Az utolsó magyar vonatrablás / Folytatás a posztban

A betyár nem kriminalisztikai, hanem néprajzi fogalom. Nevezték régen szegénylegénynek is, több fajtáját megkülönböztetve az elkövetés módszere szerint. Rejtőzködő életet élő, a törvényt rendszeresen megsértő bűnöző, ám a közvélekedés szemében csak egy megtévedt, rossz útra tért ember, sok esetben humánus vonásokkal. A valóságban azonban nem létezett a hatalmat fricskázó, a szegény embert segítő betyár. Szegénytől azért nem rabolt, mert nem volt mit, amit pedig elvett a gazdagtól, arra neki volt szüksége. A betyárokon sokat szépítettek a rajzok és rézmetszetek, de igazi arcukat a fényképezés feltalálása után ismerhettük meg. A fotókon csupa olyan alak van, akikkel ma se szívesen találkoznánk. Marcona, primitív, elhanyagolt külsejű férfiak voltak, a romantika legkisebb jele nélkül.

Rózsa Sándor. Most nem ő volt a banda vezetője.

Súlyosbították a helyzetet a szabadságharc bukása után bujdosásra kényszerült volt honvédek is. Az osztrák felelősségre vonás elől sokan rejtőztek az Alföld áthatolhatatlan mocsarai közé. Bármit írnak a szegénylegényekről szóló legendák, a bujdosás nem romantikus: aki erre adja a fejét, az előbb-utóbb rákényszerül a bűnözésre.

A nagyszámú – eleinte tényleg okkal bujdosó – menekülő honvéd ellenére a betyárok nagy része nem a szabadságharc bukása miatt választotta a szegénylegények életét. Legtöbbjük már 1848 előtt is bűnözésből élt és az időnként meghirdetett amnesztiák után is rendszeresen visszatért a rabló életmódhoz. A „nemzeti ellenálló” betyár nimbuszát cáfolja az a tény is, hogy a kiegyezés után tovább fokozódott a bűnözés. Az Alföldön utazóknak körülbelül akkora esélyük volt a kirablásra, mint a mai autósoknak egy közlekedési balesetre

Ez a mindenre elszánt, tulajdonképpen vesztenivaló nélkül élő bűnözői réteg sokáig távol maradt a sínektől. Csak a Dél-Alföld végletesen rossz közbiztonságában történhetett meg, hogy kikezdjenek a vasúttal. Mindegyik támadás a Császári és Királyi Osztrák Államvasút Társaság (StEG) vonalának Szegedhez közeli szakaszán történt, 1862-től 1868-ig. Először csak egy kézihajtányt támadtak meg máig ismeretlen tettesek Szőreg és Oroszlámos között, mikor a vasutasok fizetését vitték ki a vonal szolgálati helyeire. Ez volt az egyetlen sikeres támadás, az összes többi kudarcba fulladt, mert a paraszti sorból származó betyároknak a vonat már túl nagy feladat volt.

A betyárvilág utolsó vasúti támadása a ma már nem létező Puszta-Péterivasútállomás közelében történt. Ma Petőfiszállási tanyák megállóhely van a helyén. A vonatot nyílt vonalon siklasztották ki, a helyszín véletlenül épp a később kiépült Petőfiszállás állomás területén van, éppen ott, ahol a peron véget ér.

Jól szervezett bandába gyűltek össze a betyárok. Köztük volt a börtönből nemrég szabadult Rózsa Sándor is, de a közhiedelemmel ellentétben nem ő, hanem a kevésbé ismert, de sokkal könyörtelenebb Csonka Ferenc volt a vezetőjük.

1868. december 8-án éjszaka kerestek egy erdős részt. Egy kis bevágásban haladt itt a vasút a fák között. Egy volt vasutastól szerzett szerszámokkal felfeszítették a szegeket és elfektették az egyik sínszálat, és a fák mögött, töltött fegyverekkel várták a Félegyháza felől érkező vonatot.

Tíz óra körül ért oda a III. számú személyvonat. A mozdony jobbra dőlt, három kocsit magával rántott, de nem borultak fel, mert megfogta mindet a bevágás oldala. A megdőlt mozdonyból a megállás pillanatában kiesett a fűtő, akit betemetett a szerkocsiból kizúduló szén. A sínen maradt kocsikra sortüzet adtak a betyárok. A lövések az első vagonokat érték, mert a betyárok itt keresték a postakocsit. De csalódniuk kellett: ilyen nem volt besorozva a vonatba. Elindultak a sötétben a sínen maradt kocsik mentén és az ablakok beverésével próbálták megriasztani és a helyükön tartani az utasokat.

A vonaton három vadászkatona is utazott. Ők nem ijedtek meg néhány bevert ablaktól, hanem kiszálltak a pálya mellé. Az utasok között volt egy katonatiszt, aki átvette felettük a parancsnokságot és fegyvert szegezve keresték a támadókat.

Egyikük vaktában belelőtt a sötétségbe.

Erre viszont nem számítottak a betyárok! Ha itt visszalőnek, akkor ki tudja, mekkora erő áll velük szemben az éjszakában! Eddig semmit se sikerült zsákmányolni, tulajdonképpen csak zavarodottan rohangáltak a vonat mellett. Elillantak az erdőbe és a szekereken gyorsan elhagyták a helyszínt.

Erről a képről csak annyit tudunk, hogy egy francia újságkivágat, Párizsban készült színezett metszet. Mivel kivágatként került a Nemzeti Múzeumba, az újságot nem sikerült beazonosítani. A szövegéből ítélve még 1868-ban készült, tehát az eseményhez képest egy hónapon belül. Fantázia alapján készült, sem a táj, sem a járművek kinézete és helyzete nem felel meg a valóságnak. A betyárok száma viszont véletlenül egyezik, de ez tényleg csak véletlen, mert akkor még nem tudtak a bandáról semmit.

A mozdonyvezető két és fél kilométert futott Puszta-Péteri állomásig, ahonnan értesítette a főnökséget. Ceglédről és Szegedről indítottak segélyszerelvényeket a helyszínre, melyek szerszámokat hoztak a helyreállításhoz és továbbvitték az utasokat, akik reggel hatra érkeztek Szegedre.

