak, az edényeket kívülről dróthálóval befonta, hogy a beléjük töltött anyag szét ne feszítse őket.

Az öntöttvas, majd később a lemezfazekak elterjedésével a drótozásra többé már nem volt szükség, és a drótostótok egyéb mesterségekre, általában épület bádogozásra nyergeltek át.

 

Tutajos

A milleniumi újjáépítés során Budapestnek rengeteg épületfára volt szüksége. Ezek szállításának legolcsóbb módja volt a kidöntött fatörzsekből tutajt összeróni, és a Dunán a városba úsztatni. Rendesen 8–10 tutaj úszott egymás után, lécekkel, deszkával, zsindellyel megrakva, egy ilyen tutajcsoport tett ki egy szállítmányt. A tutajosok a fakereskedő alkalmazottai voltak, de minden szállítmány egy-egy  ún. faktorra volt bízva, vagyis olyan értelmesebb és módosabb gazdára, aki vagyonával felelt a megérkezéséért.

Bár a szállítás e módja olcsó volt, de kockázatos, ráadásul az átázott faanyagot még sokáig kellett szárogatni felhasználás előtt. A 19. század végére a vasúti szállítás kiszorította.

 

Vándormozis

Risavi Ernő bácsi, a beledi vándormozis
és a Tertasound vetítőgép, amivel egykor dolgozott

Az ötvenes években a kisebb falvakba, tanyavilágba hetente egyszer elment a vándormozis, és a kultúrházban, vagy az iskolában levetítette maroknyi közönségének a filmhíradót, rövidfilmet és egy éppen akkoriban sikeres mozifilmet. 16 mm-es vetítőgépeket használtak, amelyet oldalkocsis motorkerékpárral, télidőben lovas szánnal szállítottak a helyszínre. A MOKÉP a vándorüzemen szeretett fukarkodni, rengeteg színes filmet fekete-fehérben másoltattak "jó lesz vidékre, parasztnak" felkiáltással. Így járt egyebek közt a Két férfi a városban vagy a Csillagok Háborúja is, amit a tanyasiaknak  fekete-fehérben, felirattal mutattak be.

"Ezt nem mondod komolyan, hogy a Csillagok háborúját is!! Azt '79 nyarán mutatták be nálunk. Akkor még képesek voltak fekete-fehérben levetíteni valahol?" - Jtom

A hetvenes évekre kiépült országos televízióhálózat erősen megcsappantotta az érdeklődést a vándormozi iránt, a kegyelemdöfést pedig a képmagnók elterjedése adta be az iparnak. Az utolsó 16mm-es méretben is forgalmazott film a Rémálom az Elm utcában 2. volt, melyet a Vico adott ki 1992-ben.

Pár évig még matinéztak a vándormozisok, de amikor a filmek játszási jogai lejártak, a szakma végleg kihalt.

 

Jeges

A régi időkben is hidegen kellett tartani valahogy bizonyos romlandó élelmiszereket. Jobb ötlet híján eleink télen jeget gyűjtöttek a folyamokból, tavakból és elvermelték. (Ennek emlékét őrzi a hasonlat: "hűvös mint a jégverem.")

Egy tipikus jégverem metszete

A jeget a nyári hajnalokon kocsira rakták, a városba vitték, és kimérték a háziasszonyoknak.

A háziasszonyok otthon ilyesféle bádoggal bélelt fa szekrénykébe, un. jégszekrénybe tették:

Másnapra a jég persze elolvadt, az olvadékvizet le kellett ereszteni az ajtó melletti csapon át, és új jeget venni beléje.

A szakma sorsát az első elektromos hűtőszekrények megjelenése már a harmincas években megpecsételte, de a háború és az azt követő jóvátételezési kötelezettség miatt még további 25-30 esztendeig tartott, mire a "fridzsiderek" általánosan elterjedtek. 

A hatvanas évek végén eltűntek a jegesek az magyar utcákról. 

 

Vándorórás

A 19. század közepén kezdtek általános elterjedni hazánkban az órák. A parasztházak pitvarában schwarzwaldi faórák pöcsögdögéltek, és a módosabb gazdák már cilinderjáratú zsebórákat is vettek. 

Ébresztős schwarzwaldi faóra(a feketeerdei parasztok tucatjával fabrikálták őket télidőben)

"Brauswetter János Szegeden" - hirdeti e zsebóra számlapja.
Nevezett 1847-től 1903-ig működtette órásműhelyét a hírös városban

Ezeket a szerkezeteket 2-3 évenként szét kellett szedni, alkatrészeiket elmosni, és friss olajjal összerakni ahhoz, hogy megbízhatóan működjenek. Néhány száz fős falvakban nem élt meg az órás, ahhoz túlontúl ritkán volt szükség a szolgálataira, ezért a ritkán lakott régiókban az iparosok faluról-falura vándoroltak, megjavították azt az egy-két órát, ami éppen rosszan állt, majd továbbutaztak.

Az nagyipari óragyártás beindulása és a szabad gátszerkezetek elterjedése sokkal megbízhatóbbá tette az órákat. Ezzel párhuzamosan létrejött a személy- és teherszállítási infrastruktúra, és a 20. század elején már nagyon kevés olyan világtól elzárt falu volt, ahol ne akadt volna hétről-hétre valaki, akinek a városba kellett utaznia, és akivel el lehetett volna küldeni az elromlott órát a városi órásmesterhez. A vándorórások lassan eltűntek.

 

Lámpagyújtogató

Budán 1777-ben, Pesten 1790-ben kezdték el kiépíteni a közvilágítást. Ekkoriban természetesen még szó sem lehetett villanylámpáról, legfeljebb olajmécsesről. Ezeket pedig valakinek meg kellett gyújtania este és el kellett oltania reggel.

A 19. század közepén az olajmécseseket gázégők és petróleumlámpák váltották fel, de a villamos lámpákkal csak 1909-ben kezdtek kísérletezni, és azok igazándiból elterjedni csak az első világháború utolsó éveiben tudtak, amikor a városi gáz gyártásához való, kokszolható szenet mind nehezebb lett beszerezni. (Villamos energia a hazai szénnel is fejleszthető volt.) A lámpagyújtogatók azonban még több, mint tíz évig rótták az utcákat és kapcsolgatták egyesével vagy utcánként a villanylámpákat, míg végül 1931-ben kiépítették a közvilágítás távkapcsolásához szükséges berendezéseket.

 

Írnok

Mária Terézia bevezettette a népoktatást, és szép eredményeket ért el az analfabetizmus felszámolásában, az írnokok mégis még kb. száz évig hivatalban maradtak. Ennek két fő oka volt: először is írásképük a csak néha-néha ceruzát ragadó paraszténál sokkalta szebb volt, így hivatalos leveleket illő volt írnokkal tisztáztatni, a másik pedig az, hogy egészen a XIX. század végéig a nyomdai eljárásokon kívül semmiféle sokszorosítási eljárás nem létezett. Hivatalos levelezéshez, szerződéskötésekhez stb tehát kellettek az írnokok, akik a másod- és harmadpéldányokat kézzel lemásolták.

Kézzel írott hivatalos levél egy talált sarkantyú tárgyában.
Érdemes kisilabizálni. ;-)

A szakma a mechanikus írógépek, indigópapír és a stencilmásoló megjelenésével a századforduló környékén kihalt.