1951. január 8-án a „népi demokráciák” kommunista pártjainak főtitkárai és honvédelmi miniszterei Moszkvában felkeresték a „Gazdát”, J. V. Sztálint. Rákosi később felidézte ezt a nyomasztó hangulatú találkozót az öregedő szovjet diktátorral.¹ A Kremlben Styemenko tábornok, a szovjet hadsereg vezérkari főnöke számolt be arról, hogy „1953 végére a NATO teljesen fel lesz készülve, s ennek ellensúlyozására a szocialista országok hadseregeit is fejleszteni kell. S mindjárt fel is sorolta, hogy a szovjet elvtársak véleménye szerint melyik országnak mekkora lenne a hadserege.” Magyarországtól Sztálin környezetében nem kevesebbet vártak, mint azt, hogy kettőzze meg költségvetésében a honvédelemre fordított, már addig is elképesztően magas és még ma is csak hozzávetőlegesen kimutatott összegeket. Ezt vállalta a Szovjetunió, és ugyanezt várták a többi népi demokráciától is. (Jellemző módon csak Lengyelország hadügyminisztere jelezte, hogy az erőfeszítés meghaladja a gazdaság lehetőségeit. Sztálin őt azzal torkolta le, hogy Varsó csak akkor vonhatja ki magát a közös áldozatvállalás alól, ha garantálja, hogy 1956-ig nem tör ki a világháború.)
Nyilvánvaló volt, hogy a küszöbönálló világméretű összecsapásra való felkészülést csak a gazdaság és a társadalom teljes militarizálásával, a szovjet típusú kényszermunkatáborok meghonosításával és a terror további fokozásával lehet megvalósítani. Mielőtt rátérnénk arra, hogy miképp rendezkedett be a „gulág-rendszer” Magyarországon, érdemes eltűnődni azon, hogy Rákosi milyen megfontolásból vállalkozott arra, hogy diktatórikus rendszerében, melyet a társadalom egyértelműen elutasított, a végletekig fokozza az elnyomást. Nyilvánvaló, hogy az egyre gyűlöltebb pártvezető 1948-tól kezdve fokozatosan arra a meggyőződésre jutott, hogy az új világháború elkerülhetetlen. S akkor a Szovjetunió ugyanúgy felülkerekedik majd az amerikai imperializmus elleni élethalálharcban, ahogy tönkreverte a fasizmust is. A náci Németország fölött aratott történelmi győzelem feltételének, megfizetendő árnak tartotta a valóságos vagy lehetséges politikai ellenfeleket megsemmisítő koncepciós pereket, ugyanúgy, ahogy a kényszermunkatáborok rendszerét is. A harmincas évek „szovjet receptje szerint” úgy vélte, hogy mindez elkerülhetetlenül szükséges a harmadik világháború megnyeréséhez is. Annak az apróságnak, hogy 1941-ben a Szovjetunió agresszió áldozata volt, és nem támadó fél, nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Hiszen 1950. június végén a Kim Ir Szen által, Sztálin és Mao-Ce Tung támogatásával elindított koreai háború megmutatta, hogy a szocialista világrendszer eltekinthet attól a „mellékkörülménytől”, hogy valójában ki támadott, képes mozgósítani erőforrásait a győzelem kivívására.
Magyarországra visszatérve, Rákosi utasította a Belügyminisztériumot, és haladéktalanul nekiláttak a magyarországi rabmunka kiterjesztéséhez és megszervezéséhez. T. Varga György tanulmányából megtudható,² hogy miként bővült a börtönökben addig zajló munkavégzés fogalma a hazai igazságszolgáltatásban. „A rabmunkáltatás alapvetően a személyes szabadságuktól megfosztott (letartóztatott, internált és katonai elítélt) állampolgárok zömének munkakényszerére épült, ami kiegészült a személyes szabadságukban korlátozott (javító-nevelő munkára ítélt, illetve lakóhelyükről kitelepített) állampolgárok munkavégzésével… A börtönügyet és a rabmunkáltatást illetően – mai ismereteink szerint – 1949. decembertől kísérhető nyomon érdemi változás, míg a rabmunkáltatás erőteljes fokozásának, rendszerré szervezésének folyamata 1951-ben kezdődött. Az 1951. évi negatív változást végső soron csakúgy a szovjet vezetés kezdeményezte, mint (közvetlenül) az újabb változás pozitív fejleményeit, az MDP KV júniusi párthatározatát, Nagy Imre kormányalakítását és az ún. »szocialista törvényesség« helyreállítását.” Azt, hogy a kényszermunka rendszerének hazai bevezetése milyen tempóban folyt, érzékelteti az MDP KV Titkárságának 1951. május 23-i határozata is, mely szerint „a rabmunka kifejezés helyett a letartóztatottak termelőmunkában való foglalkoztatása kifejezést kell használni”. Az illetékes szervek sokat használhatták a kifejezést, ha pontos és helyes használatáról ilyen magas szinten kellett dönteni… 1951 májusában a magyarországi rabmunkások száma már 22–23 ezer főre rúgott. Javadalmazásukról is rendelkeztek: „A Népgazdasági Tanács határozata értelmében az így foglalkoztatott »munkaerők« az érvényes kollektív szerint járó bérnek 20 százalékkal csökkentett összegét kapják.”