Azóta sokszor emlegetik ezt a támadást a betyárok legnagyobb tetteként. Az újságok az utasok első riadt beszámolóit követően tűzpárbajt emlegettek, melynek legendája máig kitart. Pedig csak összevissza pufogtatás az éjszakában, melyben senkit sem sikerült eltalálni. A betyárok az elavult, elöltöltős (legfeljebb kétlövetű) puskáikat nem tudták újratölteni a sötétben. Ezt megerősítik a fellelt golyónyomok is, mert a kocsik oldalán 12 becsapódási helyet számoltak össze. Írtak már vonaton utazó csendőrrajról, szakasznyi katonáról, Krúdy Gyula a betyárkirályról szóló regényében még Rudolf főherceget is hősies parancsnokként ültette a vonatra. Pedig csak három – ki tudja hová utazó – vadászkatonából és egy véletlenül ott lévő tisztből álló alkalmi csapat futamította meg a betyárokat, akiknek egyetlen kósza lövéstől inába szállt a bátorságuk, amint látták, hogy nem csak náluk van fegyver.

A hatóság e támadás után lépett fel a leghatározottabban a betyárvilág felszámolására. Ráday Gedeont nevezték ki királyi biztosnak Szegedre, aki rövid idő alatt központi irányítású nyomozóhálózatot épített ki. Egy hónapon belül a szegedi vár börtönében ült az összes vonatrabló. Ráday megfordította a nyomozás módszerét: először begyűjtötték az összes rosszéletű embert, akihez csak hozzá tudtak férni, és csak később kezdték keresni a bizonyítékokat. Özönlöttek a rabok a szegedi várba. Akit elértek, bevitték, a legkisebb gyanú vagy megérzés elég volt ehhez. Modern jogi környezetben ez elfogadhatatlan, de akkoriban is sok tiltakozást váltott ki. Az eredmény viszont azonnal jelentkezett: fél éven belül érezhetően javult a közbiztonság. A betyárvilágnak leáldozott.

Ráday Gedeon 

Az azóta lebontott Szegedi vár a háttérben, börtönében ült a betyárbanda

1873 tavaszán Pestről érkezett parancsra egy szegedi fényképész, Letzter Lázár fotósorozatot készített a legnagyobb és leghírhedtebb betyárokról. Utána gyorsan felszámolták a szegedi hivatalt. Az elítélteket elvitték végleges börtönükbe, a még vizsgálati fogságban lévőket átszállították az aradi várba.

A vasutat megtámadó bandából öten ültek a fényképezőgép elé.

Csonka Ferenc

Csonka Ferenc halászból lett betyár. 1865-ben bandája sikertelenül támadott meg egy vonatot, mert nem számítottak a kisiklott kocsikból kitóduló tömegre. A banda a vonat után a postaszekereken szállított pénzre vetett szemet. Egymás után támadták meg a Pestről jövő vagy Hódmezővásárhelyre tartó postaszállítmányokat. 1868 októberében Szeged legforgalmasabb utcáján támadták meg a vasútállomásról a postára tartó kocsit. A bátor kocsis a betyárok láttán a lovak közé csapva elhajtott, ám Csonka lövésétől találva néhány nap múlva meghalt.

„Háromszáz forintért az Istent is meg lehet ölni” – mondta a vonatrablás előtt. Életfogytiglani fegyházra ítélték, de húsz év múlva elengedték Illaváról. 1896-ban Eszék közelében megölt egy fuvarost, ekkor felakasztották. Hetvennégy éves volt utolsó gyilkossága idején.

Rózsa Sándor

Rózsa Sándor 1868 áprilisában amnesztiával szabadult a péterváradi börtönből. Még ha vágyódott is a rendes életvitel iránt, egész létét a bűnözés töltötte ki; várható volt visszasodródása a betyárok közé. Szegedre visszatérve nem kellett felkutatnia régi cimboráit: volt itt elég gazember az új nemzedékből. Az öreg betyárnak még mindig nagy volt a tekintélye, könnyen megtalálta a kapcsolatot velük. A bandában viszont már nem ő parancsolt. Szegeden életfogytiglani fegyházra ítélték, 1878-ban halt meg Szamosújváron.

Simon József

Simon József vasutas volt, de 1865-től Csonka Ferencz bandájához tartozott. Ő szerezte a szerszámokat a sínek felszedéséhez, de a vasúti támadásoknál soha nem tartott velük.

Schwáb Herman József

Schwáb Herman József volt a banda orgazdája.

Tombácz Antal

Tombácz Antal jómódú gazdaként állt be a bandába. Azzal védekezett, hogy erőszakkal kényszerítették arra, hogy fuvarozza a betyárokat. Rózsa Sándor ezt így cáfolta: „Nem kellett ütet erőltetni. Az csak kifogás, mert hát ’iszen kaptunk vóna más kocsit is akármönnyit, de ő kocsiját maga ajánlotta. Kéröm a tekintetös törvényszéköt, már az apja is rabló volt, velem együtt járt rabolni. Olyan becsületes nemzetség ez, nincs nekik egy böcsületös szögük se.”

A megtámadott vonatok mindegyikét a StEG IIIf sorozatú mozdonya húzta

A helyszín ma. 1868-ban itt még nyílt vonal volt, most Petőfiszállás vasútállomása van itt. Az 1116 sorozatú mozdony pontosan a kisiklatott gőzmozdony helyén áll

Ez volt-e az utolsó magyar vonatrablás? Nehéz kérdés, mert az utasok szervezett kirablása később is megtörtént Magyarországon. Egy tehervonat eltérítését megírták a Kántor a nagyvárosban című könyvben, amelyből film is készült. Máskor egy keskeny nyomközű iparvasút elleni támadásnál a dolgozók fizetését rabolták el az ügyintézőtől. No és hova tegyük a tanácsköztársaságot követő anarchiát, ahol az ilyen-olyan különítménynek nevezett bandák egyik megélhetési forrása volt a vonatok "igazoltatása"?

A nagyszabású, fegyverhasználattal járó esetek közül ez volt tényleg az utolsó, és ez zárta le a betyárkorszakot is. Az utánuk következő bűnözőket már nem betyárnak hívták, hanem rablónak, gyilkosnak.

AZ IGAZI BARBÁROK – KECSKEMÉTI BETYÁROK RABLÓGYILKOSSÁGA

1867 márciusában a szélfútta szarkási homokbuckák közül két holttest került elő. A véletlenül megtalált két holttest Bodri Péter juhászé és annak fiáé volt. Két évvel azelőtt Szent György napján tűntek el nyomtalanul 185 birkával, 115 báránnyal, 3 szamárral és a kutyáikkal együtt. Bodri nyakán kötél volt, míg a fia koponyája be volt törve. Kecskemét város tisztiügyészi hivatala rablógyilkosságot állapított meg és megindította a nyomozást, de a tetteseket ekkor még nem sikerült kideríteni.

