Életképek / Folytatás a posztban

Az utolsó magyar vonatrablás / Folytatás a posztban

A betyár nem kriminalisztikai, hanem néprajzi fogalom. Nevezték régen szegénylegénynek is, több fajtáját megkülönböztetve az elkövetés módszere szerint. Rejtőzködő életet élő, a törvényt rendszeresen megsértő bűnöző, ám a közvélekedés szemében csak egy megtévedt, rossz útra tért ember, sok esetben humánus vonásokkal. A valóságban azonban nem létezett a hatalmat fricskázó, a szegény embert segítő betyár. Szegénytől azért nem rabolt, mert nem volt mit, amit pedig elvett a gazdagtól, arra neki volt szüksége. A betyárokon sokat szépítettek a rajzok és rézmetszetek, de igazi arcukat a fényképezés feltalálása után ismerhettük meg. A fotókon csupa olyan alak van, akikkel ma se szívesen találkoznánk. Marcona, primitív, elhanyagolt külsejű férfiak voltak, a romantika legkisebb jele nélkül.

Rózsa Sándor. Most nem ő volt a banda vezetője.

Súlyosbították a helyzetet a szabadságharc bukása után bujdosásra kényszerült volt honvédek is. Az osztrák felelősségre vonás elől sokan rejtőztek az Alföld áthatolhatatlan mocsarai közé. Bármit írnak a szegénylegényekről szóló legendák, a bujdosás nem romantikus: aki erre adja a fejét, az előbb-utóbb rákényszerül a bűnözésre.

A nagyszámú – eleinte tényleg okkal bujdosó – menekülő honvéd ellenére a betyárok nagy része nem a szabadságharc bukása miatt választotta a szegénylegények életét. Legtöbbjük már 1848 előtt is bűnözésből élt és az időnként meghirdetett amnesztiák után is rendszeresen visszatért a rabló életmódhoz. A „nemzeti ellenálló” betyár nimbuszát cáfolja az a tény is, hogy a kiegyezés után tovább fokozódott a bűnözés. Az Alföldön utazóknak körülbelül akkora esélyük volt a kirablásra, mint a mai autósoknak egy közlekedési balesetre

Ez a mindenre elszánt, tulajdonképpen vesztenivaló nélkül élő bűnözői réteg sokáig távol maradt a sínektől. Csak a Dél-Alföld végletesen rossz közbiztonságában történhetett meg, hogy kikezdjenek a vasúttal. Mindegyik támadás a Császári és Királyi Osztrák Államvasút Társaság (StEG) vonalának Szegedhez közeli szakaszán történt, 1862-től 1868-ig. Először csak egy kézihajtányt támadtak meg máig ismeretlen tettesek Szőreg és Oroszlámos között, mikor a vasutasok fizetését vitték ki a vonal szolgálati helyeire. Ez volt az egyetlen sikeres támadás, az összes többi kudarcba fulladt, mert a paraszti sorból származó betyároknak a vonat már túl nagy feladat volt.

A betyárvilág utolsó vasúti támadása a ma már nem létező Puszta-Péterivasútállomás közelében történt. Ma Petőfiszállási tanyák megállóhely van a helyén. A vonatot nyílt vonalon siklasztották ki, a helyszín véletlenül épp a később kiépült Petőfiszállás állomás területén van, éppen ott, ahol a peron véget ér.

Jól szervezett bandába gyűltek össze a betyárok. Köztük volt a börtönből nemrég szabadult Rózsa Sándor is, de a közhiedelemmel ellentétben nem ő, hanem a kevésbé ismert, de sokkal könyörtelenebb Csonka Ferenc volt a vezetőjük.

1868. december 8-án éjszaka kerestek egy erdős részt. Egy kis bevágásban haladt itt a vasút a fák között. Egy volt vasutastól szerzett szerszámokkal felfeszítették a szegeket és elfektették az egyik sínszálat, és a fák mögött, töltött fegyverekkel várták a Félegyháza felől érkező vonatot.

Tíz óra körül ért oda a III. számú személyvonat. A mozdony jobbra dőlt, három kocsit magával rántott, de nem borultak fel, mert megfogta mindet a bevágás oldala. A megdőlt mozdonyból a megállás pillanatában kiesett a fűtő, akit betemetett a szerkocsiból kizúduló szén. A sínen maradt kocsikra sortüzet adtak a betyárok. A lövések az első vagonokat érték, mert a betyárok itt keresték a postakocsit. De csalódniuk kellett: ilyen nem volt besorozva a vonatba. Elindultak a sötétben a sínen maradt kocsik mentén és az ablakok beverésével próbálták megriasztani és a helyükön tartani az utasokat.

A vonaton három vadászkatona is utazott. Ők nem ijedtek meg néhány bevert ablaktól, hanem kiszálltak a pálya mellé. Az utasok között volt egy katonatiszt, aki átvette felettük a parancsnokságot és fegyvert szegezve keresték a támadókat.

Egyikük vaktában belelőtt a sötétségbe.

Erre viszont nem számítottak a betyárok! Ha itt visszalőnek, akkor ki tudja, mekkora erő áll velük szemben az éjszakában! Eddig semmit se sikerült zsákmányolni, tulajdonképpen csak zavarodottan rohangáltak a vonat mellett. Elillantak az erdőbe és a szekereken gyorsan elhagyták a helyszínt.

Erről a képről csak annyit tudunk, hogy egy francia újságkivágat, Párizsban készült színezett metszet. Mivel kivágatként került a Nemzeti Múzeumba, az újságot nem sikerült beazonosítani. A szövegéből ítélve még 1868-ban készült, tehát az eseményhez képest egy hónapon belül. Fantázia alapján készült, sem a táj, sem a járművek kinézete és helyzete nem felel meg a valóságnak. A betyárok száma viszont véletlenül egyezik, de ez tényleg csak véletlen, mert akkor még nem tudtak a bandáról semmit.

A mozdonyvezető két és fél kilométert futott Puszta-Péteri állomásig, ahonnan értesítette a főnökséget. Ceglédről és Szegedről indítottak segélyszerelvényeket a helyszínre, melyek szerszámokat hoztak a helyreállításhoz és továbbvitték az utasokat, akik reggel hatra érkeztek Szegedre.

Azóta sokszor emlegetik ezt a támadást a betyárok legnagyobb tetteként. Az újságok az utasok első riadt beszámolóit követően tűzpárbajt emlegettek, melynek legendája máig kitart. Pedig csak összevissza pufogtatás az éjszakában, melyben senkit sem sikerült eltalálni. A betyárok az elavult, elöltöltős (legfeljebb kétlövetű) puskáikat nem tudták újratölteni a sötétben. Ezt megerősítik a fellelt golyónyomok is, mert a kocsik oldalán 12 becsapódási helyet számoltak össze. Írtak már vonaton utazó csendőrrajról, szakasznyi katonáról, Krúdy Gyula a betyárkirályról szóló regényében még Rudolf főherceget is hősies parancsnokként ültette a vonatra. Pedig csak három – ki tudja hová utazó – vadászkatonából és egy véletlenül ott lévő tisztből álló alkalmi csapat futamította meg a betyárokat, akiknek egyetlen kósza lövéstől inába szállt a bátorságuk, amint látták, hogy nem csak náluk van fegyver.

