1400-as évek közepén, Hunyadi Mátyás idejében Kocs községet átszelő BudátBéccsel összekötő főút mellett készítették el a falu szekérkészítő mesterei azt a könnyű, több addig nem használt újítással felszerelt 3-ló húzta kocsiszekeret, amely a település nevét világhírűvé tette, s máig innen neveznek kocsinak szinte minden 4-kerekű járművet. A kocsi szekérkészítő mesterek pedig szétszéledtek az akkori Magyarország területén, tudásukat kamatoztatva készült aztán szerte Magyarországon és Európában a könnyű kocsi utazószekér.
Kocsfalu szekérkészítői 1421-ben készítették elZsigmond királyleányaErzsébetésV. Albertosztrák herceg"mennyegzői szekerét"mely egy szíjakon függő fedett ekhós, úgynevezett hintálló szekér, vagyis röviden hintó volt.
A menyegzői szekér megmaradt felső kocsiszekrénye a jegyespár címereivel díszítve máig megtekinthető a Graz-i múzeumban.
Erzsébet és Albert esküvője 1421. szeptember 28-án volt Pozsony-ban.
Elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mesterember. Régi magyar neve: vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, ill. foglalkoztak a vas előállításával (→ vasművesség). A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. sz.-ban több ágra is szakadt (→ lakatos). A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkozik, szerepe egy község vagy táj életében jelentős. A mesterségnek különféle szakmai típusai alakultak ki, így van cigánykovács, uradalmi kovács vagy gépészkovács, községi vagy kommenciós kovács. Többnyire közülük kerültek ki a múlt század elejétől a paraszti munkaeszközöket újító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott, volt, aki baromorvosi iskolát végzett. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, az üllőket, fujtatókat manufaktúrákban vásárolták. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem fűződik.
szegkészítő, szegverő, a kovácsmesterség egyik ágához tartozó mesterember. Épületekhez különféle lécszegeket, pántszegeket, patkószögeket, boronaszögeket, vasúti talpfa-csavarokat, hajóács-szegeket készít. 1846-ban alapították a Kassa melletti Csernely-völgyben az első szeggyárat, melynek gépeit a Csernely patak vize hajtotta. Itt nagy mennyiségben készítettek lécszegeket, melyeket Mo.-on kívül Erdélybe és Galiciába is szállítottak. Később a gyárat → lakatos műhellyel kötötték össze, ahol különféle ajtó és ablakvasalásokat is készítettek. Kisebb falvakban, mezővárosokban a cigányok is foglalkoztak szegkovácsmesterséggel. A fahajó építésénél használt iszkábát rendszerint cigánykovácsok készítették. Néhányan a közelmúltban is űzték ezt a foglalkozást. Leghíresebbek voltak a felsőőri, csobánkai és pomázi szegkovácsok, utóbbiak szövetkezetet is alakítottak.
Ugyan honnan származott a Gretna Green-i kovács házasságkötő hatalma? E hatalmat az 1856. évi parlamenti végzés szüntette meg, de csak elvileg, mert mesterünk még évtizedekkel később is összeadta a hozzászökött szerelmespárokat. Sőt nemcsak a skót kovács ősi joga volt az effajta ténykedés: 3000 kilométernyire keletre, a kaukázusi abházoknál is a kovács volt a házasságok fő ceremóniamestere. Ugyanakkor bírósági ember is, akinél a gyanúsított – ártatlansága bizonyítására – félelmetes esküt tett, e szavakkal: „Ha nem mondtam igazat, Csazmu isten ezen az üllőn loccsantsa szét a fejemet.”
A gyógyítást szintén a kovácsok végezték a régi időkben. Jó száz évvel ezelőtt még hazánkban is általánosan virágzott orvosi tevékenységük. A Szécsényben lakó híres orvos-kovács alakját Mikszáth örökítette meg:
„Lakott az én gyermekkoromban a mi vidékünkön egy Strázsa János nevű kovácsmester, kinek a keze olyan könnyű volt, mint a hab, úgyhogy a legcsodálatosabb szemoperációkat tudta végezni, olyan ügyesen, hogy a híre elszárnyalt egészen Kassáig–Pestig. Különösen a zöld hályogot tudta megoperálni, melyet pedig az akkor híres Lippay sem tudott.”