“Bomlott utána az asszonynép” 

Az eset csak 1869-ben került elő újra. A gróf Ráday Gedeon irányította szegedi királyi biztosság ekkor kezdte meg a betyárvilág kíméletlen felszámolását, így sikerült felderíteni ezt a rablógyilkosságot is. Eszerint 1865 májusában Bodri Péter juhászt és 16 éves fiát Kecskemét határában meggyilkolták, tőlük 315 birkát, 1 szamarat (más forrás szerint hármat) 1 subát, 1 szolgavasat, 1 vasfazekat, 2 iszákot, 2 általvetőt, 6 nyeregtartót, 1 vasásót és egy baltát vittek el. Az áldozatokat elásták, a rabolt holmit pedig Farkas Gábor apaji juhász segítségével eladták. Úgy tudták, hogy Bodrinak tetemes adóssága volt, így sokáig az a hír járta, hogy ez elől menekült el a juhász. Az elkövetők Bajdor János, Muzslai János és Bognár Bicskai József (más forrás Farkas Gábort tünteti fel tettestársként) voltak, mindannyian kecskemétiek. Nem ez volt az első bűntettük, Muzslai és Bognár például már részt vett az 1863-as kerekegyházi pusztán történt postakocsi rablásban is. Hármójuk közül mégis Bajdor volt a legkiemelkedőbb, akit végül a kecskeméti betyárbanda tárgyalásán 3 gyilkosságban, 14 rablásban, 38 tolvajlásban és számtalan orgazdaságban találtak bűnösnek.

„Bajdor kecskeméti juhász volt. A bugaci pusztán született és növekedett. Sugár termetű, szép, magas férfi volt, szúrós tekintetű szemmel és fakószinü arcán kis fekete bajuszszal. Haja fürtökben omlott alá. A juhászok közt tekintély volt. Nagy ereje s ismert kegyetlensége félelmessé tették. Úgy járt a sivatagon, mint a puszták királya; s mikor fölállott egy-egy siván buckatetőre, hogy körülnézzen, merre vannak a juhfalkák: olyan volt, mint egy fölkiáltó jel a pusztában.”

„Bajdort kora és puszták népe úgy ismerte, mint egy hőst, telve nemes irányokkal. Bomlott utána az asszony nép; pedig voltaképp a betyárok közt is a legaljasabb volt, ki képes volt kenyeres czimboráját galádul elföldelni, és az ágról szakadt szegény özvegynek libáját ellopni. De a poézis romantikus hőssé alkotta.”

A szarkási puszta egy korabeli térképen (a szerző által jelölve) (http://mapire.eu/hu/)

Bajdor János a végtárgyalás idején kb. 35 éves volt. Mielőtt betyár lett közhuszárként szolgált, s 1860-ban tért haza Kecskemétre. A katonaságnál példásan viselkedett, soha nem kellett megfenyíteni. Hazatérve juhászként szolgált, de még sokáig ekkor sem követett el semmilyen bűncselekményt. Mikor azonban a nyájából elveszett néhány birka, hogy el tudjon számolni, Kerekegyházáról lopott 11 bürgét. Ekkor még nem gyanakodtak rá, nem üldözték, de egy darabig “nem bántotta a másét.” A nyomor és a családi gondok miatt a lopást aztán újabb és egyre kegyetlenebb tettek követték. Nem riadt vissza a hatóság megvesztegetésétől sem. Bodri juhász és fiának meggyilkolása előtt egy évvel hasonló bűncselekményt hajtott végre Német György juhász és bojtárja ellen is. Reizner János, a későbbi védőügyvédje visszaemlékezése szerint a kecskeméti juhásznak 120 birkája volt, de egy zsidónak tartozott, ezért az lefoglalta tőle azokat, s már készült az elhajtásukra. Ezt meghallva találta ki Bajdor (újfent Muzslai Jánossal együtt), hogy Németet agyon ütve ők viszik el a birkákat a zsidó elöl. A Virágpap erdőnél végre is hajtották a tervüket. Előbb mindkettőjüket megkötözték, majd a szamárról leoldott kötőfékkel fojtották meg őket. A holttesteket ott el is ásták.

A szegedi vár az 1879-es árvíz idején 

Végül 1869-ben Bajdort is elfogták és a szegedi várbörtönbe került. Itt a vallatása során, Edvi Illés Károly ügyész visszaemlékezése szerint miután Laucsik Máté vizsgálóbíró tudomást szerzett arról, hogy a vádlott babonás, meghagyta, hogy éjjel azzal a kötéllel a nyakán aludjon, amely a meggyilkolt Bodri juhászé volt, s addig nem veheti le, míg mindent be nem vallott. Bajdor ekkor megtört, s mindent beismert:

„A haramia megrezzent, a mint a kötél nyakát érinté. Megkötözött kezekkel, roskadozva tért vissza sötét cellájába. A bűn tudata s a meggyilkolt lelkének rémes képzete remegővé tették erős tagjait. Alig zárult be mögötte a nehéz ajtó, a korom sötétben végtelen félelem lepte meg. Imádkozni akart, de a szó elakadt ajkán s mikor az óra éjfélt ütött (mert Laucsik gondoskodott róla, hogy óraütést halljon), félelme tetőpontjára hágott. Már szinte látta Bodri Péter szellemét, könyörgött neki, hogy ne bántsa s könyörgött, hogy bocsássák a vizsgálóbíró elé, mert vallani akar.”

Ez a motívum más korabeli műben is előfordul, például az 1899-ben Szegeden kiadott Betyárok – Történetek az alföldi rablóvilágból Gróf Ráday korában című könyvben is. Itt például a betyár Gajdor néven szerepel és az áldozatot pedig Simándinak hívták, akinek a csontjait a kutyák kaparták ki a homokbuckák közül. Az ügyész története annyiban eltér ettől és a levéltári forrásoktól, hogy az áldozatokat Bajdor maga mutatja meg a vizsgálóknak a beismerését követően. Így emlékezett erről Reizner is, írásában viszont az szerepel, hogy a lelki eszközök sem bírták szóra:

“Soká nem vallott, makacsul tagadott és bizony nem roskadt össze a bizonyítékok súlya alatt. Lélektani hatásokkal semmire se mentek vele, hanem Lautsik Máté főszolgabíró ismeretes rendszere [Laucsik valóban a kegyetlenségéről volt híres, sok írás egyenesen a középkori kínzásokhoz hasonlította módszereit.] vallomásra kényszerítette. Nem bírta tovább kiállni a rettenetes torturákat s hogy ne bántsák, sőt hogy kegybe jusson és mindenféle kedvezményekben részesüljön, utóbb minden önkényt vallott, sőt naponként maga jelentkezett, hogy ez is, amaz is eszébe jutott már.”