A hatóság e támadás után lépett fel a leghatározottabban a betyárvilág felszámolására. Ráday Gedeont nevezték ki királyi biztosnak Szegedre, aki rövid idő alatt központi irányítású nyomozóhálózatot épített ki. Egy hónapon belül a szegedi vár börtönében ült az összes vonatrabló. Ráday megfordította a nyomozás módszerét: először begyűjtötték az összes rosszéletű embert, akihez csak hozzá tudtak férni, és csak később kezdték keresni a bizonyítékokat. Özönlöttek a rabok a szegedi várba. Akit elértek, bevitték, a legkisebb gyanú vagy megérzés elég volt ehhez. Modern jogi környezetben ez elfogadhatatlan, de akkoriban is sok tiltakozást váltott ki. Az eredmény viszont azonnal jelentkezett: fél éven belül érezhetően javult a közbiztonság. A betyárvilágnak leáldozott.

Ráday Gedeon 

Az azóta lebontott Szegedi vár a háttérben, börtönében ült a betyárbanda

1873 tavaszán Pestről érkezett parancsra egy szegedi fényképész, Letzter Lázár fotósorozatot készített a legnagyobb és leghírhedtebb betyárokról. Utána gyorsan felszámolták a szegedi hivatalt. Az elítélteket elvitték végleges börtönükbe, a még vizsgálati fogságban lévőket átszállították az aradi várba.

A vasutat megtámadó bandából öten ültek a fényképezőgép elé.

Csonka Ferenc

Csonka Ferenc halászból lett betyár. 1865-ben bandája sikertelenül támadott meg egy vonatot, mert nem számítottak a kisiklott kocsikból kitóduló tömegre. A banda a vonat után a postaszekereken szállított pénzre vetett szemet. Egymás után támadták meg a Pestről jövő vagy Hódmezővásárhelyre tartó postaszállítmányokat. 1868 októberében Szeged legforgalmasabb utcáján támadták meg a vasútállomásról a postára tartó kocsit. A bátor kocsis a betyárok láttán a lovak közé csapva elhajtott, ám Csonka lövésétől találva néhány nap múlva meghalt.

„Háromszáz forintért az Istent is meg lehet ölni” – mondta a vonatrablás előtt. Életfogytiglani fegyházra ítélték, de húsz év múlva elengedték Illaváról. 1896-ban Eszék közelében megölt egy fuvarost, ekkor felakasztották. Hetvennégy éves volt utolsó gyilkossága idején.

Rózsa Sándor

Rózsa Sándor 1868 áprilisában amnesztiával szabadult a péterváradi börtönből. Még ha vágyódott is a rendes életvitel iránt, egész létét a bűnözés töltötte ki; várható volt visszasodródása a betyárok közé. Szegedre visszatérve nem kellett felkutatnia régi cimboráit: volt itt elég gazember az új nemzedékből. Az öreg betyárnak még mindig nagy volt a tekintélye, könnyen megtalálta a kapcsolatot velük. A bandában viszont már nem ő parancsolt. Szegeden életfogytiglani fegyházra ítélték, 1878-ban halt meg Szamosújváron.

Simon József

Simon József vasutas volt, de 1865-től Csonka Ferencz bandájához tartozott. Ő szerezte a szerszámokat a sínek felszedéséhez, de a vasúti támadásoknál soha nem tartott velük.

Schwáb Herman József

Schwáb Herman József volt a banda orgazdája.

Tombácz Antal

Tombácz Antal jómódú gazdaként állt be a bandába. Azzal védekezett, hogy erőszakkal kényszerítették arra, hogy fuvarozza a betyárokat. Rózsa Sándor ezt így cáfolta: „Nem kellett ütet erőltetni. Az csak kifogás, mert hát ’iszen kaptunk vóna más kocsit is akármönnyit, de ő kocsiját maga ajánlotta. Kéröm a tekintetös törvényszéköt, már az apja is rabló volt, velem együtt járt rabolni. Olyan becsületes nemzetség ez, nincs nekik egy böcsületös szögük se.”

A megtámadott vonatok mindegyikét a StEG IIIf sorozatú mozdonya húzta

A helyszín ma. 1868-ban itt még nyílt vonal volt, most Petőfiszállás vasútállomása van itt. Az 1116 sorozatú mozdony pontosan a kisiklatott gőzmozdony helyén áll

Ez volt-e az utolsó magyar vonatrablás? Nehéz kérdés, mert az utasok szervezett kirablása később is megtörtént Magyarországon. Egy tehervonat eltérítését megírták a Kántor a nagyvárosban című könyvben, amelyből film is készült. Máskor egy keskeny nyomközű iparvasút elleni támadásnál a dolgozók fizetését rabolták el az ügyintézőtől. No és hova tegyük a tanácsköztársaságot követő anarchiát, ahol az ilyen-olyan különítménynek nevezett bandák egyik megélhetési forrása volt a vonatok "igazoltatása"?

A nagyszabású, fegyverhasználattal járó esetek közül ez volt tényleg az utolsó, és ez zárta le a betyárkorszakot is. Az utánuk következő bűnözőket már nem betyárnak hívták, hanem rablónak, gyilkosnak.

MAGYAR MOTOROK VILÁGA

A WM korszak

1928-ban a Weiss Manfréd Acél- és Fémművei Rt.-ben megkezdődött a kerékpárok, majd később a motorkerékpárok gyártása. 1931-ben megjelent a 100 cm³-es piros ún. szívtankos kivitel, melynek motorja egyhengeres, kétütemű, jogosítvány nélkül lehetett vezetni. A 86 cm³-es Turán gyártása 1935-ben kezdődött, ennek ugyancsak váltó nélküli, 100 cm³-es változatát, az ezüsttankost vagy nikkeltankost 1937-ben kezdték el gyártani, népszerűségét mutatja, hogy 7500 darabot adtak el belőle. Libakergetőnek is hívták ezeket a kis gépeket, mivel vidéken, úttalan utakon is közlekedtek.

A háború utáni időszak

A Weiss Manfréd gyárban 1946 őszén indult meg újra a segédmotoros kerékpárok gyártása. Nem sokkal ezután kezdődött meg az államosítás, a WM a Nehézipari Központ irányítása alá került, a neve WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalat lett. A korábbi Túra segédmotoros kerékpárok továbbfejlesztésével a Jurek Aurél vezette csapat hozzálátott az új Csepel 100 és a Csepel 125 tervezéséhez. Ez utóbbi, olyan meghatározóvá vált a motorkerékpár iparban, hogy 1966-ig gyártották, 1949-től lemezvillás Csepel néven vált ismerté. Az 1950-es Csepel 125 típus, elől teleszkópvillával ám hátul még mindig merev vázzal, átmenetet volt a Csepel 125/T ún. teleszkóposvagy ezüsttankos változathoz. Ez sokkal kényelmesebb lett elől teleszkópvillán hátul pedig kis bakteleszkópokon rugózott, a korábbi konstrukciós hibák nagy részét is megszűntették.

50-es évek, a növekedés

Ez az időszak szovjet mintára a nagyütemű iparosítások korszaka volt, az állam jelentős összeggel járult hozzá a gyár kibővítéséhez; új üzemcsarnokok, korszerű gépsorok épültek. 1950 és 1956 között Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek néven működött tovább a gyár.

1949-ben kezdődött meg a harmadik Csepel, a 250-esek gyártása, 1950-ben mutatkozott be a Csepel 250/U jelzésű változat, melyet ikerdugattyús Csepel néven emlegettek. Ez a konstrukció nem volt eléggé kidolgozott, az első henger miatt a hátsó hengert nem érte a hűtést jelentő menetszél és az akkori kedvezőtlen hőtágulási tulajdonságokkal rendelkező dugattyúk besültek. Így született meg 1951-ben az egydugattyús Csepel, ez a valóban sikeresebb konstrukció lett az alapja a későbbi Pannóniáknak. A siker a vezetést arra ösztönözte, hogy a 250-eseket fejlesszék tovább, így a 125-ösök gyártósorát 1954-ben áttelepítették a zuglói Danuvia Szerszámgépgyárba. Ott D-Csepel, majd Danuvia néven készültek tovább. Még ugyanebben az évben a 250-esek új nevet és emblémát kaptak, megszületett a Pannónia TL, teleszkópvilla elől és lengővilla hátul. 1955 végén megjelentek az első Pannónia TLT, az utolsó T betű a tokozott láncbúrára utal. Előbbi meggypiros, míg az utóbbi almazöld színben volt elérhető.