Ugyancsak a Népgazdasági Tanács rendelkezett a Közérdekű Munkák Igazgatóságának létrehozásáról. (KÖMI) Az NT 407/21/1951 sz. határozata 1951. december elsejei hatállyal létrejövő KÖMI „az igazságügyi vállalatok irányítását ellátó addigi igazságügy minisztériumi osztályból és a Földmunkálatokat Végző Egyesülésből” alakult meg. Élére az 1895-ben született, és 1969-ben meghalt Garasin Rudolfot, az 1915 óta Oroszországban, majd a Szovjetunióban élő internacionalistát nevezték ki. Ő, mint az NKVD őrnagya, már 1949-ben részt vett az Államvédelmi Hatóság VI. Jogi, Börtönügyi és Vizsgálati Főosztályának megszervezésében. Garasin, akit a KÖMI vezetőjeként büntetés-végrehajtási ezredessé léptettek elő, a szovjet gulág-táborok mintájára alakította ki a magyarországi kényszermunka színtereit is, összesen harmincnégy munkahelyet. A KÖMI feladatát így határozták meg: „A népgazdaság érdeke egyrészt, és a büntetés végrehajtási szempont másrészt megkívánják, hogy a letartóztatottak termelőmunkában történő foglalkoztatása egységesen és önálló vállalat, valamint önelszámoló egységek keretében történjen. A vállalatokat az építőipar, kőbányászat és mezőgazdaság keretében kell megszervezni…” A KÖMI létrehozásakor még az Igazságügyi Minisztérium közvetlen felügyelete alatt működött. „Az IM-nek irányítania és felügyelnie kellett a letartóztatottakat foglalkoztató vállalatokat és a Földmunkálatokat Végző Egyesülés alá tartozó vállalatokat. 1952. március 29-én megjelent 2003/10/1952 sz. Minisztertanácsi határozat értelmében a KÖMI a letartóztató intézetek őrtestületével együtt a belügyminiszter felügyelete alá került”.³ Az MDP KV a későbbiekben is foglalkozott a 1952. január elsejétől egységes irányítás alá került KÖMI tevékenységének szabályozásával. A titkárság 1952. május 28-i döntése szerint „fel kell számolni az összes olyan munkahelyet, ahol a letartóztatottak, illetve internáltak »rendes munkásokkal keverten« dolgoznak.” A tatabányai szénmedencében több bányaüzemben is foglalkoztattak rabokat: a tatabányai 10-es, 14-es és a síkvölgyi, valamint az oroszlányi 17-es, 18-as aknán.
Rákosi, illetve az MDP Központi Vezetősége a bányákban végzett kényszermunka bevezetésével egyidejűleg folyamatosan emelte a tervet, fokozta a kizsákmányolást. A hároméves tervet a tatabányai szénbányák dolgozói két év, három és fél hónap alatt teljesítették. Ezt a teljesítményt azonban már nem lehetett fokozni. „Ez az éveken át tartó megfeszített munka – az első ötéves terv gyors indítása, az irreálisan felemelt tervelőirányzatból adódó fokozott követelmények miatt – szükségszerűen vezetett el a dolgozók általános kifáradásához, az 1949-es munkaverseny lendületének bizonyos mértékű csökkenéséhez és nem utolsósorban a tervidőszak első felében sorozatosan tapasztalható tervteljesítési kudarcokhoz”, vázolta a helyzetet Bárdos László István.4 A bányászok a hatalmukkal gyakran visszaélő pártfunkcionáriusok minden igyekezete ellenére sem voltak képesek teljesíteni a megemelt terveket. „Munkaerőhiány volt, s lazult a munkafegyelem. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy Rákosi Mátyás 1951-ben két alkalommal is személyesen vett részt a Tatabányán megrendezett bányásztanácskozáson. Jelenlétében a küldöttek nem mondhatták el, hogy a terv az adott körülmények között nem teljesíthető. Rákosi nem tűrt ellentmondást. Közbeszólásaival elnémította az ellenvéleményt. Végül megállapították, hogy a terv teljesíthető, csak még jobban kell megszervezni a munkát. A valóság pedig az volt, hogy 1951 szeptemberében a tervteljesítés 88,4 százalékra csökkent. Ez a folyamat folytatódott, s 1953-ban már csak 65,7 százalékot tudtak teljesíteni a bányászok. A hiányzó munkaerő pótlására a tatabányai bányászok 1951-ben felhívással fordultak az ország népéhez, elsősorban a falusi dolgozókhoz, hogy jelentkezzenek bányásznak. Felhívásukban megemlítik, hogy »ötezer új bányászra van szüksége az országnak«. A felhívás és a kormány intézkedései átmeneti eredményeket hoztak, de a problémát nem oldották meg. A napi termelés hajszolásában a holnapra nem gondoltak. A rablógazdálkodás jellemző példája, hogy már 1952-ben hozzákezdtek az 1953-ra előirányzott széntelepek feltárásához. A munkaerőgondok megoldását szolgálta a KÖMI-táborok létrehozása, a politikai és köztörvényes elítéltek foglalkoztatása a bányákban.”5
T. Varga György tanulmánya szerint a hazai kényszermunka csúcspontján, 1953. június elsején a letartóztatottak, internáltak és katonai elítéltek összlétszáma 40 734 fő volt, ebből a dolgozók száma 28 032 fő”.6 „A Bánya és Energiaügyi Minisztérium a letartóztatottakat 1953. január elsejétől a következő bányavállalatoknál (aknaüzemekben) foglalkoztatta: Kisgyón, Szuhakálló, Várpalota, Oroszlány, Ormosbánya, Csolnok, Farkaslyuk, Tóláp, Csekút, Annabánya és Sikvölgy.” Kiterjedt kényszerbányászat folyt Ajka-Csingervölgyben, Tatabányán és Komlón is. A Bank Barbara által közölt kimutatás szerint Oroszlányban a 26. sz. rabmunkahely a 18-as akna volt, ahol 76 őr és 1196 kényszermunkás tartozott a munkahely-parancsnokság felügyelete alá.
Az oroszlányi bányatáborról kevés dokumentum található meg a hazai levéltárakban, nem ismerjük a parancsnokok nevét, az őrszemélyzet és a fogvatartottak névsorát sem. Annyit tudunk, hogy az oroszlányi tábor még 1956 októberében is fennállt. A forradalom hírére a még mindig kényszermunkát végző rabok papírok nélkül törtek ki a munkahely-parancsnokságról. Szabadulásuk után az oroszlányiak egy része a tizenöt kilométerre fekvő Tatabányára ment, majd a Csolnokról szabadult rabokkal együtt csatlakozott az ún. bányászbrigádhoz, és harcolt a forradalomban. Oroszlányról kevés a forrásunk, de a közeli Csolnokon ugyanebben az időszakban létesített hasonló bányatábor felépítéséről, az elnyomószervezetben betöltött helyéről Marschall Adrienne talált forrásokat a Magyar Országos Levéltárban.7
Csolnokon a bányát üzemeltető Dorogi Szénbányászati Vállalat (később tröszt), mely addig is foglalkoztatott internált személyeket, és állandó munkaerőhiánnyal küzdött, készségesen működött együtt a KÖMI-vel. A vezetőség 1950-ben vállalta, hogy megfelelő körülményeket teremt „az elítéltek és internáltak munkába állításához”. A bánya vállalta „egy teljes tábor kiépítését, megfelelő barakkokkal, 850 folyóméter kerítéssel, amely 2 méter magas tüskésdrótból áll. A kerítés előtt és mögött 2 méteres holtterülettel, melyen 50 méterenként egy 1 méteres cölöpön figyelmeztető táblákat helyez el a következő szöveggel: »A dróton belülre lépni tilos, az őr felszólítás nélkül lő.«„ A kerítés mellett 4 db magas, zárt és beüvegezett megfigyelőállás biztosította a rabok felügyeletét. A tervekben WC-k, szabó-, cipész- és borbélyműhely is szerepelt, ahogy betegszoba, orvosi szoba és fegyelmi zárka is. Az őrök számára lakószobák épültek, továbbá őrparancsnoki helyiség, fegyverraktár és kultúrhelyiség építését is tervbe vették, be akarták vezetni a vizet és a telefont is.