Ez a bizonyos Lippay Gáspár, a pesti egyetem szemorvos professzora, hogy bécsi kollégáinak eldicsekedhessen vele, egyszer felhívta a nevezetes hályogkovácsot Pestre.
„Strázsa János uram hagyta a ló patkolást a legényére, felköté újdonatúj mándliját, kiélesíté vágó-nyeső szerszámát a kis köszörűkövön, még pofon is vágta a kovácsinast, aki a köszörűkövet forgatta, mert elbámészkodott valahova, aztán – csizmaszárba dugva késeit, útnak eredt. Minthogy a »füstösre« nem mert ülni, gyalogosan indult el Pestre, egész éjjel bandukolván, reggel, öreg fölösötköm idejére, vergődött el az Újvilág utcai egyetemre!”
Itt azon melegében, a bécsi szemorvosok nagy csodálkozására, egy mozdulattal eltávolította a beteg egyik szeméről a hályogot. De amikor Lippay professzor megdöbbenten magyarázni kezdte neki a szem érzékenységét, bicskát tartó keze remegni kezdett, és a másik szemmel már nem próbálkozott meg.
„Azontúl, hogy megtudta, milyen komplikált, külön világ a szem, és mennyi veszély származhatik kezének parányi rezzenéséből, vérének sebesebb lüktetéséből, késének egy gondolatnyi elsiklásától, soha többé nem mert, hályogot operálni.”
Más vonást is tulajdonítanak a kovácsnak: a bölcsességet. „Okos arca van ennek az embernek, mint egy kovácsnak” – ítélkezik a csukcsok egy közmondása. Héphaisztosz „elmés, bölcs, ravasz” jelzői a kultuszának legrégibb rétegéhez tartoznak. Sok népnél fontos tanácsadó volt a kovács, hazánkban is többfelé a falu eszének tartották őket.
És ha még közelebbről vesszük szemügyre az emberiség emlékezetében kirajzolódó kovács alakját, meglehet, hogy itt nagy befolyású, előkelő emberek, tekintélyük sokszor királyira növekedett – másutt viszont a társadalomból kitaszított, megvetett páriák.
XVII. századi kovácsműhely.
J. A. Comenius: A látható világ, 1668.
A régi briteknél a három kiváltságos kaszt egyike: a kelta druidák (papok) és az énekes bárdok rendjével a kovácsok osztálya társult. A mongoloknál Dzsingisz kán történetét festették ki a szent kovácshagyomány színeivel. A XIX. század elején még élt a hit és bizonygatták, hogy valahol még mindig őrzik üllőjét. Iránban a zsarnok legyőzőjének, a nép szabadítójának tartotta az őshagyomány a rézzel kivert bőrkötényét zászlóként lobogtató kovácsot, s Firduszi énekelte meg. A finnek népeposzt teremtettek köréje, hisz mi más a Kalevala, mint az „örökélő művész”, a „tudós kovács Ilmarinen” magasztalása. Hasonlóan magasra értékel egy XVI. századi közmondásunk: „Külömb azert Máthiás király s Máthyás kouácz.” Népmeséinkben is él a vaskovács vagy kovácskirály alakja; hajlékát vasfal veszi körül, s a vasorrú bábát agyonkalapálja.
Viszont Nepálban a kovácsot kitagadta a közösség. A szomáli dinka–négereknél a törzsből nem nősülhetett, és a településen kívül kellett laknia. A szaharai tibbuknál pedig a kovács szóval szidalmazó olyan sértést követett el, amelyet csak vérrel lehetett lemosni.
Honnan származik hát a kovács ilyen sokféle tisztsége és eltérő értékelése, miért e szélsőséges társadalmi ítélkezés?
A válaszadáshoz sok évszázaddal vissza kell tekintenünk időszámításunk elé, a vaskorszak kezdetéig.