1956 októberében a vállalatcsoport új neve Csepel Vas- és Fémművek lett. Az évtized végére ellentétben a nyugati országokkal, a szocialista táborban igencsak megnőtt a kereslet a motorokra, mivel ehhez sokkal könnyebb volt hozzájutni, mint az autóhoz.

60-as évek, a P-sorozat

A TLT verzió után 1958-ban megjelent a továbbfejlesztett TLF (F = fejlesztett), egy évvel később pedig a TLB (B = burkolat), ez lett a csúcsmodell, a legdrágább Pannónia akkoriban. Az utóbbi két típusból jelentős mennyiség került exportra az NDK-ba és a Szovjetunióba.

1958-ban a Cimbora robogó prototípusaiból megszületett a 175 cm³-es nagyrobogó a Tünde. A vásárlók a konstrukciós hibák ellenére lelkesedtek a típusért, melynek ára a 125-ös Danuvia és a 250-es Pannónia között volt. A bonyolult, egyedi műszaki megoldások miatt a robogó egyre több problémát okozott a gyárnak. A megnövekedett gyártási költségek miatt 1961 végére, 2500 darab elkészülte után, a Tünde gyártását leállították. Motorját viszont háromkerekű áruszállítóként, Szabolcs néven még néhány évig felhasználták.

Az évtized elején a japánok betörtek az európai piacra, ezért egy új kéthengeres modell prototípussal próbálkoztak Csepelen. A P20-as gyártása több évet csúszott az ígért beruházások elmaradása miatt. A korszerű, dinamikus, szép vonalvezetésű P-sorozat felvette a versenyt a legjobb kelet-európai motorokkal, de nyugaton már nem volt elég modern, a szovjeteknek pedig túl drága volt.

70-es évek, a hattyúdal

A T1-es helyébe lépő T5-ös alapmodell és a még piacra nem dobott P20-as Pannónia keresztezéséből született meg egy átmeneti típus a P10. Csak 1974-ben jelent meg a P10-es modernizált változatai a P12-es és P21-es, melynek Luxus verziója is volt. A P12-es jellemző sajátossága markáns narancssárga és piros színe volt. A T5, a P10 a P12 egészen a termelés befejezéséig gyártásban maradtak.

A motorkerékpárgyár vezetői tudták, hogy komoly befektetés és fejlesztések nélkül aligha tudnak versenyképes típusokat előállítani, a szovjet export is drasztikusan lecsökkent így a gyár vezetősége 1975-ben úgy döntött, hogy végleg beszűnteti a motorkerékpár gyártást. 1975. október 24. volt az utolsó gyártási nap, addig a napig közel 700 000 motorkerékpár készült Csepelen.

SHB 98 (1944) veteránmotor / Folytatás a posztban

 Kevesen tudják, hogy egy budapesti kerékpár-üzem kis egyhengeres motorokat is készített, egészen 1948-ig.

 Schweitzer Henrik 1863-ban született, Miskolcon, és biciklikkel kezdte. Már az 1800-as évek végén jó nevű kerékpár- és varrógép üzletet vitt Budapesten. A kis műhelyt és boltot az 1910-es évek végére üzemmé bővítette, és bicikligyártásba fogott a Thököly út 49-ben. A vázakat házon belül tervezték, a csőanyagot és a kiegészítőket vásárolták, a kerékagyakat, tengelyeket eleinte a német Fichtel&Sachs-tól. Később, amit lehetett itthon vettek meg, vagy maguk gyártottak, a gyakran méret után is készített kétkerekűket SH, és SHB (Schweitzer Henrik Budapest) néven forgalmazták, majd jött a gazdasági válság.

 Schweitzer a kis egyhengeres kétütemű motorkerékpárokban látta a kiutat. Az akkori szabályok szerint, ha a gép pedálos volt, motorja nem volt 98 köbcentinél nagyobb, és saját tömege 32 kiló alatt maradt nem kellett hozzá jogosítvány. A 32 kilós limitet a kor technikai színvonalán nem lehetett betartani, ezért a hatóságok előbb 36, majd 37,5 kilóra emelték. Schweitzer korábbi jó kapcsolatait kihasználva előnyös szerződést kötött a Sachs-szal, 74 és 98 köbcentis egyhengeres kétütemű motorokat rendelt tőlük. A kisebbet eleve motorkerékpárba szánta, a nagyobbat az 1930-ban bemutatott háromkerekű áruszállítókba.

 Az első kétkerekűeket hátul kontrafék, elöl gumituskós szerkezet lassította, majd viszonylag gyorsan megjelent az első fékdob (a hátsó kontrafék végig megmaradt). A sebességváltók kétfokozatúak voltak, kézzel kellett őket kapcsolni, a nagyjából másfél lóerős kis egyhengeressel 30-40 km/óra körüli végsebességet lehetett elérni. Már az 1930-as évek elején elkészültek az első 98 köbcentis motorkerékpárok is, 50 km/óra feletti végsebességgel, és 2,2 lóerővel.

 A vázakat kerékpáros elvek alapján méretezték ezért a korai darabok törtek, repedtek. Schweitzer Henrik 1938-ban felvette az első gépészmérnököt, Bán Istvánt, aki már első évében modernizálta a gyártást, és kicsit a gépeket is, főleg a merev hátsó felfüggesztést. 1939-ben már közel ezer SHB 98-ast gyártottak, de a háborús években alapanyag - főleg motorok - híján csak évi néhány tucatra futotta. A fejlesztés nem állt meg, 1944-ben Bán az addigi rugózatlan első villát rugósra cserélte, a háború után, egészen 1948-ig így készültek még a motorok. Schweitzer Henrik 1944-ben meghalt, a cég 1949-ben már csak javítással foglalkozott, majd gyorsan államosították.

 Az egyhengeres Sachs motor hengerfején látszik a bepedálozáskor hasznos, egykor bowdenes működtetésű dekompresszor. A váltórudazat hossza állítható. Az úsztatós karburátor is Sachs gyártmány, a váltót csak zsírozni kellett időnként, olajtöltése nincs

.A tank fényezése eredetinek tűnik, még látszanak rajta az egykori csíkozás nyomai. A váltón elöl az egyes, hátul a kettes, középen az üres

A magyar gulág Tatabányán-Osváth György története

1951. január 8-án a „népi demokráciák” kommunista pártjainak főtitkárai és honvédelmi miniszterei Moszkvában felkeresték a „Gazdát”, J. V. Sztálint. Rákosi később felidézte ezt a nyomasztó hangulatú találkozót az öregedő szovjet diktátorral.¹ A Kremlben Styemenko tábornok, a szovjet hadsereg vezérkari főnöke számolt be arról, hogy „1953 végére a NATO teljesen fel lesz készülve, s ennek ellensúlyozására a szocialista országok hadseregeit is fejleszteni kell. S mindjárt fel is sorolta, hogy a szovjet elvtársak véleménye szerint melyik országnak mekkora lenne a hadserege.” Magyarországtól Sztálin környezetében nem kevesebbet vártak, mint azt, hogy kettőzze meg költségvetésében a honvédelemre fordított, már addig is elképesztően magas és még ma is csak hozzávetőlegesen kimutatott összegeket. Ezt vállalta a Szovjetunió, és ugyanezt várták a többi népi demokráciától is. (Jellemző módon csak Lengyelország hadügyminisztere jelezte, hogy az erőfeszítés meghaladja a gazdaság lehetőségeit. Sztálin őt azzal torkolta le, hogy Varsó csak akkor vonhatja ki magát a közös áldozatvállalás alól, ha garantálja, hogy 1956-ig nem tör ki a világháború.)

Nyilvánvaló volt, hogy a küszöbönálló világméretű összecsapásra való felkészülést csak a gazdaság és a társadalom teljes militarizálásával, a szovjet típusú kényszermunkatáborok meghonosításával és a terror további fokozásával lehet megvalósítani. Mielőtt rátérnénk arra, hogy miképp rendezkedett be a „gulág-rendszer” Magyarországon, érdemes eltűnődni azon, hogy Rákosi milyen megfontolásból vállalkozott arra, hogy diktatórikus rendszerében, melyet a társadalom egyértelműen elutasított, a végletekig fokozza az elnyomást. Nyilvánvaló, hogy az egyre gyűlöltebb pártvezető 1948-tól kezdve fokozatosan arra a meggyőződésre jutott, hogy az új világháború elkerülhetetlen. S akkor a Szovjetunió ugyanúgy felülkerekedik majd az amerikai imperializmus elleni élethalálharcban, ahogy tönkreverte a fasizmust is. A náci Németország fölött aratott történelmi győzelem feltételének, megfizetendő árnak tartotta a valóságos vagy lehetséges politikai ellenfeleket megsemmisítő koncepciós pereket, ugyanúgy, ahogy a kényszermunkatáborok rendszerét is. A harmincas évek „szovjet receptje szerint” úgy vélte, hogy mindez elkerülhetetlenül szükséges a harmadik világháború megnyeréséhez is. Annak az apróságnak, hogy 1941-ben a Szovjetunió agresszió áldozata volt, és nem támadó fél, nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Hiszen 1950. június végén a Kim Ir Szen által, Sztálin és Mao-Ce Tung támogatásával elindított koreai háború megmutatta, hogy a szocialista világrendszer eltekinthet attól a „mellékkörülménytől”, hogy valójában ki támadott, képes mozgósítani erőforrásait a győzelem kivívására.

Magyarországra visszatérve, Rákosi utasította a Belügyminisztériumot, és haladéktalanul nekiláttak a magyarországi rabmunka kiterjesztéséhez és megszervezéséhez. T. Varga György tanulmányából megtudható,² hogy miként bővült a börtönökben addig zajló munkavégzés fogalma a hazai igazságszolgáltatásban. „A rabmunkáltatás alapvetően a személyes szabadságuktól megfosztott (letartóztatott, internált és katonai elítélt) állampolgárok zömének munkakényszerére épült, ami kiegészült a személyes szabadságukban korlátozott (javító-nevelő munkára ítélt, illetve lakóhelyükről kitelepített) állampolgárok munkavégzésével… A börtönügyet és a rabmunkáltatást illetően – mai ismereteink szerint – 1949. decembertől kísérhető nyomon érdemi változás, míg a rabmunkáltatás erőteljes fokozásának, rendszerré szervezésének folyamata 1951-ben kezdődött. Az 1951. évi negatív változást végső soron csakúgy a szovjet vezetés kezdeményezte, mint (közvetlenül) az újabb változás pozitív fejleményeit, az MDP KV júniusi párthatározatát, Nagy Imre kormányalakítását és az ún. »szocialista törvényesség« helyreállítását.” Azt, hogy a kényszermunka rendszerének hazai bevezetése milyen tempóban folyt, érzékelteti az MDP KV Titkárságának 1951. május 23-i határozata is, mely szerint „a rabmunka kifejezés helyett a letartóztatottak termelőmunkában való foglalkoztatása kifejezést kell használni”. Az illetékes szervek sokat használhatták a kifejezést, ha pontos és helyes használatáról ilyen magas szinten kellett dönteni… 1951 májusában a magyarországi rabmunkások száma már 22–23 ezer főre rúgott. Javadalmazásukról is rendelkeztek: „A Népgazdasági Tanács határozata értelmében az így foglalkoztatott »munkaerők« az érvényes kollektív szerint járó bérnek 20 százalékkal csökkentett összegét kapják.”

Ugyancsak a Népgazdasági Tanács rendelkezett a Közérdekű Munkák Igazgatóságának létrehozásáról. (KÖMI) Az NT 407/21/1951 sz. határozata 1951. december elsejei hatállyal létrejövő KÖMI „az igazságügyi vállalatok irányítását ellátó addigi igazságügy minisztériumi osztályból és a Földmunkálatokat Végző Egyesülésből” alakult meg. Élére az 1895-ben született, és 1969-ben meghalt Garasin Rudolfot, az 1915 óta Oroszországban, majd a Szovjetunióban élő internacionalistát nevezték ki. Ő, mint az NKVD őrnagya, már 1949-ben részt vett az Államvédelmi Hatóság VI. Jogi, Börtönügyi és Vizsgálati Főosztályának megszervezésében. Garasin, akit a KÖMI vezetőjeként büntetés-végrehajtási ezredessé léptettek elő, a szovjet gulág-táborok mintájára alakította ki a magyarországi kényszermunka színtereit is, összesen harmincnégy munkahelyet. A KÖMI feladatát így határozták meg: „A népgazdaság érdeke egyrészt, és a büntetés végrehajtási szempont másrészt megkívánják, hogy a letartóztatottak termelőmunkában történő foglalkoztatása egységesen és önálló vállalat, valamint önelszámoló egységek keretében történjen. A vállalatokat az építőipar, kőbányászat és mezőgazdaság keretében kell megszervezni…” A KÖMI létrehozásakor még az Igazságügyi Minisztérium közvetlen felügyelete alatt működött. „Az IM-nek irányítania és felügyelnie kellett a letartóztatottakat foglalkoztató vállalatokat és a Földmunkálatokat Végző Egyesülés alá tartozó vállalatokat. 1952. március 29-én megjelent 2003/10/1952 sz. Minisztertanácsi határozat értelmében a KÖMI a letartóztató intézetek őrtestületével együtt a belügyminiszter felügyelete alá került”.³ Az MDP KV a későbbiekben is foglalkozott a 1952. január elsejétől egységes irányítás alá került KÖMI tevékenységének szabályozásával. A titkárság 1952. május 28-i döntése szerint „fel kell számolni az összes olyan munkahelyet, ahol a letartóztatottak, illetve internáltak »rendes munkásokkal keverten« dolgoznak.” A tatabányai szénmedencében több bányaüzemben is foglalkoztattak rabokat: a tatabányai 10-es, 14-es és a síkvölgyi, valamint az oroszlányi 17-es, 18-as aknán.