Ami biztos, hogy vallomásaival később is rengeteget segített a további ügyek feltárásában, újabb személyek elfogásában. Első számú besúgó lett, így akiből sokáig nem tudtak kiszedni semmilyen vallomást, azt összezárták Bajdorral egy időszakra, aki kicsalta a fontos információkat. Az ügyvéd emlékei szerint Rózsa Sándorral is egy cellába került, mivel az sokáig hallgatott. Ha valóban cellatársa volt, akkor a betyárkirály egy idő után gyanút foghatott, ugyanis egyszer új börtöntársat kért magának, mert annak aki addig vele volt „nem tetszett a pofája.”

Rózsa Sándor börtönben készült portréja (Forrás: Szentesi Zöld László: Rózsa Sándor. Legenda és valóság. Méry Ratio, Somorja, 2006, 124.o.)

A kecskeméti betyár följelentése alapján fogták el és ítélték egy év börtönre csalásért és orgazdaságért Löbl Illést és fiát is. Az úgynevezett Löbl-ügy azért volt jelentős, mert ennek kapcsán érték először erős támadások Ráday Gedeont és a királyi biztosságot. A letartóztatott gazdag, zsidó kereskedő és fia kihasználva a kapcsolatait a sajtón és az ügyvédeken keresztül bírálták Ráday vizsgálati módszereit, önkényes intézkedéseit és nem utolsó sorban a rabokkal való bánásmódot, a rossz körülményeket. Bajdor aztán e szolgálataiért különleges bánásmódban részesült, a várban napközben szabadon járt-kelt, s Laucsik konyhaszolgálatra osztotta be. Valószínűleg a fentiek is közre játszottak abban, hogy végül nem ítélték halálra, hanem életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Míg több társát, köztük Muzslait felakasztották, ő az illavai fegyintézetbe került. Alakja később Móricz Zsigmond Barbárok című 1932-es novellájában tűnt fel ismét a veres juhász képében.

AZ UTOLSÓ HÍRES ALFÖLDI BETYÁR – FARKAS JANCSI KAPCABETYÁR*

Farkas Jancsi Hódmezővásárhelyen született 1838-ban. A Ráday-kort követően, az 1880-as években tevékenykedett, s talán ennek köszönhetően a róla szóló népi emlékek a folklór helyett már mindinkább a valóságot tükrözik. Bár nevét nem tartották olyan nagyra, mint Rózsa Sándorét vagy Bogár Imréét mégis hírhedté vált a Dél-Alföldön.

Hódmezővásárhely az 1800-as évek végén 

Néhány forrás kocsin járó, igazságszerető betyárnak említi, aki idejének nagy részében békés polgárként élt. Ahogy azonban Szenti Tibor néprajzkutató is megfogalmazta: „Betyárkodó magatartása a XX. században már anakronisztikus jelenség volt. A romantikus betyárkorszak vele végleg lezárult.” Az 1892-es csendőrségi zsebkönyvben a következőket írták róla:

„Farkas János hódmezővásárhelyi lakos földműves, ki gaztetteinek túlnyomó részét ezen törvényhatósági joggal felruházott város területén végezte, valamint hogy czinkosainak legtöbbje is, bár összeköttetései minden irányban voltak, ezen említett területről verődött össze. A bűnkrónikában szomorú hirhedtségre vergődött ezen gonosztevő egyesítette magában a paraszt furfangot a félművelt ember ravaszságával, a zsebtolvaj ügyességét a hamiskártyás agyafurtságával, a rablóvezér elszánt bátorságát még a nép által is megvetett kapczabetyár piszkos jellemével; egyesülve volt benne a rabló, gyilkos, útonálló, betörő, tolvaj a legaljasabb mértékben, minden pillanatban készen a legcsekélyebb okból is embervért ontani, nem vetve meg a leghitványabb zsákmányt, hogy bírvágyát, kapzsiságát kielégítse, de nem rettenve vissza a, legnagyobb szabású, legvakmerőbb vállalattól sem. Állandó lakhelye Hódmezővásárhely lévén, szabad óráiban kávéházakba, vendéglőkbe járt, hírlapokat olvasott, szeretőket tartott, bordélyházakban dőzsölt és paraszt hiuságánál fogva sok aranygyürűt, vastag, – nyakban függő – arany óralánczot és arany órát viselt. Ezen gonosztevő termetre nézve alacsony, vézna volt, teljesen vagyontalan és a földműves osztályhoz tartozott, azonban mindég posztóruhában járt.”

Egy 1885. november 11-én elkövetett gyilkossággal vált ismertté, amely tettét soha nem tudták rábizonyítani. Farkas ekkor a kakasszéki erdőnél az utána nyomozó két orosházi csendőrnek először megadta magát, majd csellel megszökött előlük. Az őt üldöző egyik csendőrt, Mankó Györgyöt aztán agyonlőtte menekülése közben. Később elfogták, de bizonyítékok hiányában kénytelen volt a gyulai törvényszék felmenteni. Ezután ismét bandát szervezett, társaival nagyobb lopásokat hajtottak végre. Ha valahova sikerült betörnie akkor az értékesebb tárgyak mellett – vagy ha mást nem talált – az ágyneműt, paraszt mellényt, ponyvát, szalonnát de a kaptár mézet is elvitte. Sokkal komolyabb bűntettnek számított, amikor 1889. december 22-én egy Wertheim pénzszekrényt loptak el egy szegedi boltból, benne 500 forint készpénz, 18000 forintnyi értékpapír, 1 db. három gyémántköves arany karperec volt. Wertheim-szekrényt máskor is próbáltak rabolni illetve feltörni: 1885-ben Derékegyházán a gróf Károlyi uradalom gazdasági irodáját törték fel, 1889 március 18-án Reisinger Gyula hódmezővásárhelyi lakos házát ásták ki, és ugyanebben az éveben a szegedi Bach-féle gőzmalom pénztárába is betörtek, de mindhárom alkalommal sikertelen volt a kísérletük.