A vas az őskor diadalmas, új anyaga. A belőle készült fegyver és eszköz használhatóbbnak, jobbnak bizonyult, mint a korábbi kő-, réz- vagy bronzszerszámok. Akik már ismerték és használták, előbb-utóbb a többi törzs fölé kerekedtek. Ily módon a vas birtoklása biztonságot és hatalmat jelentett. De a primitív népek hiedelme szerint nem az anyagi tulajdonság, hanem a vas természetfeletti varázsa győzedelmeskedett a bronzon. Innen a vas babonás ereje: szelleműző, szerencsét hozó képesség, mely évszázadokon át hatalmában tartotta az embert, és alacsonyabb kultúrfokon még ma is sokfelé így hiszik.
A vas megmunkálásához azonban tűz-re volt szükség, és a tűz talán a legelső természeti jelenség, amelyet az ember észrevett. Az égi eredetéről táplált egyetemes emberi hit öltött költői alakokat a Prométheusz-féle tűzrabló demiurgoszokban. A tűz iránti tiszteletet egyrészt a félelem, másrészt a birtoklásából fakadó hatalomtudat hajtotta virágba.
A primitív népek gondolatvilágában a tűz és a vas misztikuma átháramlott a velük dolgozó mesterre, a kovácsra. Így lett csodálatos tulajdonságok birtokosa a tűz és a vas ura.
Ez a hit szabta meg a kovács őstörténeti, sőt jóval későbbi társadalmi helyzetét is.
A Biblia özönvíz előtti Tubál Káinja, az indus Rigvéda Tvasterja, aki Indra isten mennyköveit kovácsolja, s a vele rokon Héphaisztosz–Vulcanus, aki az olümpiai Zeusz–Jupitert látja el villámokkal, a germánok Vülundja, és a Kalevala tudós Ilmarinenje nemcsak e mesterség dicsőítése, több annál. Annak az elismerése, hogy a legfőbb úr hatalmának megszerzését és megtartását a kovácsnak köszönheti, hisz az készítette az uralom nélkülözhetetlen eszközeit, afegyver-eket.
De nem minden nép értette a vasmegmunkálás titkait, s a vasérc hiányos előfordulása miatt nem is terjedhetett el mindenhová e mesterség. És ha egy ilyen, a kovácsot nem ismerő nép a kovácsost legyőzte, a behódoltak kovácsait nemcsak idegeneknek, alávalóknak tekintette – mint a többit –, hanem félelmetes mesterségük miatt teljes kirekesztésre kárhoztatta őket.
Minthogy azonban a kovács az ősi hit szerint nemcsak az anyagon uralkodott, hanem az anyag „szellemein” is, mesterségét varázslásnak nézték. „A kovácsok és sámánok egy fészekből bújtak ki” – tartja egy jakut közmondás. A varázslás pedig, amelyet, mint a primitívek főnöke, papja a közösség érdekében végzett, tekintélyhez juttatta mindenütt. Kezébe kaphatta ennek révén a házasságkötő hatalmat és a gyógyítás feladatát. És mivel e mesterség rendszerint apáról fiúra öröklődött, a gyógyítói gyakorlat sok tapasztalattal gazdagodott, tudást szerzett a kovácsnak.
Messze földről felkeresték, sokan, idegenek is gyakran megfordultak nála. Sok hírt hallhatott, és jó emberismeretre tehetett szert. Később pedig, a dohány elterjedésével, még inkább a falusiak gyülekezője lett a kovácsműhely, mert ott mindig pipára lehetett gyújtani. Ott beszélték meg a világ folyását, és cserélték ki híreiket. A kovács tudása, bölcsessége, tanácsadó szerepe ebben gyökerezik.
Maga a kovácsmesterség egyébként már a vaskorszak elején kialakult, hisz aki rájött arra, hogy a felhevített vas, ütögetéssel alakítható, az már megalkotta a legfontosabb szerszámokat – kohó-t, üllő-t, kalapács-ot, fogó-t – és a technológiát is. E mesterség lényegében nem sokat változott az idők folyamán, csupán szerszámai tökéletesedtek, eljárása finomodott.