Csolnokon az elképzelések jó része nem valósult meg, valószínűleg Tatabányán és Oroszlányban sem. Az 1952 végén megtartott ellenőrzésekből kiderült, hogy a szennyvízelvezetés nincs megoldva, a rabok felszerelése hiányos. Megoldatlan a tisztálkodóvíz kérdése. Rosszak a gumicsizmák, megjavításuk lassú, ezért többen megbetegednek és kimaradnak a termelésből. Az oroszlányi 26. sz. rabmunkahelyen is ugyanezek a problémák merülhettek fel. Mindkét helyen egyaránt voltak a rabok között köztörvényes bűnözők és politikai elítéltek is. Utóbbiak között akadtak szép számmal „osztályellenségek”, földbirtokosok, gyártulajdonosok, papok, értelmiségiek, kulákok, munkások, egyetemisták, Jehova tanúi. Politikailag is sokszínűek voltak a táborok, szélsőjobboldaliak, kereszténydemokraták, kisgazdák, parasztpártiak, szociáldemokraták és kommunisták együtt bányászták a szenet civil bányászok vezetésével. Mindehhez tisztázatlan alá-fölé rendeltségi viszonyok társultak, melyek abból fakadtak, hogy a bányavállalat termelési szempontjai esetenként ütköztek a büntetés-végrehajtáséval. Előbbieket a brigádok vezetői, a civil bányászok közvetítették a raboknak, utóbbiakat pedig az őrség tagjai, illetve a munkahely parancsnoka. Az őrök egy része a büntetés-végrehajtásból érkezett, és viszonylag tűrhetően bánt a rabokkal, mások viszont az ÁVH-tól. Ezek egy része magáévá tette a testület híres jelmondatát: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Az oroszlányi tábor, mint üzem szervezetileg a Tatabányai Szénbányászati Tröszt alá tartozott, és teljesítenie kellett az irreálisan megállapított szénkitermelési tervet. Ugyanakkor az Igazságügyi Minisztérium, a Belügyminisztérium és az Államvédelmi Hatóság felügyeletet gyakorolt fölötte, és ezek az egymással rivalizáló szervek a diktatórikus hatalmat gyakorló MDP KV állandóan változó utasításait hajtották végre.
Ósváth György, volt oroszlányi rabmunkás 1931-ben született. Húszéves korában, 1951 augusztusában került bele a magyar gulág pokoli körébe, és bár 1954 márciusában formálisan szabadult, valójában 1955 szeptemberéig nem tudott kilépni belőle.
* * *
„1950-ben tagja voltam egy keresztény »világnézeti csoportnak«, mely Körösmezey László vezetésével működött. Mintegy tízen-tizenketten vettünk részt benne, jobbára az egyházi középiskolák végzett diákjai. A társadalom és a nemzet problémáit vitattuk meg. Nem esküdtünk össze a hatalom megszerzésére, de készültünk arra az időre, amikor felszabadulunk a szovjet megszállás alól. Arra törekedtünk, hogy ekkorra legyen egy felvilágosult, felkészült értelmiségi társaság, melynek tagjai képesek az ország vezetésére. A csoportot 1951 tavaszán feljelentették. Körösmezey Lászlót letartóztatták és a recski kényszermunkatáborba vitték. A csoport többi tagját is érték retorziók, de elfogatási parancsot nem adtak ki ellenük. Engem viszont le akartak tartóztatni, Recskre akartak vinni, mert engem tekintettek Körösmezey László helyettesének. Erről én hónapokig nem értesültem, de a budapesti amerikai követség valahogy tudomást szerzett róla. Közvetlenül azelőtt, hogy a családomat, édesapámat, édesanyámat és a húgaimat kitelepítették Budapestről Újfehértóra, azaz 1951 júliusában, egy fiatal amerikai követségi tisztviselő jött el a lakásunkra, és jelezte, hogy beszélni szeretne velem, fontos ügyben.
Természetesen találkoztam vele. Szóba hozta a jövőmet, ami elég bizonytalannak tűnt. Lebeszélt arról, hogy kövessem a családomat Szabolcs megyébe, a kitelepítésbe. Elmondta, hogy elfogatási parancsot adtak ki ellenem, ezért azt tanácsolja, hogy minél előbb hagyjam el az országot. Felajánlotta a segítségét, amit elfogadtam. Így, miközben a családomat teherautóra rakták és levitték Újfehértóra, eltűntem a lakásból, és egy barátomhoz költöztem. A Kossuth Lajos utcában, egy kávézóban beszélgettünk egy amerikaival, mely akkoriban »mondén jellegűnek« számított. Hozott nekem egy térképet a nyugati határról, melyen be voltak jelölve az aknamezők. Azt tanácsolta, hogy ne vesztegessem az időt, minél előbb hagyjam el az országot. Egy hónappal a beszélgetés után, 1951. augusztus elején el is indultam, úgy, ahogy tanácsolta. Leutaztam Zalaegerszegre, és onnan gyalogoltam, a falvakat elkerülve a határ felé. A nálam lévő térképnek hála, sikerült átjutnom az aknazáron, és Güssingnél, Dél-Burgenlandban, hajnaltájban, négy-öt óra felé átjutottam Ausztriába. Güssing magyar neve Németújvár, akkoriban a szovjet megszállási övezethez tartozott. Egy garázs felé igyekeztem, ahonnan tejeskannákkal megrakott teherautók indultak a különböző környékbeli falvakba. Egy sofőrt kerestem, akinek a nevét szintén az amerikai követségi tisztviselő adta meg, még Pesten, és hivatásszerűen foglalkozott a keletről átszökött emberek Bécsbe csempészésével. De a kapcsolatomat már nem találtam meg, mert útközben találkoztam egy osztrák csendőrrel. Igazoltatott, és persze rögtön kiderült, hogy most jöttem át a határon. Tudtam ugyan németül, de nem annyira jól, hogy ne derült volna ki azonnal, hogy magyar vagyok. Bevitt a csendőrségre, ami láthatóan nehezére esett. Azt mondta, a legszívesebben szabadon engedne, de nem teheti. Volt ugyanis egy kollégája, akit emiatt az oroszok Szibériába deportálták. Ezt ő nem merte megkockáztatni. Ezért átadott az orosz parancsnokságnak. Azt azért előzőleg megengedte, hogy megsemmisítsem az amerikaiaktól kapott térképet, amit darabokra téptem és lehúztam a vécén. Ha ugyanis az oroszok megtalálják nálam a térképet, és kisül, honnan kaptam, akkor az oroszok kémként kezelnek, és saját kezelésükben tartanak, nem adnak vissza a magyar hatóságoknak.
Az oroszok négy-öt napig vallattak Güssingben. Fizikai erőszakot is alkalmaztak, alaposan megvertek. Ezután adtak vissza a magyar határőrségnek. Először Szombathelyre vittek. Innen a zöld ÁVO visszahozott, hogy mutassam meg nekik pontosan, hol keltem át a határon. Azt mondtam, nem emlékszem, hogy jutottam át, mert nem akartam veszélyeztetni a térképen bejelölt utat. Mondták nekem, hogy iszonyú szerencsém volt, de hozzátették: nem hiszik el, hogy véletlenül sikerült megtalálnom azokat a rövid szakaszokat, ahol ekkor még nem telepítettek aknákat. Érdekes módon nem az amerikaiakra gyanakodtak, hanem arra, hogy egy határőr árulta el nekem az utat. Ezután vagy három-négy hónapig a szombathelyi börtönben tartottak fogva, egy négyszer négy méteres cellában. Csak az első héten vittek fel kihallgatásra, ahol megtudtam, hogy összeesküvéssel és tiltott határátlépéssel vádolnak. Itt nem vertek, de közölték, hogy nem elégedettek a vallomásommal. Alig adtak enni: reggel és este kaptam egy bögre kávét, délben levest és húsz deka kenyeret. Mintegy három hónap alatt nyolcvan kilóról negyven kilóra fogytam, egyedül már nem tudtam felmenni a lépcsőn, az őrök támogattak. Még egyszer kihallgattak, aztán megtartották a tárgyalást a szombathelyi bíróságon. Akkora már értesítést küldhettem a családomnak, és megérkezett egy pesti ügyvéd barátunk, dr. Murányi István, ő védett. Azt mondta, talán sikerül kimosni az összeesküvésből, de a tiltott határátlépéssel nem tud mit kezdeni. Ígérte, hogy négy évet kapok, ennél végül többet, négy év nyolc hónapot szabtak ki rám egy negyedórás tárgyaláson. Alig beszélhettem, az ügyvédemet sem hallgatták sokáig. Fellebbeztünk, de a feljebbviteli tárgyaláson, ahol megerősítették az ítéletem, már nem vettem részt.
Szombathelyről a veszprémi vegyipari egyetem építkezésére kerültem. Ott is volt ugyanis rabtábor, ahol körülbelül háromnegyed évet töltöttem. Itt szökési gyanúba keveredtem. Ez igaz volt, tényleg szökést terveztem, egy rabtársammal, aki azonban elárulta a tervünket. Ezért bevittek a veszprémi börtönbe, a várba, ahol szigorított zárkába kerültem. Ott nagyon rossz volt a helyzet, két okból is. Egyrészt azért, mert nagyon meleg volt, negyven fok, alig kaptunk levegőt. Másrészt nagyon sokan voltunk. Parasztokkal zártak össze, akiket előzőleg kuláknak minősítettek, mert nem teljesítették a rájuk kiszabott megemelt beszolgáltatást. Derék emberek voltak, de roppant fárasztóak: napokig tudtak beszélni arról, hogy a mádi tehén megellett-e már vagy sem.
A veszprémi börtönből rácsos busszal vittek át Oroszlányba, az ottani bányatáborba, mely közvetlenül a tárna bejáratánál épült. Ezerötszáz-kétezer fogoly közé kerültem, barakkokba, melyeknek mindegyike négy nagy, téglalap alakú teremből állt. Mindegyik barakkhoz zuhanyozó tartozott. Volt még egy külön épület, ahol étkeztünk. A teremben mintegy negyvenen aludtunk, vaságyakon, tehát egy barakkban százhatvanan. Összesen mintegy tizenöt-húsz barakk volt. A tábort kétszeres szögesdrót sövény vette körül. Rajta tornyok álltak, őrökkel. Éjjel reflektorokkal világították meg a kerítést. Ezen túl volt még két barakk, ott laktak az őrök, meg még egy, ott intézték az adminisztrációt. Két bejárata volt a tábornak, az egyiken a teherautók, a másikon a civil vájárok jártak ki-be. Ezeknek többsége Sopron környékéről odatelepített sváb bányász volt. Az én vájáromat Lengl Jánosnak hívták. A személyzeti kapunál volt két barakk, ahol a rabok látogatókat fogadhattak, ha ezt a munkájukkal kiérdemelték. Ha valaki jól dolgozott, kéthavonta jöhettek be hozzá, ha kevésbé, akkor félévente. De volt, aki csak évente egyszer láthatta a hozzátartozóit, és hathavonta írhatott levelet.
Én jól dolgoztam, hozzám jöhettek látogatók. Az volt a gondom, hogy a családom meg a barátaim jórészt ki voltak telepítve, az ország túlsó végébe. Ezzel együtt jártak be hozzám néhányan, például Rabár Ferenc, a később pénzügyminiszter, aki gyerekkori barátom volt. Három év alatt kétszer eljöttek a húgaim is, megkockáztatva, hogy elszöknek Újfehértóról, kitelepítési helyükről. Járt nálam Oroszlányban Zlinszky János unokabátyám is, a későbbi alkotmánybíró. A látogatók hozhattak csomagokat, de ezt gyakran megdézsmálták az őrök. Társaim közül jó néhányra emlékszem: ott volt például Gerencsér György, aki a Rajk-perben bukott le, mint pénzügyminiszter-helyettes. Ennek ellenére hithű kommunista maradt, csak Rákosit utálta. Együtt lapátoltuk a szenet. Volt még rajta kívül vagy tucatnyi kommunista a táborban, akik rendszeresen összejártak, filozofáltak, várták az idők jobbra fordulását. Gerencsérrel jó viszonyban voltam a föld alatt. Kissé meglepődtem, amikor 1957 tavaszán cikket írt a Népszabadságban, amiben engem is megemlített, mint a »nép ellenségét«, aki »az ellenforradalom alatt aktivizálódott«. A többi oroszlányi rabmunkás természetesen egységesen utálta a kommunistákat. A fő barátaim Metz Rudolf, Nagy Egon, Keve Ferenc voltak. Sok kiváló embert ismertem meg ott: báró Bálintitt Károlyt, gróf Degenfeld Ottót, Tóth Tihamért, Várkonyi Andrást, Wágner Ödönt. Két hivatásos birkózó, Brezina Alfréd és Hajnal Frigyes is közénk tartozott. Volt egy kispapunk is, Szigethy István, aki később Aachenben lett plébános. Többen összeesküvés miatt kerültek Oroszlányba, ezek nagy többségükben koholt ügyek voltak. A többség tiltott határátlépés és izgatás miatt lett elítélve. Sokat beszélgettünk az ország helyzetéről, a politika alakulásáról, valamint a táborról. Előadásokat is hallgattunk, Wagner Ödön pl. a görög filozófiáról adott elő. Szigethy István miséket tartott hármunknak-négyünknek, nagy titokban. Ez nagy kockázattal járt. Ha kiderül, valamennyiünket szigorúan megbüntetnek, visszaküldtek volna a börtönbe. A misének van egy különösen szakrális része, az Úr-felmutatás. Ekkor a pap nem szakíthatja meg a misét, és ha akkor ránk törnek, Szigethy páter „lebukott” volna. Ennek ellenére, bár rendszeresen hallgattunk misét, nem lett bajunk belőle. Megjegyzem, sokan más vallásúak voltak közöttünk, protestánsok és zsidók is. Jó barátom volt Schmelczer Kornél, aki cionista összeesküvés miatt kerül Oroszlányba. Később Jeruzsálemben egyetemi tanár lett belőle.
Három műszakban, egymást váltva bányászkodtunk. Az első sicht éjszaka, a második hajnalban, a harmadik délután szállt le. A rabok a vájárok mellé voltak beosztva csillésnek. Én is ez voltam, amíg le nem tettem a vájárvizsgát. Ma is őrzöm az ezt tanúsító oklevelem. A vájár teljesítménye attól függött, hogy milyen helyet kapott a tárnában. Voltak omlasztó vájárok is, akik kiverték az ácsolatot a kitermelt vájatokból. Mások villanyszerelőként dolgoztak, ők építették be pl. a kaparó futószalagot. Egy másik csapat, amelyik idősebb bányászokból állt, az egészségügyi ellátást látta el. A rab orvosok kiválóan értették a szakmájukat, nem volt hiány sem felszerelésben, sem orvosságban. Sok volt a baleset, én is elszenvedtem néhányat. Az ujjamon meg a hátamon még most is őrzöm a sérülések nyomát. Gyakran kellett veszélyes munkát végezni, nem engedtek ácsolni, mely biztosított volna az omlástól, hajszolták a kitermelést. Volt, hogy olyan szűk volt a hely, hogy hason fekve dolgoztunk.