Rákosi, illetve az MDP Központi Vezetősége a bányákban végzett kényszermunka bevezetésével egyidejűleg folyamatosan emelte a tervet, fokozta a kizsákmányolást. A hároméves tervet a tatabányai szénbányák dolgozói két év, három és fél hónap alatt teljesítették. Ezt a teljesítményt azonban már nem lehetett fokozni. „Ez az éveken át tartó megfeszített munka – az első ötéves terv gyors indítása, az irreálisan felemelt tervelőirányzatból adódó fokozott követelmények miatt – szükségszerűen vezetett el a dolgozók általános kifáradásához, az 1949-es munkaverseny lendületének bizonyos mértékű csökkenéséhez és nem utolsósorban a tervidőszak első felében sorozatosan tapasztalható tervteljesítési kudarcokhoz”, vázolta a helyzetet Bárdos László István.⁴ A bányászok a hatalmukkal gyakran visszaélő pártfunkcionáriusok minden igyekezete ellenére sem voltak képesek teljesíteni a megemelt terveket. „Munkaerőhiány volt, s lazult a munkafegyelem. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy Rákosi Mátyás 1951-ben két alkalommal is személyesen vett részt a Tatabányán megrendezett bányásztanácskozáson. Jelenlétében a küldöttek nem mondhatták el, hogy a terv az adott körülmények között nem teljesíthető. Rákosi nem tűrt ellentmondást. Közbeszólásaival elnémította az ellenvéleményt. Végül megállapították, hogy a terv teljesíthető, csak még jobban kell megszervezni a munkát. A valóság pedig az volt, hogy 1951 szeptemberében a tervteljesítés 88,4 százalékra csökkent. Ez a folyamat folytatódott, s 1953-ban már csak 65,7 százalékot tudtak teljesíteni a bányászok. A hiányzó munkaerő pótlására a tatabányai bányászok 1951-ben felhívással fordultak az ország népéhez, elsősorban a falusi dolgozókhoz, hogy jelentkezzenek bányásznak. Felhívásukban megemlítik, hogy »ötezer új bányászra van szüksége az országnak«. A felhívás és a kormány intézkedései átmeneti eredményeket hoztak, de a problémát nem oldották meg. A napi termelés hajszolásában a holnapra nem gondoltak. A rablógazdálkodás jellemző példája, hogy már 1952-ben hozzákezdtek az 1953-ra előirányzott széntelepek feltárásához. A munkaerőgondok megoldását szolgálta a KÖMI-táborok létrehozása, a politikai és köztörvényes elítéltek foglalkoztatása a bányákban.”⁵

T. Varga György tanulmánya szerint a hazai kényszermunka csúcspontján, 1953. június elsején a letartóztatottak, internáltak és katonai elítéltek összlétszáma 40 734 fő volt, ebből a dolgozók száma 28 032 fő”.⁶ „A Bánya és Energiaügyi Minisztérium a letartóztatottakat 1953. január elsejétől a következő bányavállalatoknál (aknaüzemekben) foglalkoztatta: Kisgyón, Szuhakálló, Várpalota, Oroszlány, Ormosbánya, Csolnok, Farkaslyuk, Tóláp, Csekút, Annabánya és Sikvölgy.” Kiterjedt kényszerbányászat folyt Ajka-Csingervölgyben, Tatabányán és Komlón is. A Bank Barbara által közölt kimutatás szerint Oroszlányban a 26. sz. rabmunkahely a 18-as akna volt, ahol 76 őr és 1196 kényszermunkás tartozott a munkahely-parancsnokság felügyelete alá.

Az oroszlányi bányatáborról kevés dokumentum található meg a hazai levéltárakban, nem ismerjük a parancsnokok nevét, az őrszemélyzet és a fogvatartottak névsorát sem. Annyit tudunk, hogy az oroszlányi tábor még 1956 októberében is fennállt. A forradalom hírére a még mindig kényszermunkát végző rabok papírok nélkül törtek ki a munkahely-parancsnokságról. Szabadulásuk után az oroszlányiak egy része a tizenöt kilométerre fekvő Tatabányára ment, majd a Csolnokról szabadult rabokkal együtt csatlakozott az ún. bányászbrigádhoz, és harcolt a forradalomban. Oroszlányról kevés a forrásunk, de a közeli Csolnokon ugyanebben az időszakban létesített hasonló bányatábor felépítéséről, az elnyomószervezetben betöltött helyéről Marschall Adrienne talált forrásokat a Magyar Országos Levéltárban.⁷

Csolnokon a bányát üzemeltető Dorogi Szénbányászati Vállalat (később tröszt), mely addig is foglalkoztatott internált személyeket, és állandó munkaerőhiánnyal küzdött, készségesen működött együtt a KÖMI-vel. A vezetőség 1950-ben vállalta, hogy megfelelő körülményeket teremt „az elítéltek és internáltak munkába állításához”. A bánya vállalta „egy teljes tábor kiépítését, megfelelő barakkokkal, 850 folyóméter kerítéssel, amely 2 méter magas tüskésdrótból áll. A kerítés előtt és mögött 2 méteres holtterülettel, melyen 50 méterenként egy 1 méteres cölöpön figyelmeztető táblákat helyez el a következő szöveggel: »A dróton belülre lépni tilos, az őr felszólítás nélkül lő.«„ A kerítés mellett 4 db magas, zárt és beüvegezett megfigyelőállás biztosította a rabok felügyeletét. A tervekben WC-k, szabó-, cipész- és borbélyműhely is szerepelt, ahogy betegszoba, orvosi szoba és fegyelmi zárka is. Az őrök számára lakószobák épültek, továbbá őrparancsnoki helyiség, fegyverraktár és kultúrhelyiség építését is tervbe vették, be akarták vezetni a vizet és a telefont is.

Csolnokon az elképzelések jó része nem valósult meg, valószínűleg Tatabányán és Oroszlányban sem. Az 1952 végén megtartott ellenőrzésekből kiderült, hogy a szennyvízelvezetés nincs megoldva, a rabok felszerelése hiányos. Megoldatlan a tisztálkodóvíz kérdése. Rosszak a gumicsizmák, megjavításuk lassú, ezért többen megbetegednek és kimaradnak a termelésből. Az oroszlányi 26. sz. rabmunkahelyen is ugyanezek a problémák merülhettek fel. Mindkét helyen egyaránt voltak a rabok között köztörvényes bűnözők és politikai elítéltek is. Utóbbiak között akadtak szép számmal „osztályellenségek”, földbirtokosok, gyártulajdonosok, papok, értelmiségiek, kulákok, munkások, egyetemisták, Jehova tanúi. Politikailag is sokszínűek voltak a táborok, szélsőjobboldaliak, kereszténydemokraták, kisgazdák, parasztpártiak, szociáldemokraták és kommunisták együtt bányászták a szenet civil bányászok vezetésével. Mindehhez tisztázatlan alá-fölé rendeltségi viszonyok társultak, melyek abból fakadtak, hogy a bányavállalat termelési szempontjai esetenként ütköztek a büntetés-végrehajtáséval. Előbbieket a brigádok vezetői, a civil bányászok közvetítették a raboknak, utóbbiakat pedig az őrség tagjai, illetve a munkahely parancsnoka. Az őrök egy része a büntetés-végrehajtásból érkezett, és viszonylag tűrhetően bánt a rabokkal, mások viszont az ÁVH-tól. Ezek egy része magáévá tette a testület híres jelmondatát: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Az oroszlányi tábor, mint üzem szervezetileg a Tatabányai Szénbányászati Tröszt alá tartozott, és teljesítenie kellett az irreálisan megállapított szénkitermelési tervet. Ugyanakkor az Igazságügyi Minisztérium, a Belügyminisztérium és az Államvédelmi Hatóság felügyeletet gyakorolt fölötte, és ezek az egymással rivalizáló szervek a diktatórikus hatalmat gyakorló MDP KV állandóan változó utasításait hajtották végre.

Ósváth György, volt oroszlányi rabmunkás 1931-ben született. Húszéves korában, 1951 augusztusában került bele a magyar gulág pokoli körébe, és bár 1954 márciusában formálisan szabadult, valójában 1955 szeptemberéig nem tudott kilépni belőle.

* * *

„1950-ben tagja voltam egy keresztény »világnézeti csoportnak«, mely Körösmezey László vezetésével működött. Mintegy tízen-tizenketten vettünk részt benne, jobbára az egyházi középiskolák végzett diákjai. A társadalom és a nemzet problémáit vitattuk meg. Nem esküdtünk össze a hatalom megszerzésére, de készültünk arra az időre, amikor felszabadulunk a szovjet megszállás alól. Arra törekedtünk, hogy ekkorra legyen egy felvilágosult, felkészült értelmiségi társaság, melynek tagjai képesek az ország vezetésére. A csoportot 1951 tavaszán feljelentették. Körösmezey Lászlót letartóztatták és a recski kényszermunkatáborba vitték. A csoport többi tagját is érték retorziók, de elfogatási parancsot nem adtak ki ellenük. Engem viszont le akartak tartóztatni, Recskre akartak vinni, mert engem tekintettek Körösmezey László helyettesének. Erről én hónapokig nem értesültem, de a budapesti amerikai követség valahogy tudomást szerzett róla. Közvetlenül azelőtt, hogy a családomat, édesapámat, édesanyámat és a húgaimat kitelepítették Budapestről Újfehértóra, azaz 1951 júliusában, egy fiatal amerikai követségi tisztviselő jött el a lakásunkra, és jelezte, hogy beszélni szeretne velem, fontos ügyben.

Természetesen találkoztam vele. Szóba hozta a jövőmet, ami elég bizonytalannak tűnt. Lebeszélt arról, hogy kövessem a családomat Szabolcs megyébe, a kitelepítésbe. Elmondta, hogy elfogatási parancsot adtak ki ellenem, ezért azt tanácsolja, hogy minél előbb hagyjam el az országot. Felajánlotta a segítségét, amit elfogadtam. Így, miközben a családomat teherautóra rakták és levitték Újfehértóra, eltűntem a lakásból, és egy barátomhoz költöztem. A Kossuth Lajos utcában, egy kávézóban beszélgettünk egy amerikaival, mely akkoriban »mondén jellegűnek« számított. Hozott nekem egy térképet a nyugati határról, melyen be voltak jelölve az aknamezők. Azt tanácsolta, hogy ne vesztegessem az időt, minél előbb hagyjam el az országot. Egy hónappal a beszélgetés után, 1951. augusztus elején el is indultam, úgy, ahogy tanácsolta. Leutaztam Zalaegerszegre, és onnan gyalogoltam, a falvakat elkerülve a határ felé. A nálam lévő térképnek hála, sikerült átjutnom az aknazáron, és Güssingnél, Dél-Burgenlandban, hajnaltájban, négy-öt óra felé átjutottam Ausztriába. Güssing magyar neve Németújvár, akkoriban a szovjet megszállási övezethez tartozott. Egy garázs felé igyekeztem, ahonnan tejeskannákkal megrakott teherautók indultak a különböző környékbeli falvakba. Egy sofőrt kerestem, akinek a nevét szintén az amerikai követségi tisztviselő adta meg, még Pesten, és hivatásszerűen foglalkozott a keletről átszökött emberek Bécsbe csempészésével. De a kapcsolatomat már nem találtam meg, mert útközben találkoztam egy osztrák csendőrrel. Igazoltatott, és persze rögtön kiderült, hogy most jöttem át a határon. Tudtam ugyan németül, de nem annyira jól, hogy ne derült volna ki azonnal, hogy magyar vagyok. Bevitt a csendőrségre, ami láthatóan nehezére esett. Azt mondta, a legszívesebben szabadon engedne, de nem teheti. Volt ugyanis egy kollégája, akit emiatt az oroszok Szibériába deportálták. Ezt ő nem merte megkockáztatni. Ezért átadott az orosz parancsnokságnak. Azt azért előzőleg megengedte, hogy megsemmisítsem az amerikaiaktól kapott térképet, amit darabokra téptem és lehúztam a vécén. Ha ugyanis az oroszok megtalálják nálam a térképet, és kisül, honnan kaptam, akkor az oroszok kémként kezelnek, és saját kezelésükben tartanak, nem adnak vissza a magyar hatóságoknak.

Az oroszok négy-öt napig vallattak Güssingben. Fizikai erőszakot is alkalmaztak, alaposan megvertek. Ezután adtak vissza a magyar határőrségnek. Először Szombathelyre vittek. Innen a zöld ÁVO visszahozott, hogy mutassam meg nekik pontosan, hol keltem át a határon. Azt mondtam, nem emlékszem, hogy jutottam át, mert nem akartam veszélyeztetni a térképen bejelölt utat. Mondták nekem, hogy iszonyú szerencsém volt, de hozzátették: nem hiszik el, hogy véletlenül sikerült megtalálnom azokat a rövid szakaszokat, ahol ekkor még nem telepítettek aknákat. Érdekes módon nem az amerikaiakra gyanakodtak, hanem arra, hogy egy határőr árulta el nekem az utat. Ezután vagy három-négy hónapig a szombathelyi börtönben tartottak fogva, egy négyszer négy méteres cellában. Csak az első héten vittek fel kihallgatásra, ahol megtudtam, hogy összeesküvéssel és tiltott határátlépéssel vádolnak. Itt nem vertek, de közölték, hogy nem elégedettek a vallomásommal. Alig adtak enni: reggel és este kaptam egy bögre kávét, délben levest és húsz deka kenyeret. Mintegy három hónap alatt nyolcvan kilóról negyven kilóra fogytam, egyedül már nem tudtam felmenni a lépcsőn, az őrök támogattak. Még egyszer kihallgattak, aztán megtartották a tárgyalást a szombathelyi bíróságon. Akkora már értesítést küldhettem a családomnak, és megérkezett egy pesti ügyvéd barátunk, dr. Murányi István, ő védett. Azt mondta, talán sikerül kimosni az összeesküvésből, de a tiltott határátlépéssel nem tud mit kezdeni. Ígérte, hogy négy évet kapok, ennél végül többet, négy év nyolc hónapot szabtak ki rám egy negyedórás tárgyaláson. Alig beszélhettem, az ügyvédemet sem hallgatták sokáig. Fellebbeztünk, de a feljebbviteli tárgyaláson, ahol megerősítették az ítéletem, már nem vettem részt.

Szombathelyről a veszprémi vegyipari egyetem építkezésére kerültem. Ott is volt ugyanis rabtábor, ahol körülbelül háromnegyed évet töltöttem. Itt szökési gyanúba keveredtem. Ez igaz volt, tényleg szökést terveztem, egy rabtársammal, aki azonban elárulta a tervünket. Ezért bevittek a veszprémi börtönbe, a várba, ahol szigorított zárkába kerültem. Ott nagyon rossz volt a helyzet, két okból is. Egyrészt azért, mert nagyon meleg volt, negyven fok, alig kaptunk levegőt. Másrészt nagyon sokan voltunk. Parasztokkal zártak össze, akiket előzőleg kuláknak minősítettek, mert nem teljesítették a rájuk kiszabott megemelt beszolgáltatást. Derék emberek voltak, de roppant fárasztóak: napokig tudtak beszélni arról, hogy a mádi tehén megellett-e már vagy sem.