Már az ókorban ismerték a vas három fajtáját: a kovácsvas-at, az acél-t és az öntöttvas-at, sőt a görögök az acélt nemcsak edzeni, hanem megereszteni is tudták – Homérosz Iliász-ában mesteri kézzel rajzolta meg Héphaisztoszt, az ókori kovács alakját, s leírta műhelyét, munkáját:
…ment a fuvókhoz:
tűz fele fordítván azokat, sürgette dologra.
És a kemencéknél húsz fúvó fútt szakadatlan,
fürgén árasztották szét sokféle fuvalmuk,
egyszer a gyors munkát segitették, másszor elültek,
úgy, ahogyan Héphaisztosz akarta, s a munka kivánta.
Lángra vetette a nem puhuló rezet is, meg az ónt is,
és a nagyértékű aranyat s az ezüstöt; utána
üllőtalpra nagy üllőt tett, a kezébe ragadta
jó kalapácsát, míg a fogót másik keze fogta.
(Devecseri Gábor ford.)
És kovácsolt Akhilleusznek pajzsot, páncélt, sisakot és fegyvert.
Európa népei az etruszkoktól és a rómaiaktól lesték el a kovács munkáját. Az utóbbiaknál már szervezett mesterség volt, törvény szabályozta működésüket, főleg a fegyverkovácsokét.
Eleink az iráni műveltség hatásaként jutottak a vas ismeretéhez, előbb csak a kereskedők révén az áruhoz, majd kezelésének tudományához is. A magyarok felszerelése a vezérek korában e mesterség gyakorlását tételezi fel. A letelepült magyarságnak még nagyobb szüksége lett a kovácsra, hisz a mezőgazdasági eszközöket, majd az ipari szerszámokat mind vele készíttették.
A kovácsmesterségnek a rómaiaknál megkezdődött szakosodása folytatódott, sőt terebélyesedett. Megjelennek a kardcsiszár-ok, lándzsakészítő-k,pajzsgyártó-k, fegyvercsiszoló-k, zablakészítő-k, szegkovács-ok, patkolókovács-ok, kocsikovács-ok, akik sokszor külön-külön céhekbe tömörültek. E mesterségből származott ki és alapított saját családot az ötvös, puskaműves, bádogos, a lakatos és sok más fémmunkás. És ahogyan az élet rendje változott, a sokféle fegyverkovács szerepét átvették a szer-, vagyis a szerszám-kovácsok, akik aztán később tovább különültek, és a XIX. századra önálló mesterség lett a fazon-, a fűrész-, a reszelő-, a kés-, a fúró– és az üllőkovács.
De a kovács alakja s munkájának lényege nem változott. Mintha saját emlékeinket idézné, vagy – úgy vélhetnénk – Vergiliusnak Aeneas fegyverzetét készítő Vulcanusnak és ciklopszainak munkájáról szóló sorait ismételné meg Gyöngyösi István 1693-ban megjelent verses munkájában, amikor a Kemény János részére bilincseket készítő tatár kovácsokról s műhelyükről szól. Pedig csak szűkebb hazájának két szeme látta kovácsait és munkájukat ábrázolja, oly híven, hogy szinte keretbe kívánkozik a kép:
…mintha jöttek vólna az Etnából,
Vulkan Műv-helyének szennyes barlangjából,
Most-is füst gőzölög némellyek szájából.
Vas-por szennye ülte hízott pofájokat,
Szenek pozdorjája füstölte nyakokat,
Sok szikra csípdeste fel-tűrött karokat,
Egy-egy pőröly tölté béfogott markokat.
Ritkult a szakállok csapdosó tüzekkel,
Éktelen homlokjok pörzsöllött szemekkel,
Orcájok varasult gyakor égésekkel,
Merő fél-ördögök kormos személyekkel.