Illusztráció: Tanya Kisteleken, ahogy akkoriban festhetett 

Ezek után hamarosan ismét a hatóságok látószögébe került, és Tyll László csendőr főhadnagynak végül 1890-ben sikerült felszámolni a bandát. A banda tagjai: Farkas Róza, Süle Sándor, Szabó Kata, Szabó Erzsébet és Szabó Mari mellett az orgazdákat is letartóztatták, ám a vezér, Farkas Jancsi ekkor is elmenekült. 1891. február 11-én éjjel Békéscsabán az adóhivatalba ismeretlenek betörtek és ott a két Wertheim páncélszekrény egyikét megpróbálták feltörni. Ki más lehetett az egyik elkövető, mint Farkas Jancsi. Tyll csendőr főhadnagy is azonnal nyomozni kezdett és kiderítette, hogy a lopási kísérlet előtti éjszakán idegenek szálltak meg Schwarz Jónás vendégfogadójában. Egy ottani szemtanú elmondása alapján azonosította a rablókat, Farkas Jancsit, és Nemes Nagy Pál, Nemes Nagy Péter és Becski István kisteleki lakosokat. Ezek után meghagyta a kisteleki csendőrőrs parancsnokának, Hefner Jakab őrmesternek, hogy “Nemes Nagy Antal (Nemes Nagy Pál öccse) és Becski István már többször fenyített hírhedt közveszélyes gonosztevőket óvatosan a legéberebb figyelemmel kísérni, házukat, lakásuk tájékát szigorúan felügyelni és minden feltűnés mellőzésével őket örökös felügyelet alatt [kell] tartani.” Ennek hamarosan meg is lett az eredménye, ugyanis Nemes Nagy Antal Kistelek melletti pusztai csárdájában február 26-án sikerült kézre keríteni Nemes Nagy és Becski mellett Farkas Jancsit is.

A Pesti Hírlap 1891. április 1-én megjelent számában olvasható a kistelekiek nyilatkozata, amiben többek között kijelentik, hogy Farkas Jancsi sohasem járt ott, és az elfogása is egy szeged-tanyai kocsmában történt, az ezzel kapcsolatos híreket a tudatlanságnak és a rosszakaratnak tudják be.  

A vásárhelyi betyárt tíz év börtönre ítélték. A Farkas-banda 41 bűncselekményt követett el, amellyel összesen 29000 forintos kárt okozott. Szabadulása után Hódmezővásárhelyen élt a Kistópart utcabán és állandó vendége volt az állomás melletti Török vendéglőnek. Nőtlen, mogorva, magának való ember lett, ennek ellenére még az első világháború után is ilyen történetek születtek róla:

“A Klauzál és a Sas utcát követő kis utca sarkán állt a Szőlőfürt-vendéglő. 1919-ben a román katonák ott mulattak és erőszakoskodtak az ottani, kétes hírű nőkkel. Farkas Jancsi mögsokallotta. Kimönt az udvarba, és ëgy keresetlen hámfával két románt agyonütött, majd utána elpucolt. Nagyon keresték, de nem találták mög. Ëgy feneketlen hordót a pincébe vitt, és ebbe ëgy szakácsnő rejtögette.” (Tóth Ernő közlése, Szenti Tibor: Betyártörténetek. Budapest, 1999.)   

Az efféle népi közléseket sokszor maga is csodálta. Egy vele készült 1910-es interjúban elmesélte, hogy volt rá példa, hogy egy nap alatt az emberek négy helyen is látták, miközben ő otthon heverészett Vásárhelyen. Halála előtti években így emlékeztek rá:

“Amikor 1922-ben vagy ’23-ban a Sugár utcában jártam, akkor láttam. Göndör, szürke haja vót. Erősen fekte bűrű, cigányos embör vót. Rakott szárú csizma, fekete esernyő, ruha vót rajta, a mándlizsebbe zsebóra vót, amely pertlin lógott a nyakábul.” (Bánfi János közlése, Szenti Tibor: Betyártörténetek. Budapest, 1999.)   

Az utolsó híres alföldi betyár 1924-ben jószágkupecként halt meg.

“Gyászhír” a betyár haláláról. (Pesti Napló, LXXV. évf. 148.sz.)

*A kapcabetyár olyan hitvány betyár volt, akit a többi betyár nem becsült semmire, kisstílű bűncselekményeket, lopásokat hajtott végre. 

RÚZSA SÁNDOR. A betyárok csillaga / Folytatás a posztban

 RÚZSA DÁNIEL, szegedi ajkakon Rúzsa Dani a vád és hagyományok szerint a szegedi boszorkányok kapitánya (magister sagarum) volt. 
Oltványi Pál, aki a múlt század első felének íratlan szegedi néphagyományát kitűnően ismerte, és közvetlen családi emlékei sokszor nyúlnak vissza a XVIII. századba, a vádirat és hagyomány felhasználásával, a megdöbbentő ítélet és a „nemes" tanács elmarasztalásával így jellemzi őt: Rúzsa Dániel 82 éves szegedi polgárt — aki azelőtt e városnak szenátora és főbírája, illetőleg országgyűlési követe volt — és ennek 50 éves nejét Széli Erzsébetet azzal illeti a vád, hogy Rózsa kapitánya volt a boszorkányoknak, kik 50 év óta bűbájos mesterségükkel, és az ördög segítségével hét esztendeig elvonták a szegedi határból az esőt és harmatot, és ezt, valamint a Tiszában lévő halakat másfél akó pénzért évenként eladva, roppant nagy kárt okoztak felebarátaiknak... A vádlott az ördöggel evett és ivott is, és Isten helyett annak engedelmeskedett, a nemes tanács igazságérzetből őt máglyára ítélte, és meg is égettette, mint boszorkányt. Hogy magánosan ne menjen a túlvilágra, nejét is hasonló büntetésben részesítette... 
Két fia volt. Az egyik István, kint a tanyán kezelte a gazdaságot, másik Sándor, a városházánál, mint tisztviselő szolgált. Ez azonban nem volt képes befolyását érvényesíteni, hogy atyját és anyját a szégyenletes haláltól megmenthesse... Az égetés után István a város urait színlelt örömében nagy vendégségre meghívta a tanyára. Ott meg is jelentek, és a gazda vendégeinek — midőn ezek jó étvággyal megették a bográcsban bevitt paprikáshúst — azt a kérdést tette föl, hogy ízlett-e nekik az ebéd. Amikor ezek dicsérni kezdték, kijelentette, hogy a bográcsban kutyahús volt. Ha ők édesatyját máglyára ítélték, ő viszont jutalmul kutyahússal vendégelte meg őket. A megszégyenítést titokban akarták tartani, de természetesen mégis híre ment. Ezentúl a nép a vendéglátó ivadékait kutya Rúzsa néven emlegette. 

 RÚZSA SÁNDOR. A betyárok csillaga Alsóváros szülöttje (1815—1878). 
 Apja András, csikóspásztor, édesanyja Kántor Erzsébet. A család a boszorkánymesterként elégetett Rúzsa Dániel főbírót, a Város országgyűlési követét ősének tisztelte, és a gyilkos ítélet miatt szüntelenül élt benne az elégtétel, sőt a bosszú vágya. Másfelől Szeged parasztpolgárságában mindig ott élt a társadalmi emelkedés és biztonság nosztalgiája is. Éppen Rúzsa Sándorról tudjuk, hogy egész életében perzekutor, pusztai csöndbiztos szeretett volna szülővárosában lenni. Ilyen ígérettel ejtette Ráday Gedeon is verembe. Érdemes itt idéznünk egy kisteleki hagyományt,  amelyet közlője állítólag a betyár tulajdon szájából hallott, éppen az 1850-es évek elején: „Ha fölségös uram, királyom a szívembe látna, levenné a fejemről az átkot. Ha engem szabaddá tesznek, rövid idő múlva senki nem mer itt garázdálkodni." A társadalmi rend szolgálata nem adatván meg neki, az erkölcsi világrendnek sajátosan értelmezett, de az ő számára egyedül lehetséges reparációjával vett elégtételt magának. Szinte a népmesék megelevenedett hősét látta a nép benne, aki a szegényember legkisebb fiának módjára elnyeri a maga királyságát: megbünteti a bűnös hatalmasokat és oltalmazza, megsegíti a maga különös, betyárerkölcsével a rászorulókat.

Már a negyvenes években hírhedtté válik, de nem kerül kézre. A szabadságharc idején Kossuth Lajostól kap amnesztiát, amelyet állítólag Jókai Mór juttat el hozzá. Legényeivel ott küzd Damjanich táborában. Majd ő is bujdosni kényszerül, és igazában most kerekedik félelmetes hírű betyár belőle. Fejére hatalmas díjat tűznek ki, de a nép részben még mindig szabadsághősként, Kossuth barátjaként tiszteli, rejtegeti.
Egyszer az üldöző pandúrok elől lovát a rétbe csapta, maga pedig egy szénagyűjtő gyerek kezéből kiragadta a villát és maga is gyűjtögetni kezdett. A pandúr még meg is kérdezte tőle, nem látta-e Rúzsa Sándort. Nem is hazudott, amikor mondotta, hogy nem. Máskor egy drótostóttal cserélte el a ruháját meg a ládáját. Bitanggá vált lovát a pandúrok bekötötték a Város istállójába. Rúzsa Sándor arra jött és megkérdezte, honnan van itt annyi ember? Megmondták neki, hogy Rúzsa Sándor lovát nem tudja senki sem megülni. Ő majd megpróbálja. Katonaember volt, ért a lóhoz, szeretne ráülni. A lovat csakugyan elővezették, a nép pedig hitetlenül várta a tót próbálkozását. Csodálkoztak aztán rajta, hogy nem vetette le. Egyszer csak Rúzsa Sándor kinyargalt a kapun, nem is látták többé. Akkor világosodott meg előttük, hogy a betyár volt a maga személyében. 
Sokszor tartózkodott a szegedi földhöz tartozó Csórván, komájánál, Katona Pálnál, akinek Kisgazda Pali volt a csúfneve. Benne is, feleségében is megbízott. 
Egy nyári este már sötéttel érkezett a tanyába. Nem akart zavarogni, hanem egy közeli búzatáblában pihent le. Pali az istálló végénél üldögélt. Egyszer csak nyulat látott a semlyéken szaladni. Beszólt a fiának a puskájáért. Lőtt is a nyúlra, de éppen Rúzsa Sándor irányába, aki azt hitte, hogy az életére tör. Felelősségre vonta. Pali tiltakozott, ő csak a nyulat akarta eltalálni. A betyár mégis rátámadott, de Pali hirtelen összefogta Sándor subáját, amely belül meg volt rakva fegyverekkel, így aztán sikerült neki Pali bal karját átlőni. Kisgazda fia a szomszédba szaladt segítségért, de ott félreértették. Azt hitték, hogy Palinak Betyár nevű bikája vadult meg. 
Rúzsa Sándort így megkötözték, és a pusztázókért szaladtak. Pali felesége, Mása Ágnes baltával homlokon vágta a betyárt. így aztán megkövetelte a Sándor fejére kitűzött vérdíjat. A szomszédék megrettentek. Ha tudták volna, hogy Rúzsa Sándorról van szó, a világért nem mentek volna Kisgazda segítségére. 
A bíróságon Ágnes égre-földre, a szeme világára esküdözött, hogy a vérdíj őt illeti. Meg is kapta. Nem örülhetett neki sokáig: a lánya hirtelen meghalt, ő pedig megvakult, nem látta hát többé az eget és a földet. 
Az elfogott Rúzsa Sándor rettenetes haragjában fenyegetőzni kezdett: kérje Csórva népe az Istent, hogy ő ki ne szabaduljon, mert akkor egész Csórva fölmegy az égbe. 
Halálra Ítélték, de Ferenc József kegyelmet adott neki, és így börtönbe jutott, azonban Rudolf királyfi születésének örömére amnesztiában részesült. Miért kegyelmezett meg a király neki?    

Vitális Imre-A bihari haramia / Folytatás a posztban

Vitális Imre (Berettyószentmárton, 1880. május 16. – Berettyószentmárton, 1910. szeptember 24.) az utolsó bihari betyár volt a 19. században, számos betyármonda hőse.

 Vitális háza, melyet csendőrök vesznek körül. Az ajtó és ablakok előtt lövésre készen tartják fegyverüket.

Református családban született, édesapja Vitális Imre, édesanyja Szilágyi Julianna. Neje Vitális Eszter (Vitális László és Bacsa Zsuzsa leánya), akivel 1905. március 29-én kötött házasságot Berettyószentmártonban Polgári foglalkozása földműves volt, ennek ellenére nagyvilági életet élt. Rablóvá züllése előtt jelentős vagyona volt, amelyet azonban budapesti és nagyváradi kártyázásai során elvert. Vitális paraszti származása ellenére megfordult Monte Carlóban is. A szerencsejáték melletti másik szenvedélye a vadászat volt.

A Tolnai Világlapja 500 koronás jutalomdíjat tűzött ki annak, aki élve vagy halva elfogja Vitális Imrét, a bihari haramiát, ki rettegésben tartotta az embereket.

Vitális 1910. augusztus 26-án Püspökfürdő vendéglőjében együtt borozgatott Szirb György marhakereskedővel. A sok készpénzt magával hordó Szirbet Vitális a település külterületén megölte és kirabolta. A csendőrök a gyilkosság során elhagyott kalapja alapján beazonosították és Vitálist és felkeresték lakhelyén. A betyár éppen távol volt, a csendőrök így anyósát faggatták ki. Hazaérve Vitális saját anyósát, Szilágyi Sándornét is lelőtte, mert az elárulta a csendőröknek. Terhes felesége az ablakon keresztül menekült Vitális elől. A Vitálist kergető csendőrök ezután jutottak a nyomára: a hatóság 50 emberével megszállta a települést és tűvé tette az egész falut a betyárért. Vitálist végül éjjel, a temető árkában találta meg egy három főből álló csendőrjárőr. A rabló azonban nem adta meg magát, a járőr egyik tagját agyonlőtte, egy másikat megsebesítette, majd eltűnt a sötétben. A történetek szerint öngyilkossága előtt a betyár három napig bujdosott Bajom és Báránd közt és Saját házában megbújva, Vitális kétségbeesett lövöldözéssel próbált védekezni, ám hasztalanul: a csendőrök ugyanis egyhamar körülzárták a házat, s betörték a szobája ajtaját. Vitális ekkor maga ellen fordította a fegyvert.

„Amilyen borzadályt keltő, rettegett és gyűlölt alak volt Vitális Imre a maga félelmetességében, épp olyan nagy részvét tárgya lett abban a pillanatban, amikor a csendőrök végeztek a benne lakó közveszedelemmel. És ezt a megveszett fenevadat többen siratták el, mint az emberiség legnagyobb jótevőit; fizikai ereje, ügyessége, bősz elszántsága meg az, hogy embernek született, elég volt rá, hogy holtában hőssé avassa a nagy gyermekek szemében” – írta róla 1910-ben Ambrus Zoltán a Nyugatban. 

Vitális házának az a szobája, a hol a haramiát agyonlőtték. Az asztalon látható egy ív papír, a melyre Vitális levelet írt a feleségének.

Vitális Imrének fényes a fokosa,

a Berettyó vizében fényesre lemossa,

fényes a fokosa, jól hordó puskája,

nem fél ha a csendőr százával megy r(e)ája!

(idézet népi szájhagyomány alapján)

 Vitális elfogatására kirendelt csendőrök, a kik három hétig keresték a veszedelmes haramiát.

Vitális Imre, a hetek óta keresett és hajszolt haramia, a saját házában lelte rettenetes halálát. Nem adta meg magát, daczára annak, hogy egész csapat csendőr vette körül a házát. Még akkor is használta fegyverét, először a csendőrök s csak aztán – a mikor látta, hogy elveszett – maga ellen.

Hogy milyen elkeseredett harcz folyt a haramia és a csendőrök között, ezt a helyszinen készült eredeti fényképfelvételeink illusztrálják leghívebben.

Valóságos ostrom alá vették a csendőrök Vitálisnak a házát s mindegyik csendőr az életével játszott ottan. A fegyveres haramia védekezett, kétségbeesetten lövöldözött s csak ugy tehették ártalmatlanná, hogy agyonlőtték.

Az egyik csendőr betörte Vitális szobájának ajtaját s belép a szobájába.

 Egyik csendőr így is megsebesült. A fülét lőtte keresztül Vitális, a ki csak akkor fogta maga ellen is a fegyverét, a mikor az egyik bátor csendőr felfeszítette a szoba bezárt ajtaját s mint ez 5-ik képünkön látható – a szobába lépett. Ekkor már sortüzet adtak a csendőrök és a golyók egész tömegétől holtan bukott le az elszánt ember, a ki rettegésben tartotta ott az egész vidéket.

Emberek életbiztonságáról volt szó, tehát közérdeknek tartottuk, hogy Vitális Imre élve vagy halva kézre kerüljön. Ezért tüzött ki – mint ismeretes – a Tolnai Világlapja 500 korona jutalomdíjat a haramia kézrekerítésére. Az összeget a nagyváradi kir. ügyészségnek is küldöttünk, a melyről a következő hivatalos értesítést kaptunk: 

Szilágyi Sándorné, a ki Vitális levelét elvitte a haramia feleségéhez, de előbb értesítette a csendőröket, hogy Vitális otthon van a lakásában.

 23.613. szám. 
1910. k. ü. 

A nagyváradi kir. ügyészség vezetőjétől. 
„Értesítem, hogy a rablás és gyilkosság büntettével terhelt Vitális Imre elfogója részére nálam letett 500 korona jutalomdíjat kezelésbe vettem és a jutalomdíj közhírré tétele iránt egyidejüleg intézkedem”. 
Nagyvárad, 1910. évi szeptember hó 23-án. 
Baróthy Pál, s. k. 

A Tolnai Világlapja szerkesztőségének. 
Budapest, VII., Dohány-utcza 16. 

A nyomozó csendőrök figyelmét Vitális hollétére, mint ismeretes, Szilágyi Sándorné hívta fel, de ezért a kitüzött jutalomdíj nagy részét a csendőrök kapják meg.

Vitális Imre holtteste. A puskagolyótól szétroncsolt fejen az arc felismerhetetlen.

Vitális Imrét, a hirhedt bihari haramiát, - mint ismeretes, - Berettyószentmártonban, a saját házában a csendőrök agyonlőtték. A helyszínen készült fényképfelvételeink azokat a jeleneteket ábrázolják, melyek a csendőrök és a haramia között lejátszódtak.

Sobri Jóska / Folytatáshoz kattints a posztra

Sobri Jóska portréja Száva Sándor festményén


Ha tetszik amit látsz, kérlek támogasd az oldalt azzal hogy egy reklámra kattintasz !

Neked csak 1 perc de nekünk segítség ! KÖSZÖNJÜK !!!

Sobri Jóska (Erdőd major (Vas megye), 1810. – Lápafő, 1837. február 16.), más változatban Zsubri Jóska, eredeti nevén Pap József, a maga idejében rettegett útonálló volt, aki később legendás dunántúli betyárként vált közismertté.

Halála után még ötven évvel is arról beszéltek, hogy nem halt meg és „Sobri él”. Sobri Rózsa Sándor után talán a leghíresebb magyar betyár. Körülötte valóságos kultusz alakult ki mesék, dalok és táncok őrzik emlékét.Szombathelyi börtönbüntetésekor a szóbeszéd szerint Sobri valóságos paraszt adónisszá vált. Ugyanis ha közmunkára vezették, a cselédek és az úrinők fürkésző tekintete követte minden mozdulatát.

Apja, Pap István a Sopron vármegyei Sobor faluból került Vas vármegyébe, a mai Bögöte közelében fekvő Erdőd majorba kanásznak, ahol Jóska nevű fia született. Valószínűleg édesapja szülőfaluja után kapta a Sobri ragadványnevet.

A legenda szerint fiatalkori rossz társaság terelte tévútra. Még szinte gyerekként inkább legénykedésből, mint bűnöző szándékkal részt vett egy bakonyi disznólopásban, majd az eltulajdonított jószág értékesítésében. A cselekményre azonban hamar fény derült, s Jóskát a törvényszék a kár megtérítésére és a szombathelyi börtönben letöltendő két év büntetésre, továbbá pálcázásra ítélte.

A néphagyomány szerint a börtönben megváltozott. Romantikus történeteket szőttek Benkő Lázár nevű porkoláb feleségével létesített szerelmi kapcsolatáról. Egyik rabtársától tanult meg írni, olvasni, és öltözködése is megváltozott. Mikor visszatért, cifra ruhát viselt, és kész kalandor volt. A börtönből való szabadulásáról is többféle mendemonda kering. Az egyik szerint az említett porkolábné segítségével szökött meg, míg a másik szerint, és ez a valószínűbb, rendesen kitöltötte büntetését.

1835-ben társával, Fényes Istók bojtárral kirabolták a kolomposi juhászt. Istókot elfogták és felakasztották, Sobrinak azonban sikerült megszökni az igazságszolgáltatás elől. Ettől kezdve menekülésre kényszerült, és csakhamar a bujdosó szegénylegények vezérévé vált, akikkel a Dunántúl erdős vidékein garázdálkodott. Alvezérét Milfajt Ferkónak hívták. (Milfajt hat osztályt végzett, s több nagyúrnál szolgált inasként, Sobri bizalmasa és tanácsadója volt.) A Bakonyban és a hozzá közel lévő Vas, Zala, Győr és Veszprém vármegyékben tevékenykedtek leginkább. Bandájukkal általában gazdag számadó juhászokat, kereskedőket fosztogattak. Sobri 1836-ban követte el talán leghíresebb tettét, amikor Kónyban a győri káptalan pénztárát rabolta ki, és az uradalmi számtartó minden vagyonát elvette. Másik híres esete Hunkár ezredes kirablása volt, ami végzetesnek bizonyult számára, hiszen az áldozat (akinek ezúttal szó szerint egy fillért sem hagytak házában) nagy tekintélyű és befolyásos ember volt. Az ezredes nem volt rest magánál a királynál és a nádornál is panaszt tenni, így a vármegyék és a kormányzati szervek szigorú és megfelelő intézkedésekre utasíttattak.

A közvélemény eddigre már félte Sobri nevét. Az országban gyakoriak voltak a rablások, melyeket akkor is az ő számlájára írtak, ha nem ő követte el. Veszélyessé vált az utazás. A kancellária a bűnözés megállítása érdekében mozgósította hat vármegye katonaságát és valóságos hajtóvadászatot rendeltek el ellene. Sobri Jóska fejére 100 arany vérdíjat tűztek ki. Az üldözött Sobri kétfelé osztotta a csapatát: az egyik Milfajt vezetésével a Vértes felé vonult, míg ő a másikkal a Bakonyon át Tolna felé tartott. Alvezérét érte előbb utol a végzet: Milfajt egy elvadult mulatság során saját magát lőtte meg, a sebesült betyárt elfogták, és 1836. december végén a "talpon álló" (rögtönítélő) bíróság felakasztatta.

Sobrit és öt társát 1837. február 17-én kerítették be Somogy és Tolna vármegye határán, Lápafőnél. Itt szabályszerű ütközet alakult ki, a sarokba szorított betyárok bátran védekeztek, még sebesülten sem adták meg magukat. Sobri folyamatosan tüzelt a 30-35 katonára, akik végül mégis a közelébe férkőztek, és egy tiszt lándzsával rontott rá. A betyár célba vette, de amikor rádöbbent, hogy körül van véve, a fegyvert maga ellen fordította, és szíven lőtte magát. Az ezt követő zűrzavarban a még életben lévő társai közül néhánynak sikerült kereket oldania.

Sobri Jóska édesapja, és két fiatalabb testvére (1846).

Rózsa Sándor után a leghíresebb magyar betyárnak tartják. Nevezetessége amiatt is nagy teljesítmény, hogy Rózsa 65 évet élt, és bár ült börtönben is, de lényegesen hosszabb idő alatt szerezte kétes hírnevét. Ezzel szemben Sobri korai halála miatt mindösszesen pár évi betyárkodásának eredményeként vált országszerte ismertté. Neve körül valóságos kultusz alakult ki, hiszen mesék, dalok és táncok őrzik emlékét. Halála után ötven évvel a szájhagyomány szerint még arról beszéltek, hogy „Sobri él”. Voltak, akik szerint az Alföldön gazdag számadó, míg mások azt gondolták, hogy Amerikában gyógyszerészként dolgozik. Mindenestre alakja az 1800-as években a magyar közbiztonság elrettentő helyzetének szimbólumává lett. Róla írták a Georg Schobri, der Räuberhauptmann in Ungarn (Leipzig, 1837);Schubery, le brigand hongrois (Paris, 1837) címmel megjelent német nyelvű műveket és hasonlóképpen az egykorú magyar irodalomban: Sobri (Pest, 1837); Vahot Imre: Sobri család Vas megyében (Magyar Föld és népei, 1848. I. 13.); Eötvös Károly:A Bakony rossz híre (Budapesti Hírlap, 1887.) is róla szól. A századfordulón a ponyvakiadványok kiszínezték kalandos életét, és hozzáillesztettek meg nem történt részleteket. Például:Sobri Jóska a híres és rettegett bakonyi betyár élete és kalandjai (Budapest); Sobry Jóska a híres úri betyár kalandjai vagy a magyar Rinaldo Rinaldini (Budapest) című írásokban. Sobri lett a szereplője Krúdy Gyula több novellájának is.

A Sobri Jóskáról szóló népballadák legtöbbje hetyke, magabiztos hangú, félelmet és halált megvető bátorságúnak állítja be. Itt is kifejezésre jut a betyármondákból ismert szemlélet, hogy a „gazdagot rabolja, szegényt segíti”, és eszességével túljár az üldözők eszén. 2002-ben Sobri címmel kalandfilm készült életéről Szarvas Attila főszereplésével, Novák Emil rendezésében.