A veszprémi börtönből rácsos busszal vittek át Oroszlányba, az ottani bányatáborba, mely közvetlenül a tárna bejáratánál épült. Ezerötszáz-kétezer fogoly közé kerültem, barakkokba, melyeknek mindegyike négy nagy, téglalap alakú teremből állt. Mindegyik barakkhoz zuhanyozó tartozott. Volt még egy külön épület, ahol étkeztünk. A teremben mintegy negyvenen aludtunk, vaságyakon, tehát egy barakkban százhatvanan. Összesen mintegy tizenöt-húsz barakk volt. A tábort kétszeres szögesdrót sövény vette körül. Rajta tornyok álltak, őrökkel. Éjjel reflektorokkal világították meg a kerítést. Ezen túl volt még két barakk, ott laktak az őrök, meg még egy, ott intézték az adminisztrációt. Két bejárata volt a tábornak, az egyiken a teherautók, a másikon a civil vájárok jártak ki-be. Ezeknek többsége Sopron környékéről odatelepített sváb bányász volt. Az én vájáromat Lengl Jánosnak hívták. A személyzeti kapunál volt két barakk, ahol a rabok látogatókat fogadhattak, ha ezt a munkájukkal kiérdemelték. Ha valaki jól dolgozott, kéthavonta jöhettek be hozzá, ha kevésbé, akkor félévente. De volt, aki csak évente egyszer láthatta a hozzátartozóit, és hathavonta írhatott levelet.

Én jól dolgoztam, hozzám jöhettek látogatók. Az volt a gondom, hogy a családom meg a barátaim jórészt ki voltak telepítve, az ország túlsó végébe. Ezzel együtt jártak be hozzám néhányan, például Rabár Ferenc, a később pénzügyminiszter, aki gyerekkori barátom volt. Három év alatt kétszer eljöttek a húgaim is, megkockáztatva, hogy elszöknek Újfehértóról, kitelepítési helyükről. Járt nálam Oroszlányban Zlinszky János unokabátyám is, a későbbi alkotmánybíró. A látogatók hozhattak csomagokat, de ezt gyakran megdézsmálták az őrök. Társaim közül jó néhányra emlékszem: ott volt például Gerencsér György, aki a Rajk-perben bukott le, mint pénzügyminiszter-helyettes. Ennek ellenére hithű kommunista maradt, csak Rákosit utálta. Együtt lapátoltuk a szenet. Volt még rajta kívül vagy tucatnyi kommunista a táborban, akik rendszeresen összejártak, filozofáltak, várták az idők jobbra fordulását. Gerencsérrel jó viszonyban voltam a föld alatt. Kissé meglepődtem, amikor 1957 tavaszán cikket írt a Népszabadságban, amiben engem is megemlített, mint a »nép ellenségét«, aki »az ellenforradalom alatt aktivizálódott«. A többi oroszlányi rabmunkás természetesen egységesen utálta a kommunistákat. A fő barátaim Metz Rudolf, Nagy Egon, Keve Ferenc voltak. Sok kiváló embert ismertem meg ott: báró Bálintitt Károlyt, gróf Degenfeld Ottót, Tóth Tihamért, Várkonyi Andrást, Wágner Ödönt. Két hivatásos birkózó, Brezina Alfréd és Hajnal Frigyes is közénk tartozott. Volt egy kispapunk is, Szigethy István, aki később Aachenben lett plébános. Többen összeesküvés miatt kerültek Oroszlányba, ezek nagy többségükben koholt ügyek voltak. A többség tiltott határátlépés és izgatás miatt lett elítélve. Sokat beszélgettünk az ország helyzetéről, a politika alakulásáról, valamint a táborról. Előadásokat is hallgattunk, Wagner Ödön pl. a görög filozófiáról adott elő. Szigethy István miséket tartott hármunknak-négyünknek, nagy titokban. Ez nagy kockázattal járt. Ha kiderül, valamennyiünket szigorúan megbüntetnek, visszaküldtek volna a börtönbe. A misének van egy különösen szakrális része, az Úr-felmutatás. Ekkor a pap nem szakíthatja meg a misét, és ha akkor ránk törnek, Szigethy páter „lebukott” volna. Ennek ellenére, bár rendszeresen hallgattunk misét, nem lett bajunk belőle. Megjegyzem, sokan más vallásúak voltak közöttünk, protestánsok és zsidók is. Jó barátom volt Schmelczer Kornél, aki cionista összeesküvés miatt kerül Oroszlányba. Később Jeruzsálemben egyetemi tanár lett belőle.

Három műszakban, egymást váltva bányászkodtunk. Az első sicht éjszaka, a második hajnalban, a harmadik délután szállt le. A rabok a vájárok mellé voltak beosztva csillésnek. Én is ez voltam, amíg le nem tettem a vájárvizsgát. Ma is őrzöm az ezt tanúsító oklevelem. A vájár teljesítménye attól függött, hogy milyen helyet kapott a tárnában. Voltak omlasztó vájárok is, akik kiverték az ácsolatot a kitermelt vájatokból. Mások villanyszerelőként dolgoztak, ők építették be pl. a kaparó futószalagot. Egy másik csapat, amelyik idősebb bányászokból állt, az egészségügyi ellátást látta el. A rab orvosok kiválóan értették a szakmájukat, nem volt hiány sem felszerelésben, sem orvosságban. Sok volt a baleset, én is elszenvedtem néhányat. Az ujjamon meg a hátamon még most is őrzöm a sérülések nyomát. Gyakran kellett veszélyes munkát végezni, nem engedtek ácsolni, mely biztosított volna az omlástól, hajszolták a kitermelést. Volt, hogy olyan szűk volt a hely, hogy hason fekve dolgoztunk.

Az oroszlányi bányatáborban egész jó volt az ellátás. Rendszeresen kaptunk húst, jó szakácsaink voltak. Fizetést is adtak, de nevetségesen kis pénzt, a civil bányászok bérének mintegy a tizedét. Ugyanis a bérünkből levonták nemcsak az ellátást, de az őrség költségeit is. Élelmiszert vehettünk a kantinban, elsősorban kenyeret, felvágottat, csokoládét, cigarettát. Alkoholt nem. A ruhát, a gumicsizmát a szerszámokat meg a sisakot a bánya biztosította, szükség esetén cserélte. A bányászmunka abból a szempontból elviselhető volt, hogy az individuális szadizmus eseteitől eltekintve békén hagytak munka közben, a föld alatt. Ezért Oroszlány elviselhetőbb volt a rabok számára, mint például Recsk. Szökést kevesen kísérelték meg, akkor is többnyire sikertelenül, mert a tábor biztonsági rendszere nagyon hatékony volt. Ezzel együtt az örök többsége barátságos volt, jártak le hozzánk a föld alá, hogy ellenőrizzék a munkánkat. Emlékszem az egyikre, Bori Józsefnek hívták. De voltak szadisták is, akik kiválasztottak maguknak egy-egy rabot, igyekeztek őt kikészíteni, olyan helyre küldték, ahol rászakadhatott a föld, veszélyes körülmények között kellett dolgozniuk. A fegyelmezetlenséget szigorúan megtorolták. Magánzárkába zárták a rabokat, szűkített élelmiszeradagot kaptak, órákon át gúzsba kötötték őket. Egy rabtársamnak eközben égett le a kézfeje. A civil bányászokkal jó volt a viszony, hoztak be nekünk üzenetet, levelet, élelmet. Ez nem volt meglepő, tekintettel arra, hogy a fizetésük a csillések munkájától függött. De nem sokat meséltek a kinti életről, mert féltek, ha őszintén elmondják a véleményüket, bajba kerülhetnek miatta.