De mint Óriások, temérdek tagokkal,
Hegyeket bírnának emelni vállokkal,
Lapdaként jádzanak az ülő-vasokkal,
Mindent végbe visznek erőss munkájokkal.
A kovácsok leírása után a munkáé következik:
Fel-gerjedvén a tűz, a szikrák ropognak,
Hevül a vas, arrúl a rozsdák pattognak,
Az erőss kovácsok mellette forognak
Kezdett munkájokhoz serénységgel fognak.
A Fúvó gégéje körül szít ez tüzet,
Pemete-bojtjával az hint reá vizet.
A verő pőrölyhöz készít némely kezet,
Fogó szájátúl falt vasat némelly vezet.
Hajnal-színt mutat már a vas setétsége,
Megpirossította a tűz melegsége.
Minden mocska, szennye, rozsdája leége,
Engedelmeskedik lágyúlt keménsége.
Zúgnak a pőrölyök fel-emelt kezekben,
Üti ki-ki, lehet mennél erősebben.
A tűz és a munka hevíti testekben,
A repülő szikrák dongnak műhelyekben.
Ha a kovácsmunka lényege nem is változott, a feldolgozás módjait, eszközeit és az ezek szerint elkülönülő termékeket sok lenne felsorolni. Vertvasmunka, vagdalt, áttört, hidegen készült, domborított, vésett, faragott és kötözött munka került ki a kovácsok kezéből, amelyek mint fegyverek és szerszámok, eszközök és gépek, épületelemek és dísztárgyak elégítették ki a társadalom szükségletét. Vörösmarty szép soraival összegezve a kovácsmunka eredményét:
Kard, eke, lánc készűl a vasnak gazdag eréből,
Táplál, véd, büntet: hármasan őrzi e hont.
Kard s lánc kínszer lesz hódító s zsarnoki kézben;
Csak használni tud a pór-eke, ártani nem.
E kovácsművek egy része már használhatatlanná kopott, vagy megette a rozsda, más része ma is megvan, és több közülük elcsodálkoztat minket gondos és sokszor művészi kidolgozásával. Ki nem szemlélné megdöbbenő áhítattal az ismeretlen magyar mesterek reneszánsz műveit, mint II. Lajos hadipáncélját vagy Bebek György szablyáját; aztán a fertődi Eszterházy-kastély barokk kapurácsát, és még inkább Fazola Henriknek, a diósgyőri vashámor alapítójának 1760 körül az egri megyeházhoz készített, rokokó stílű vasrácsait, a vasművesség világhírű remekeit.
A XIX. század közepén rohanóra forduló technikai fejlődés e mesterség hagyományos kereteit sem hagyta érintetlenül. Bessemer, Siemens, Martin forradalmi jelentőségű találmányaival egyidőben megjelenik a nagyipari munkásság soraiban a gyári kovács is. A régi kovácsműhelyt és szerszámait felváltja avasmű, a korszerű kovácsüzemek hatalmas közlőműves– vagy gőzkalapács-a, amelynek ütőereje 150 tonnát is elér. A kovácsvas-at kiszorítja az öntöttvasés az acél. A kovács munkáját átveszi részben a vaskohászat, részben a gép– és szerszámgyártás. A nagyolvasztó, a Martin-kemence, a 26 000 tonnás nyomással dolgozó óriás hidraulikus sajtó, a hengermű, a nagy teljesítményű forgácsoló, fúró-, esztergáló, maró-, gyaluló-, fűrészelő, daraboló,koptató-, hegesztő-gépek és berendezések ontják termékeiket.
De faluhelyen azért még mindig látni kétkezi pöröly-t, öregverő-t, amellyel a külső verő sújtott oda, ahova a mester a félkézkalapáccsal ütögetve a baljában fogóval tartott vasra, csörgetéssel mutat, mondván: rátarts! És ha már-már el is búcsúzunk e mesterségtől, bizonyosak lehetünk abban, hogy az emberiség emlékezete megőrzi a kovácsnak a társadalom érdekében végzett jelentős munkáját. Akár úgy, miként Illyés Gyula, A mester című versében:
