Oltványi Pál, aki a múlt század első felének íratlan szegedi néphagyományát kitűnően ismerte, és közvetlen családi emlékei sokszor nyúlnak vissza a XVIII. századba, a vádirat és hagyomány felhasználásával, a megdöbbentő ítélet és a „nemes" tanács elmarasztalásával így jellemzi őt: Rúzsa Dániel 82 éves szegedi polgárt — aki azelőtt e városnak szenátora és főbírája, illetőleg országgyűlési követe volt — és ennek 50 éves nejét Széli Erzsébetet azzal illeti a vád, hogy Rózsa kapitánya volt a boszorkányoknak, kik 50 év óta bűbájos mesterségükkel, és az ördög segítségével hét esztendeig elvonták a szegedi határból az esőt és harmatot, és ezt, valamint a Tiszában lévő halakat másfél akó pénzért évenként eladva, roppant nagy kárt okoztak felebarátaiknak... A vádlott az ördöggel evett és ivott is, és Isten helyett annak engedelmeskedett, a nemes tanács igazságérzetből őt máglyára ítélte, és meg is égettette, mint boszorkányt. Hogy magánosan ne menjen a túlvilágra, nejét is hasonló büntetésben részesítette...
Két fia volt. Az egyik István, kint a tanyán kezelte a gazdaságot, másik Sándor, a városházánál, mint tisztviselő szolgált. Ez azonban nem volt képes befolyását érvényesíteni, hogy atyját és anyját a szégyenletes haláltól megmenthesse... Az égetés után István a város urait színlelt örömében nagy vendégségre meghívta a tanyára. Ott meg is jelentek, és a gazda vendégeinek — midőn ezek jó étvággyal megették a bográcsban bevitt paprikáshúst — azt a kérdést tette föl, hogy ízlett-e nekik az ebéd. Amikor ezek dicsérni kezdték, kijelentette, hogy a bográcsban kutyahús volt. Ha ők édesatyját máglyára ítélték, ő viszont jutalmul kutyahússal vendégelte meg őket. A megszégyenítést titokban akarták tartani, de természetesen mégis híre ment. Ezentúl a nép a vendéglátó ivadékait kutya Rúzsa néven emlegette.
Apja András, csikóspásztor, édesanyja Kántor Erzsébet. A család a boszorkánymesterként elégetett Rúzsa Dániel főbírót, a Város országgyűlési követét ősének tisztelte, és a gyilkos ítélet miatt szüntelenül élt benne az elégtétel, sőt a bosszú vágya. Másfelől Szeged parasztpolgárságában mindig ott élt a társadalmi emelkedés és biztonság nosztalgiája is. Éppen Rúzsa Sándorról tudjuk, hogy egész életében perzekutor, pusztai csöndbiztos szeretett volna szülővárosában lenni. Ilyen ígérettel ejtette Ráday Gedeon is verembe. Érdemes itt idéznünk egy kisteleki hagyományt, amelyet közlője állítólag a betyár tulajdon szájából hallott, éppen az 1850-es évek elején: „Ha fölségös uram, királyom a szívembe látna, levenné a fejemről az átkot. Ha engem szabaddá tesznek, rövid idő múlva senki nem mer itt garázdálkodni." A társadalmi rend szolgálata nem adatván meg neki, az erkölcsi világrendnek sajátosan értelmezett, de az ő számára egyedül lehetséges reparációjával vett elégtételt magának. Szinte a népmesék megelevenedett hősét látta a nép benne, aki a szegényember legkisebb fiának módjára elnyeri a maga királyságát: megbünteti a bűnös hatalmasokat és oltalmazza, megsegíti a maga különös, betyárerkölcsével a rászorulókat.
Egyszer az üldöző pandúrok elől lovát a rétbe csapta, maga pedig egy szénagyűjtő gyerek kezéből kiragadta a villát és maga is gyűjtögetni kezdett. A pandúr még meg is kérdezte tőle, nem látta-e Rúzsa Sándort. Nem is hazudott, amikor mondotta, hogy nem. Máskor egy drótostóttal cserélte el a ruháját meg a ládáját. Bitanggá vált lovát a pandúrok bekötötték a Város istállójába. Rúzsa Sándor arra jött és megkérdezte, honnan van itt annyi ember? Megmondták neki, hogy Rúzsa Sándor lovát nem tudja senki sem megülni. Ő majd megpróbálja. Katonaember volt, ért a lóhoz, szeretne ráülni. A lovat csakugyan elővezették, a nép pedig hitetlenül várta a tót próbálkozását. Csodálkoztak aztán rajta, hogy nem vetette le. Egyszer csak Rúzsa Sándor kinyargalt a kapun, nem is látták többé. Akkor világosodott meg előttük, hogy a betyár volt a maga személyében.
Sokszor tartózkodott a szegedi földhöz tartozó Csórván, komájánál, Katona Pálnál, akinek Kisgazda Pali volt a csúfneve. Benne is, feleségében is megbízott.
Egy nyári este már sötéttel érkezett a tanyába. Nem akart zavarogni, hanem egy közeli búzatáblában pihent le. Pali az istálló végénél üldögélt. Egyszer csak nyulat látott a semlyéken szaladni. Beszólt a fiának a puskájáért. Lőtt is a nyúlra, de éppen Rúzsa Sándor irányába, aki azt hitte, hogy az életére tör. Felelősségre vonta. Pali tiltakozott, ő csak a nyulat akarta eltalálni. A betyár mégis rátámadott, de Pali hirtelen összefogta Sándor subáját, amely belül meg volt rakva fegyverekkel, így aztán sikerült neki Pali bal karját átlőni. Kisgazda fia a szomszédba szaladt segítségért, de ott félreértették. Azt hitték, hogy Palinak Betyár nevű bikája vadult meg.
Rúzsa Sándort így megkötözték, és a pusztázókért szaladtak. Pali felesége, Mása Ágnes baltával homlokon vágta a betyárt. így aztán megkövetelte a Sándor fejére kitűzött vérdíjat. A szomszédék megrettentek. Ha tudták volna, hogy Rúzsa Sándorról van szó, a világért nem mentek volna Kisgazda segítségére.
A bíróságon Ágnes égre-földre, a szeme világára esküdözött, hogy a vérdíj őt illeti. Meg is kapta. Nem örülhetett neki sokáig: a lánya hirtelen meghalt, ő pedig megvakult, nem látta hát többé az eget és a földet.
Az elfogott Rúzsa Sándor rettenetes haragjában fenyegetőzni kezdett: kérje Csórva népe az Istent, hogy ő ki ne szabaduljon, mert akkor egész Csórva fölmegy az égbe.
Halálra Ítélték, de Ferenc József kegyelmet adott neki, és így börtönbe jutott, azonban Rudolf királyfi születésének örömére amnesztiában részesült. Miért kegyelmezett meg a király neki?