1953 nyarán értesültünk a júniusi párthatározatról, arról, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök. 1953 szeptemberében jelentek az első rendeletek az internálótáborok megszüntetéséről, a kitelepítések felszámolásáról. Hallottuk, hogy a politikai foglyok amnesztiában részesülnek. Ez rám is vonatkozott. 1954. március 12-én szabadlábra helyeztek. Ami azzal a veszéllyel járt, hogy azon nyomban behívnak katonának, ugyanis akkor még csak 23 éves voltam, és így katonaköteles. Lévén büntetett előéletű, munkaszolgálatra küldtek volna, esetleg egy másik bányába, ahol még vagy három évig fejthettem volna a szenet. Ezért úgy döntöttem, hogy ugyanott maradok, a 18. aknán. Még vagy másfél évig vájárkodtam Oroszlányban, ami mentesített a katonakötelezettségtől. Munkásszállón laktam, és a szabad bányászok életét éltem. Ekkor sem éreztem magam szabadnak, annak ellenére, hogy hét végén autóbusszal feljöhettem Pestre, és találkozhattam a családommal, a barátaimmal, és könnyebben éltem.

Osváth György”

* * *

A Komárom megyei bányatáborok 1956. október végére jórészt kiürültek. Foglyaik közül, akinek volt hová mennie, eltávozott: vagy azért, hogy a közeli fővárosban részt vegyen a forradalomban, vagy csak azért, hogy hazamenjen a családjához. Jó néhányan közülük fegyveresen harcoltak Budán, illetve ÁVH-sokat „gyűjtöttek be”. A Széna téri ellenállócsoport első százada, melyet Rusznyák László, a pilisszentiváni bánya halálra ítélt, majd 1957. november 29-én kivégzett csillése vezetett, nem véletlenül kapta a „bányászbrigád” nevet. Nehéz pontosan felmérni, hogy 1956 őszén hányan voltak még a KÖMI-táborokban, és a lázas napokban hányan maradtak Tatabányán és Oroszlányban. A trösztnek azért voltak adatai. „Becker Ferenc főmérnök 1956. október 31-én a forradalmi tanács ülésén ismertette a bányák műszaki helyzetét és a munkáslétszámot. A forradalom napjaiban eltávoztak a bányákból a kiszabadult rabok, az ott foglalkoztatott honvédek és a legényszállók lakói közül is sokan. A főmérnök 1600 KÖMI dolgozót és 1100 honvédet említett az eltávozók között.”

Tatabányán és Oroszlányban a helybeli munkás- és parasztszármazású értelmiségiek, pedagógusok álltak a változások élére. A forradalom viszonylag békésen zajlott a két, közeli városban, nem került sor népítéletekre, lincselésekre. A tüntetésekben nagy számban vettek részt munkások, bányászok és tanulók is. A rabmunkások, akiknek a legtöbb okuk volt rá, hogy gyűlöljék a rendszert, csak addig maradtak helyben, amíg fegyvert szereztek maguknak. 1956. október 26-án, amikor a pesti forradalom átterjedt Tatabányára, tragikus eseménysorozatra került sor, mely azzal kezdődött, hogy forradalmárok jelentek meg az egyik bányatábornál. „Egy csoport tüntető kiment a 10-es aknánál lévő KÖMI-táborhoz, hogy az elítélteket kiszabadítsák. Az őrök nem tanúsítottak ellenállást, a rabokat szabadon engedték. A kiszabadult rabok is igyekeztek fegyvert szerezni, s harcolni akartak, mert jól tudták, hogy ha a forradalmat leverik, ők ismét elvesztik a szabadságukat. A városban két rendőrkapitányságon, az ÁVH laktanyában és a Hunyadi laktanyában együtt sem volt annyi fegyver, hogy a több száz fős tömeget fel lehessen fegyverezni. A fiatalok egy csoportja a baji laktanyához ment, hogy ott kérjen fegyvereket. A laktanya tisztjei megtagadták a fegyverek kiadását. Máig tisztázatlan körülmények között a teherautón lévő fiatalok közé lőttek. Nyolc fiatal meghalt, többen megsebesültek.”

Az eseményekről a Magyar Távirati Iroda október 31-én a következő közleményt adta ki: „A forradalom és szabadságharc tüze az ország legnagyobb bányászvárosában, Tatabányán is végigfutott. Bányászok, munkások, diákok és értelmiségiek követelték emberi jogaik megadását, a már régen óhajtott szabadságot. A szabadságharc a bányászváros fiataljai közül is követelte a maga áldozatait. A hősöket szerdán délelőtt katonai díszpompával helyezték Tatabányán örök nyugalomra. A város munkásai, bányászai, diákjai és értelmiségi dolgozói nevében Mazalin György, a városi munkás- és katonatanács tagja búcsúzott a város nyolc hős fiától.”

Ismeretes, hogy a november negyediki szovjet intervenció után a Kádár János vezette „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” folyamatosan tárgyalt a munkástanácsok képviselőivel a sztrájk felfüggesztéséről, kilátásba helyezte a szovjet csapatok kivonását. Apró Antal többször is fogadta a parlamentben a november 19-én megalakult Tatabányai Központi Munkástanács képviselőit, és erről tárgyalt velük. A munkástanács november 30-i ülésén a helikopteren Tatabányára érkezett Kádár János is részt vett, és fűt-fát ígért. December hatodikától azután a restaurált „néphatalom” kimutatta a foga fehérjét. A karhatalmisták erőszakkal oszlatták szét a városi pártbizottság előtt a Kádárban csalódott, tüntető tömeget, több személyt is letartóztattak. Erre reagálva fegyveres sztrájkőrség szerveződött a 6-os aknánál, illetve megalakult a harcra és röplapterjesztésre készülő „Mazalin-csoport”. Vezetőjét, Mazalin György tanítót többször is őrizetbe vették, majd rövidesen letartóztatták. 1957. november 21-én fegyveres szervezkedésért mondták ki rá a halálos ítéletet. (Végül tizenöt hónap siralomház után kegyelmet kapott, és amnesztiával szabadult.) Csoportjának tagjait ugyanakkor súlyos börtönbüntetéssel sújtották, ugyanúgy, mint a sztrájkőrséget szervező Lados Istvánt és társait.

A KÖMI-táborok, ha csökkenő létszámmal is, de a hatvanas évek elejéig, felszámolásukig működtek Tatabányán és Oroszlányban. 1956 után azonban már csak köztörvényes elítélteket, illetve a Magyar Néphadseregbe behívott, de „megbízhatatlanságuk” miatt munkaszolgálatra beosztott honvédeket dolgoztattak bennük. A Kádár-rendszer hatóságai ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy az elítélt forradalmárokat, illetve a Kistarcsán és Tökölön internáltakat még a kitermelés fokozása érdekében sem szabad „vegyíteni” a szabad bányászokkal. Úgy vélték, hogy a forradalom a KÖMI-táborokban összegyűjtött „ellenséges elemek” miatt terjedhetett át a bányavidékekre. Ez nem volt igaz, hiszen, mint erről szó esett, épp elég elégedetlenség és indulat halmozódott fel a helybeliekben a „népi demokrácia” ellen, nem volt szükség „bujtogatókra”. A kiszabadult kényszermunkások, akik az ország különböző részeiről kerültek a magyar gulágra, amilyen gyorsan csak lehetett, fegyveresen vagy fegyvertelenül, de elhagyták rabságuk színhelyét, nem vettek részt a helyi forradalmakban. 1956 decemberében a KÖMI-t, melynek felügyelete 1954-től a Munkaerőtartalékok Hivatala (MTH) zárt osztályára került, intézményként felszámolták, és nem sokkal később az MTH is átalakult Munkaügyi Minisztériummá. A magyar gulág intézményei, a bányák „őrzött munkahelyeiként” néhány évig még fennmaradtak, de fokozatosan feleslegessé és terhessé váltak, így a kádári konszolidáció észrevétlenül felszámolta őket.