Az oroszlányi bányatáborban egész jó volt az ellátás. Rendszeresen kaptunk húst, jó szakácsaink voltak. Fizetést is adtak, de nevetségesen kis pénzt, a civil bányászok bérének mintegy a tizedét. Ugyanis a bérünkből levonták nemcsak az ellátást, de az őrség költségeit is. Élelmiszert vehettünk a kantinban, elsősorban kenyeret, felvágottat, csokoládét, cigarettát. Alkoholt nem. A ruhát, a gumicsizmát a szerszámokat meg a sisakot a bánya biztosította, szükség esetén cserélte. A bányászmunka abból a szempontból elviselhető volt, hogy az individuális szadizmus eseteitől eltekintve békén hagytak munka közben, a föld alatt. Ezért Oroszlány elviselhetőbb volt a rabok számára, mint például Recsk. Szökést kevesen kísérelték meg, akkor is többnyire sikertelenül, mert a tábor biztonsági rendszere nagyon hatékony volt. Ezzel együtt az örök többsége barátságos volt, jártak le hozzánk a föld alá, hogy ellenőrizzék a munkánkat. Emlékszem az egyikre, Bori Józsefnek hívták. De voltak szadisták is, akik kiválasztottak maguknak egy-egy rabot, igyekeztek őt kikészíteni, olyan helyre küldték, ahol rászakadhatott a föld, veszélyes körülmények között kellett dolgozniuk. A fegyelmezetlenséget szigorúan megtorolták. Magánzárkába zárták a rabokat, szűkített élelmiszeradagot kaptak, órákon át gúzsba kötötték őket. Egy rabtársamnak eközben égett le a kézfeje. A civil bányászokkal jó volt a viszony, hoztak be nekünk üzenetet, levelet, élelmet. Ez nem volt meglepő, tekintettel arra, hogy a fizetésük a csillések munkájától függött. De nem sokat meséltek a kinti életről, mert féltek, ha őszintén elmondják a véleményüket, bajba kerülhetnek miatta.
1953 nyarán értesültünk a júniusi párthatározatról, arról, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök. 1953 szeptemberében jelentek az első rendeletek az internálótáborok megszüntetéséről, a kitelepítések felszámolásáról. Hallottuk, hogy a politikai foglyok amnesztiában részesülnek. Ez rám is vonatkozott. 1954. március 12-én szabadlábra helyeztek. Ami azzal a veszéllyel járt, hogy azon nyomban behívnak katonának, ugyanis akkor még csak 23 éves voltam, és így katonaköteles. Lévén büntetett előéletű, munkaszolgálatra küldtek volna, esetleg egy másik bányába, ahol még vagy három évig fejthettem volna a szenet. Ezért úgy döntöttem, hogy ugyanott maradok, a 18. aknán. Még vagy másfél évig vájárkodtam Oroszlányban, ami mentesített a katonakötelezettségtől. Munkásszállón laktam, és a szabad bányászok életét éltem. Ekkor sem éreztem magam szabadnak, annak ellenére, hogy hét végén autóbusszal feljöhettem Pestre, és találkozhattam a családommal, a barátaimmal, és könnyebben éltem.
Osváth György”
* * *
A Komárom megyei bányatáborok 1956. október végére jórészt kiürültek. Foglyaik közül, akinek volt hová mennie, eltávozott: vagy azért, hogy a közeli fővárosban részt vegyen a forradalomban, vagy csak azért, hogy hazamenjen a családjához. Jó néhányan közülük fegyveresen harcoltak Budán, illetve ÁVH-sokat „gyűjtöttek be”. A Széna téri ellenállócsoport első százada, melyet Rusznyák László, a pilisszentiváni bánya halálra ítélt, majd 1957. november 29-én kivégzett csillése vezetett, nem véletlenül kapta a „bányászbrigád” nevet. Nehéz pontosan felmérni, hogy 1956 őszén hányan voltak még a KÖMI-táborokban, és a lázas napokban hányan maradtak Tatabányán és Oroszlányban. A trösztnek azért voltak adatai. „Becker Ferenc főmérnök 1956. október 31-én a forradalmi tanács ülésén ismertette a bányák műszaki helyzetét és a munkáslétszámot. A forradalom napjaiban eltávoztak a bányákból a kiszabadult rabok, az ott foglalkoztatott honvédek és a legényszállók lakói közül is sokan. A főmérnök 1600 KÖMI dolgozót és 1100 honvédet említett az eltávozók között.”
Tatabányán és Oroszlányban a helybeli munkás- és parasztszármazású értelmiségiek, pedagógusok álltak a változások élére. A forradalom viszonylag békésen zajlott a két, közeli városban, nem került sor népítéletekre, lincselésekre. A tüntetésekben nagy számban vettek részt munkások, bányászok és tanulók is. A rabmunkások, akiknek a legtöbb okuk volt rá, hogy gyűlöljék a rendszert, csak addig maradtak helyben, amíg fegyvert szereztek maguknak. 1956. október 26-án, amikor a pesti forradalom átterjedt Tatabányára, tragikus eseménysorozatra került sor, mely azzal kezdődött, hogy forradalmárok jelentek meg az egyik bányatábornál. „Egy csoport tüntető kiment a 10-es aknánál lévő KÖMI-táborhoz, hogy az elítélteket kiszabadítsák. Az őrök nem tanúsítottak ellenállást, a rabokat szabadon engedték. A kiszabadult rabok is igyekeztek fegyvert szerezni, s harcolni akartak, mert jól tudták, hogy ha a forradalmat leverik, ők ismét elvesztik a szabadságukat. A városban két rendőrkapitányságon, az ÁVH laktanyában és a Hunyadi laktanyában együtt sem volt annyi fegyver, hogy a több száz fős tömeget fel lehessen fegyverezni. A fiatalok egy csoportja a baji laktanyához ment, hogy ott kérjen fegyvereket. A laktanya tisztjei megtagadták a fegyverek kiadását. Máig tisztázatlan körülmények között a teherautón lévő fiatalok közé lőttek. Nyolc fiatal meghalt, többen megsebesültek.”
Az eseményekről a Magyar Távirati Iroda október 31-én a következő közleményt adta ki: „A forradalom és szabadságharc tüze az ország legnagyobb bányászvárosában, Tatabányán is végigfutott. Bányászok, munkások, diákok és értelmiségiek követelték emberi jogaik megadását, a már régen óhajtott szabadságot. A szabadságharc a bányászváros fiataljai közül is követelte a maga áldozatait. A hősöket szerdán délelőtt katonai díszpompával helyezték Tatabányán örök nyugalomra. A város munkásai, bányászai, diákjai és értelmiségi dolgozói nevében Mazalin György, a városi munkás- és katonatanács tagja búcsúzott a város nyolc hős fiától.”
Ismeretes, hogy a november negyediki szovjet intervenció után a Kádár János vezette „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” folyamatosan tárgyalt a munkástanácsok képviselőivel a sztrájk felfüggesztéséről, kilátásba helyezte a szovjet csapatok kivonását. Apró Antal többször is fogadta a parlamentben a november 19-én megalakult Tatabányai Központi Munkástanács képviselőit, és erről tárgyalt velük. A munkástanács november 30-i ülésén a helikopteren Tatabányára érkezett Kádár János is részt vett, és fűt-fát ígért. December hatodikától azután a restaurált „néphatalom” kimutatta a foga fehérjét. A karhatalmisták erőszakkal oszlatták szét a városi pártbizottság előtt a Kádárban csalódott, tüntető tömeget, több személyt is letartóztattak. Erre reagálva fegyveres sztrájkőrség szerveződött a 6-os aknánál, illetve megalakult a harcra és röplapterjesztésre készülő „Mazalin-csoport”. Vezetőjét, Mazalin György tanítót többször is őrizetbe vették, majd rövidesen letartóztatták. 1957. november 21-én fegyveres szervezkedésért mondták ki rá a halálos ítéletet. (Végül tizenöt hónap siralomház után kegyelmet kapott, és amnesztiával szabadult.) Csoportjának tagjait ugyanakkor súlyos börtönbüntetéssel sújtották, ugyanúgy, mint a sztrájkőrséget szervező Lados Istvánt és társait.
A KÖMI-táborok, ha csökkenő létszámmal is, de a hatvanas évek elejéig, felszámolásukig működtek Tatabányán és Oroszlányban. 1956 után azonban már csak köztörvényes elítélteket, illetve a Magyar Néphadseregbe behívott, de „megbízhatatlanságuk” miatt munkaszolgálatra beosztott honvédeket dolgoztattak bennük. A Kádár-rendszer hatóságai ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy az elítélt forradalmárokat, illetve a Kistarcsán és Tökölön internáltakat még a kitermelés fokozása érdekében sem szabad „vegyíteni” a szabad bányászokkal. Úgy vélték, hogy a forradalom a KÖMI-táborokban összegyűjtött „ellenséges elemek” miatt terjedhetett át a bányavidékekre. Ez nem volt igaz, hiszen, mint erről szó esett, épp elég elégedetlenség és indulat halmozódott fel a helybeliekben a „népi demokrácia” ellen, nem volt szükség „bujtogatókra”. A kiszabadult kényszermunkások, akik az ország különböző részeiről kerültek a magyar gulágra, amilyen gyorsan csak lehetett, fegyveresen vagy fegyvertelenül, de elhagyták rabságuk színhelyét, nem vettek részt a helyi forradalmakban. 1956 decemberében a KÖMI-t, melynek felügyelete 1954-től a Munkaerőtartalékok Hivatala (MTH) zárt osztályára került, intézményként felszámolták, és nem sokkal később az MTH is átalakult Munkaügyi Minisztériummá. A magyar gulág intézményei, a bányák „őrzött munkahelyeiként” néhány évig még fennmaradtak, de fokozatosan feleslegessé és terhessé váltak, így a kádári konszolidáció észrevétlenül felszámolta őket.
